Nógrád. 1974. augusztus (30. évfolyam. 178-203. szám)

1974-08-19 / 194. szám

r 3f PÁfcABTT SUSZTERT mindenki ismerte a faluban, adást. úgy magányát, a falábát, a cipőro­Aikár egy csodadoktort, tartották számon, mert nem akadt olyan csámpás. sarkú, mokkái zsúfolt kis bazárt, és elképzelte, hogy ott ül vala­tatogó talpú, reménytelennek melyik hajókabinban, alatta tűnő lábbeli, amelynek ne hosszabbította vola meg az életét. Tarka cipőroncsokkal, teleduggatott, bőrszagú, kis műhelyében, á szája sarkában örökké kialudt cigarettavég­gel, úgy tudott ránézni egy re, de ígérd meg, kimúlt szandálra, mintha nevetsz ki. Mert pusztán a pillantásával fel tudná támasztani. Már nem tudni, ki nevezte módomban áll, szívesen meg el Doktor Kopogósnak, de aztán rajta maradt. A fiata­lok nem is tudták a rendes nevét, és az idősebbek is egy­re kevesebben. Sokan már el sem tudták képzelni két láb­bal, mintha a sors kifürkész­hetetlen akaratából így szü­letett volna. TsgaíoTíftn värfa ács eí53 feffrfej a RaSMdőnaplő-1 Gvíöicsi Ferenc* Olyankor elfelejtette jába, az elintézni valók közé: * egy üveg óceán. Nagyon szé­gyellette, hogy ezt a semmi­séget még mindig nem tette meg az apjának, és aggasztot­ta az öreg állapota is. Csak nehogy késő legyen már! SPANYOLORSZÁGBAN az. tán meg is merítette az üve­get az óceánban, de később a szállodában felejtette. A ne­hogy nem pülőgépen jutott eszébe, és egy kicsit nagyon dühös volt magára, az apjára, az egész Atlanti- óceánra. Otthon első útja a közértbe vezetett. Egy liter kövidinkét vásárolt, aztán beleöntötte a lefolyóba (ezt a bort sosem szerette, savat csinált), majd meg hömpölyög, csapkod, mo rog az óceán. AMIKOR LEGKÖZELEBB hazalátogatott a fia, azt mondta neki: — Megkérnélek én valami­tán szokatlan kívánság... — Tessék csak, apám, ha teszem. Miről lenne szó? — Az öreg előkerített egy üreg kövidinkás üveget, gon­dosan megtörölgette, majd szégyenlős tétovasággal. nyúj- az üres üveget teleengedte tóttá oda a fiának. vízzel. Beletett néhány kanál — Ha legközelebb a tenger- sót, összerázta, ledugaszolta, hez mégy, merítsd már meg Nahát — gondolta elégedet- benne, aztán hozd el nekem, ten —, ez már jóval előbb is Pedig a sors csak az első Nem kívánom én ingyen a fá- eszembe juthatott volna, meg­világháborúban szólt közbe, akkor hagyta ott az egyik lábát, és jött haza féllábbal. Egy ideig sajnálkoztak a dél­ceg fiatalember szerencsétlen­ségén, majd akadt egy lány, akinek így is kellett. Aztán az a lány is özvegyen hagyta egy kisfiúval. Doktor Kopo­radságodat. kiméivé magam egy sor — Ugyan, ez a legkevesebb lösleges Idegességtől. fö­— tette el az üveget a fiú két hét múlva megyek Szu­dánba, ott van a Vörös-ten­ger, majd kiszaladunk a tár­gyalások szünetében. De mi a csodának ez magának? Az apja helyett csaknem egy csontváz feküdt a nagy csíkos dunna alatt, amikor meglátogatta. A szeme, mint két szürke kavics, a kopo­nyára aszalódott, homokszfnű — Ne törődj vele... csak bőrben. Arról panaszkodott, Tóth Mátlié Miklós: Egy üveg óceán gós nem nősült meg ismét; merítsd meg. Szeretném látni, hogy fázik és már a dunna sem !- milyen vize van, meg aztán, melegíti. A szomszédasszony felnevelte, kitanítatta a gye' reket a tömény telep. meny- nyiségű nnszant csizma, cipő, szandál összeták olásáb ÓL A fiú külkereskedelmi sza­kon végzett a közgazdasági valami krumplipépet főzött neki, és suttogva újságolta, hogy nem sokáig húzhatja az öreg. — A doktor úr már kétszer is be akarta küldeni a kór­nevetett fel apró, kicsit ke­serű neyetéssel —, ha én nem mehetek a tengerhez, jöjjön el az hozzám. A fiú megcsóválta a fejét, egyetemen, ledoktorált, az akart még néhány szót mon- öreg nem kis büszkeségére, dani ennek az egésznek az ér- házba — mondta —, de nem mintha csak az apjára ra- telmetlenségéről, de ahogy a Azt felelte, inkább gasztott titulust akarta volna kicsire görbedt, sóvárgó sze- itthon akar meghalni, pedig realizálni a családban. Aztán mű öregemberre pillantott, tudtam, hogy igazán csak Pestre került állásba, meg- magába fojtotta. Talán vala- rnaSát.várta, nősült, és csak ritkán látó- mit megérzett abból, hogy Az üveg ekkor már ott hor- gatott haza. Nem szándékosan ami neki szinte mindennapos Pasztotta a dunna tetejét, maradt el hosszabb ideig, hi- élmény, az apjának eigy élet- Doktor Kopogós erőtlenül vé­szen a maga módján sze- reszóló lehetne. gighúzta rajta az ujjait, és soká­rette az öreget, meg tudta is, Szudánba utazva gondolt is nézte- ESX üveg óceán, gon- mit köszönhet neki, de mun- rá, később teljesen kiment a dolta’ ^ kavicsszürke szemé- kája folytán sokat utazott, és fejébőL Csak otthon jutott ve* ^tni vélte benne a végte- így legtöbbször csak színes eszébe ismét, amikor az aján- *en kékséget, hajókkal, bál­képeslapokkal kereste fel a dékokat osztotta ki a felesé- aákkal, csodálatosan furcsa gének meg a gyerekeknek A tengeri csillagokkal, kagy- szemnyes ingek alól szinte- lakkal, csigákkal És felsóhaj- vádlóan pucérkodott elő az tott a gyönyörűségtől, hogy az üres üveg. a rengeteg csodavilág, amiről — Fiacskám — kérte a fe- annyiszor olvasott vagy amit be préselt, sarkalásra váró leségét —, juttasd már eszem- a tévében látott, most ott tisz- cipővel gyönyörködött benne, be, ha megyek Lengyelország- ^leg előtte két csík között a ahogy forgatták, nézegették. ha, hogy merítsem meg ezt az óunna tetején, beszorítva egy — Ezt Görögországból üveget a Balti-tengerből. Tu­küldte, azt meg Olaszország- az apám... nahát, erre kért meg, aztán mindig elfe' szülői házat. Doktor Kopogós mindig megmutatta a színes lapokat, a kuncsaftoknak, addig le­tette a kalapácsot, és azölé­kövidinkás üvegbe. ból — magyarázta —, azon meg a Francia. Alpok van. Nézzék csak meg azokat a havas hegycsúcsokat! — Hát jó szakmát válasz­tott a fia — mondta elisme­rően az egyik szomszéd —, úgy furikázik az országokban, ahogy mi megyünk ki a ha­tárba. Doktor Kopogós legjobban az olyan lapokat szerette, me- lvek a tengert ábrázolták. Azokat csirizzel ráragasztotta a falra, hogy munka közben is rájuk pillanthasson. Ha láthattam volna — gon­dolta sokszor —, csak egy­szer, legalább a háborúban. De még ott is csak a szántó­földön csapott belém a grá­nát. Mintha meg lenne írva, hogy egész életemben csak szántóföldeket, réteket, akác­erdőket meg ezt a döglött mocsarat lássam itt a falu al­ján. IGYEKEZETT MINDEN könyvet elolvasni, amiben a tengerről írtak, vagy ahhoz kapcsolódott a cselekmény, vett egy iskolai atlaszt, és esténként sokáig nézegette rajta a kékkel jelzett folto­kat. Már álmából felriasztva is megtudta volna mondani, hol helyezkedik el az Arab- tervger, az Egei, a Balti, vagy hol terül szét, mint egy nagy kék viaszosvászon asztalterítő, az Atlanti-óceán. Tulajdonképpen tévét is a nagy víz miatt vásárolt. A tengerrel kapcsolatos műsoro­kat mind'-g gondosan alnhúzo- gatta piros ceruzával, és lejtem. Látszik, hogy az öreg a legpihentebb agyú köztünk, mert csak neki juthat eszébe