Nógrád. 1974. augusztus (30. évfolyam. 178-203. szám)
1974-08-11 / 187. szám
— Henri Matisse: ffßi képmás Modern találmányok En nem tudom, miért vannak annyira oda azért, hogy valahol valaki feltalálta az eldobható zsebkendőt, papírból, amikor én már hosszá évek óta eldobáltam, rendre elveszni tem a zsebkendőimet, vászonból. Azt sem értettem, miéit kellett olyan nagy dolgot csinálni abból, hogy feltalálták azt a gázöngyújtót, amelyet addig használnak, amíg töltése ki nem fogy, s utána el lehet dobni. Nagyon jól Ismertem és ismerek olyan gázön gyújtó-féléket, amelyeknek még ki sem fogy a töltésük, s már el lehet dobni azokat. A hírek szerint nemrég lépett az eldobható kacatságok színpadára a soha nem tölthető töltőtoll, amelyet egyszer, a gyárban megtöltenek, aztán azt is el lehet dobni — ha kifogy. Mármint a türelme az embernek! Nos, bárki beláthatja, hogy végeredményben is nem nagy dolgok ezek, csak a propagandájuk nagy, lényegi mivoltukat már jó előbb, önmagától is feltalálta az emberiség, csak az emberiségnek azok a szerény tagjai annak Idején feltalálóként nem csaptak ilyen nagy lármát az eldobható ka- catok szenzációja körül. Mindez nem érdemelné egyetlen szót sem, hiszen ki ir szonettet, drámát, vagy akár csak bökverset is az eldobható narancshéjról, a használat után passzra tehető konzerv es dobozról...? Ami mégis elgondolkodtató, hogy lám valami létrejön, valamit csinálnak, gyártanak az ember hasznára és gyönyörűségére, s aztán, ha ezt a használati értéket használhatatlan értékké facsarják, akkor minden kegyelet nélkül egyszerűen elhajítják. A tárgyak eme tragédiájában, ott rejtőzik az ember tragédiája is. Mióta az új matriarchatus szele kezd parfőmfelhőket fújdogálni a mind jobban megrettenő férfinem feje fölé. több ízben elgondolkodtam ezeken az eldobható kacato- kon. Ma kellek a drágámnak, úgyis mint érték, úgyis mint használat, egyszóval használati értékem van, telve vagyok gázzal, tintával, azazhogy szerelemmel, de holnap...? Egy gázöngyújtó is kimerül egyszer, a töltőtoll sem tart örökké, abból is kifogy a szufla, hogy még azt sem lehet vele leimi... „únlaik”... nem hogy azt: „szeretlek”. És akkor a papirzsebken- dők, vagy a gázöngyújtók sorsára jutok? Éjszaka azt álmodtam, hogy egy női táskában vagyok gázöngyújtó. Finom, puha ujjak fogják át a derekamat, aztán ráznak, megint ráznak, aztán hirtelen egy legdühödtebb rázás és már repülök is a falnak, ám még hallom: —Atkozott vacak, milyen hamar kimerült... Hiába, egy újra lesz szükségem! Gázöngyújtók, töltőtollak, papírzsebkendők, S. O. S! Mentsétek meg a testem, lelkem, a mindenségit ezeknek a modem találmányoknak. Gyurkó Géza Tartalmas esztendő A vidéki színházak munkája az 1973174-es évadban Lassan már ismét színházba megyünk, nyár közepe van. — s ha mi, nézők, elelgondolkodunk azon, hogy milyen élmények várnak bennünket a következő esztendőben, a színházakban már jóval messzibbre tartanak: készülődnek rá. Most azonban nem követjük őket készülődésükben — még néhány hét és bővi- ben leszünk a tervekről szóló nyilatkozatoknak —, hanem visszapillantunk. Milyen évad volt az elmúlt? Némi távlatunk már van a visszapillantáshoz: az élmények elpihentek, leülepedtek; ilyenkor már rendszerezhetők a benyomások. Mert mondani sem kell: csak futó benyomásokat rögzíthetünk, nagylélegzetű elemzésre itt se hely, se szükség nincs. Azt elvégzik a tanulmányírók, az esztéták, a művészeti ág avatott szakértői, akiknek az elmúlt színházi évad — szűkebbről: a vidéki színházak munkája — sok gondolatot es tanulságot kínálhat. Mindenekelőtt a gyakorló — és „gyakorlati” — néző szemszögéből próbáljuk megközelíteni a dolgot. Érződött-e válság az elmúlt évadban ? Érződött-e — borúlátó esztétikai dolgozatok egyik-másikának visszatérő