Nógrád. 1974. június (30. évfolyam. 126-151. szám)
1974-06-23 / 145. szám
/ Huszonöt éves a szakszervezeti kedvezményes üdültetés Huszonöt évvel ezelőtt 1949-ben a párt és a kormány a szakszervezeti mozgalomra bízta a dolgozók, a szakszer- ' ezeti tagság szervezett in- Izményes üdültetését. Ha az ekkori helyzetet a mai lehetőségeinkhez viszonvítiuk. szembetűnő a nagymérvű számszerű növekedés, több mint négyszerese a kezdetinek. Ez évben már 355 ezer dolgozó és gyermek veheti igénybe a SZOT által biztosított szakszerVezeti üdülést töltheti évi szabadságát az ország legszebb üdülőiben. Nemcsak számszerűségében, hanem az üdülés formáiban is hatalmas a fejlődés. Az elmúlt időszak alatt az üdültetés különböző formáit alakítottuk ki. A szakszervezeti üdültetés fejlesztésére 1949- től több mint ötmilliárd forintot fordítottunk. Ennek háromnegyed részét az állam biztosította támogatásként. Sok milliót fordítottunk a beutaltak kulturált ellátására, nem utolsósorban az üdülőépületek felszereltségére, berendezésük korszerűsítésére. Több új üdülő építése történt, a régi épületek igényeknek megfelelő átalakítása valósult meg. jelenleg is több üdülő rekonstrukciója, felújítása folyik. NAI*I 18 FORINTÉRT A belföldi kedvezményes üdültetésben részt vevő dolgozók egynapi térítési dija 18 forint. Ugyanakkor csak az r tkezés napi normája 24 forint Az üdülést Igénybe vevők az összköltségnek csupán negyedrészét fizetik, de egyes üdülési formák igénybevétele esetén ennél lényegesen kevesebbet. A szanatóriumi üdültetésnél például két hétre napi 18 forint a dolgozók által térítendő összeg, de ha a beutalást betegség miatt akár két héttel is meghosszabbítják, már nem kell térítést fizetni. sőt, a beutalt erre az időre táppénzben részesül. Az elmondottakból következik hogy a térítési összeg megközelítően sem fedezi, sőt nagyon, kis mértékben járul hozzá az üdülők üzemeltetési. fenntartási költségeihez. Ez az utóbbi években fokozódó gondot okoz. A gyorsabb ütemű fejlesztés érdekében szükséges és várható az üdülőjegyek árának emelése, a beutaltaknak a költségekhez nagyobb mértékben való hozzájárulása. A huszonöt év eredményei sem homályosíthatják el a további tennivalóinkat azokat a gondokat problémákat amelyeket az elkövetkezendő időszakiban kell megoldani az üdültetési rendszer fejlesztése érdekében. Ugyanis a dolgozók. amikor üdülőjegvet kérnek. nem a huszonöt év fejlődésén keresztül ítélik meg üdültetési rendszerünket hanem azon. hogy kapnak-e igényüknek időben és minőségben megfelelő beutalójegyet vagy sem. Ez felhívja figyelmünket a férőhelyek számának növelésére, a meglevő üdülők bővítésére, úia’k létesítésére. A jelenlegi férőhelyek száma és a fejlesztés üteme nem elégséges ahhoz, hogy a szervezett dolgozók számának növekedésével arányosan legalább szinten tudjuk tartani a beutalhatók arányát Hogy ez mennyire így van. megemlítem megyénk három évi adatait: A SZOT országos üdültetési keretéből megyénk szakszervezeti tagságának 1972-ben 7.1 százaléka. 1973-ban 6.8 százaléka és 1974-ben 6.3 százaléka vehetett, illetve vehet részt üdülésben. A kapott beutalójegyek száma a három évben 4949 darab, 4818 és ez évben 4813 darab volt Tehát amíg 1972-ben ezer dolgozó közül 71 üdülhetett addig ez évben már csak 63 üdülhet A családdal együtt A családok (szülők és gyermek) szakszervezeti üdültetésében — a sajtóból országosan megismert számokkal, lehetőségekkel szemben — a megyében stagnálás, sőt az utóbbi két évhez viszonyítva kisebb csökkenés mutatkozik. 1972-ben 746. 