Nógrád. 1974. július (30. évfolyam. 152-177. szám)

1974-07-07 / 157. szám

Változik a iJíval. X szSrm«­kucsmákat naftalinba rakták és előkerültek a könnyű nyá­ri ruhák. Már a gyerekek is hasznosítják a napenergiát — nagyítóval összegyűjtött nap­sugarakkal égetik bele nevü­ket a parkok padjaiba. A le­gyek élvezettel járják a fran­cia négyest, a srácok pedig nagy buzgalommal gyakorol­ják a csúzli-mesterlövészetet. A családjuknak élő dolgos apák az utóbbi időben megle­petéssel tapasztalták, hogy ke­Xz előbb míg rikácsold hölgy meglepő nyugalommal szedte össze az üvegdarabokat. Egyszercsak megszólal a csen­gő. Egy férfi állt az ajtóban — hóna alatt ablaküveg, ke­zében szerszámosláda. — Az ablaküveget hoztam — mondta. — A srác megad­ta a méreteket, de ellenőriz­nem kell, hogy pontosak-e. — Persze, hogy pontosak, ne aggódjék — válaszolta a ház asszonya. — Magam mér­tem le. íaEnyos kölyök. Annyira, Rogy észre sem vette tárcája halk koppanását, az aszfalton, amint kabátja zsebéből kie­sett. Műhelye az öreg ház alagsorában volt. Alig ért le a lépcsőkön, még föl se vette a munkaköpenyét — a küszö­bön egy okosszemű kisfiút pillantott meg. — Mit akarsz? — kérdezte tőle haragosan. — Semmit — válaszolta a fiú. Martti Larni: A GYERE I E o a rékpárjuk tartalék gumija el­tűnt. Nem kellett azopban messzire menni — a gyerek kacatjai között gyorsan meg­találták. Igaz ugyan, hogy da­rabokra szabdalva, dehát, kel­lett a csúzlihoz... Egy szőke, szeplős fiúcska mindkét zsebét teleszedte ka­viccsal, majd az egyik ház udvarán gyakorolni kezdte a esúzlizást. Kiváló célpontul szolgáltak a falon cikázó le­gyek, amelyeket féktelen táncra lelkesített a vidám ta­vaszi nap. A falról visszapat­tant '.kavicslövedékek időnként célba találtak. De most hir­telen hiba csúszott a számí­tásba: a srác megcélozta a földszinti ablak mellett lustál­kodó két legyet, de a „löve­dék” az ablaküvegre pattant, ami természetesen ripityára tört. Valaki viharos gyorsa­sággal kinyitotta az ablakot. Előbb egy könyök, majd a hozzá tartozó női fej is meg­jelent. — Te törted be az üveget? — rikácsolta az asszony. — Én — mondta a srác. — Én törtem be. Ne tessék hara­gudni, nem akartam. — Egy jó nagy pofon kell neked — harsogta, hogy zen­gett belé az egész udvar. — Azonnal gyere ide! A fiúcska gondosan zsebébe tette csúzliját, és lassan elin­dult a bejárat felé. Félúton megállt — valamiben törte a fejét — aztán eltűnt az ajtó mögött. Nem telt bele öt perc, ismét megjelent. Mintha ki­cserélték volna. Vidáman fü- tvörészve átszaladt az utca túlsó oldalára. Megbocsátották volna neki? Negyedóra múlva már az új üveggel díszelgett az ablak. Az üvegező megtörölte a hom­lokát, rágyújtott egy cigaret­tára és halkan mondta: — Hát akkor készen is va­gyunk. Most óhajt fizetni asz- szonyom, vagy majd befárad a műhelybe? — Fizetni?!! — csodálkozott amaz. — Igen. Pontosan negyven márka. A hölgy láthatólag alig hitt a fülének. — Egy lyukas garast se fi­zetek! Ha a fia betöri az ab­lakomat, akkor a maga köte­lessége megcsinálni. — Az én fiam? De kérem! Én egyedülálló ember vagyok, nincs nekem gyerekem! A maga fia jött be hozzám a műhelybe, és azt mondta: „Az anyukám kéri a bácsit, szíves­kedjék átjönni, egy ablaküve­get kell berakni. A méreteket is elküldte.” — Az nem az én fiam volt — bosszankodott az asszony. — Nem is ismertem azt a fi­út. Betörte az ablakomat... — Minket aztán jól átver­tek — döbbent rá a férfi. — De én megismerem, csak ke­rüljön a szemem elé! Tíz év körüli lehet, szőke hajú, az ar­ca szeplős.., Az üvegező hirtelen mozdu­lattal fölvette a szerszámos­ládát, és köszönés nélkül tá­vozott. Az udvaron megállt, a gyereket figyelte, de a fiú nem volt ott. Tikkasztó déli nap volt. A mester levette zakóját és át­dobta a vállán. Aztán igyeke­zett a túlsó oldalra, a műhe­lye felé. Kegyetlen dühös volt, hogy így becsapta egy — Akkor meg eredj innen. Nincs időm. A fiú azonban nem tágított. Egyhelyben topogott, majd halkan megkérdezte: — Bácsi, nem veszített el semmit? — És ha igen, ml közöd hozzá? — fortyant fel az öreg. — Csak azt gondoltam, ez a bácsié — és kihúzott a zsebé­ből egy barna bőrtárcát. Az üvegező odalépett a fo­gashoz, benyúlt a kabátja zse­bébe, de csodálkozva tapasz­talta, hogy nincs benne a tár­cája. — Hol találtad meg? — Nem én, a bátyám. Csak engem kért meg, hogy hozzam el. — És honnan tudta, hogy az enyém? — Benne van egy igazol­vány és a fényképről megis­merte a bácsit. Meg a névről is. Pénz is van benne. Nem nyúltunk hozzá. A mester ellenőrizte a tárca tartalmát. Valóban nem hi­ányzott semmi. Két tízmár­kást nyújtott a fiúnak. — Ez a becsületes megtalá­lóké — a tiéd meg a bátyádé. Fogd már! — Nem lehet. Art mondta a bátyám, hogy a bácsi meg­tarthatja ezt a pénzt, hiszen beüvegezte az ablakot, amit ő tört be... Alighogy ezt kimondta, mintha „csúzliból” lőtték vol­na ki, már ott sem volt. A mester még mindig a ke­zében tartotta a tárcáját és ilyesfélét dohogott: — Hiába, a gyerekek min­denütt egyformák. (Fordította: Kádas Anna) mert ami az embernek sza­bad, az nem szabad egy ron­gyos asszonycselédnek. Igazság vót. Ezt az asszonyt meg kellett vóna ismerni. Nem elszökni az anyjához. Szóval ő aludt békességesen a szalmán, mikor egyszer csak valami neszenést hall. Felnyit­ja a szemét, hát tán kutya jött be, mert eszébe jutott, hogy a pitvarajtót nyitva hát­tá. De nem a kutya vót, ha­nem valaki gyufát gyújtott. Így meglátta, hogy a felesége jött meg. Egy kicsit hallgatott, akkor nzt mondta: — Hát te hun csavarogtál? De az asszony kezébe el­aludt a gyufa és a meg nem szólt. Úgyhogy másodszor is rá kellett szólni, hogy hun csavarog éjnek éccakáján. — De te mit csináltál? — mondta az asszony és újra gyufát sercintett. A kicsit világosnál látni le­hetett. hogy mit csinált, ha meg látja, akkor minek kérdi. Inkább felelne a kérdezésre, hogy hun? Harmadszor is meg kellett kérdezni tőle, hogy hun csatangolt a merő éccakán. — Otthon vótam — mond­ta az asszony. — Hun otthun? Tisztességes asszonvnak c«ak ott van ott­hun. ahun az ura alszik. — E mán nem otthon, — azt mondja az asszony — iszen kend összetört mindent. — Össze hát. — Akkor én mégis megyek vissza. — Ereggy, ki hívott... Se nem küldtelek, se nem hívta­lak... Valid ki az anyád! minek jöttél vissza? Hát a menyecske csak azt mondja, nagy szipogva: — Édesapám hazakergetett, hogy azt mongya, nem ad he­lyet egy ojan asszonynak, amék az urát otthagyta. Menny haza, béküjjetek meg a maga­tok kenyerén, nem az enyé­men. Azért jöttem haza. Erre Buglyas Mihály elkez­dett gondolkodni. Akkor pedig kár vót mindent összetörni, ha az asszony visszajött, ö meg azt hitte, hogy sose jön többet vissza. Egy kicsit hallgatta felesége szipogását, ahogy sírt, fojtot­ta a könnyeit, meg mégis sírt, sírdogált. A setét éccakába. Akkor azt mondta neki: — No, elég legyen mán... Miattad tettem, amit tettem. Setét vót, magam se láttam... Mér nem hattál ennivalót... — Ott van a blóderbe. Be van téve. mér nem vette ki. Hő, a fene egye meg, erre nem gondolt. Most mán aztán nagyon resteilte magát. Hát akkor mégse kellett vóna. Most mitévő legyen. Vakar­ta a fejét a setéibe, aztán megbékült hangon azt mond­ta: — No, gyere. Gyeride a szal­mára. .. Mán most így fogunk lenni, a fene egye meg a szo­kásodat.'! mersz te énvelem kikezdeni? Nem tudod, hogy nem szeretem a truccot?... majd ősszel eladjuk a kisbor- nyút, addig megnő, azon majd veszünk másik bútort. Feltérdelt a szalmán, keres­gélt a setétbe az asszony után, meg is lelte, el is érte, meg is fogta a karját és odarántotta maga mellé. Aztán kis csókokkal szelí­dítette. — No ne bőgj mán. Ebből láthatod, hogy nem haragszok rád. Láthadd, hogy szívellek. Meg nem is akarok nélküled élni. No... Másnap reggel olyan hegye­sen hajtotta kifelé a mezőre a falu csordáját, hogy meg is kérdezték az emberek, mi az, miért olyan hegyes. — Hát, — mondja — van egy rossz feleségem, eladnám, ha valaki megvenné. Még húsz pengőt is adnék vele, ha el­vinné valaki. Egy kódüs napszámos nevet­ve mondta: — No, add csak ide a húsz pengőt, de hamar. Az asszony­nyal meg majd beszélek. De nem adta oda a húsz pengőt, csak mosolygott. Nem is vót éppen húsz pengője. Az igaz. (1932) •Kilencvenet éve, 1879. Június 29-én született a modern ma­gyar realista regényírás leg­nagyobb alakja, Móricz Zsig- mond. Farkas András: Malterkever ők Remek dolog a jól fűtött szobából, kényelmes fotelből tekintgetni kifelé. Na, és a jó fekete, s a pompás aromájú Korvin szivarka sem megve­tendő így vasárnap délután, s amennyiben a Hegyalja pom­pás szőlője is poharunkban — természetesen cseppfolyós állapotában —, nos, akkor hullhat a hó, ijesztgethet a szél, szívünkben a legcsodála­tosabb harmónia, s a végtelen optimizmus. A jó hangulatot, a termé­keny öngondolkodás áldását, illetve témát fakasztó perceit, óráit azonban megbonthatja egy szószátyár, és felette be­szédes kedvű ismerős, aki rendszerint ilyenkor tör békés otthonunkra. És miután az ember saját otthonában a leg­udvariasabb, szívélyes arcot vág és hagyja, hadd bömböl­jön gátrepesztő áradatként a szó, hadd peregjen a történet. Tessék, az ismerős barátom mesélte. — 11. szóval, ahogy már em­lítettem, kitűnő időt fogtunk ki az ősszel. Tudod, az őszele- ji nyaralás a legjobb. Nincs zsúfoltság, nem kell sorba áll­ni egy-egy pohár sörért, ér­ted? Ezernyi jó oldala van ennek az időszaknak, a ba- rátkozás szintén könnyebben megy. A mi Balaton parti vál­lalati üdülőnkben is nagysze­rű kompánia verődött össze. Különösen a szűkebb társasá­gunk volt jó vidám és szelle­mes tréfával zavartuk az időt, tettük próbára egymás neve­tőizmait. — Kérlek, a történet... — Ja igen, a történet. Re­mek lesz, meglátod, érdemes megírni, mert ilyen sztorit még nem kaptál. Szóval, szó- vgl nevezzük el az illetőt Kissnek — ebből a névből rengeteg van —, nos, ez a Kiss iszonyatos dicsekvő em­berként éldegélt, minden le­hető alkalmat megragadott, hogy önmagát kiemelje az egyszerű emberek tömegéből. Mindent jobban tudott, mint más,^ a munkahelyén első volt, a főnökétől egyáltalán nem tartott, ami pedig a családot illeti, nos, a feleségéről úgy nyilatkozott, hogy az asszony őrülésig szereti, nincs az a kí­vánsága, amit ne teljesítene. Mi pedig hittük is a dumáját, meg nem is, de jópofa volt, nagyokat lehetett rajta nevet­ni. így aztán hagytuk, hadd lépjen az önimádat magas és olykor veszélyes dobogójára, elvégre senkinek sem ártott. Egyik este — miután szo­kott kompániánk a társalgó­ban kártyázott — ismét az otthon került szóba. Ugrattuk egymást, azt igyekeztünk ' be­bizonyítani, ki közülünk a pa­pucs. Több se kellett a mi Kiss barátunknak. Olyan ön­tömjénezésbe fogott, hogy rossz volt hallgatni. Neki — mondta Kiss — a felesége egyszerűen nem mer ellent­mondani. A szava parancs, és ha bár 2000 forinttal jött el a kéthetes üdülésre, biztos benne, amennyiben távirato­Holdi János: Üveges történet zik a feleségének, másnap itt a pénz. — A sztori lényege ugye az, hogy nem küldött? — Ah, ördögöt! Kérlek, ne zavarj, majd megtudod. Na, szóval mi összenéztünk, arra gondolván, most megfogtuk. Melyik asszony olyan bolond, hogy egy hét után utánpótlást küld a férjének, különösen, ha kétezer forinttal engedte el.. Kiss azonban váltig erősí­tette: holnap reggel tanúk előtt küldi el a táviratot, újabb ezer forintért. Figyeljük meg, huszonnégy órán belül itt lesz a pénz. Mit szaporítsuk a szót, a távirat másnap valóban el­ment, a következő szöveggel: „Véletlenül betörtem az üdülő ebédlőjének üvegét. Mérete 250x 200x0,50 centiméter. Küldj ezer forintot.” Már akkor el­kezdtük húzni; ez hát a nagy bizalom? Miért füllent, ami­kor abszolút úr a házban? Nevetett és azt mondta: Min­dent meg kell indokolni, Re­méli, ez csak nem baj. Hát jó. Persze, nem baj. Elvégre az indoklás megengedhető, s ebben is maradtunk. Másnap, a reggelinél észrevettük, a mi Kiss barátunk bizony izgatott. Még pirosabbá válik az arca, amikor a postás bekanyaro­dik a gondnoknő irodájába. Mi, lélegzetvisszafolytva les­tük, mikor hívják az irodába, de bizony ez nem következett be. Tehát, nincs dohány. — Gondolom, ugrattátok egész nap? — Eltaláltad. ö azonban rendíthetetlen dölyffel a hangjában, váltig erősködött: neki lesz igaza, ha nem ma, hát holnap itt a pénz. Per­sze, beszélhetett nekünk és este, az üdülő társalgójában méginkább megcéloztuk tréfá­inkkal. Azután úgy nyolc óra tájban a gondnoknő jött az asztalunkhoz izgatottan, egye­nesen Kisshez. Néhány szót súgott a fülébe, mire a bará­tunk úgy ugrott tél, mintha gombostű lenne a székében. Pillanatok alatt elviharzott a gondnoknővel együtt, mi pe­dig csak arra gondolhattunk: megjött a pénze. összenéztünk. Én felálltam, kimentem az üdülő udvarára. Szép csendes, holdvilágos ősz eleji este volt, s az udvaron egy másfél tonnás teherautó állt, azon pedig egy hatalmas tábla üveg, annak rendje és módja szerint deszkák közé csomagolva. Nekem villám­gyorsan hasított az agyamba a távirat szövege, s nyomban utána a tragikus tény: Kiss barátunknak a felesége üveg­gyárban dolgozik, s miután a méretet tudta, pénz helyett üveget küldött — gondolván — az önköltségi áron beszer­zett anyag jóval olcsóbb, mintha a férjecskéje az üz­letben venné. — Volt nevetés? — De volt ám. Meg egy kis káromkodás is, miután az üveggel együtt Kissné egy üvegezőt is küldött a gyárból. Tudniillik az asszony — gyors számvetést csinált, s úgy kal­kulált, amennyiben „házilag” oldják meg a nem várt epi­zódot, az egész üvegügy mindössze hatszáz forintba kerül. Persze kitudódott minden, egy óra múlva röhö­gött az egész üdülő, talán még a macskák is a háztetőn. Mondanom sem kell: Kiss barátunk azonnal összecsoma­golt, s a teherautóval, üveg­gel, üvegezővel együtt haza­utazott. Na, mit szólsz hoz­zá?... 'Nem szóltam semmit, mert halandó szegény emberek va­gyunk. Meg aztán azért sem szóltam, mert nekem is volt hasonló esetem, szerencsére üvegáldás és üvegező nélkül. Nekem viszont csak távirat jött, néhány kedves, meleg hitvesi szóval, ha jól emlék­szem ilyesféle: „Pénzt nem küldök, idd ki a Balatont!” j NÓGRÁD — 1974. július 7., vasárnap

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents