Nógrád. 1974. június (30. évfolyam. 126-151. szám)

1974-06-29 / 150. szám

■ Jubiláló iskola Mástél évtizede száll dal Tanácsok és a köftní&etéáés Hogy a közművelődés fon­tos politikai kérdés, ezt nem kell bizonygatni. Mindenki­nek, aki valamilyen formában közvetlenül, vagy közvetetten kapcsolatban áll a művelődés ügyével, feladata és kötelessé­ge a tőle telhető legtöbbet megtenni a további fejlődés érdekében. A területi közmű­velődési, s ezen belül is első­sorban közoktatási intézmé­nyek túlnyomó része tanácsi irányítás alatt áll. így hát nyilvánvaló a tanácsi appará­tusban dolgozók felelőssége a közművelődés terén, mely a tanácstörvény végrehajtásával még tovább fokozódott. A törvény sok újdonságot hozott, s ezek megvalósítása nagymértékben igénybe vette a tanácsi apparátus dolgozó­it. Érthető tehát, ha nagy erő­feszítésekre volt szükség ah­hoz, hogy az átállás a lehető leggyorsabban, legprobléma- mentesebben történjék meg. A tanácstörvény megjelené­se óta a művelődési élet irá­nyítása átfogó értékelésire nem került sor, ezért volt nagy fontosságú az az el i- adás, amely a Komárom—He­ves—Pest és Nógrád me.'fj'e tanácsi vezetői számára tar­tott egyhetes továbbképzés keretében hangzott el június 26-án. Az előadó dr. Horváth István, a Nógrád megyei Ta­nács elnökhelyettese, az elő­adás címe: A művelődésügy irányítása a tanácstörvény óta. Az előadó megállapította, hogy az adott időszak tulaj­donképpen létrehozta a 1 mű­velődésügy tanácsi irányításá­nak új modelljét, mely folya­matosan fejlődik, gazdagodik. A megyei helyzet ismerteté­sével mutatta be azokat a feladatokat, mélyeket a tör­vény megjelenése óta a me­gyei szervek megoldottak, il­letve, melyeknek megoldása még hátravan. Taglalta az irányítás tartalmi jellemvo­násait. a munkát elősegítő és gátló tényezőket. Részlete­sen beszélt az apparátus te­vékenységéről, összetételéről. Az előadás után két beszámo­ló is elhangzott. Az egyik egy város, a másik egy járás ta­nácsi apparátusának közmű­velődési tevékenységét ismer­tette a továbbképzés részt­vevői előtt. Az előadást és a beszámo­lókat a téma fontosságának kijáró figyelemmel hallgatták a jelenlevők. Remélhetőleg hasznosítani tudják majd az itt szerzett ismereteket min­dennapi munkájukban is. Merre tovább? Violin kulcs a nyakkendőn: a végzősök egyenruháján is szerepelt jelképük „HA ÜJ ÉLETET akarunk ebben az országban — s ki nem akar — újjá kell szület­nünk a zenében is”. (Kodály Zoltán). Kihalt tantermek, fülsiketí­tő a csend. A diákok vakáci­óznak. Harminc évvel ezelőtt ezen a helyen a magyár ellen­állási mozgalom nyolc harco­sát lőtték agyon. E névtelen hősökről nevezték el az isko­lát: Mártírok úti Általános Iskola Salgótarján. Az egyjk hűs szobában Buttyán Sándor helyettes igazgató munkálkodik. A ze­nei tagozatos általános iskola igazgatóhelyettese 32 éves. Ma­tematika-fizika szakos tanár. — Idegenül érzem-e magam ebben az iskolában? Szó sincs róla! A zenében is a harmó­nia érvényesül, a matematika pedig közel áll hozzá. Kedve­lem a zenét. Az iskola történetét kevéssé ismeri. Jelenét annál jobban. J ubilálnak. Másfél évtizede nyitotta meg kapuit. Ebből az alkalomból ma délután csalá­dias ünnepséget rendeznek. Felavatnak a jubileum jegyé­ben öt kabinetfalat. Minden­tudó falak ezek, a korszerű oktató-nevelő munka eszközei. A város 13 üzeme segített lét­rehozásában. Ezért mondanak köszönetét, és kérnek további támogatást. A város és az egész megye ének-zenei oktatásának köz­pontja az iskola. Minden év­folyamban egy osztály tanulói közelebbrőj ismerkednek az éneklés, később a muzsikálás szépségeivel, Miként sikerült zenei tagozatos általános is­kolát létrehozni 1959-ben Sal­gótarjánban — erre emlékezik Zeke László, megyei ének-ze­ne szakos szakfelügyelő, az iskola tanára. A zenei oktatás szolgálatában 35 esztendeje áll. Egyik életrehívója volt a zenei oktatás korszerűsítésé­nek. — MINT FELÜGYELŐNEK országos értkezleteken gyak­ran pirult az arcom, mert más megyékben akkor már működ­tek ének-zene tagozatos álta­lános iskolák. A minisztérium­ban támogatták kezdeményezé­semet. Helyettes iskolaiigazga­tóvá neveztek ki, az énekkel és a zenével kellett foglalkoz­nom. Óvodákban jártam. A jó hallású gyermekeket kiválo­gattam. Az első évben 30-an voltak. Sok remek zongorista lett belőlük. Kukely Judit munkászülők gyermeke, ma a Zeneművészeti Főiskola tehet­séges hallgatója. Számosán jártak és járnak Miskolcra a zeneművészeti szakközépisko­lába is egykori növendékeink közül. Soha nem a művészképzést tartották elsőrendű feladatuk­nak. Aki tehetséges, az legyen zenész, de elsősorban a zenei kultúra tömeges terjesztésére törekedtek. A zenei tagozatos osztályokból másfél évtized alatt kikerültek orvosok, mér­nökök, közgazdászok és jogá­szok is. Az egyik volt diák katonai főiskolán tanul, de zenekarban hegedül. — Szeresse a zenét, szabad idejét kulturáltan töltse el, esetleg kórusban énekeljen, zenekarban játsszon, szívesen hallgasson zenét — ezért mun­kálkodtunk és dolgozunk ma­napság is — vélekedik a zene- pedagógus, aki a Kodály- módszer terjesztésének egyik leglelkesebb szorgalmazója Nógrádban. A zenei tagozatos iskola az egész munkásváros tanulóif­júságáé. Kezdetben zömmel értelmiségi szülők gyermekei jártak ide, manapság viszont a munkásgyerekek aránya meghaladja az 50 százalékot. Ki a zenét szereti, rossz em­ber nem lehet — szoktak tré­fálkozni a zenepedagógusok. A muzsika, az éneklés jellem­formáló hatása számottevő. A zenével foglalkozó tanulók megfontoltak, komolyak, álta­lában tanulmányi előmenete­lükkel sincs baj. Kodály Zol­tán mondotta egyszer, hogy aki szolmizálni megtanul, az úgy tud koncentrálni, hogy más tantárgyakat is gyorsan, jól elsajátít. — AMIKOR AZ ALAPO­KAT kezdtük lerakni, alig voltunk nehányan zenetaná­rok. Ma a megyében több mint 30 szakos pedagógus vé­gez zenepedagógiai munkát A fának, melyet elültettünk, kezd beérni a gyümölcse — derül fel Zeke László arca. Harminc évvel ezelőtt fegy­verropogástól volt hangos a környék. Ma csend honol a platánfák árnyékában meghú­zódó egyemeletes iskolában. Kipirult arcú, pihent gyerme­kek népesítik be szeptember­ben a padsorokat. A zenepe­dagógus számára kissé szokat­lan csend ismét megszűnik, újból száll a dal. Ügy, mint másfél évtizede minden esz­tendőben. " Nem esett nehezemre (pedig aznap szívesen elengedtem volna Pirit), megtanultam én rég a hurokvetést. S az asz- szony már benne is volt a hurokban. — Le kell feküdnöd! — mondta, mialatt a zsebében kotorászott. Néhányan oda pislogtak, hát vigyáznia kel­lett. Értette a dolgát. Ren­dezgetve az asztalt, közelebb hajolt. — Vigyázz, hogy meg ne lássanak! Kettőkor vég­zek. És az asztalon ott maradt előttem a kulcs. Nem először kerültem Piri ágyába, de így még soha. Rendszerint akkor mentem, ha éjfélre végeztünk. Éjszaka. S az asszony olyankor ébren várt. Otthon. A falu közepén lakott, egy kis közben, zsák­utcában, ahová világos nap­pal nem mehettem be feltű­nés nélkül. A kertek alá kel­lett kerülni. Piri a fiával élt a házban, a fia éppen láto­gatóban volt az apjánál. Ka­nadában. Piri idősebb nálam, közel jár már a negyvenhez, de jól tartja magát. Még molettnek sem mondható, mégis minden ruha szétpat­tan rajta. Csak úgy feszülnek a mozdulatai. Siettem hát, hogy legalább kettőig alhas- sak. Négy óra lehetett, amikor megpróbáltam észrevétlenül kibújni az asszony öleléséből. Ügy szenderedett el, mint aki álmában folytatja a szeretke­zést. Alig húztam magamra' az inget, Piri megmozdult. — Miért kelsz fel? — kér­dezte, de még csak ki se nyi­totta a szemét. __ Másfél órával előbb egy­szer már elmondtam neki. Lehet, hogy kicsit Ingerülten ismételtem meg, de bosszan­tott, hogy a buszról lekéstem, nem tudtam kimenni az ál­lomásra, s a vonat már fél­négykor bejött. Az asszony megsértődött, . durcás lett, mint egy bakfis. Oda kellett mennem hozzá, hogy megvi­gasztaljam. De nem feküdtem vissza, Piri hát nekem tá­madt, hagy én csak a haver­jaimmal törődöm, amikor ő mindent kockáztat miattam, jó hírét a falu előtt, a mun­kahelyét — Robi, az üzletve­zetője legutóbb már azzal környékezte, hogy: ha másnak lehet, akkor neki is. Tudha­tom, mondta Piri, mire ké­pesek az ilyen üzletvezetők. — Munkatársak közt legyen jó a viszony! — mondtam. Egy párnát a fejemhez vá­gott, egybe sírva beletemette az arcát. No, mégcsak ez hiányzott nekem! Befejeztem az öltözködést és újra oda­mentem hozzá. — Piri! — mondtam neki. — Ne bolondozz már! Egy órát együtt leszek velük és jövök vissza. Most néhányszor éjjelente hozzád jövök, jó?! Hétfőtől újra nappalosak le­szünk. — Menj, hagyjál!* — hal­latszott a párna mélyéről. Nem szeretem a női köny- nyeket, olyan önbírálat félére késztetik az embert. Sarkon fordultam és otthagytam az asszonyt. De hol találom most már az apostolokat? Abban biztos voltam, hogy egyhamar nem hagyják ma­gára Flórit a feleségével. Ebben ugyanis megegyez­tünk. Legalább az első délu­tánon legyen közös öröm az asszonyka, aztán lehet az uráé. Vasárnapra szabadsá­goljuk Flórit. Ebben is meg­egyeztünk. A szövetkezet sofőrje vál­4 NÓGRÁD — ,1974. Június 29,, szombat Érettségizők között A legnehezebb, a legkriti­kusabb, de egyben a „legfel- engedettebb” percekben be­szélgettünk a szécsényi me­zőgazdasági szakközépiskola 31 negyedik osztályos diákjával. Amikor már mindenki túl volt a nehéz szellemi meg­próbáltatáson, akkor, amikor — ahogyan a diákok mondták — „a bíróság ítélethirdetésre vonult vissza”. A harmincegy diák meg­méretett és nehéznek találta­tott. Racskó Pál, az iskola igazgatója szerint a diákok lelkiismeretesen felkészültek az érettségire, és aminek kü­lön örül: tanítványaikkal si­került megszerettetni a mező- gazdaságot. A diákok sikeresen vették az élet első komolyabb aka­dályát, az érettségit. Az „íté­lethirdetésnél” pedig kiderült, hogy a „bíróság” csupán arra volt kíváncsi, hogy a négy év alatt mit és mennyit sikerült elsajátítani mindabból, amit a tanárok, könyvek és egyéb ismeretszerzési források nyúj­tottak. Az érettségi után újabb kérdőjel áll a tanulók előtt: merre tovább? Vajon megva­lósulnak-e az elképzelések, vágyak és tervek. Bacsa Mihály tanár, az in­tézmény pályaválasztási fe­lelőse arról beszélt, hogy ta­nítványaik egyéniségét, tehet­ségét, érdeklődését négy éven keresztül folyamatosan figye­lemmel kísérték, és ennek megfelelően segítették őket a pályaválasztásnál. lalta, hogy a gyümölcs fel­adása után megvárja a tár­saságot az állomáson és üres göngyölegeken trónolva zö- työghetünk be a faluba. Öt kilométerre van az állomás­tól a falu. Ha útközben nem tanyáztak le valahol — iste­ni kirándúlóhelyek kínálkoz­nak arrafelé —, akkor a falu­ban már csak egy helyre me­hetek, a vendéglőbe. Az étteremben Robiba üt­köztem. — Bent ülnek a presszó­ban — igazított útba. Kávéznak tehát ! Naná ! Csak nem ülnek le sörözni a kecskelábú asztalok mellé, egv nővel ! Pedig söröztek. Három asztalt toltak össze, s azokon sorban álltak a sörösüvegek. Kinizsit ittak. Az üvegek, a poharak között itt-ott feketéscsészék. Na fene, gondoltam. Ilyen nagyban rázzák a rongyot?! Alighanem csinos a baba'.Ily- lyen egymásközt élő férfitár­saságot egyetlen nő kibillent a megszokott kerékvágásból. Kíváncsi lettem a nőre. Háttal ült a bejáratnak. Ke­lemen és Flóri között. A szem­ben ülők rögtön észrevették, ahogy beléptem. Láttam a szá­juk mozgásából, hogy jelzést adnak a háttal ülőknek. Itt valami készül ellenem. Ismer­tem én jól az apostolokat. Egyszerre elhallgattak, meg­merevedtek. Olyanokká vál­tak, mint valami viaszfigurák a panoptikumban. No jó! Ve­lem nem babráltok ki! Meg­álltam Flórián háta mögött. (Folytatjuk — Ügy érzem, jól sikerült az érettségim — vélekedett Kocsis Ildikó. — Szeretném a tanulmányaimat tovább foly­tatni állattenyésztő főiskolán. Kiss Mária ugyancsak az állattenyésztési főiskolát vá­lasztotta : — Most valahogy úgy va­gyunk, mint az, akinek az egyik szeme sír, a másik meg nevet, örülünk, hogy túl va­gyunk az érettségin, de saj­náljuk, hogy itt kell hagy­nunk az iskolát, az osztály- közösséget. — Ügy érzem, hogy nem­csak az iskola, hanem a diák­otthon is nagymértékben já­rult hozzá a mi emberré ne­velésünkhöz — volt Pékár István véleménye. — Szerettem a mezőgazda­ságot, azért kértem ide a fel­vételimet — magyarázta Tóth Aladár. — Az itt szerzett is­mereteimet főiskolán szeret­ném elmélyíteni. — A „főnök”, ahogyan tár­sai Németh Lászlót, az osz­tálytitkárt elnevezték, a taná­rok és a diákok között volt az összekötő kapocs, „ö volt a mi érdekképviseletünk” — mondta róla egyik társa. Egyébként kertészeti főiskolá­ra kérte felvételét. — Mire a cikk megjelenik, kezünkben lesz az érettségi oklevél, őszintén mondhatom, hogy nemcsak „matekot”, bio­lógiát és egyéb tárgyakat ta­nultunk mi itt, hanem em­berséget is — volt Mészáros Géza véleménye, aki mező- gazdasági mérnök szeretne lenni. Barna Ágnes volt az egye­düli „helybeli”, így az érett­ségi előtt lakásuk az egyik fontos „hadiszékhely” volt. Ágnes kertészeti főiskolán szeretné tanulmányait tovább folytatni. — Én dolgozni megyek — mondta Fenes Mária. — Ha­sonló elképzelései vannak Bá­rány Mihálynak és az osztály egy részének. A mindennapi munkában szeretnék mindazt a mezőgazdasági és egyéb is­meretet hasznosítani, amit a középiskolában elsajátítottak. * De akadnak, akik tanulmá­nyaikat más vonalon szeret­nék folytatni. Szlobodnik Er­zsébet például tanárnő sze­retne lenni: — Az itt szerzett ismere­tekre nagy szükségem lesz majd, hiszen a biológia-mező­gazdasági ismeretek szakra kértem felvételemet. Végh Margit hasonló szakon felvételezik Egerben: — Szeretem a gyerekeket, szeretem a mezőgazdaságot, a falut, úgy érzem, hogy jól vá­lasztottam. A legirigyeltebb diák vi­szont Viszoczky Csaba, aki túl van a katonatiszti isko­la felvételi vizsgáján, ame­lyen megfelelt és felvették. Pályaválasztását a követke­zőképpen magyarázta: „Min­dig szerettem a rendet, a fe­gyelmet, a férfias pályát.” Diákok vallottak a „hogyan tovább”-ról. Gratulálunk nekik a jól si­került érettségi vizsgához és kívánjuk, hogy terveik, elkép­zeléseik váljanak valóra. Le­gyenek a magyar mezőgazda­ság jó szakemberei, és mind­azt a szakismeretet, meg — ahogyan megfogalmazták — közéleti jártasságot és ember­séget, amit a szécsényi mező- gazdasági szakközépiskolában szereztek, kamatoztassák bő­séggel életükben. Szenográdi Ferenc Mai tévéajánlatunk 20.00: A szókimondó asz- szonyság. Olasz—spanyol- francia film. Majd másfél évtizede, 1961-ben forgatta Christian-Jaque rendező ezt a filmet. amelynek forgató- könyve a múlt század máso­dik felének egyik legnépsze­rűbb drámaírója, Victorien Sardou, Émile Moreau-val közösen írt vígjátékából ké­szült. Sardou kitűnően is­merte a drámaírás, a szín­pad technikáját, s bár saját maga művei közül történel­mi drámáit vélte a legjelen­tősebbeknek. az idő próbáiát csupán vígjátékai állták ki. Ezek közül is kimagaslik az 1893-ban született A szó­kimondó asszonyság, amely a legmaradandóbb Sardou-mű- nek bizonyult. Már a követ­kező évben — 1894-ben — bemutatták a budapesti Nép­színházban, Blaha Lujzával a főszerepben. A cselekmény a francia forradalom idősza­kába viszi el a nézőt, az elő­játék 1792 augusztusában, a forradalmi Párizsban játszó­dik, Hübscher Kata mosodá­jában. A vígjáték filmválto­zatában Katát Sophia Loren (magyar hangja Margittay Ági), Lefebvre-t Robert Hos­sein (Sztankav István). Napó­leont Julien Bertheau (Bodro­gi Gyula) alakítja. Keramikusok kiállítása A balassagyarmati Horváth Endre Galériában június 30- án két budapesti keramikus- művész, Pál Ferenc és Pál Ilona gyűjteményes kiállítá­sát nyitja meg Kelemen' Ist­ván közművelődési felügyelő. Pál Ferenc művészeti tanul­mányait á Képzőművészeti Főiskolán végezte, s 1962-től, amióta kerámiát készít, több hazai és külföldi kiállításon vett részt. Legutóbb 1971-ben volt önálló kiállítása a Fényes Adolf Teremben. Pál Ilona 1957 óta foglalkozik kerámiá­val, s műveivel rendszeresen szerepel pályázatokon. A két művész balassagyarmati kiál­lítása július 18-ig tart nyit­va. \ r

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents