Nógrád. 1974. június (30. évfolyam. 126-151. szám)

1974-06-28 / 149. szám

Á tudomány kétirányú utcája AMIKOR AZ amerikai űr­hajózás központjában jártam, vendéglátó házigazdáim meg­mutattak egy tantermet, ahol a könyvespolcokon csupa ci- rülbetűs könyv, oktatási se­gédlet sorakozott. ,,Az idők jele — mondták az orosz nyelv az amerikai űrhajóski­képzés új kötelező tantárgy­ra". Ehhez hozzá lehet tenni a „másik oldalt", a szovjet űr­hajósok angolul tanulnak. Amikor két szovjet űrhajós, Vlagyimir Satalov vezérőr­nagy és Alekszej Jeliszejev az Egyesült Államokban járt, az újságíróknak feltűnt: alig volt szükségük tolmácsra, általá­ban jól elboldogultak angol tudásukkal. Satalovot és Je- liszejevet egyébként húsz űr­szakértő kollégájuk kísérte el, s a delegációt Konsztantin Busujev professzor vezette. A küldöttség a houstoni Johnson űrkutatási központban az el­ső nemzetek közötti űrvállal­kozásról tárgyalt, megállapít­va, mi szükséges, ahhoz, hogy az 1975 nyarán megvalósul­hasson. Egy év múlva nyáron, a világűrben, 220 kilométer magasban a szovjet, s az ame­rikai asztronauták összekap­csolnak egy Szojuz és egy Apollo típusú űrhajót, s át­mennek egymás űrhajójába, ahol közösen végeznek kísér­leteket. Busujev professzor elmondotta nekünk, milyen bonyolult feladatokat kell ad­dig megoldani. Először is meg kell szervezni a nemzeti irá­nyító központokat. A közös kí­sérlet egész időszakában mindegyik űrhajót saját nem­zeti irányító központja vezérli, de — a szükségletnek megfe­lelően — az irányító központ­ban a másik ország űrszak­értői is jelen lehetnek. Má­sodszor, ki kell cserélni az Apollo és Szojuz műszaki raj­zait, hogy Houstonban felállít­hassák a Szojuz, a szovjet Csillagvárosban pedig az Apollo gyakorló modelljét. Harmadszor: szabványosíta­ni kell bizonyos berendezése­ket, elsősorban azokat, ame­lyek a „dokkolást”, az össze­kapcsolást szolgálják... Már az első szakaszban ta­pasztalni lehetett a szakmai megbecsülés és együttműködés szellemének" kialakulását az űrhajósok között. Ez kivált­képpen az első szovjet—ame­rikai űrvállalkozás személyze­tére vonatkozik: a résztvevő­ket és a „tartalékokat” is már mindkét fél kijelölte. Rend­szeressé váltak a kölcsönös ! 1 f Q7 UGYANEZ AZ EPlTÖ szel­lem hatja át a kibontakozó tudományos együttműködést más területeken is: a folya­matot, amely szorosan össze­függ a szovjet—amerikai poli­tikai kapcsolatok normalizálá­sával, különösen meggyorsí­totta Leonyid Brezsnyevnek az elmúlt év nyarán tett ameri­kai látogatása. Akkor elhatá­rozták — a többi között — a kulturális csere fejlesztését, a mezőgazdasági együttműkö­dést, megállapodást írtak alá a közlekedési és óceanográfiai kutatásról, valamint az atom­energia békés felhasználósá­ról. A washingtoni tárgyalá­sokon jelenlevő szovjet és amerikai szakemberek egyet­értettek abban, hogy mind­egyik megállapodás „kétirá­nyú utcát” testesít meg, nem pedig „egyirányú forgalmat”: másszóval minkét fél csak nyerhet az együttműködésből. Ott voltam a Fehér Házban, amikor az Egyesült Államok atomenergia-bizottságának el­nöknője ismertette a világsaj­tó képviselőivel az atomener­gia békés felhasználásáról szóló egyezményt: „Együttmű­ködésünk egyik fő célja ter­monukleáris bemutató reakto­rok létrehozása. A legnagyobb érdeklődéssel ismerkedünk azzal, amit a szovjet tudósok Moszkvában, Leningrádban, Kijevben ezen a téren elértek, ök régebben foglalkoznak ez­zel a kérdéssel, mint mi”, — mondotta az elnöknő. (Való­ban így van: Kurcsatov, a szovjet atombomba és atom- energetika atyja, valósággal megszállottja volt élete utolsó éveiben a termonukleáris re­aktorok tervezésének: pedig, akkor még azok voltak több­ségben, akik nem hittek ben­ne, hogy e feladat száz éven belül technikailag megvalósít­ható). Az Egyesült Államokban egyébként érdekes volt meg­figyelni, hogy a kezdődő koo­peráció eszméje olyanok gon­dolkodását is megváltoztatta, akik éveken át a hidegháború nyomvonalán haladtak. Itt van például Teller Ede, a magyar származású atomtudós aki­nek vezető szerepe volt az Egyesült Államok nukleáris ütőerejének létrehozásában. Tellernek sok más kollégájá­tól, például az ugyancsak magyar származású Szilárd Leótól eltérően sohasem vol­tak „lelkiismereti konfliktu­sai”. Helyeselte az atombomba ledobását Hirosimára és Na- gaszakira, helyeselte az „atomzsarolást” és kivívta azt a címet, amivel egy amerikai publicista illette: „A hideg­háború mintatudósa”. S most Teller is letérni készül a ré­gi ösvényről: a közelmúltban arról nyilatkozott, hogy meg kell gyorsítani az atom­együttműködést a Szovjetunió­val. „Ha megoldjuk az atom­energia békés felhasználását, akkor nagy hálával adózha­tunk szovjet kollégáinknak”. A nyilatkozat érthető feltű­nést keltett. Teller soha ko­rábban nem foglalt pozitívan állást a szovjet—amerikai tu­dományos együttműködés mel­lett. Változnak az idők... Ezek a változó idők szinte hónapról hónapra a kooperá­ció uj lehetőségeit tárják fel. Síovjet és amerikai óceánkuta­tók együtt vizsgálják a Csen­des-óceán körzetében a mate­matikai pontosságú időjárás­előrejelzés lehetőségeit. Meg­kezdődött a rákkutatás össze­hangolása, s egy amerikai professzor — James Holland — Moszkvában ezt mondotta: „Mind a két ország orvosai arra gondolnak, hogy kórter­meinkben betegek fekszenek, akik reménykedve várják tő- lün a segítséget. És a betegek jogosan számítanak arra, hogy segítséget kapnak. Ez a gon­dolat hatja át az orvosokat Amerikában és Szovjetunió­ban egyaránt”. AZ A TUDOMÁNYOS együttműködés, amely a het­venes esztendők csúcstalálko-! zói nyomán bontakozik ki, nemcsak két nagy országot szolgál, hanem a világ min­den országát: az egész embe­riséget. Részlegesen koordinál­va a világ két legkomolyabb „tudományos nagyhatalmának” szellemi pontenciálját, békés, humanista célok gyorsabb megvalósítását teszi lehetővé. Színházi esték P Már megszoktuk, hogy » színházi évadot rendszerint operett zárja, talán az éves komoly munka „levezetése­ként”, a „színházellenes” nyár hőségének engedelmeskedve, a nagyközönség könnyed szó-< rakozási igényeit kielégítve.’ Az idei salgótarjáni színházi szezont a modern bécsi ope­rett klasszikusának, Leo Fali­nak Pompadour című nagy­operettje zárta. A sikeres szerzőnek, aki zenészcsalád gyermekeként már 5 éves korában hegedül­ni tanult, később pedig ze­nekarokban játszott, illetve zenekarokat vezetett, ez az 1922-ben írt munkája világ­siker lett. Miértje egyértel­mű. — A világsiker már a születés pillanatában is in­kább a melodikus, mértéktar­tó zenének szólt, sem — mint a soványka librettónak, amely Kivéve Flórit. Alighanem, aznap semmi sem tudta vol­na elvenni a kedvét. Mennyi­re ugrattuk pedig ezért! Ak­kor is, amikor váltás után szétszéledtünk. Emlékszem, Kelemen megkérdezte: I — Most hogy lesztek? Flóri rám nézett. Láttam a tekintetéből, hogy mit vár tő­lem. Mégis, azt mondta: — Miattam maradhatsz! — Azt lesem, hogyan han- cúroztok? — vágtam oda ne­ki. Boldogan viszonozta az ug­ratást: — Ki is nyomnám a szemedet! — És mégsem áll­hatta meg, hogy hozzá ne tegye: — Azért most még maradhatsz! Ezt nem szerettem Flóri - ban, ezt az állandó jómodort. A fene nagy önfegyelmet, amit aztán miránk is át akart ruházni. Az élete rendezett­ségét, amelyen soha egy folt, egy szakadás nem eshetett. A józanságot, meg az ügybuz­galmat, hogy minket is ha­sonlónak tudhasson. Az em­ber olyan, amilyen, de Flóri folyton faragni akart bennün­ket Mi szüksége volt erre? Látta, ugye, hogy a fúróto­rony egy szülőföldben állt? Akadt ott néhány korai sző­lőfajta. A többiek néha csi­pegették, közülünk soha senki. Mit számított a szövetkezet­nek az már! Beletúrtunk a szőlőföldjükbé, megfizették nekik. De mi nem szakíthat­tunk még egy fürt szőlőt sem. Mi egymást követő két héten át magunkra vállaltuk az éjszakai műszakot, ha kel­lett. Mert mi voltunk az „Apostolok”. Így csúfoltak már bennünket a többiek. Az apostolok. Ha nem is voltunk tizenketten, hanem csak ki­lencen. És Flójri csinált belő­lünk apostolokat. De ő maga az volt-e? Mi ketten egy szálláson laktunk mindig, az előző munkahelyen is. Én voltam a legtöbbet együtt vele. még­sem tudtam róla semmit. Az apostolok mindent tudtak egymásról. De Flóriról csak annyit tudtunk, hogy messze lakik, és ritkán jár haza. Pe­dig fiatal felesége van, állí­totta róla Kelemen. Maga Flóri még ezzel sem dicseke­dett el. Szikora menyasszo­nyát. már úgy ismertem, mint­ha én készültem volna felesé­gül venni. Sóvárgó gyerekei­ről tudtam, melyik mikor be­teg, Puskás özvegy anyjának házát megtaláltam volna a falujában. És gyűlöltem kis Gyurka nevelőapját, aki a surmó legénykéből akart meg­élni. Egyikőjük családjánál sem jártam, egyikőjüket sem látogatta a családjuk. De tud­ja, milyenek a férfiak, ha együtt kényszerülnek élni ?! Szabad időben kézről kézre jártak a fényképek, néha még a levelek Is, és akármiről folyt a szó, a végén mindig az otthoniakra terelődött. Csak Flórián nem mutatott soha fényképet, s hallgatott mindig, ha levele jött. Kivé­ve most, hogy táviratot ka­pott. Ezért lett az apostolok­nak is nagy napjuk az a szombat, amikor Flóri fele­ségének szokatlan látogatását vártuk, összebeszéltünk, hogy mi is kimegyünk eléje az ál­lomásra. Fogadni kellett azt az asszonyt, aki olyan mesz- sziről eljön a férje után. Fló­ri mitsem sejtett a tervünk­ről. Amikor otthagytuk Tóth néni kapujában, az apostolok még megnyugtatták: — Ne féltsd te Belamit! Talál magának ágyat, bízd csak rá! Köztünk mindenkinek volt valami gúnvneve. Énrám ezt a Belamit Deutsch ragasztot­4 NÖGRÁD = 1974. június 28,, péntek A televízió ma esti Nyitott könyv című adása (22.25) kor társ irodalmunk egyik érde­kes, színes egyéniségét, a nagy közönségsikert aratott Hideg napok című könyv szerzőjét. Cseres Tibort mutatja be. Az „Itt a földön is” három törté nelmi korszakot ábrázol, ki­váló színészek — többek között Mensáros László, Békés Rita, Bánsági Ildikó, Szombathy Gyula — közreműködésével. A Kabay Barna által televízióra „hangszerelt" írások egy­ben az író három stíluskorszakával ismertetnek meg, Bodnár György irodalomtörté­nész segítségével ompadour Innocent Vincze Ernő modern hangvételű, kitűnő átdolgozá­sa nélkül aligha állná meg he­lyét kinevetés nélkül a mai színpadon. A teljes igazság kedvéért viszont tegyük eh­hez hozzá, hogy Schanzer és Wellisch szövege — a he­lyenként felerősödő, igaz azonban, hogy a jelszószerű­ség szintjén megmaradó po­zitív társadalmi gondolati tendenciával, a hamis és bán­tó bárgyúság elkerülésével — a maga korában a jobbak kö­zé tartozott. Ebben az ope­rettben az emberi szabadság- jogokról és egyenlőségről a megszokottnál legalább való- szerűbben énekelnek. Nincs szó társadalmi rangkülönb­ségtől akadályoztatott, az át­látszó félreértéseken győzedel­meskedő csillogó fogú, men­tolízű szerelemről. Mert Leo Fall szolid, jó ízlésű és biztos ta. Nyomta a bögyét, hogy nekem, ahány helyen meg­fordultunk, mindenütt akadt valakim. Neki is akadt vol­na, csak a nős emberek gya­korlatlanságával mindig el- ügyetlenkedte a dolgát. Min­dig későn jött rá, hogy meg­kaphatta volna, amit akart. Lassan mozgott, mint a csi­ga. Én meg hát elneveztem Csigának. No, szóval, szétszéledtünk, ki-ki a maga szállása felé. Igyekeztek lefeküdni az apos­tolok, hogy délutánig kialhas- sák magukat. A vendéglő előtt már csak ketten bú- csúzkodtunk. — Aztán vekkert a füled mellé! — mondta Csiga, de tudtam, hogy azt gondolja: úgyse alszol te máma, egy szemhunyást sem. Piri délelőttös volt. Benéz­tem az étterembe, egy-két buszra váró vendég teázott csak az asztaloknál. Nem ül­tem le, mert akkor Piri nem engedett volna fizetni. Az ilyesmit pedig rühellem na­gyon. Blokkot váltottam a söntésben, s vittem a pohár pálinkát az étterembe. Akkor már jött is az asszony. Nem lépett mindjárt hozzám, előbb kiszolgálta a vendéget, még időzött is az asztalnál. Aztán úgy jött oda, mintha csak arra akarna figyelmeztetni, hogy ülve nem fogyaszthatok, csak ha nála rendeltem. — Nem feküdtél le? — kérdezte. Belenéztem a szemébe. De úgy ám hogy abból értsen. (Folytatjuk) technikai tudással rendelkező zeneszerzőnek bizonyul ezzel, A Sztambul rózsája mellett, a legtöbbször játszott művével. Bor József ötletekben kime­ríthetetlen rendezése csak fokozza a Pompadour sikerét. Színészeinek bőséges lehetősé­get teremt a komédiázásra. Dicséretes törekvése, hogy az operettet megszabadítsa az üres bájolgástól, a hozzáta­padt, ma már szinte kibírha­tatlanul rossz sablonoktól. Az előadás zárójelenete, amely­ben a kikapós márkiné ifjonc hadnagyát, a féltékeny király elől abroncsos szoknyája alá rejti, telitalálat: mai, élő, iga­zi színház. Finoman pikáns, ellenállhatatlanul mulatságos, és árulkodóan leleplező. Székely László díszleteit a kifejező egyszerűség jellemez­te. épp így Hruby Mária „be­szédes” jelmezeit. A címszerepben Bókay Má­ria kitűnőre „vizsgázott”: rég­óta tudjuk, jó színésznő, nem­csak jó énekes. Vári Éva pe­dig olyan furfangos és bővé­rű, komornát állít a színpad­ra, mint amilyent kell. Neki elhisszük, hogy ez a komorna egyetlen parázs férfipillan- tástól lángra lobban. Szabadi József kevés játéklehetőséget kapott, de ezt a keveset kor­rektül használta ki. Ifj. Üj- laky László jól komédiázik, és bájos alakot formál az el­hagyott asszonykából Antal Anette. Hollósi Frigyes, a ki­rály szerepében, ezúttal visz- szafogottsógával hat. A rend­őrminiszter és „jobbkezének” kettőse mulatságos perceket szerzett. Czibulás Péter ügy- buzgó, lihegő kopója méltó párja a Szolnoktól most bú­csúzó Halász Lászlónak, akit a jövőben szívesen látnánk ven­dégként viszont. Elismerést érdemelnek a kisebb felada­tok megoldói: Simon Péter, Kürtös István és Benyovszky Béla is. De mindez a jóság, rendezői és színészi remek­lés, ami, örömünkre, jelle­mezte ezt az előadást, nem feledtethette, hogy az operett fölött, bizony, eljárt az idő, s korunk színházát már más műfajok jelenti)?. Sulyok László ART KINO előadások A KOPÁR SZIGET Az emberi élniakarás himnusz^. Kaneto Shindo díjnyertes japán filmdrámája Bemutató: Salgótarján, József Attila MMK VI. 28. /

Next

/
Thumbnails
Contents