Nógrád. 1974. augusztus (30. évfolyam. 178-203. szám)

1974-08-04 / 181. szám

Könyvtárak a síküveggyárban Brigádvállalás az olvasás VARGA DOMOKOS: Egy korábbi cikkünkben a salgótarjáni síküveggyár visszaesett könyvforgalmáról írtunk, a csökkenés okait ku­tattuk. Mai írásunk a gyár könyvtári hálózatának helyze­téről, az olvasási kultúra kér­déseiről szól. NÖVEKVŐ IGÉNY — Nálunk az olvasás iránti igény most van fellendülés­ben — mondta Sándor József- né szakszervezeti könyvtáros, utókalkulátor. — A párt- és a szakszervezeti vezetés kezde­ményezésére a szocialista bri­gádok vállalásai között ma már egyre gyakrabban szere­pel a könyvtárba való beirat­kozás. Ez Örvendetes dolog, hiszen a könyv az egyik legkézenfek­vőbb, legkönnyebb hozzáfér­hető eszköze a szórakozva ta­nulásnak, az ismeretek külö­nösebb' megterhelés nélküli, észrévétlen elsajátításnak, el­mélyítésnek. A könyvek lap­jairól régmúlt korok történe­te, távoli, olykor egzotikus, ismeretlen tájak élete, a jelen ezernyi apró gondja, öröme, az ember dicsőségét, vagy — mert sajnos, ilyenre is van példa — dicstelenségét jelentő tények egész sora tárul fel az olvasó előtt. A könyv, megis­mertet a valósággal, hozzáse­gít a megértéshez is; s minél árnyaltadban, valóságosabban ismertet meg vele, annál tel­jesebben érteti. A gyár 5400 kötetes szépiro­dalmi könyvtárának 540beírat- kozott olvasója van, a kör­nyéken. lakó nyugdíjasokkal együtt. A mintegy hetven szá­zalékban szépprózai műveket magába foglaló könyvtár a központi irodák melletti lakó­ház földszintjén kapott he­lyet. Két helyiségben szabad­polcokon, betűrendben he­lyezték el a könyveket. A tá­gasabb teremben áll a könyv­táros asztala, rajta dobozok­ban a beiratkozottak karton­jai. Tisztaság és rend minde­nütt Ami viszont feltűnő: nincsen egyetlen olyan asztal, vagy ülőalkalmatosság sem, amit az olvasók kölcsözéskor használhatnának. Ülve ké­nyelmesebb a böngészés, az olvasnivaló kiválasztása. — Egyébként ragyogó kere­tem van könyvvásárlásra, — lelkesedik Sándorné. — Eb­ben az évben 27 ezer forint, amiből eddig 10 ezret vásárol­tam el. — Milyen könyveket vett? _— Az igényeknek megfele­lőket. Nyolc éve vezetem a könyvtárat, ismerem az olva­sók ízlését. Elsősorban a klasszikus szépirodalmat, és az útleírásokat szeretik. De azért már van egy-két vers­barát is. Ezt nagy eredmény­nek tartom. Néhány évvel ez­előtt szinte elképzelhetetlen volt, hogy egy munkásember verseket olvasson. A női olva­sóknak kézimunka- és sza­kácskönyveket, a rejtvényfej- tőknek lexikonokat vásárol­tam. Van aztán néhány isme­retterjesztő könyvünk is, de az irántuk való érdeklődés csekély. Főleg az iskolába já­rók, a felnőttoktatásban résztvevők forgatják. KI AZ ELSŐ OLVASÖ? Az üzem területén négy könyvtári letéti hely található: a Zagyva I. gép-, a Zagyva I. vágó-, az edzőüzemben és a tmk-műhelyben. A letéti könyvtárak vezetőit ráter­mettség alapján a szakszerve­zeti műhelybizottságok vá­lasztják meg. A fiatal Varga Ferencné a link-műhely letéti könyvtá­rosa. Száz kötet tartozik a ke­ze alá. Gorkij, Illés Béla, Jó­kai, néhány útleírás és bűn­ügyi regény sorakozik az el­zárt kis szekrényben. Legin­kább ez utóbbiakat olvassák, és Beregovoj űrhajós feljegy­zéseit. A kaland, az izgalom, a technika új eredményei foglalkoztatják legjobban a műhelybeli embereket. A ne­hezebb történelmi, politikai tárgyú könyveket tapasztalat, szerint főleg csak az iskolába járók olvassák. Hiába, a mű­vészi, irodalmi igényesség — tagadhatalanul — egyenes arányban áll az iskolázottság mértékével, a tanulmányi eredmények színvonalával. — A könyveket rendszerint én olvasom el először — mondja a marós-könyvtá­ros. Így tudom ajánlani, és némileg befolyásolni a válasz­tást. Most, hogy a brigádok vállalásaiba bekerült az olva­sás, könnyebb lett a dolgom, de még mindig nagyon sokat kell tennünk, hogy ez az em­berek természetes szükségle­tévé váljon. Ebben kellene összefogni a KISZ-nek, szakszervezetnek, a művelődési háznak. Mert a könyv megszerettetésében so­kat segíthet a jól megválasz­tott író-olvasó találkozó, a já­tékos könywetéLkedő, az át­gondolt, kitartó — de nem túlhajtott — következetes könyvpropaganda. NEM SAJNÁLJÁK A PÉNZT A több mint ötezer kötetes műszaki könyvtárat Dombi Katalin vezeti. A beiratkozott másfél száz olvasó között mér­nököket, technikusokat, de szakmunkásokat is találha­tunk. Csongrádi László villany- szerelő mondta-: Én nem olva­sok műszaki, ismeretterjesztő könyveket. A szépirodalom pihentetőbb számomra, job­ban leköti az érdeklődése­met, mint a mindennapos műhelyi téma. Sokan vannak ilyenek is; a műszaki könyvek iránti ér­deklődés tehát magasabb le­hetne. Hiszen a tudományos­technikai forradalom minden­kitől a szakmunkásoktól is megköveteli az ismeretek korszerűsítését, azok rendsze­res és tudatos gyarapítását. A gyári vezető szervektől foko­zottabb figyelmet követel. Mert a vállalat nem sajnálja ugyan a könyvtártól az anya­giakat, s évente 10—15 ezer forinttal növeli a könyv- és folyóiratállományt, de a köny- tár népszerűsítését alig szor­galmazza. A látogatás erről győzött meg legalábbis. A könyvtárt a szociális épület emeletének egyik félreső szo­bájába dugták, nem éppen esztétikus környezetbe, az öl­tözők mellé. Ajtaján csupán szerény kis cédula jelzi ren­deltetését. Nem ártana egy „kiabáló” felírat, és a gyár területén néhány ötletes transzparens sem, melyek a műszaki és természetesen a közművelődési könyvtárat népszerűsítenék. Mert az ed­dig biztató, szép eredmények mellett — úgy véljük — csak a meglevő, kiaíknázatlan lehe­tőségek nagyobbak. S. L. Mai tévéajánlatunk La Tour-kép Lvovban A Ívovi képtár Uzsorásnál című híres képét sokáig a né­metalföldi teremben láthatta a közönség, mint Gerrit van Honthorst alkotását. A kép valódi alkotójának nevét a Ívovi törvényszéki szakértők derítették ki. Ami­kor az alkotást infravörös sugarakkal megvilágították, a bal alsó sarokban felfedezték a festő elmosódott aláírásá­nak nyorhait. Kiderült, hogy a képet a XVII. század első felében élt Georges de la Tour francia festő készítette. A kiváló művésznek mindösz- sze 32 képe maradt fenn, s ez az egyetlen mű. amely a Szovjetunióban található. A kép a XVII. században ke­rült Lvovba és 200 évig ma­gángyűjteményekben szere­pelt. csak nemrég került a városi képtárba. „Nyírfa­bölcsőde’’ A képzőművészek kedvelt fája — a karéliai nyírfa. A Karéliai Autonóm Köztársa­ságban most 7000 nyírfát vé­detté nyilvánítottak és mag- vukról szaporítják ezt a ne­mes fafajtát. A köztársaság fővárosa, Petrozavodszk kö­zelében külön gazdaságban hektáronként 5 millió nyírfa­csemetét nevelnek. Ezek se­gítségével bővítik a nyírese- ket. 1975-re a karélai nyír- telepítés a köztársaságban el­éri a 1470 hektárt. 20.30: Hannibál utolsó útja. Tévéjáték Sarkadi Imre írá­saiból. A Kossuth- és József Attila-díjas író 40 éves korá­ban, alkotóereje teljében, 1961. április 12-én. önkezével vetett véget életének. Sarkadi ismerte az életet, elsősorban a paraszti életformát, sokmin­dent próbált, újságíró, szer­kesztő. tanár, dramaturg volt. majd utolsó éveiben gyári munkás. Képes volt megjele­níteni a paraszti élet mélyen húzódó ellentmondásait. Ki­váltképpen érzékeny a tragi­kus konfliktusok iránt, s ezt számos drámai levegőjű no­vellát eredményezett. Az ő írásaiból készült a világsikert Nem ritka a messziről ér­kező vendég Bánkon. Az utölsó hetekben az időjárás is kedvezett a turistáknak, sokan keresték fel a kis üdü­lőfalut, mely joggal indulhat­na a „Nógrád megye legszebb falva” — címért, ha lenne ilyen versengés. Nagy port vert fel — jó értelemben — nyüzsgést, színt hozott a községbe néhány napja nyolc vendég. Buda­pestről érkeztek, az iskola termeiben ütöttek tanyát két hétre. Amatőr művészek — négy festő és négy szobrász — voltak Bánkon. Nyári alkotó­telep? Ki a gazdája, a pat- rónusa? — A kezdeményezés a Rét­sági nagyközségi közös Tanács vezetőié, akik a járási KISZ- bizottsággal közösen szervez­aratott Körhinta, s más fil­mek is. A most bemutatásra kerülő tévéjáték Sarkadi Im­re írásaiból készült, de egysé­ges egésszé nem az író for­málta; fennmaradt töredékek­ből Siklós Olga állította ösz- sze a tévéjáték forgatóköny­vét. A világhírű pun hadve­zért, Hannibált a zámai, szá­mára vereséget hozó, ütközet előtt láthatjuk, ezt a Hanni­bált már korántsem a győ­zelmek, a hadisikerek érdek­lik, hanem az, hogy miként lehet megnyerni a — békét. E felismerés folyamatát állít­ja elénk a Hannibál alakját megformáló Gábor Miklós. A tévéjátékot Hajdufy Miklós rendezte. ték ezt az első táborozást — tájékoztatott az Asztalos Já­nos Járási Művelődési Köz­pont igazgatója, Végh Károly. — Hogyan értékelik az öt­letet? — Járásunkban is több amatőr művész dolgozik, fő­leg rajztanárok. Eddig még­sem sikerült .valamilyen szer­vezeti keretet, közösséget lét­rehoznunk számukra. Nincse­nek hagyományaink a képző- művészeti alkotó munka tá­mogatásában. Kiállítást sokat rendeztünk már. Csak két­éves az intézmény, a profilok, szakterületek kialakítása nem megy máról holnapra. Ez a kéthetes bánki táborozás kez­dő lökést adott ahhoz, hogy a képzőművészet területén is előbbre léphessünk. — Milyen elképzeléseik vannak? — A későbbiek során in­kább járásiakat, megyeieket 4 NÓGRAD - 1974, augusztus 4., vasárnap „KERÍTÉSTÁRLAT” Jf^Weinh BÁNKON Jár a baba, jár (III.) Először mászik, csak azutá jár. Sőt mielőtt mászik, mái sok mindent tud, hátáról a hasára. / hasáról a hátára hen- geredni' magától felülni, le­feküdni, négykézlábra állni, s ez utóbbi testhelyzetben előre-hátra ringatózni, vagy­is a mi pajzán szavunkjárá- sa szerint „fajfenntartó moz­dulatokat végezni”. Végűi már fel is tud állni, s az ágy vagy a járóka rácsába ka­paszkodva jobbra-balra lépe­getni, közben olykor a fene­kére tottyanva, de izgő-mozgó kedvét ettől el nem vesztve. Első fiúnknak, Andrisnak még nem volt járókája, őt kénytelen-kelletlen az ágyá­ban tartottuk, míg meg nem tanult járni. Jobban mondva: kiraktuk néha a rekamiénkra, vagy a padlóra is, ha elég piszkos volt már a rajta lévő kezeslábas, vagy egyéb ruha­nemű ahhoz, hogy hamarosan úgyis át kelljen öltöztetni. Kiraktuk, de aztán vissza is tettük, mert már akkor is olyan volt, mint a higany: éber figyelemmel kellett les­nünk minden mozdulatát, ie ne rántson, fel ne döntsön valamit, s erre nem mindig értünk rá. Egyszer az tör­tént, hogy ismét így ágyba rekkentvén a gyereket, nyu­godtan rácsuktuk az ajtót. Ordít egy sort, aztán elhall­gat. Ordított valóban, majd el is hallgatott. Volt az ágyában néhány ártatlan játékszer, gondoltuk, azokkal szórakozik, ha ugyan el nem aludt. Hanem egyszerre megzör- rent a szqbaajtó, azé a szobáé, ahol az ő ágya állt, de két méterrel odébb. Hitetlenkedve néztünk arrafelé. Mi zörög­het? Hisz András az ágyában van! — Te hogy kerülsz ide? Beszélni se tud még. kilenc- hónapos mindössze, de a hely­színi vizsgálat mindent elárul. Felhajtotta az egyik kismat- racát (neki mégfrtöbb kismat- raca volt), s addig feszegette az ágy léceit, nyomta az egyi­ket jobbra, a másikat balra, míg az így támadt nyíláson lábbal, fenékkel le nem tu­dott ereszkedni a padlóra. Onnan aztán már semmiség volt az ajtóhoz másznia. ö különben járni is korán tanult meg, tizenegy hónapos korában már vígan totyogott a pipaszárlábain. Vé korty volt, de erős, inas kölyök: a saját súlyát könnyen elhor­dozta. Ment, mint a veszede­lem, amerre csak szabad te­ret, nyitott ajtót látott. Nem is bocsátotta meg soha, hogy nem engedük már akkor a maga feje után rohanni, s ha kiszökött a lépcsőházba, fel­kaptuk, visszahoztuk, mielőtt lebukfencezett volna. Ordított, mint a sakál, hogy ő menni akar, menni, menni, nem számít a lépcső, nem számít semmi, csak eresszük a ma­ga útjára. Hozzá képest Bubu igazán jámbor, kellemes egyénkének bizonyult. Ö nem feszegette szét az ágya léceit, minek is feszegette volna, mikor állan­dóan le volt húzva a rácsa: kedve szerint bármikor ki­mászhatott a rekamiéra. Ő nem szökött ki a lakás ajta­ján sem, minek is szökött volna, mikor kicsikorától fogva folyvást magunkkal hurcolásztuk mindenüvé, er- dőre-mezőre, le a városba, meg még messzebb is: egy­éves kölyökként már Kolozs­várt is megjárta. Ügy járta meg, hogy még nem is tudott járni. Miután hazajöttünk, akkor sikerült rávennünk az önálló mende- gélésre. Megvan ennek a forsza. Áll a gyerek a földön, s ka­paszkodik valamibe, akár az ágyába, akár egy székbe, vagy másegyébbe. Kapaszkodik, de már nem olyan görcsösen, mint eleinte, mert az állás­hoz, a fogódzva járáshoz már megszerezte a kellő biztonsá­got, csak támasz nélkül nem mer még elindulni. Hiába ve­zetgetjük kézen fogva, abban a reményben, hogy egyszer majd elereszti a kezünket, vagy engedi, hogy mi eleresz- szük az övét... nem, ez nem sokat ér. Egyet tehetünk, ha már megérett a helyzet, hogy önállóan járjon a gyerek: közvetlen közelről hívhatjuk magunkhoz. Mintha csak ar­ról volna szó, hogy a székbe kapaszkodik vagy belénk, ahogy ott guggolunk mellette, Mindössze karnyújtásnyira vagyunk tőle, mégis elég messze ahhoz, hogy el ne ér­jen, míg a széliét el nem ereszti. Hívjuk, hívogatjuk ki­tárt karral, ennek nem tud sokáig ellenállni. Elvonja a kezét a széktől, s nyúl fe­lénk, már a lába is mozdul, már az ölünkben is volna, ha mi nem húzódnánk közben hátrafelé, hogy még egy lé­pést kelljen tennie, még egyet, még egyet, talán az ötödiket, talán már a tizedi­ket, míg kiköthet végre a ka­runkban. Első gyerekeim mind ilyen­formán tanultak meg járni. De Bubut, mint született gyáva gyereket sokáig nem tudtuk rávenni, hogy fogódzó nélkül egy lépést is tegyen. Gyalogszerrel bekalandozta már az egész szobát, de egy széket tolt mindig maga előtt, s attól nem volt hajlandó el­válni. Egyszer aztán öt test­vére körülülte, s ők csalogat­ták felváltva az ölükbe. Egy­két lépést kellett csak tennie egyiktől a másikig, legalábbis eleinte, mert később ők is él­tek az ismert csellel, s mindig meghátráltak a közeledő Bu­bu elől. Fél őrá se kellett, s az úgy rákapott az önálló to- tyogás jóízére, hogy többé le se szokott róla. A kis totyik a világ legara­nyosabb gyermekei. Mindun­talan nevetni kell rajtul^, hogy ilyen aprócskák, és már járni tudnak. De azon is, hogy milyen komikusán bil- legnek-ballagnak, felsőtestü­ket jobbra-balra ingatva nagy elszánásukban, hogy tovább és tovább jussanak a kissé még bizonytalanul kacsázó két lábacskájukon. Megtörténik viszont az is, hogy a járni-kelni kezdő gyerek elesik, s úgy megüti magát, hogy jóidőre elmegy a kedve a totyorászástól. Meg­történik, de ritkán, mert az ilyen kicsik többnyire a fe­nekükre huppannak, s a gu­minadrágjuk ki lévén tömve pelenkával. nem éreznek semmi fájdalmat. Vannak aztán olyan gyere­kek is — de ez meg igazán ritkaság, mióta az angolkór kiment a divatból —, akik nemigen hajlandók fel se állni. Ügy megszokják, s megszeretik a fenéken csúsz­kálást, a négykézláb mászká- lást, hogy semmi kedvük sincs kockázatos kísérletekbe bocsátkozni. Nyújtjuk az uj­júnkat, hogy kapaszkodjanak bele, s úgy lépegessenek, de ők máris a földre tottyannak, s ha felráncigáljuk őket, sem hajlandók folytatni a sétát. Nem és nem. A földön biz­tonságosabb. Ha az orvos szerint semmi bajuk, akkor nincs miért iz­gulnunk. Majd felállnak egy­szer ők is, s elindulnak a ma­guk útján. A családi legen­dák szerint az én egyik test­vérem is majdnem hároméves koráig a fenekén csúszkorá- szott. Szokatlanul nagy feje volt, úgyhogy szüleim állító­lag arra is gondoltak, hátha vízfejű. De mikor végre láb­ra állt, nagyon jól elbírta extra mérétű koponyáját, ar­ról nem is szólva, hogy idő­vel családunk legeszesebb tagjának bizonyult. ; állandó müvésstelep létesítése hívunk meg. A községi tanács terveiben szerepel egy igazi amatőr művésztelep létreho­zása. Mert ezt még nem mondhattuk annak! Nyolc alkotó szálláshelyet kapott, a tanács segítséget nyújtott ne­kik munkaeszközeik elszállí­tásában — ennyi történj;. Igaz, ennek is lesz közvetlen folytatása: személyenként négy—öt művet ajánlottak fel egy kiállítás anyagául. Augusztus 31—szeptember 12 között tart nyitva a tárlat. Érdekes gyűjteménynek ígér­kezik a 30—40 alkotás: a bán- ki táj, az ottani emberek, a meglesett népszokások, népvi­seletek tükröződnek rajtuk. — Hallottam, hogy járt az amatőr művészek között. Ho­gyan érezték magukat? — Örömmel, lelkesen dol­goztak. Rengeteget kóboroltak a környéken. A falusiak közül sokan álltak modellt kérésük­re. A képzőművészet felé ve­zető úton egy-egy lépést je­lent. hogy az emberek látják az alkotás folyamatát. Rögtön­zött kiállítást. ..kerítéstárlatot” is láthattak az iskola felé já­rók. — Említette, hogy igazi al­kotótelepet szeretnének kiala­kítani. Ez állandó helyet kap? — Konkrét javaslat még nincs, de a tanácsi vezetők be­szélgetéseink során többször mondták: Bánk egyik profilja lehetne, hogy helyet ad a kép­zőművészeknek. Ha önálló, té­liesített épületet sikerül létre­hozni. a rajztanárok tovább­képzésétől a gyermek és fel­nőtt alkotótáborig sok célt szolgálhatna. Azt mondtam: nincs még művésztelepünk. Ehhez hozzá kell tenni: de lehet... • G. Kiss Magdolna

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents