Nógrád. 1974. július (30. évfolyam. 152-177. szám)

1974-07-21 / 169. szám

Tűn d^rkert lehetne A szívemet hoztam Munkások a hétvégi telken Harminc év után Megyénkben is egyre több városi ember tölti a hétvégét saját telkén. Megnőtt a vará­zsa annak a kis földterület­nek, ahol a heti munka után csend és tiszta levegő várja az embert, ahol pihenni és dol­gozgatni egyaránt lehet. A lé­nyeg az, hogy olyasmit csinál­hatnak, amire a városban nincs lehetőség. Az utóbbi években sok munkás is telektulajdonossá vált. A Salgótarjáni Kohászati Üzemekből legtöbben Ereszt- vény környékén „telepedtek le”. Révai Antal, a GYGO szakmunkása sóikat tud mesél­ni erről a „honfoglalásról”: — Szikladarabokkal teli ős­bozót volt ez a terület, hiszen a már nem működő kőbánya folytatása. Régen itt húzódott a Macskalyukból Somóskőre vezető kisvasút. Néhány telek- tulajdonos összefogott és meggyalultatta az utat, de ko­csival most is csak jó időben érhető el. Mi két éve vásárol­tunk 200 négyszögölnyi terüle­tet, ugyanilyen nagyságú tel­ke van itt a húgomnak, bá­tyámnak és öcsémnek. Gyak­ran járunk ki együtt, ilyenkor szép nagy a család. Jelenleg csak egy deszkából készült szerszámos bódé van a földün­kön, nagyon szeretnénk egy egyszerű kis házikót! Ez azon­ban nem könnyű ügy: hiába szerepelt az adásvételi szerző­désben, hogy pihenésre való hétvégi üdülőtelket vásárol­tunk, a tavaly nyáron megje­lent új rendelet szerint nem szabad építenünk rá. Pedig a vásárlás után kaptunk egy tá­jékoztatót is a városi tanács­tól, amelyben az szerepelt, hogy egyszerű drótkerítés és nem lakás céljára szolgáló épület engedély nélkül is épít­hető. Kirándulni akarunk in­nen, nem pedig bolgárkerté- ízetet létesíteni. Erre így is van lehetőség, hiszen csodála­tos a környék: a szomszédban van a salgói, a somoskői vár, télen és nyáron egyaránt so­kat túrázunk. A régi szép időkben, mikor télen hó is esett, gyakran felcsatoltuk a síléceket, és a Karancsról le­mentünk Somoskőre. Tavaly januárban viszont megtörtént, hogy félmeztelenül sütöttünk szalonnát. Nyaranta szívesen barangolunk a salgói vár kör­nyékén és a strand felé gyalog jövünk haza. Volt egy jó öt­letünk: megvettük egy vízme­legítő boyler alsó részét, ezen kitűnő bográcsgulyást, zsi- ványpecsenyét készíthetünk. Tündér kert lehetne ez, ha megkapjuk az engedélyt, hogy igazi üdülőtelekké alakíthas­suk. Pécskő-Szilvás lakói közé tartozik a Deutsch-család és Király István, az anyagátvétel dolgozói. Ez a terület alkal­masabb kertészkedésre. Mint a neve is elárulja, a leggyako­ribb gyümölcs errefelé a szil­va. — Tavasszal lettünk telek- tulajdonosok. Én magam elő­ször féltem az egésztől: kint a hegyoldalban van, sokat kell mászni. De nagyon megszeret­tem azóta. Kint minden olyan megnyugtató, eltölti az em­bert a csönd. Ma már én mondogatom, hogy akár két hétig is ellaknék ott, jobb pi­henés lenne, mintha beutaló­val mennék üdülni. Igaz, még csak egy ideiglenes bódé van rajta, priccsekkel, gumimat­raccal, a férjem egymaga bar­kácsolta. Három hét alatt ke­rítettük be. Eddig csak külön­böző zöldségféléket termel­tünk, most a hét végén lesz a borsószüret. Hat éve nem volt művelve a föld, ezért ősszel Mai tévéajánlatunk 14.35: TÖBBET ÉSSZEL, MINT ERŐVEL! Riportfilm az úttörő mező­gazdászok országos vetélkedő­jéről. Július 2—6-a között rendezték meg az országos versenysorozat döntőjét Haj­dúszoboszlón. A járási és me­gyei versenyeken legjobb eredményt elért 16 csapat versenyzett az országos első­ségért, amelyet végül is a hajdúhadháziak nyerték el. A hetedik és nyolcadik osztályos tanulókból álló négytagú csa­patok gyakorlati, valamint el­méleti kérdéscsoportokból vizsgáztak. Az ifjú „mezőgaz­dászok” bemutatták, hogyan kell palán tázni. répát egyelni, vetni, vetést előkészíteni. Vé­geztek zöldoltást, készítettek szaporítóládát, a lányok még hímzésben is összemérték tu­dásukat. A televízió a döntő négy napjának eseményeiről tudósít. LAP — 9 MILLIÓ HALLGATÓNAK A Szovjetunióban megjelenő 226 ifjúsági újság és folyóirat újabbal gyarapodott. Megje­lent a Sztugyencsenszkij Meri dián. Az új folyóirat a Kom- szomol és a Közép- és Felső­fokú Oktatási' Minisztérium közös kiadványa. A lap címe tükrözi tartal­mát. Elsősorban a szovjet felsőoktatási intézmények ki- lenemilliónyi hallgatójához és róluk szól. Az új lap bemutatja a főiskola és egyetemi hallgatók életét ta­nulmányait, az egyetemi épí­tőtáborok tagjait, a tudomá­nyos diákköri munkát, a jö­vendő szakemberek művésze­ti- és sportérdeklődését. A szerkesztők meg akarják ismertetni olvasóikat a kül­földi fiatalok életével és prob­lémáival. A társadalmi-politikai jel­legű folyóiratban bőségesen ta­lálhatók művészi elbeszélé­sek, versek és természetesen humor, amely nélkül elkép­zelhetetlen az egyetemista élet. Az ifjúsági lap mintegy 300 000-es példányszámban je­lenik meg. meg kell trágyázni, ha epret akarunk enni jövő tavasszal. A férjem két műszakban dol­gozik. Mostanában gyakran alakul úgy a napirendünk, hogy együtt kelünk, én jövök a gyárba, ő pedig a kisebb, 13 éves kislányunkkal a telekre. Délben onnan jön be dolgoz­ni. Higgye el, az ennivaló is jobban esik ott! Vasárnapon­ként bográcsost főzünk, fel­megyünk a Pécskőre, sétálunk az erdőben, szamócázgatunk vagy a telken pihenünk, rádió és magnó mellett napozga- tunk. 1955 óta egy salgótarjá­ni bérházban lakunk, így ért­hető, hogy nem adnánk sem­miért a szabadban töltött órá­kat! — mondja Deutsch Ká- rolyné. Király István régebbi telek- tulajdonos, az ő szilvafáin már pálinka is „termett”. — Feleségem a Csemegében dolgozik. Gyakran vásárolunk jóféle szalonnát és kivisszük. Kinti szomszédaink között sok az acélgyári — hol itt, hol ott szervezünk szalonnasütést. Időnként kint is alszunk; a zöldre festett kis faházban, amit a gyárban vásárolt fa­hulladékból eszkábáltam ösz- sze, két heverőnk van. A kertben a szilva mellett más is megterem: piszke, ribizli, eper, zöldségek. Mindenki megtalálja a maga szórakozá­sát: a feleségem tollasozik a kisfiúnkkal, én beszélgetek a haverokkal, vagy mindhárman felkerekedünk egy kis túrára. Barátságok kötődnek és erő­södnek meg. Mióta a telken töltjük a hét végét, pihenteb­ben kezdjük az új hetet. Nem a pár kiló gyümölcs, a néhány liter pálinka az igazi haszna a Szilvásnak, hanem a pihent- ség! G. Kiss Magdolna Társadalmi munkában A MEZŐGÉP Vállalat pász­tói gyáregységében kisebb méretű rekonstrukció folyik. A munkákból a gyáregység szocialista brigádjai dereka­san kiveszik részüket. Töb­bek között ők végezték el a fémvázas anyag- és készáru­raktár felállítását, tetőfedését. A vasszerkezetet is lemázol­ták. — Bakos István! — Jelen! — Bakos József! — Jelen! — Belvári Géza! — Jelen! — Bérezi György! — Jelen! — Budai György! — Nincs itt! — Ki tud róla? — Igazoltan távol van! — Csákvári Ede! — Jelen! — Cserven Sándor... Egymás után hangzik fel a harminchárom név, miköz­ben a nap lassan lebukik a hegyek mögé, s a salgói vár is sötétbe takarózik. Tizen­kilencszer „jelen” a válasz. Az osztály fele hiányzik. Öten meghaltak, egy eltűnt, nyol­cán különféle okok miatt kimentették magukat. Igazolt hiányzók. A névsort nem az osztályfőnök olvassa, hanem egy diák. Őszhajú diák. A többieknek is deresedik a fe­jük, van aki éppen csak őszül, s olyan is, aki már elbúcsú­zott haja nagyobbik részétől. Megilletődve ülnek, nézege­tik egymás vonásait, és meg­állapítják, mennyivel öregeb­bek lettek a többiek. Három évtized telt el azóta, hogy együtt indultak a nagybetűs Életbe, együtt érettségiztek a Salgótarjáni Kereskedelmi Középiskola tanulói. Szétso­dorta őket a történelem vi­hara, különféle pályákra ke­rültek, vagy át a határon. Van, aki Csehszlovákiából jött el a találkozóra. Itt az osztályfőnök is, Görgényi Fri­gyes. Galambősz haja külön­bözteti meg deresedő tanít­ványaitól. Jelenleg a nógrádi szénbányáknál dolgozik. — Jólesik látni a fiúkat... Nekem mindig fiúk marad­nak, hiába lettek azóta fel­nőttek, családapák. Nagyon szétszóródtak, legtöbbjükkel régen nem találkoztam, bár a helybeliek néha felkeresnek... szeretném tudni, mi lett be­lőlük. .. Csikós Zoltánra mindenki egyformán köszönt rá: „Hogy vagy Rúdugró?” A név még az iskolában ragadt rá, mivel ebben a sportágban ért el ki­emelkedő eredményt. — Nem lettem sportoló. Nem vettem volna a lelkem­Névsorol vasás re, hogy apám még négy évet dolgozzon rám, amíg a Test- nevelési Főiskolára járok. Bu­dapesten élek, a filmgyár alr kalmazásában dolgozom. Ha­zajönni kicsit nosztalgikus érzés. Valamivel soványabbak voltunk, valamivel higgad­tabbak lettünk, eltelt harminc esztendő... Csohány Kálmán kétszeres Munkácsy-díjas érdemes mű­vészt keresgéltem a tablón, amelyet egy lelkes öreg diák fényképmásolatban elhozott. — Az eredeti sajnos, lekerült az iskola pincéjébe és annyi­ra megrongálódott, hogy nem lehetett ott a találkozón. — A kis tablón bizony inkább az aláírás azonosította a mű­vészt. — Mindnyájan emlékekkel megrakodva jöttünk a talál­kozóra. Amióta megérkeztünk, erről beszélgetünk... Alig vártam, hogy együtt legyünk újra... az embernek valahogy visszajön a gyerekkora. A kereskedelmi pályán ma­radt, s jelenleg egyik külkép­viseleti szervünknél dolgozik Molnár Sándor. Vajon ő mit hozott magával a találkozó­ra? — A szívemet. Azt hiszem, ez a legtöbb, ez sokkal több mindennél. Mindnyájan ezt hoztuk. Harminc éve nem lát­tuk egymást és most találko­zunk. .. Lehet ennél többet mondani? Közben teljesen besotéte- dett. Az osztálygyűlés befeje­zéseként megállapodás szüle­tett. Minden év májusának utolsó szombatján találkoz­nak az „öregdiákok” a Hotel Salgó éttermében. Az osztály jelenlevő tagjai megemlékez­tek egy perces néma felál­lással azokról a társaikról, akik már nem vehetnek részt a találkozókon, majd bevo­nultak az étterembe, ahol az osztályfőnöknek és a találko­zóra ugyancsak eljött volt tanárjuknak, dr. Ur Lajosnak emléktárgyakat adtak át. Ez­után családtagokkal kibővít­ve közös vacsora, majd haj­nalig tartó beszélgetés követ­kezett. Egy érettségi találkozó, még ha harmincadik is, nem vi­lágrengető esemény. Hogy mégis miért érdemel többet, azt az egyik részt vevő húsz év körüli fia fogalmazta meg: — Nem akartam eljönni,’ de nem bántam meg, hogy itt vagyok. Nagyon-nagyon szép dolog ez, hogy így ösz- szegyűltek édesapámék. Jól esik osztoznom az örömük­ben. ., G. I. Emest Hemingway*: „UHE GÉMÉRÁTION PERDUE” (Részlet) Mikor mi Kanadából visszatértünk és a rue Notre-Dame-des-Champs- on béreltünk lakást, s mi­kor Miss Stein meg én még jó barátok voltunk, akkor történt, hogy egyszer megjegyzést tett az elve­szett nemzedékről. Akkori­ban éppen egy öreg T- Forddal járt, s történetesen valami baja esett a kocsi gyújtásának, az a fiatal­ember azonban, aki a ga­rázsban dolgozott, és elő­zőleg végigszolgálta a há­ború utolsó évét, vagy ügyetlenül javította meg, vagy az is meglehet, hogy nem volt hajlandó megsér­teni a korábban érkezet­tek elsőségét. Elég az hoz­zá, hogy nem volt sérieuxk s a patron2 Miss Stein pa­naszára alaposan lehord­ta. Azt mondta a patron: a génération perdue. — Látja, ezek maguk. Maguk mind — mondta Miss Stein. — Az összes l’áborút járt fiatal ember. Maguk az elveszett nemze­dék. — Igazán? — kérdeztem. — De mennyire — erős- ködött. — Maguknak sem­mi se szent. Holtra isszák magukat... — Részeg volt az a kis szerelő? — kérdeztem. — Dehogy volt részeg. 1. Komoly. 2. Tulajdonos. 3. Vesszen Vilmos! •(Emest Hemingway: Vándor­ünnep című könyvéből, szüle­tésének 7S-ik évfordulója al­kalmából) . — Látott engem valaha is részegen? — Nem láttam. De a ba­rátai mind isznak. — Volt már, hogy én is leittam magam. De ide so­se jövök részegen. — Persze, hogy nem. Ezt nem is állítottam. — A patron azonban hajnali tizenegykor nyilván részeg volt— mondtam. — Máskülönben nem telt vol­na tőle ilyen szép mondás. — Ne vitatkozzon ve­lem, Hemingway — szakí­tott félbe Miss Stein. — Semmi értelme. Maguk el­veszett nemzedék, pontosan úgy, ahogy a garázsmester mondta. Később, amikor első re­gényemet. írtam, megpró­báltam Miss Steinnek a garázsmester szájából elle­sett idézetét egy másik, a Prédikátor Könyvéből szár­mazó idézettel eller^súlyoz- ni. Aznap este azonban, hazafelé mentemben a ga­rázsban dolgozó fiúra gon­doltam, és arra, hogy va­jon szállították-e valaha e mentőkocsinak átalakított járművek egyikén? Emlék­szem, hogy égtek le a fékjeik, mikor sebesültek­kel túlterhelve gördültek lefelé a hegyi utakon, ho­gyan kellett először egyes­be, aztán hátramenetbe kapcsolni, hogy végül le­fékeződjenek, hogyan küld­ték az utolsókat üresen a szakadékba, hogy végtére nagy, H-váltós, fém-fékpo- fájú Fiatokkal lehessen ki­cserélni őket. Miss Steinre és Sherwood Andersonra gondoltam, a fegyelemmel szembenálló önzésre, és szellemi restségre, és arra, hogy ki kit is nevez elve­szett nemzedéknek? Időközben felértem a Closerie des Lilas- hoz, a fény ráesett régi ba­rátomra, Ney marsall ki­vont kardú szobrára, a fák árnyékot vetettek a bronz­ra, Ney ott állt egyedül, a háta mögött senki — mek­korát is bukott Waterloo­nál! — és arra gondoltam, hogy minden nemzedéket elveszítenek, mindig elve­szett és mindig is el fog veszni, majd betértem a Lilas-ba, hogy a szobornak legyem társasága, és megit­tam egy pohár hideg sört mi­előtt hazamentem volna a fűrészmalom fölötti laká­sunkra. Ültem a sörös po­hár előtt,, néztem a szob­rot, és felidéztem magam­ban, hogy hány napig is vívott Ney — személyesen utóvédharcot a moszkvai visszavonuláskor, miután Napóleon Caulain-court- ral hintón elszelelt, arra gondoltam, hogy milyen meleg szívű és szerető jó- bárát is Miss Stein, milyen szépen emlékezett rrteg Apollinaire-ről, s hogyan is halt meg Apollinaire 1918-ban, a fegyverszünet napján, mikor lent böm­bölt a tömeg — a bas Guilleaume3 —, ő meg, ha­láltusájában, azt hitte, hogy őt gyalázzák, és arra gondoltam, hogy megteszek majd Miss Steinért minden tőlem telhetőt, s amíg az erőmből telik, gondosko­dom róla, hogy megkapja a méltó elismerést a munká­jáért, úgy segéljen engem az Isten és Mike Ney. De pokolba ezekkel az „elve­szett generáció”-s szóla­mokkal és az összes piszok, könnyelmű általánosítás­sal. Mikor hazaértem, be­léptem az udvarra, fölmen­tem a lépcsőn, és megpil­lantottam a feleségemet, a fiamat és a macskáját, Frederic Macská-t, s vala­mennyien vidámak voltak, és a kandallóban pattogott a tűz, azt'mondtam a fele­ségemnek: — Tudod, akárhogy is, de az a Gertrude igazán rendes nő. — Hát persze, hogy ren­des. — Csak néha rengeteg marhaságot összehord. — Én még sose hajlot­tam — válaszolta a felesé­gem. — Tudod, Apkó, én csak feleség vagyok. Velem a barátnője beszélget. i

Next

/
Thumbnails
Contents