témája volt —, hogy a magyar színházművészet „válságban” van, amelyből nem tudni mikor lesz képes kilábalni; hogy elbizonytalanodtak gondolatban, tartalomban, művészi tartásban? Nem ez az alkalmas fórum a megalapozatlan aggályok elsöprésére sem, ahhoz nagyobb tér szükségeltetne. De hadd mondjuk el, hogy a nézőtereken nyoma sem volt „válsághangulat”-nak. S a színpadokon sem. Voltak jó és gyengébb darabok, rosszabb és kiváló előadások, mint minden évadban. Egy valami azonban megfigyelhető volt valamennyi — vagy legyünk szerényebbek, s mondjuk így: a legtöbb — vidéki színház munkájában: önmaguk megújításának az ambíciója. Nincs itt mód minden előadásról beszámolni, még arra sem, hogy a kiemelkedők mindegyikét megemlítsük. De hadd írjunk ide jelzésként csupán néhány nevet, címet, amelyek azt mutatják, hogy a vidéki színházak nemcsak hogy nem küzdenek „válsággal”, hanem magatartásukkal és művészi példájukkal ösztönzően hatnak az egész magyar színház- művészetre. A vidéki színházakban fiatal — és nem fiatal — rendezők, írók olyan produkciókat hoztak létre, amelyekre az egész színházi szakma és a színház iránt érdeklődő közönség felfigyelt. Emlékezetes előadásokat produkált például a veszprémi Petőfi Színház. A magyar szerzőkkel való tudatos és lelkiismeretes foglalkozás eredménye — csak az elmúlt évadból hozunk példát — két olyan mű, mint Sarkadi Imre Kőműves Kelemen című drámájának ősbemutatója. Ugyancsak kiváló volt a veszprémi szinház Shakes- peare-előadása, a Sok hűhó semmiért. S ha már Shakes- peare-t említettük, hadd szóljunk még három bemutatóról, amelyek mindegyike a magyar színházi élet fontos eseménye volt az elmúlt évadban. Kecskeméten a Troilus és Cressidát mutatták be, ezt a nem gyakran játszott Shakespeare-művet, tartalmát és mondanivalóját korszerűen hangsúlyozó rendezői felfogásban, kiváló előadáson. Emlékezetes marad a pécsi Nemzeti Színházban látott Tévedések vígjátéka, Kaposvárott az Ahogy tetszik- et mutatták be az elmúlt évadban. Voltak kritikák, amelyek > úgy értékelték, mint a megújhodó vidéki színjátszás egyik legkiemelkedőbb produkcióját. Kiváló előadásban láthatta a közönség Kecskeméten az Egy igazi úr című O’Neill- darabot, Szolnokon a Két úr szolgája című Goldoni- művet, — hogy ne folytassuk tovább a talán fárasztó felsorolást, hiszen nem név- és címlistát akarunk itt adni, csak kiemelni —.a teljesség igénye nélkül — néhányat a fontosak közül. Jól követhető a vidéki színházakban is az a folyamat, amely színházi életünk egészére jellemző, hogy az igényes, új utakat és formai megoldásokat kereső rendezőgárda tehetséges fiatalokkal egészült ki. Az egész magyar színház- művészetre ösztönzően hat a tevékenységük. A fiatal rendezők keresik a társadalmi ellentmondások, hibáik forrását; harcolnak a forradalmi eredmények szélesebb körű elterjesztéséért, a közélet tisztaságáért, a a közgondolkodás, a közélet tisztaságáért, a visszaélések felszámolásáért, felelősen, szocialista széllé* mű gondolkodástól áthatva. Túlságosan rózsás állapotokat rajzolgatnánk? A tények nem mondanak ellent értékelésünknek. (Noha tudjuk, hogy igen sok még az ellentmondás, a hiba, s egy-egy társulat művészi kibontakozásának is vannak akadályai.) Nézzünk tehát néhány tényt. A magyar színházak nézőszáma 1973-ban — a rendelkezésre álló legutolsó összesített adat — 48 ezerrel haladta meg az előző évit. A nézők számának emelkedésében elsősorban — s ezt természetesnek vehetjük, hiszen színházba senkit se kényszerítenek — a színházak magasabb színvonalú, a szélesebb kő- zönségrétegeket jobban vonzó produkciói játsszák a főszerepet. Nagyon jelentős tényező a rádió és a televízió mind magasabb színvonalú és nagyobb hatékonyságú művészet propagandatevékenysége. A televízió a tavalyi évadban 31, a rádió 43 színházi előadást közvetített, jórészt vidékről. Az általános növekedésen belül jelentős az ifjúsági- és gyermeknézőszám emelkedése. 