ilyen marhaság! Lengyelországból jövet már határozottan idegesítette, hogy megint feledékeny volt. Annál is inkább, mert ezután szándékozott meglátogatni az öreget, családostól. Mit mond­jon majd neki? Doktor Kopogós ott várta őket a ház előtt, megállt a piros Wolkswagen, a köszöntések után mindjárt az üveget kérdezte. Nagyon sokat fogyott, zsugorodott a- iegutóbbi találkozás óta, és a fiú döbbenten állapította meg. hogy lassan már csak a falá­ba lesz rajta a régi, a felis­merhető. — AZ IGAZSÁG AZ, APAM, — kereste zavartan a Szávákat —, hogy meg akar­tam én meríteni a tengerben, de aztán eszembe jutott, mennyivel érdekesebb lenne, ha az óceánból hoznék. Az mégis csak más, mint a ten ger! Két hónap múlva Spanyolor­szágba utazom, majd ott meg­töltöm az Atlanti-óceánból. — Azért jó lett volna ne­kem a tengerből is, de hát ahogy gondolod, fiam... — Na de nem jöttem ám üres kézzel — lélegzett fel megkönnyebbülten a fiú —, hoztam magának tíz pár re­mek sámfát. Úgyis megkop­tak már nagyon a régiek, ezeknek biztosan jó hasznát veszi. Spanyolországba repülése AZTÄN ARRA KfiRTE a fiát, hogy töltsön belőle egy pohárba. — Csak nem akarja megin­ni Édesapám? Hiszen veszet­tül sós, kimarja még a torkát is... — Hátha ez... ez segít — súgta az öreg —, nem akarok én többet, mint egy kortyot... Csak éppen megízlelni, meg- forgatni kicsit a számban... Ivott egy kortyot, de nem érezte, hogy sós. Csak azt 1 ° tudta, hogy most az óceánból ivott, a távoli, az elérhetetlen, a végtelen óceánból. Akadémiai szinten A kinevezés napján étte­remben vacsoráztak. Az új- don&ült fiatal professzor a hegyre vitte föl a feleségét, az egyik legelegánsabb helyre. Pedig Zsolt nem volt hiú em­ber és nem azért rendezte ezt az estét, mert tetszelegni akart. Ha Juciit nem látta vol­na tisztán a dolgokat, egy kis diszkrét kedveskedésnek ve­hette volna a vacsorát. De az asszony tudtam hogy minek szól az áldozat bemutatása. Volt Zsoltban egy Íratlan könyv, amelyből időnkint fel­mondott. Az élete útiterve volt, s ilyen fontosabb adatok álltak benne: ekkor és ekkor nősülés, ebben és ebben az évben egyetemi tanári kine­vezés, ebben nagyobb lakás, ebben az első gyerek, ebben autó, ebben akadémiai tagság. Eddig minden halálos pontos­sággal történt. Most a kineve­zésnél tartottak. „Az ő egye­nesei” — gondolta ott az asz­talnál Judit és hideg tisztelet­tel nézte férjét. Három éve, még a házas­ságuk előtt, Zsolt beszélt ne­ki az egyenesekről. Ügy kép­zeli az életüket, hogy az csu­pa egyenesből álljon. Párhuza­mos, szembe futó, eltérő, vagy egymást keresztező egyenesek­ből, csak minden vonal mér- tanian egyenes legyen benne. És még a csillagokról mondott egy hasonlatot. Hogy nekik is előre kiszámított pályán kell haladniuk, s ha évtizedekre előre tudható — nem akart nagyobb számot használni —, hogy az égitestek egymáshoz viszonyítva mikor hogyan he­lyezkednek el, az embernek is előre kell látnia az útját, pá­lyája állomásait, s hogy me­lyik időpontban mennyi ener­giát tud kibocsátani magából. Akkor ez szép volt és szíve­sen hallgatta. De néhány hó­nap múlva fázni kezdett a fér­je mellett. Zsolt valahol a csillagok között vezetgette, amikor ő bolond kis ábrákat szeretett volna rajzolni lent a porba. „Tartanunk kell élet­módunkban egy szintet és élet­rendünkben a pontos üteme­ket”. Ez volt Zsolt elve. Ezen az estén történt meg először, hogy Judit összeha­sonlította a férjét Sándorral. Nem fizikai összehasonlítás volt ez, hiszen Zsolt az átla­gosnál kissé magasabb terme­tével, mindennapian barna hajával, szürke szemével és hosszúkás arcával akár iker­testvére is lehetett volna Sán­dornak. Legfeljebb egyikük te­kintetében több volt a gondo­lat, a másikéban több az élet. Hanem arra gondolt, hogy Sándor úgy dolgozik, mintha szórakozna, Zsolt viszont úgy szórakozik, mintha dolgozna. Valamilyen munkát végez most is. Idegein látszik a ter­helés, mondatai fárasztóan okosak, szerénysége pedig nem más, mint alázat valami előtt. Éjfél után értek haza. Judit fáradt volt és mindjárt be­ment a fürdőszobába vetkőz­ni. Amikor hálóingben, pa­pucsban visszajött a szobába, Zsolt még elegánsan felöltöz­ve ült egy fotelban, mintha vendégük volna. Judit a kré­met dörzsölgette az arcán. Zsolt egy pillanatra a felesé­gére tekintett, de nyomban ta­pintatosan elfordította a fejét. ti ss Ajtu Judit lenyelt egy kis sóhajtást, azután odaszólt Zsoltnak: — Mehetsz vetkőzni. — Köszönöm. megyek — válaszolta Zsolt. Majd néhány másodperc múlva megje­gyezte: — Fáradt a hangod. Álmos vagy ? — Fáradt vagyok. — Persze nem szoktunk éj­szakázni. — Nem csak azért. Hanem Úgy általában. — Ezt még sohasem mond­tad. — kapta föl a fejét Zsolt. Judit néhány másodpercig hallgatott, azután megkérdez­te: — Mért úgy beszélsz hoz­zám, hogy nem nézel felém? — Juditka, nagvon meg­tisztelt. hogy eljött. — Ezt vegye némi elégté­telnek tőlém — mosolygott Judit. — Téved, ha azt hiszi, hogv neheztelek. — Zsolt möst en­gedte el Judit kezét. — Nem akar velem vacsorázni? — Tudja, hogy elváltam Sándortól ? — Másképp nem hívtam volna. Zsolt oda vitte Juditot. ahol a kinevezés napján vacsoráz­tak. — Lehet, hogy éppen ennél az. asztalnál ültünk akkor is? — nézett körül Judit. Zsolt az asszonyt nézte. — Juditka, maga most is — Nem akarlak feszélyezni olyan szép, mint akkor volt. Kiss Attila: Szeretet — felelte udvarias hangon Zsolt — A feleséged vagyok — mondta sértődötten Judit. Azzal megfordult és lassan bement a fürdőszobába. Pon­gyolában jött vissza. Megállt az előbbi helyen. — Most már rámnézhetez. Zsolt nem szóit. Judit várt egy darabig, azután ő is leült és oldalt fordított fej­jel a férjére nézett. — Látod ez az. Mi. nem élünk természetes módon. Té­ged nem fáraszt ez? Ez az örökös figyelés, ahogyan min­dent egy elvhez igazítasz. Tisztelem a céltudatosságodat. De nem törődsz azzal, hogy egy végtelen szertartássá me-' revedik az életünk. Te is tu­dod, hogy ma sem az én, vagy a te kedvedért mentünk vacsorázni. Elértél valamit a áldozatot mutattál be érté. Nem veszed észre, hogy las­san én is kihűlök melletted? — Másodrendű problémá­kat vélsz föl — mondta nyu­godtan Zsolt. — Te is. mint a legtöbb nő, megragadtál az érzelmeknél. Valamilyen kez­deti lelkiállapotban éltek. Nem tudjátok elfelejteni a matrózruhát. Judit vörös haja lángolt az állólámpa ernyője alatt. A nyak fehér íve megvillant a feltűzött éjszakai frizura és a pongyola széles gallérja között. : ! — De az érzelmeket egye­síteni tudjuk magunkban 'sokszor egészen nagy dolgok­kal is. Valahogy így egész egy lélek. — A teljességbe nem min­dig mérik bele a szentimen- taüzmust. — Tudom. Téged majd az Akadémián mérnek meg. Biz­tos, hogy eljutsz odáig. — Ju­dit lassan fölemelkedett a székről és elindult a szobá­ban. A kör Zsolt háta mö­gött ért véget. Vállával a könyvszekrény éléhez támasz­kodott és a férfi mozdulatlan árnyékát nézte a szőnyegén. — Ezen az egy dolgon kivül más biztosat nem is látok magunk előtt. Judit ott volt a székfoglalón és a harmadik sorból' nézte Zsoltot. Talán öt éve látta utoljára, az utcán. Azóta megőszült a halántéka és egy kis öregség ül a vállán. De arca és tekintete fiatalos, lel­kesedő; meg most is a régi, hevülő tudósarc. Ennyi idő után már nem is furcsa, hogy ez a férfi valamikor a férje volt. De a mozdulatok ismerősek. A hosszú, vékony ujjak nyugtalan játéka a papírlapok között. A jobb váll öntudatlan rándulásai. A száj szigorú munkája, aho­gyan a szavakhoz a hangsúlyt keresi. Zsolt most egyszerre ism- 5dni kezd benne, de mái- nem kelt különösebb ér­zéseket. Vajon Sándorral is így lesz majd idővel? Sán­dor. .. Az ellenpont, ö kissé még fáj. Zsolt sohasem fáit, de valami mindig hiányzott utá­na. Azt. hiszi, a biztonság- érzet. De most má<? annak a hiányát sem érzi. Fásult. Két válás után az emberben már nincsenek illúziók. Az előadás után ő is oda­ment Zsolthoz gratulálni. Zsolt nem engedte el mind­járt az asszony kezét. — Miért, akkor szép vol­tam? — kérdezte kesernyés hangon Judit. — Magát csak a munkája érdekelte. — Talán túlságosan szigo­rú voltam magamhoz — né­zett maga elé Zsolt. — Va­lamilyen tudományos rendet akartam az életemben. Ké­sőbb már gondoltam arra. hogy hagyni kellett , volna egv kis káoszt, amelyben eredeti mechanizmusukkal, ősi ter­mészetükkel kavarognak a dolgok. Beláttam, hogv kell az emberben egy ingoványos rész... — A pincér asztaluk­ra tette a vacsorát. — De in­kább meséljen magáról. — Egy darabig boldog vol­tam. Zsolt karja, ahogy éppen szája felé emelte az ételt, fél pillanatra megállt a leve­gőben. Csak annyi volt. mint egy alig mérhető reflexkiha­gyás. de Judit észrevette. Most sajnálta meg először a férfit. Pár pillanat múlva, megkérdezte: — És magával mi volt? — Dolgoztam. Judit kíméletesen mosoly­gott a férfira. — Milyen szürke szavakai mondunk. De azt hiszem, ez az ilyen találkozások nyelve. — Igen. Ilyenkor valami­lyen értelmetlenséget kere­sünk. hogy túljussunk az el­ső zavaron. — Zsolt, maga sokkal őszintébb magához, mint az­előtt. — Nem egészen; Maradt bennem egy kis beszédhiba. Judit tányérja fölé hajolt, de nyomban fölkapta a fe­jét. — Tudja,' ml jutott eszembe? Egyszer kirándul­tunk és leültünk egy hegy­tetőre. Akkor még nagyon szerettem magát. A melléhez bújtam és úgy néztem az elénk táruló tálat. Közben arról beszéltem, hogy ez mi­lyen szép. s hogy milyen boldog vagyok. Erre maga ezt mondta tanárosan: „Da ha lecsukod a szemedet, a tör­ténelmet látod. Hogy valami­kor egy nagy nép vonult át itt s e tájban hagyta az em­lékeit: a kultúráját és a hul­ladékait.” Zsolt beszéljen csak nyugodtan a régi sza­vakkal a régi kedves témái­ról. Így nagyon idegen ne­kem. Éjfélig maradtak. Zsolt ha­zavitte Juditot. s amikor megálltak a ház előtt Judit megkérdezte: . — Nem akarja megnézni, hogy hol lakom? — Nem megyek föl — né­zett bocsánatkérően az asz- szonyra Zsolt Azután előre fordult és az utcát nézte mereven a volán fölött. Judit félig már kinyi­totta az ajtót de néhánv pillanatig még nem mozdult, ö a hosszúkás, szürke arcot nézte, amely most olyan ki­halt volt mint az éjszakai utca. Azután kezetnyúitott a férfinak. Zsolt olyan udvari­asan mosolygott, mint a vá­lás után, amikor a tárgvalóte- rem ajtaja előtt kezet fogtak. De Judit most már többet tu­dott róla. Látta az arcán, hogv szenved. Azt is azon a boldogtalanságig tisztelt ma­gas szinten. | NÖGRÁD — 1974. augusztus 19., hétfő I

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents