Nógrád. 1974. június (30. évfolyam. 126-151. szám)
1974-06-01 / 126. szám
Á JOBBÁGYI BÁB* ARAG< A műhelynek berendezett parázs sarkában hatalmas farönkök száradnak. A néma, tehetetlen darabok már gondolatot, tervet őriznek. Szobor lesz belőlük. — Ez itt egy 80—100 éves diórönk — mutatja Soós Sándor. —■ A Család című sorozathoz kerül majd belőle egy nagyobb figura. Soós Sándor nyugdíjas ezredes kalauzol körbe a jobbágyi műhelyében. Hobbyja a fafaragás, de munkája több is talán már a hobbynál. — Nem vagyok szobrászművész tiltakozik sietve. — Nem is tartottam magam soha művésznek. De a szabad időt sokféleképpen lehet eltölteni, szépen is. Én nem ultizok, hanem faragok. Fizikai és szellemi jóérzést ad ez a munka, emellett, lelki szükségletnek teszek eleget. Faragott már gyermekkorában is. A fa szeretetével környezete oltotta be. — Rákospalotán nőttem fel, asztalos- és fafaragó-generációk között. Egy-két pofon árán korán megtanultam a fával bánni, faragni, vésni. És az öreg újpesti fafaragóktól tanultam meg azt is. hogy a fa lelke a rajza. Bele kell a fába látni ahhoz, hogy később a figurán érvényesüljön a fa rajza. Az öreg mesterek tudták, hogyan kell a fát „kivallatni”, most már én is tudom, Jól rajzolt, grafikus szeretett volna lenni. De a sors úgy hozta, hogy lett asztalosinas, kereskedőtanuló, katona, csak eppen grafikus népi- Amit tud azt nem az iskolában tanulta, benne van a kezében. Most az örök témán dolgo-, zik. A készülő figura: anya, gyermekével. De csak a téma hagyományos a megoldása, kidolgozása nem.-r Üj felfogással próbálkozom. A fából csak annyit veszek el, amennyi a téma kifejezéséhez feltétlen szükséges. Csak az anya feje bontakozik ki, a figura többi része „belül” marad a fában. A gyermekfej alatta lesz. De bánom már, hogy a gyermekfigurát ráfaragtam. Később megfaragom majd mégegy- szer anélkül, csupán egy fej emelkedik majd ki a rönkből. Fatündér lesz belőle...-7- Hogyan születnek a témák? — Egyszerűen: nyitott szemmel járok. Ha nem is mindig veszem észre, célzatosan figyelem a világot. Aztán a rajzok következnek. Egy-egy f í gurához, kisplasztikához több száz rajz, vázlat készül. Amikor nekifogok a fának, akkor már nem nézem a rajzot, a figura bennem van. — Honnan szerzi be a faanyagot? — Elkérem onnan, ahol megfelelőt találok. Jobbágyiban már ismernek, adnak szívesen. Ezért a rönkért például — mutat egy hatalmas darabra — kisplasztikát ígértem. Sokat segít a tsz is. Persze nyomozni kell utána mert nem könnyű megfelelő darabot találni. — Miből dolgozik? — A diót és a körtét szeretem. Ezek viselkednek a kezem alatt a legengedelmesebben. — Legkedvesebb darabja? — Most nem tudom megmutatni, nincs itt. Az Ének című szobrot szeretem a legjobban. Régóta piszkál már a gyermek és az ének ősi kapcsolata, ezt akarja ez a munkám elmondani, öt éneklő gyermeket ábrázol, öt kitátott nemcsak esztétikai élményt szeretnék adni az idősebb embereknek, hanem ötletet is ahhoz, hogy ne tétlenül mun- kátlanul pergessék le a nyugdíjas éveket. Soós Sándor valóban nem unatkozik. Második nagy hobbyja a vadászat. — Inkább természetjárás, mert csak nagyon ritkán löszé j. öt pimasz, szemtelen arcocska. Amióta nyugdíjas, napjait javarészt a műhelyben tölti. Végre jut ideje, hogy komolyan hódoljon szenvedélyének. Az elmúlt évtől fogva tagja a pásztói Lovász József Műve- velődési Központ képzőművész szakkörnek, az ott kapott szakmai tanácsokat jól tudja hasznositani. Bár amatőr, most harmadszor mutatják be munkáit kiállításon. — Főleg nyugdíjasklubok hívnak meg. És én örömmel viszem munkáimat, mert vöm meg a vadat — helyesbít nevetve — Legtöbbször csak gyönyörködöm bennük, feleségem kevesli is az elejtett vadat. És ha ezek mellett mégis unatkoznék, itt a konyhákért, amiben nagyon szívesen dolgozom. Félszemmel már az új munkán csüng. Reggel kezdte, de annyira igazgatja, az érdekes megoldás, hogy hosszabb időre nem tudja magára hagyni. Veszi a vésőt, és az anya fejét, mind szebben, teljesebben adja a fa. Szendi Márta Láaxló Lajost RÉSZLETEK A GONDOLAT KIADÓN Ab, AZ IDEI KÖNYVHÉTRE MEGJELENŐ RiPORTKONYVBOL Ez mind a mienk, ha máskor is jövünk... Sőt. ő is szívesen van velünk, mert látja, hogy mi tulajdonképpen nagyon rendes emberek vagyunk. Kezdtük jól érezni magunkat. El is határoztam, hogy kiíratjuk magunkat táppénzre, és végigcsináljuk a kúrát... — Mikor visszamegyek a szobába, látom, hogy nincs meg a borom. De az apámé se. A koma meg nagyon jókedvű. De milyen! Szemtelen- kedni kezdett a Szép nővérrel, csalogatta a szállóba, simogatta, puszilgatta. A nővér egy darabig tűrte, aztán sírva fakadt, és kiment. A koma alig tudott a lábán állni. Nem csoda, megitta a borunkat, és még töltött is magának a korsóból. hét után egy darabig nem ittunk, de a társunk annál többet És újabb kúrára akart beiratkozni, de nem engedték. Ingyen kocsmát mégse csinálhatott az ambulanciából. Nekünk legfeljebb annyi hasznunk volt az egészből, hogy két hétig nálunk lakott a szállóban a nővér, mert ő volt az, akit felhúztunk lepedőben, és akit a rendészet megtalált a szekrényben... — Élményekben van részük, azt már nem tagadhatom, de merre tartanak? — Hogy-hogy merre? Ahogy adódik! Maga olyan naiv, hogy szinte szégyellem magam. Ha még egy ilyet kérdez, elülök innen... Nekem is vörösödik a fülem. A gyomrom émelyegni kezd. A fiú rángatja a kabátom. — És azt hiszi, most vége. ..? — Minek..? — Hát annak a nyomorult életének... Hogy ilyen lin- kóci alak mellé ült. Mert maga olyan becsületes ember ... Olyan száraz, ravasz pofa. Kérdezget, hümmög, érti is. nem is, amit mondok. Nem nyilvánít véleményt, forgolódik mindenfelé, betolakodik közénk, hogy vamzoljon majd a főnököknek ... Valaki megbízta, hogy lesse ki, hogyan köpünk, aztán szalad árulkodni. Ide hallgasson! Menjen innen, mert ha az apámmal elkapjuk, megoperáljuk... A kézbesítőnő hátranéz. A fú elhallgat. Bóbiskol. Már látszik a toronyház, amikor felébred, és a kezemet keresi. — Néhány forinttal segítsen ki. Nyújtok egy húszast. A legényke ráüt a kezemre, a pénzt darabokra szaggatja. És ordít. — Ez pénz?! Százast! A kézbesitőnö feláll. Szól a gépkocsivezetőnek. Elhallgat a motor. A sofőr hátrajön. — Tessék felállni... ! Nem értem. Kidobnak a kocsiból? Mindenesetre kilépek a középre. A sofőr megfogja a fiút, és az ajtó felé taszítja. A késbesítőnő előre megy, meghúzza a kart. Nyílik az ajtó. A fiú már az útpadkán rázza a haját. Az ajtó becsukódik, a tarajos nyakú megint előveszi az újságot. Az első ülésen a bányász a zsebébe nyúl, de meggondolja magát. Néhány perc, és otthon lesz. Már nem érdemes összeveszni a sofőrrel. —A vége az volt, hogy két 4 NÓGRÁD - 1974, június szombat „Vidékinek érzem magamat is” Beszélgetés Szabó Magda írónővel — Az egyetemes kultúra értékeit, melyeket tanulmányai során megismert, hogyan egészíti ki, teszi teljessé a szülőföld kultúrájának ismerete? Miért tartja fontosnak? — Nem tudom különválasztani a kettőt, nem is hiszek benne, hogy bárkinek is bármi köze lehet nemhogy egyetemes, de szerényebb, kisebb körrel határolt kultúrához is, ameddig el nem helyezte magát a világban a saját szülőföldjén. Hagyományaink, a nemzet legnagyobbjainak útmutatása, de saját érzelmi vagy értelmi mikrovilágunk egyaránt a szülőföldet, a hazát, s azon belül ki-ki külön kis hazáját, szülőhelyét és annak környékét jelöli meg kiindulási pontul. Innen indulunk, első lépéseinkkel, ehhez kötődünk, kötődtünk mindig a legreálisabb, s ugyanakkor legkövethetet- lenebb szálakkal (erre mindjárt mondok majd példát). A Szemlélőkben írtam egy európai ország meg nem nevezett egyeteméről, amelynek diákszállására a hitújítás kora diákjai hantot vittek magukkal az anya-, a szülőföldből. Apámtól' tudom, hogy így volt, ő a saját apjától hallotta, — nagyapám, aki göttingiai diák volt, mesélte neki, hogy Budenz Józseffel, a későbbi nagy magyar nyelvésszel való barátsága azon a napon kezdődött, amikor Budenz megtalálta nagyapám ládájában a zacskót, a szeghalmi és köröstarcsai porral. A régi századok magyarja mindig ilyen zacskóval kelt útra, mert nem akart idegen földben pihenni. Hogy képzelhető el, hogy bárki megértheti bármilyen más ország vagy földrész kultúráját, felfoghatja zenéjét, méltányolhatja ízeit, színeit, szépségét, tudományos képletét, mielőtt magába szívta volna mindazt, amit a saját hazájától, amit a saját szülőföldjétől kapott? Az imént példát ígértem, a reális mellett a követhetetlen érzelmi szálakra. Nyilván el tudja képzelni, hogy az arizonai Grand Kanyon vagy a Rajna-vízesés, New York fény-éjszakája, Anatólia partvidéke ad akkora tájélményt, mint a Hajdúság. Nem vitatom. Valami mégis azt mondja bennem, hogy az én se folyó, se hegy szülőhelyemmel nem ér fel egyik sem. Elfogult vagyok, de nem szégyellem, mert fűdomásul veszem, sőt POR LESZ A SZIKLÁBÓL A bányákban éjjel-nappal dübörög a fúró, sivít a sűrített levegő, csattog a kalapács. Az ércdúsítóban, ahol a sziklából sárga koncentrátum lesz, éjjel-nappal dübörögnk a szállítóautók, a törőmalom gépei, a technológiai csarnok fortyogó kádjai. Itt dolgozzák fel az atomreaktorok legfontosabb üzemanyagát, az uránt. Kívülállónak bonyolult, szakembernek természetes munkafolyamatok soráról van itt szó. Költséges munkáról. De megéri, mert egy tonna többszörösen dúsított urán hasadásakor annyi energia keletkezik, ami egyenértékű egymillió tonna szén elégetésekor felszabaduló energiával! A világ urántartalékai többszörösen fedezik a föld energiaszükségletét. Erőművekben gazdaságos az urán felhasználása, mert szinte teljesen megszűnnek a szállítási költségek. Az atomerőművek építése mégsem halad olyan ütemben, mint azt az ötvenes évek végén sejtették. Több oka van. Az egyik: a felhasznált hasadó anyag hulladékát nem tudják hova tenni. Különösen a sűrűn lakott országokban okoz ez gondot. A másik az. hogy nincs még tökéletes fékezőrendszer az atomreaktorokban, és így csak rendkívül költséges apparátussal tudják megelőzni az esetleges robbanást. (Folytatjuk!) elvárom, hogy más meg a maga szülőhelye szeretetében legyen elfogult, hogy — mondjuk — Simon Istvánnak a világon a legszebb Bazsi legyen. Elfogult és szubjektív értékelésünk valahol mégis kikerekíti a haza képét, amelynek ismerete a legelső, a legfontosabb. Ha már tudok, ismerek, számon tartok mindent, amit táj, nemzeti múlt, történelem, irodalom, minden művészeti ág idehaza adott, megindulhatok mesz- szibb útra is, megnézni, megérdeklődni, mi van másutt. Aztán az ember hazatér, s a sajátjához kapcsolja azt a bizonyos egyetemes kultúrkin- cset. De csak akkor' szabad figyelnem Provence-ra, ha már jártam Sümegen, annál a bizonyos forrásnál, amelynek tükrében a gyermek Kisfaludy nézte magát valamikor. — írásaiból jól ismerjük szülővárosát, Debrecent, szüleit, akik értőn, szeretettel irányították figyelmét a város múltjának, hagyományainak értékeire. Azok számára, akik kevésbé szerencsések, nem részesülnek hasonló nevelésben, felnőtt korukban hogyan, milyen módon pótolható ez a hiány? — Minden pótolható, ameddig még élnünk lehet, még az érzelmi vagy esztétikai nevelés hiánya is — miért ne volna az? Erre való sok minden más mellett az irodalom is, az iskola, a művészet segítségé, író-olvasó találkozókon gyakori élményem, amikor az immár felnőtt ember szeme rányílik azokra a látszólag jelentéktelen látnivalókra, amelyek számára most, a felnőttség idején, a szülők halála után, a valaha volt otthont, a gyerekkort, a kezdetet idézik. Már a ház sincs meg, amelyben valaha éltek — ilyenkor szólni kezd hozzájuk az utca, egy régi kút, egy vén fa, amely ismét virágba borult, itt Pesten: egy kerület. Hányszor hallottam, hogy valaki nem méltányolta az iskolai anyagban a magyart, unta még Aranyt is, s felnőttként, egy-egy jól sikerült, a rádióból kapott élmény hatására csak felüti fejét: ez a mienk, ez a kincs! Nem lehet erre tanfolyamot indítani, de néha Rétságon a honvédségi alakulatnál vagyok könyvtáros, s most oly eseményről szeretnék beszámolni, amely nálunk nagyon kellemes élmény volt — írja Tóth Istvánná könyvtáros Rútságról. író-olvasó találkozót szerveztünk egy megyei iróyal, Kő-Szabó Imrével. A találkozót nagy izgalom előzte meg, mert az írónak műveit, sajnos, nem tudtam a katonáknak előre odaadni. Néhány Palócföldet sikerült szereznem. Több mint száz érdeklődőt vonzott a találkozó, amely nagyon jól sikerült. 22.50: Plusz-mínusz egy nap. Magyar film a televízió* Fáb- ri Zoltán életművét bemutató sorozatának legújabb darabjaként. A háromszoros Kos- suth-díjas rendező ebben a filmjében a bűn drámáját vitte filmre. Az irodalmi alapanyagot egy fiatal erdélyi író, Bodor Ádám novellái szolgáltatták, amelyből a rendező Zimre Péterrel írta a film forgatókönyvét. A főszereplő: Baradla Géza. fasiszta háborús bűnös, aki jól megérdemelt 25 esztendős börtön- büntetéséből szabadulva, bűntársával együtt visszamegy egykori szörnytettei színhelyére. Baradla a háború utolsó napjaiban, mint katonai parancsnok, Oradourra elég egy szerencsés mozzanat, hogy a folyamat meginduljon — Kielégítőnek tartja-e az iskolai oktatást e kettős feladat — az általános és a hazai kultúra arányos ismertetésének — teljesítésére? — Ha azóta, hogy nem tanítok magam is, jelentősét nem változott az oktatás, amit nem hiszek, először a hazai kultúra megismerését tűzi ki az iskola, később tágítja a határokat. Gyakran olvasom, vetélkedők tárgya a helyismeret, egyes vidékeken még külön kiadványok is jelennek meg ennek elmélyítésére. Mint annyi minden, ez is nagyrészt a jó pedagógustól függ: rajta áll, milyen gazdagon hagyja el a tanuló az iskolát. — Mit köszönhet Debrecennek? — Mindent! Nemcsak a Csokonai is beszélte anyanyelvet, nemcsak az Okút világát, nemcsak a témák sorát. Debrecen láthatatlan kezében van-volt a kés, amely írói profilomat kifaragta. — Véleménye szerint mi a magyarázata annak, hogy oly sokan rosszízű szónak érzik a „vidék" kifejezést: Kik tehetnek legtöbbet azért, hogy a szó visszanyerje eredeti főne, vi jelentését és ne megkülönböztető jelző legyen az emberek szóhasználatában? — Láttam Budapesten érdeklődés nélküli, kulturális igényt nem ismerő, csigaházban élő sok embert — ezek nem voltak „fővárosiak”, s láttam minden szépre, okosra, művészire fogékony, lázas, szomjas tudásvágyú nem Pesten élőket. Ezek viszont nem voltak „vidékiek”. Nincs ilyen fogalom, pesti-vidéki, legfeljebb földrajzi értelemben, szülőhely szerint. Aki számára mégis volna, gyorsan tisztázom, hogy én is vidékinek érzem magamat: a Hajdúságban születtem, családom még vi- dékibb: Békés megyei, falusi. Nagyapám, a köröstarcsai református lelkész latinul társalgóit a fiaival, fűzesgyarma- ti dédapám krónikát írt. Érti már, hogy gondolom, hogy nincs „vidék”!? László Ilona Napi postánkból: A könyvtáros írja Mai tévéajánlatunk Az író felolvasott a „Szürke lázadás” című munkájából egy részletet, amely jövőre jelenik meg a Szépirodalmi Könyvkiadónál. A regény munkásfiatalokról szól, és az elhangzott részlet nagyon érdekes. izgalmas beszélgetésre, vitára adott lehetőséget. Ez az első találkozás meggyőzött bennünket arról, hogy ay. elkezdett sort folytatni kell és fokozatosan szeretnénk majd bemutatni a megyében élő többi Írót, költőt is, hasonló találkozások során. emlékeztető megtorlást hajt végre azért, mert garázdálkodó katonái közül néhányat a falusiak megölnek. Felégettek egy egész utcasort — s a házakban a gyerekek, asszonyok, öregek pusztulnak el. És most. negyedszázad után, visszamegy a faluba, s úgymond „hajlandó megbocsátani” a falunak! Célja irracionális, emlékeztetni akarja az embereket tettére, amelyet ő még 25 év után 1? kötelességteljesítésnek tekint. Baradla nem változik. Leönti bűntársát benzinnel, s elégeti, mint hajdan ártatlan áldozatait, A főszerepben Anatol Constan- tint láthatjuk, a hajdani bűntársat Bencze ' Ferenc alakítja.
