Nógrád. 1974. július (30. évfolyam. 152-177. szám)
1974-07-28 / 175. szám
B eatrix írt Kanadából, hogy a nyarat az ó- liazában szándékoznak tölteni. tÉs ha nem veszik rossznéven Krisztináék, akkor náluk szállnának meg. — Drága jó Krisztinám — írta —, csak az emlékeinknek élünk majd! Ó, a gimnázium, ©, a tanárok, ó, a ballagás, ó, «z érettségi! Az egész levél egy nagy sóhajtás volt. A sóhajokból a gimnáziumi éveken kívül, jutott jócskán a Citadellának, a Lanciádnak, a Balatonnak, az egri várnak, ahol tanulmányi kiránduláson voltak, a Cserhátnak, a Mátrának, a Bükk- nek, sőt még a bárányfelhőknek is! Hiszen sehol olyan bárányfelhők, mint a magyar égen. Sehol olyan föld, mint a drága anyaföld az ősök porával keveredve! — Hazám — fejezte be a levelet —, kicsi elhagyott ha- fcám, te régi szerető, te kisírt szemű, te ősz halántékú, meg tudsz nekem bocsátani?! HAZÁM! — Már csak a Szózat hiányzik! — mondta Balázs, aki szintén elolvasta a levelet, aztán a levél emelkedett stílusával ellentétben kijelentette, hogy öklendezni volna kedve és, hogy azt a dögöt mindig utálta, és hogy lakjanak szállodában, vagy a Duna-parton, mert ha idetolják a pofájukat egyszerűen lehányja őket. — Ezt mondod a legjobb barátnőmre? — sírta Krisztina. — Aki tele van honvágyéval! Aki zokogva fogja megcsókolni a földet, amelyre lép! Aki idegösszeroppanást is kaphat a megrázkódtatástól! Te, lelketlen barbár! Aztán a könnyein keresztül szemrevételezte a lakást és íalnyögött, mint aki valami szörnyű látomással került szembe. — Két szobánk van! Jaj, istenem Balázs, nekünk csak két szobánk van! — Tíz éve — bólintott Balázs. — örülök, hogy végre észrevetted. — De én azt írtam Beának, hogy négy! — Nyilván elnézted — mondta gúnyosan Balázs —, vagy beszámítottad a mellék- helyiségeket is. — Mit hülyéskedsz? Nem érted miről van szó? Mit fog 6zólni Bea, ha látja, hogy csak két szobánk van?! — összementünk — tárta •zét a kezét Balázs. — Es hol van Belzebub?! — kiáltotta Krisztina, tágranyílt szemmel bámulva az ajtó felé, mintha onnan várná a megoldási — Ki az a Belzebub? — A kutyánk! A dán dog. Annyit írtam róla Beának, hogy már valóban azt hittem Van egy szép, nagy kutyánk. Es hol a Csontváry-kép?! — A Csontváry-kép? A Nemzeti Galériában szivecském. — Balázs — borult a férje nyakába Krisztina —, én any- nyi mindent hazudtam Beának, hogy az valami rettenetes! Es belesuttogta a hitvesi vállba, hogy miket. Balázs megtudta többek között, hogy a pesti négyszobás lakáson kívül autó- és villatulajdonosok, természetesen nem akármilyen berendezéssel. Krisztina, milliomoshoz illő nagyvonalúsággal, lakberendezőt megszégyenítő szakértelemmel bútorozta be a lakásukat és a villát Balaton- akarattyán. Ahová volt képe még fürdőmedencét is építtetni, holott igazán beérhette volna a Balatonnal. Az, hogy a villa kertjében Rodin, Amerigo Tot világhírű szobrainak másolatai állnak, már meg sem lepte. Meglepte viszont, amit utoljára és a leghango- sabb zokogás között vallott be Krisztina. — Balázs, te nem vagy bérelszámoló! — Akkor mi vagyok? — sóhajtott Balázs. — Miniszter? — Az mégse, de... — Hadseregtábornok... — Te... Jaj. istenem... ne haragudj... te, dr. Benkő Balázs vagy, a matematikai tudományok kandidátusa! Pofozz meg! B alázs nem pofozott, csak leült a tört rugó- Jú, nagyanyjától örökölt fotelbe és nézte merően a feleségét, mint betegét az ideggyógyász. — Miért kellett neked hazudnod? — kérdezte. A hangja olyan volt, mint egy énekesé, hajnalban. Rekedt és tompa. Tótli-Máté Miki/>«: JÖN A BEA? — Balázs — kezdte Krisztina, nagy szemét engesztelő áldozatként (ez eddig mindig hatott!) Balázsra függesztve —, te is tudod örök riválisok voltunk Beával. Untam már a hozsannáit, férjéről az illatszergyárosról, a Lakásukról, a kocsijukról, az utazásaikról... Apropó, voltunk Japánban is! — Igazán? £is jó volt? — Ugyan... Az olaszországi utunk jobban sikerült, láttuk a pápát is. — Még hol voltunk? Mert én csak Pozsonyra emlékszem! — Nyugodt lehetsz én is! De azt Beának nem szabad megtudnia. Mit gondolna, hogy nekünk csak Pozsonyra tellett? — Ugyanazt, amit én. Nem volt máshová pénzünk! — A fizetésedből?! Az én örökségemből?! El sem hinné! Balázs nem szólt. Cigarettára gyújtott, fecskére. Krisztina megrovó pillantást vetett rá. — Nagyon kérlek, ha Beáék itt lesznek, hagyd ezt a fecskét Te illatos szivarokat szoktál szívni és néha pipázol. A holland dohány a kedvenced. — Holland dohány! — fújta a füstöt Balázs. — Mit meg nem ér az ember! Örülök, hogy végre bemutatsz sajátma gamnak. — És most mi lesz? — kérdezte Krisztina. — Mi lesz, ha jön a Bea?! — Mi lenne! Szépen bevallód, hogy csak a leveleket színesítetted a hazugságaiddal! — Az nem lehet! Az lehetetlen! Tönkre akarsz tenni?! — De a jó istenit! — jött indulatba Balázs. — Most aztán már vége! Ez van és kész! Nem vagyok varázsló, hogy a hazugságaidnak megfelelően átvarázsoljam az életünket! — Pedig lehetne... — sóhajtott Krisztina és odakuporodott az öreg fotel karfájára. Átkarolta a férje nyakát, belemarkolt a hajába, dorombolt. — Micimackó, lehetne pedig... Persze csak akkor, ha még szeretnél. — Kíváncsivá teszel — pislogott fel rá Balázs. — Fogalmam sincs, mit tehet Itt egy szerető szív. Ide még egy pénztárca sem lenne elég, mert a kandidátusi címet, amivel voltál kedves megtisztelni, nem tudnám megvenni. — A kandidátusi cím! — legyintett Krisztina —, az még a legkevesebb! Figyelj ide, mit tervezek...! És részletesen előadta a tervét. — Nem! — ugrott fel Balázs! — Nem! És nem! Krisztina sírt. Aztán újra dorombolt. Éjszaka. Krisztina baby dollban. (Csak ünnepélyes alkalomkor viselte!) Sírás. Dorombolás. Csönd. — Még van egy hónapunk —, suttogta —, meglásd mindent elrendezünk. Másnap este az üresen tátongó lakásba tért haza Balázs. Krisztina a padlón vetett ágyat. — Ezt az éjszakát kibírjuk — mondta —, holnap már itt lesz az a barokk-stílű csodanyoszolya, tudod, amit Béláéknál úgy megcsodáltunk. Kölcsön adják erre az időszakra. — És Béláék min alusznak majd? — A heveróinken. Már oda is vitettem. De az ágyat csak holnap hozzák. És Krisztina elmondta, mit, honnan hoznak majd. — Karcsiéktól azt a zöld szalongarnitúrát. Csodálatos fotelek, ök adják a szerecsen- fiú szobrot, a zenélő hamutálat .és a díszkardokat. Mariska nénitől jönnek a függönyök, aranyrojtokkal. — Aranyrojtokkal?! Nem is divat! — Ezt csak bízd rám! Keverjük a régit a hi permodernnel. Ugyancsak Mariska nénitől jön egy kakukkos falióra, két rézmozsár, egy vaj- köpülő, egy szénvasaló és szegény Zsiga bácsi légycsapója. — Légycsapó? Nincs is légy! — A légycsapó csak dísznek. Különben sem hiszem, hogy Bea hülye férje valaha is látott légycsapót. Folklór. És ez is szempont. — FolkWr. firüefe«: — Kerényiéktől perzsaszőnyeg és egy Vaszary-fest- mény. Csontváryt sajnos, nem tudtam szerezni, majd azt mondjuk Beáéknak, hogy elcseréltük egy Vaszaryra. Ke- rényiék még adnak két Szőnyi rézkarcot, nekem három kalapot, egy cuki táskát, meg egy kisestélyit. Azonkívül kölcsönadják Robit, a német-juhászkutyát. Dán-dog nincs. Ezt is elég nehéz volt elkunyerálni. Papirt vett elő a táskájából, Balázs elé tartotta. — Olvasd! Robi étrendje. Pontosan be kell tartani, mert hajlamos a gyomorhurutra. Azonkívül reggel, délben, este séta. A déli sétál- tatást vállalom a reggeli és az esti a te feladatod lesz. Figyelsz? Balázs nem figyelt. Valahol a múltban járt gondolatban. Apósával ultizott, a vasúti málházóval, a MÁV-szol- gálati lakásban, ahol annakidején két vonatfütty és egy tolatás között megkérte Krisztina kezét. — Krumplin is elélünk — mondta akkor Krisztina —, csak tető legyen a fejünk fölött! — Balázs, te nem is figyelsz! — riadt a felesége hangjára. — Ügy látszik minden az én vállamra szakad! Gyújts rá. Belga szivar. Lajostól szereztem. Kiküldetésben járt Belgiumban. Mindennap új változást hozott. A két szoba lassan olyanná alakult át, mint egy bizományi áruház bútorlera— Csináltass űj névtáblát —, figyelmeztette Balázst Krisztina — dr. Benkő Balázs, a matematikai tudományok kandidátusa. Ezt csak előző este szögeljük fel. — Miért éppen matematikai?... — sóhajtott Balázs. — Na hallod! Ez áll legközelebb a bérelszámoláshoz. És ezt írtam meg Beának. Egy héttel Beáék érkezése előtt boldogan újságolta Krisztina. — Megkapjuk a kocsit! Volvó! Szigethyék kölcsönzik majd egy hétre, de tovább nem tudják. Annyi baj legyen, majd azt mondjuk szervizbe kellett vinni. — Kocsi? Észnél légy! Nem is tudok vezetni! — Erre is gondoltam. — Krisztina hosszú ujjaival végigzongorázott Balázs fején. — Majd gipszbe teszik a bal karod. Elég lesz aznap reggel, ha jönnek. Beszéltem Tirpák doktorral, tudod, azzal a szimpatikus kórboncnokkal, akivel Károlyéknál ismerkedtünk meg. El fogja intézni. — Nem! — hördült fel Balázs. — Ez már több a soknál! Krisztina sírt. Dorombolt. Éjszaka. Krisztina baby dollban. Sírás. Dorombolás. Csönd. Két nappal Beáék érkezése előtt, minden készen állt a fogadásukra. Krisztina izgatottan leltározott. Járta a lakást, nyomában Robival, a juhászkutyával, és egy kis noteszbe jegyezgetett, áthúzott, beírt. — Dr. Szeberkényiék villájába mehetünk majd le — mondta Balázsnak —, igaz, hogy az Máriafürdőn van, de majd azt mondjuk elcseréltük. Ott szebb a kilátás. A lakást is elcseréltük természetesen, mert sok volt a négy szoba kettőnknek. Azonkívül a négyszobás lakásunk a hatodik emeleten volt és neked tériszonyod van. A jelzett nap hajnalán aztán megérkezett a távirat. — Jaj Istenem — bontogatta remegő kézzel Krisztina —, vajon melyik géppel jönnek?! „Floridába megyünk. Stop. Talán majd a jövő nyáron. Stop. Millió puszi. Stop. Beáék.” Krisztinát az ájulásból közös eróvel élesztgette Balázs meg Robi, a német-juhászkutya. E gy hét . múlva, pedig. Balázs, bőröndjébe csomagolta a legszükségesebbeket és csak egy levelet hagyott hátra. Ezt: „Krisztina! Kicseréllek egy másik nővel. Jön egy barátom az Elefántcsont-partról, aki úgy tudja, hogy nekem egy egyszerű, kedves, őszinte nő a feleségem! Nem akarok szégyenbe maradni! Balázs.” — A gazember! — tépte apró foszlányokra a levelet Krisztina. — Én csináltam belőle kandidátust! A nagyszerűséget megérzik az emberek Látogatás Nagy B. István festőművész otthonában A zsámbéki festő. Ez az elnevezés évek óta Nagy B. István festőművész mellé szegődött. Nem is tiltakozik ellene, csak szerényen mosolyogva csóválja fejét, milyen különös dolog, hogy munkái közül éppen erre a sorozatra figyelt fel a közönség és a kritika. És milyen jó dolog is, fűzi hozzá, hogy sikerült találnia egy olyan élmény- forrást, mely egyszerre az övé és egy közösségé. Nagy B. István Szilvásváradon született. Sárospatakon járt gimnáziumba, majd a fővárosban folytatta tanulmányait. 1959-ben az Iparművészeti Főiskolán gobelin-szakot végzett, ezután még három évig tanult a Képzőművészeti Főiskolán, Szónyi István irányítása mellett Két esztendeje Vácott éL 1965-ben készítette az első kisméretű táblaképet a híres zsámbéki rom templomról, mely a XIII. században épült egy földrengés csúnyán megrongálta, de romját töredékesen is, a gótikus építészet lenyűgöző szépségét hirdetik, összesen húsz képet festett eddig a templomról. Miért? Hogyan válhatott egyetlen építészeti emlék egy életmű folyamatos kísérőjévé? — Izgalmas kérdés. Mégis, miközben Nagy B. István a műtermében egymás után fordítja meg a falnak támasztott festményeket, úgy döntök, a beszélgetést nem Zsámbék- kal kezdem. Mert akármi legyen is a festőművész és a rom találkozásának története, az oda vezető út legalább olyan fontos és érdekes. — Szilvásvárad, úgy mondják, egyik legszebb táján van az országnak. Milyen emlékeket őriz gyerekkorából? — Legmaradandóbb élményem a vonatablak. Édesapám falusi orvos volt, MÁV-alkal- mazott. Sokat utaztunk. Ablakhoz nyomott orral álltam végig az utakat, nem tudtam betelni a mindig változó tál látványával. Ma is nagyon szeretem a természetet sok tájképet festek. Sötét tónusú képet fordít a világosság felé. Léckerítés előtt egy fáradt tartású férfi halad. A háttérben apró házak sorakoznak egymás mellett ablakaik világosak. Ha nem beszélt volna édesapjáról. akkor is kitaláltam volna. őt. az egész napos járká- lásban megnehezedett Iárású falusi orvost látom. Puritán módon egyszerű, mégis, egy teljes emberi sorsot kifejező alkotás: A doktor. ! ül1: >■ J *■ ' * l valósítani, bizonyos kérdésekben a választ Rembrandt eldöntötte: emberközpontú festészet híve vagyok, — Utóbbi években készült festményeinek címe: Találat Szonda. Az eltévedt Ikarusz. — A levegőben is történnek nagy dolgok. Robbanás, zuhanás. séta az űrben — a tudomány szokatlan, úl élményekkel gazdagította az embert Számomra nem a technikai apparátus, nem a kibernetikai gondolat a legizgalmasabb. hanem az esemény, ahogyan azt az ember éli át — Hogyan találkozott a zsámbéki rommal? — Régóta kerestem motívumát a magyar kultúra sajátságos emlékéről. Nem r»e- retem az epikus, több részletből álló formákat Egy dolgot kerestem, ami önmagában kifejezi azt a gondolatot melyet szerettem volna képen megfogalmazni. Milyen a magyar kultúra? Nagy vagy kicsiny? Ki tudná ezt határozott igennel vagy nemmel eldönteni? Ha nagy. mi tette naggyá? Ha kicsiny, miért az? És akkor egy fotón megláttam a zsámbéki templomot i i ' Azonnal tudtam, hogy ezt keresem. Többször odautaztam. nagyon sok fotót készítettem. Annak előtte, sohasem jártam Zsámbékán. Véleménye szerint mi • magyarázata a zsámbéki festmények népszerűségének? — Régi és vitathatatlan értékeink fennmaradása, vagv pusztulása, úgy vélem, senki számára sem közömbösek. A nagyszerűséget ösztönösen megérzik az emberek. Ebben az esetben egy rom is képes erőt szépséget sugározni. És akit egyszer megkapott ez az ismeretlen szépség, az már átveszi a festmény sugallta gondolatokat is. a miérteket... Így találkoztam Zsámbékon saját gyötrő kérdéseimmel, így leltem új és új válaszokat múltúnkra, a jelenre és jövőre is, ezért kíséri munkásságomat úgy érzem még hosszú ideig ez a rom. Utat- mutatón, figyelmeztetőn. Nagy B. István önálló kiállítása július 20-án nyílt meg Vácott Ezt követően a kiállítás anyagát Nyíregyházán, majd Sárospatakon tekinthetik meg az érdeklődők. László Ilona — Félek — mondja, miközben visszahelyezi a képet a helyére —, hogy azok számára, akik nem olvasnak Cse- hovot vagy Németh Lászlót, néhány év múlva ez a festmény nem lesz több puszta szociográfiai felmérésnél. Ez a típusú orvos egyre ritkábban található. — A múlt, a hagyományok tisztelete milyen módon alakították munkásságát? — Szüleim, tanáraim adtak egy morális tartást. Sokáig úgy éreztem, meg is köt kissé ez a szigorú tisztelet, ma már tudom, minden új próbálkozásomnak ez az alapja. Igazi mesteremnek Rembrandtot vallom. Az ő művészi alapállása számomra ma is és mindenkor érvényes. A jelenkor művészetében, mely újítások sorát próbálja megSZOLLOSI ZOLTÁN: Kőbányavidék bepréselik a tájat, a lombokig süllyedt eprek, felém, a párolgó völgyön, óriás idő lépeget. Merengek csak. Rangom, ajk-an vizek tükréhez odaforrt. Napkeleti horizonton futószalagra ül a Hold. Köröttem csákány-csörök és kőbányavidék világit. — Lábamhoz vasalt árnyamat szótalan búzom hazáig.