1972-ben az összes színházlátogatók 26 2, százaléka volt ifjúsági és gyermeknéző. Ez a szám 1973- ban 28,3 százalékra emelkedett. A vidéki arány ennek megfelelő. Gyarapodott a mumkásné- zők száma. Hogy egyebet ne mondjunk: 10 ezer szocialista brigádtagnak volt bérlete az elmúlt évadban. Mintegy egyharmaduk a vidéki színházak — elsősorban Miskolc, Veszprém, Győr, Szeged színházának — előadásait látogatta. A vidéki sziházi élet jobb kibontakoztatása érdekében az elmúlt évadban már országosan elterjedt az úgynevezett körzeti rendszer. Amikről fentebb szóltunk — nem művészi kérdések. Végezetül: a tapasztalatok alapján joggal reménykedünk, hogy az 1974/75-ös évad tovább építi az elmúlt ■ esztendő eredményeit: a vidéki színházaknak még közelebbi kapcsolatuk lesz a közönségükkel. Sikeres és tartalmas évad volt, amelyet a közelmúltban zártak, — s aligha tévedünk, ha azt mondjuk, hogy a nagyvárosok, a kisebb települések közönsége izgalommal és érdeklődéssel várja a szeptemberi találkozást, — t i — Imre Lászlói Búcsú a háztól Ö rül a lánya örömének. Járási főorvos lesz. Nagy tisztség, tisztelet. Nem hiába lesi úgy a szavait, mint a gyerek, ellent nem mondana, mindig hótiszta köpenyét csodálja, erős kezét, a keret nélküli szemüvegét, ami mögött zölden csillog a szeme, a dús barna kontyát, mint anyjáé volt, őt formázza, ha látná, láthatná őt, ha megérhette volna. Amikor a temetőbe kimegy hozzá, van, hogy kocsival kiviszik, de legtöbbször gyalogosan, már bottal, közel a nyolcadik iksz, a rossebb egye meg, de csak ki kell ballagni, beszélni a fehér kőnek halkan, látod, látod, hamar itthagytál, de hisz’ elmentem volna én helyetted, érted, akár miattad is. Délelőtt, délután rendel a lánya, kicsi Erzsi, ö már csak így hívja, ahogyan pendelyes korában megszokta. Napközben sokszor eljön hozzá. Rajta a fehér köpeny, hátrafújja haját a szél, tiszta, szép arcú, mint anyja volt. Mindig kérdez, faggatódzik: evett, apám? Van friss víz idebenn, apám? Jaj, ez az ing, hát ott vapnak a tiszták, mért hagyja el magát annyira? A kenyér elég lesz holnapig? Igennel felel mindenre, a nemet lenyeli, sírhatnékja támad ahányszor Erzsit a kiskapun bejönni látja, s amikor elköszön, ugyanúgy. / Nem gondolta volna, hogy ez az egy gyereke, a legkisebb, marad öregségére mellette. A két fiú elment a faluból, évenként egyszer-kétszer, ha eljönnek, akkbr is kevés időre. Jó fiúk, nem lehet panasz rájuk, amint, hogy nincs is. Már nem hiányoznak, így szokta meg őket, kép gyanánt a meszelt falon. Az Erzsi más. Ha egy nap nem jönne, nem lenne kedve az élethez. A falu is nagyot segített abban, hogy Erzsi itt maradt. Orvos akarsz lenni, lányom? — kérdezte Ökrös, a tanácselnök. Hány éve is ennek? Mert mi felpártolnánk ezt a megyénél, vagy akár följebb. Ide, az isten háta mögé nem szívesen jön orvos, ha pedig jön is, 3 NÓGRÁD — 1974. augusztus 11., vasárnap nincs maradása. Adunk ösztöndíjat, ne érezd meg, hogy a ezüleid szegények. öt évre szólt az egyezség, hogy annyi időt tölt el a falujában, ha elvégzi az egyetemet, utána pedig, ha el is köszön, nem éri szó a ház elejét. Nem érheti, szentigaz, már tíz éve elmúlt, hogy itt gyógyít. Amerre megy, utat nyitnak neki. Megnyílik előtte az itteniek szava, jósága. Olyan orvoslakást épített neki a falu, hogy a gyerekeinek is külön szoba jut. Hívta őt is, jöjjön, apám, kényelmesebb lesz nálunk. Köszönte, de húzta-halogatta a költözést, ne féltsék őt a magánytól, nyolcvan év fészekmelege tartja itt, hajdani gyerekzsivajok, ölelés-emlékek, anyja Erzsi bíbor arca, amint forrón odasimul hozzá, függöny a kisablakon, ide ne kandikáljon be a hold se. Rég volt. De messzi ide Dunántúl! Elszorult a torka, fogódzót keresett a karoslócán, a homloka gyöngyözni kezdett, utóbb a kalapot is levette, pedig azt csak evéskor szokta, amikor Erzsi meg a férje, mert együtt jöttek azon a vasárnap délután, elmondta egyszuszra a hírt. Olyan ajánlatot kaptam, édesapám, amilyet életében jó, ha egyszer kap egy falusi orvos. Miklóssal — nézett a férjére — elmegyünk terepszemlére holnap, két nap alatt megjárjuk, jövő elsején, ha minden jól megy, már ott leszünk. Jön velünk, visszük magunkkal. Nem gondolja tán, hogy itt hagyjuk egyszál magában. Felsírt benne a megfáradt öreg: De hát a sír! Anyátok sírja — akarta mondani, de nem szólt, csak tétován körülnézett. Mindenen megakadt a szeme, minden pillantása tiltakozott, én innen nem megyek sehová, meghalni menjek el, mikor itt éltem le az életet? Már a kezét is fölemelte, hogy az asztalra vág ököllel, de aztán gondolkodni kezdett. Messze még a jövő elseje, hátha addigra másként fordul. Nem fordult másként, olyannyira nem, hogy még a helyi tanács is könnyen hozzájárult az elmenetelhez. Dehogy állnak ők útjába senki karrierjének. Ökrös, ha élne, biztosan nehezen állna rá. De ezek a mostani fiatalok mindent olyan válluk vonogatva vesznek, elmegy, menjen, majd jön helyette más, valami fiatal, az pedig biztosan jelentkezik, nagy vonzerő a lakás, hiába. — Apám, meglátja milyen jó lesz az új helyen — mondta lelkendezve Erzsi a visszatérésük utáni napon —, közel a Balaton, kocsival nincs egy órányi az út. Fürdőnadrágot veszünk nagyapókának, gyerekek, csíkosat, vagy pöttyöset, utána fordulnak a lányok. Kényszeredetten mosolygott, mondott egy cifrát, no hisz’ épp a fürdőnadrág hiányzik neki, de rájuk hagyja, örvendezzenek. Csak az fájt neki, hogy már nem is kérdik, velük tart-e, hát neki már nem lehet önálló akarata sem? Naponta többször is végigjárta a hosszanti fekvésű kertet, nézte a gyümölcsfáit, mennyi szép termést neveltek ezek a fák, a meggy, a körte, a málnás még ezután kezd teremni. Nekik ülhette, az unokáknak és van szívük itthagyni ezt a jó földet, amibe igazán minden megterem. S míg anyja, Erzsi élt, virág nyílt minden lépésen, az ám, hisz’ néki virág nyílt a lába nyomán, amerre elment Most mondd meg — gondolta —, mit tudjak csinálni. A lányunk annyit mondott, jobban mondva rendelkezett, el kell adni a házat, az árához senki sem nyúl, az édesapámé, \ betesszük a bankba, azt kezd vele, amit akar. Azt mondtam, hogy szétosztom én azt közietek, kislányom, hármó- toknak, de nem akart ráállni, ugye, nem erőszakolhatom rájuk, mindegy, ugyan meddig élhetek én még. Te is úgy gondolod, ugye, hogy legyen az akaratuk szerint. Furcsa állapotba került a költözést megelőző napokban. Egyszer lázas tettvágy kerítette hatalmába, mindenáron pakolni akart, ott tüsténkedett óraszám a kamrában, színben, rakosgatott régi szerszámokat, akadt közöttük ami még az apjáé volt. Azután minden átmenet nélkül ólmos fáradtság lepte meg, azt érezte, nincs ereje elmenni a lócáig, amit így nyáridon kitettek a tornácra, hol a felfutó lugas nagy szőlőlevelei hűvöset tartottak, jólesett az emlék, ha ráért. Jaj, mit üldögélek én itt, amikor annyi a dolgom, ugrott fel később, s nekiállt. fényesre tisztítani kapát, kaszát, gereblyét, sorban az ásót, a lapátot, kitakarította az egész szerszámos- kamrát, mérgelődött, hová lehetett az üllő; amin a kaszát szokta kalapálni, azt iithagyni nem szabad. — Hát, édesapám mit akar ezzel a sok vacakkal? — kérdezte Erzsi, mikor napközben rányitotta a kiskaput. Mosolygott, de mintha az ingerültségét akarta volna leplezni. — Kacat? Ez neked kacat? — Az hát, csupa ócskavas, nincs már arra szükség, az új helyen nem lesz a kert se akkora, mint ez itt, jó, ha két virágágyásra elég.