1973-ban 760 és 1974-ben 741 szülő és gyermek együttes üdültetésére nyílt lehetőségünk, összetételében is van bizonyos visz- szaesés. mert a korábbi években a családos üdülőjegyek teljes egészében a nvári időszakra szóltak, ez évben egy kisebb részük (43) a tavaszi és téli iskolaszünetre érvényes. A dolgozók családos üdültetés iránti igényének kielégítésére egyelőre nincs meg a lehetőség. Szólni kell arról is. hogy Nógrád megye közismerten hegyes, üdültetés szempontjából magaslati megye. Korábbi iparszerkezetéből adódóan a dolgozók többsége hosszú időt dolgozott és dolgozik le a nehéziparban, egészségre ártalmas munkakörben (bányászok, kohászok, üvegipari dolgozók stb.). Ebből a sajátos helyzetből következik, hogy több melegvizű üdülőt szükséges létesíteni, bérelni. A SZOT-üdülő- jegvek mintegy 40 százaléka szól gyógyüdülőbe, a magaslati jegyek aránya 28—30 százalék. ennek közel negyed • része mátrai. A tapasztalat bizonyítja, hogy ilyen nagyarányú magaslati üdülőlegyekre megyénk dolgozói nem tartanak igényt és különösen nem igénylik ily’ nagy számban a mátrai üdülést. Ezzel szemben több gyógvbeutaló- ra van szükségünk. Sajnos, a megyék közötti elosztásnál sajátosságainkat nem veszik figyelembe, egyforma arányban kapja minden megye az üdülőjegyeket, függetlenül attól. hogy milyen adottságokkal. sajátosságokkal bír. VÁLLALATI üdültetés Nagymértékben fejlődött és jelentősen járul az igények kielégítéséhez a vállalati üdültetés. Különösen a családos üdültetés terén óriási a szerepük. Az elmúlt évben több mint kilencezer felnőtt és gyermek nyert beutalást vállalati üdülőbe, bérleményekbe, többségük melegvizű üdülőbe — Berekfürdő. Bükkszék. Hajdúszoboszló. Zsóri stb. A SZOT és a vállalati üdültetés szervesen esvbekapcsolódik, az üzemekben összhang van a beutalásokban. mindkét üdülőbe a szak- szervezeti alapszervezeté a beutalás joga. Amikor a megyei és üzemi üdültetést elemezzük. az értékeléshez mindkettőt figyelembe kell venni. A múlt évben megyénk szervezett dolgozóinak 19 százaléka vett részt SZOT- és vállalati üdülésben. Ezen belül egyes vállalatoknál (szénbánya, kohászati üzemek. öblösüveggyár, síküveggyár stb.) ez az arány me°ha- ladja a 25—30 százalékot is. A jövőben is szükséges a vállalati. hivatali, intézményi üdültetés továbbfejlesztése, mert több gazdasági egységnél a lehetőségek még nincsenek kihasználva. / A kedvezményes üdültetés szorosan kapcsolódik pártunk életszínvonal-politikájához, a bérből és fizetésből élők részére nyújtandó szociális juttatáshoz. Felelősség- teljes, sokrétű feladat hárul tehát az üdültetéssel foglalkozó szervekre, aktívákra. A kedvezményes üdültetés — az említett hiányosságok ellenére is — társadalmunk egyik legszebb vívmánya. Abban, hogy a negyedszázad alatt a kedvezményes üdültetési hálózat szélesedett és fejlődött, részük van az üdüléssel foglalkozó szakszervezeti társadalmi aktivistáknak is — és ezért köszönet illeti őket —, akik odaadó munkájukkal hozzájárultak és járulnak ahhoz, hogy a beutalt dolgozók kulturált körülmények között pihenhessék ki a munka fáradalmait. Bibék László SZMT társ. bizt. mb. vez. Mai arcok, mai emberek „Száz forint tiszteletdíjjal kezdtem..." Ritka alkalom az újságíró életében, hogy egy család tagjait, egymástól függetlenül külön-külön ismerje meg a munkája során. Így voltam én a Fekete családdal. Az édesapa a megyei tanácson dolgozik, a nagyfiú a városnál, Salgótarjánban gyakornok. Az édesanyával pedig nemrégiben találkoztam. Méghozzá a Salgó úti gyermekkönyvtárban. A „könyvtáros nénit” elsősorban a gyerekek ismerik nagyon jól. Persze Feketéné hasonlóan van a kis olvasókkal. — Több mint ezer gyerek jár ide hozzánk. Nyilvánvaló, hogy mindegyiknek a vezetéknevét nem tudhatom. De arcról jóformán kivétel nélkül ismerem őket. Legtöbbjüknek pedig a keresztnevét is. Amikor másodszor-har- madszor jönek, és szólok nekik, hogy Lacika, vagy Katika, nagy szemeket meresztenek: — Honnan tetszik tudni a nevünket?... Ilyenkor mindig mosolygok, és azt válaszolom, hogy egyszerűen tudom. Aranka tizenhat éve könyvtáros. Dolgozott felnőtt- és gyerekkönyvtárban. — Hol jobb? — Minden könyvtárat nagyon szeretek. De a gyerekek jobban a szívemhez nőttek. Aranyosak, kedvesek és a világ legjobb olvasói. Lelkesen keresnek egy-egy könyvet és örülnek, ha megtalálják. — Ha egy gyerek elmarad a a könyvtárból? — Ilyenkor rendszerint kap egy kis levélkét, amiben hívjuk, hogy jöjjön vissza, mert bizonyára érkeztek olyan könyvek, amelyek őt érdekelnék. .. Mi, akik itt dolgozunk, egyet tekintünk célunknak. Megszerettetni a gyerekekkel a könyvet és felnőtt korukra olvasó embert nevelni belőlük. A hívásra a legtöbb gyerek visszajön. — Miért lett könyvtáros? — Talán kicsit unalmasnak tűnik a válasz, de mindig nagyon szerettem a könyveket. Amikor az én gyerekeim voltak kicsik, nekik hordtam a meséskönyvet. Aztán úgy adódott, hogy hívtak könyvtárba dolgozni, örömmel vállaltam. Nem a fizetésért, mert éppen száz forint tiszteletdíjat kaptam... Hanem magáért a könyvtárért. Aztán szakvizsgát tettem. Ap- con, ahol a férjem községi tanácselnök volt, már önállóan vezettem a könyvtárat. A könyveken keresztül ismertem meg az embereket. Ma is jó érzéssel találkozom egykori olvasóimmal. Fekete Mihályné három éve a salgótarjáni gyermekkönyvtárban dolgozik. — Lett volna más munkahelyem is, de a könyvtárat nem tudnám már otthagyni. — Hány kötet sorakozik a polcokon? — Húszezer könyvünk van. Bőven lehet választani. — A családban szeretik a könyvet? — Nálunk mindenki olvas. Mondhatnám úgy is, hogy ..hivatalból” szakkönyveket. De szépirodalmat is. Bár a kisebbik fiam inkább technikai érdeklődésű, ö Budapesten gépjármű-villamossági műszerésznek tanul. Én magam az ifjúsági könyvek egy részét elolvasom, de az új könyvek jegyzékét, ismertetőjét, minden esetben. — Nyárra várja-e valamilyen program a gyerekeket? — Festetnünk kell, jó két hétig zárva leszünk. De a napközis gyerekeknek csinálunk összejöveteleket. Lesz filmvetítés, bábozás, mesemondás, még közös növénygyűjtés is. Aztán a növényhatározóból meghatározzuk, mit Is találtunk. — Elég szoros program... — Hát ha még hozzáteszem, hogy Egerbe megyek továbbképzésre, és közösen nyaralni is megy a család. Így lesz az igazi a nyár, hogy aztán szeptemberben, mindannyian frissen folytassuk. .. — csatai — A kéz mindig elf árad A vevők legtöbbje soha nem gondol arra, hogy ő dolgozik, pedig a sok közül nem ez a legkönnyebb munka. A zöldséges pavilon eladója, aki ötkilónként méri az új krumplit — fizikai munkát végez. Vagy a méteráruboltban az árusító, aki ötvenszer felmászik létráján, hogy elérja a legfelső polcot — megerőltető munkát végez. De a fagylaltárus? — Mennyi fagyit mér ki naponta? Darankó Józsefné, az Utasellátónál dolgozik, télen a salgótarjáni vasútállomás automata gépeit kezeli, nyáron fagyit mér. — Az időjárástól függ, i melegben napi ötven kilót. Ez nem automata gép. ez régi típusú fagylaltos pult, ahonnan a kis merőkanállal kell kikanalazni minden adagot. Valószínűleg még sosem számolta, hányszor hajol le naponta,' hogy a tartály alját elérje, de az biztos, hogy mindennap elfáradnak a kéz izmai, a „merőkanál” örökös csattogta- tásától. — Mikor kezdődik a szezon? — Idén május 15-én „költöztem” ki, és szeptember végéig adom a fagyit. Akkor van a legtöbb munka, mielőtt egy-egy vonat elindul. A várakozók már csak unalmukban is megreszkf- r óznak egy kétforintos adagot — A diákok a legjobb vevők, s hogy vége az iskolának. ..? — Mégis „visszajárnak”, legalábbis a helybeliek. Akad azért olyan nap is, hogy csak tíz kiló fagyi fogy el, de ebben legtöbbször az időjárás a ludas. Két aprócska, szőke gyerek jön az édesapjukkal. Pénz a perselyben, tölcsért elő, kanalat kézbe: — Milyet parancsolnak? o. J. A z őrs Ifjúsági klubjában elém villant a zászló: kifeszített vörös selymén arany betűk. „A dejtári vörösszázad, 1919— 1969.” Van más dísz is persze a helyiségben. Ott áll a könyvszekrény, tele mindenféle kötettel, meg vitrin, faliújság, televízió. A legszebb dísz mégis ez, a zászló. S mi mindent sugároz a falról, ha üres a klub napközben, mert dolguk a katonákat százfelé szólítja. Majd este, ha ott ülnek mindannyian az asztalok körül sakkozva, tévét nézve, levelet írva, csendes szóval vitázva a nap apró-cseprő eseményein. Ilyen zászlót sehol, egyetlen alegységnél sem őriznek. S azt mondja a vörös selyem: , ti vagytok a folytatók”. Sugározza: „egyik tavaszból a másikba áramol az idő, kibontja, felnöveli az eszméket, az elképzelések valóra válnak, a vágyak beteljesednek”. Hogyan lett vörösszázada Dejtárnak 1919-ben, s miért? „Az az igazság, hogy nagyon nyomorogtunk. És meggyűlt bennünk az elkeseredés — mondja csendes szóval Farkas István —, ráadásul pedig az rúgott belénk, aki akart” „Hogy a maiak tudják-e, mi a szegénység? — tűnődik Zemény Mihály, leszállva a téesz tejhordó kocsijának bakjáról. — Nem tudja azt már igazán senki, talán ml DEJTÁRI TAVASZOK magunk sem. Változtak a fogalmaink. .. A háború négy esztendejében behívók érkeztek a faluba, meg gyászjelentések. Addig a csendőrtől, a cicázó kakastol- laktól féltek leginkább, tizennégy után még jobban a postástól. Mit hoz? Melyik házba hordja a gyászt. A Monarchia összeomlása után a Kárpátokból a doberdói fennsíkról jöttek haza a dejtári férfiak, s rongyosan, de ökölbe szorult kézzel, haraggal, mindenért. „Eljutott hozzánk a marxizmus, vagy legalább a szocializmus. Hoztuk Pestről, munka után távolabb kereskedők még Amerikából is ezzel érkeztek inkább, mint dollárral — emlékezik Farkas István. \ Az összeomlás után az Ipoly határ lett, demarkációs vonal. A Károlyi-kormány megpróbált valami hadseregfélét teremteni, hogy az Antant meg a kisantant imperialista területrabló politikájának így-úgy ellentálljon. Dejtáron nemzetőrszázadot állítottak föl, három szakaszba osztották a 172 jelentkezőt. Akik nappal dolgoztak, éjjel járóröztek. Az emlékezet mostanra egy-két parancsnok nevét őrizte meg; Tóth hadnagy, Szabó István alhadnagy, a Reichel fivérek voltak a szakaszparancsnokok és Dobó hadapród-őrmester a segítőjük. Tíz-tizenöt pataki, négy -öt nagysomlai ember is tartozott a századhoz. Február 2-án már harcoltak, a határon áttört cseh imperialistákat verték ki a dejtári vasútállomásról. „Beszélgettünk ml már annak előtte is, hogyan, s mint leszen a továbbiakban, meg hogy az úri állam összeomlott, hát most a mi államunknak kell megalakulni — mondja Farkas István. — Március 22-én már tudtuk, hogy Tanácsköztársaság van. S aztán Balassagyarmaton is kezdték alakítani a Vörös Hadsereget, jöttek hozzánk toborozni. A tiszttartó házában volt a gyűlés, egy Császár nevű százados tartott beszédet, hogy most már új világ lesz, a szegényeké, de azért háborúzni is kell. Néhá- nyan azonnal fölcsaptunk. Később, az északi hadjárathoz már jött utánunk az egész század, ők lettek a Vörös Hadsereg harmadik zászlóaljának 9. százada.” Harcolva Zólyomig jutottak. Antant-repülőgépek támadták őket, egy tejüzemben keresett szállást a század, azt rájuk gyújtották az ellenséges ágyúgolyók. Aztán — alig tudták miért — visszavonulási parancsot kaptak. Pedig helytálltak, vérüket áldozták. És mégis! Nagyorosziba jöttek vissza, ott szabadságolták a századot. Miért? Ki rendelte el? Néhá- nyan mentek volna tovább, a Tiszához, a fővárosba segíteni, de már a román királyi csapatokba ütköztek. A megtorlás, a fehérbosszú évei következtek ezután. A vörösszázadról, a Tanácsköztársaságról beszélni alig-alig mertek ezután. „Szétszéledtünk? Tudja, nem voltunk egyformák mind a százhetvenketten. Akadt, aki tudatosan állt a zászló alá, más ösztönösen, a régi sérelmek, a nagy nyomorúság miatt, hogy mindegy mi jön — így Farkas István —, csak jobb lehet... Néhányan tovább kerestük a kapcsolatot a munkásmozgalommal, akár- hová vetődtünk. Ha Amerikába, mint én, akkor ottan is. Negyvenöt után más dolgunk volt, mint a századot, a múltat felemlegetni... ” Hárman alakították meg Dejtáron a kommunista pártot már negyvenöt elején. Osztották a földet, de nehezen ment. Az itteni vallásos parasztok sóvárogták a földet, a nagyobb darab kenyeret, mégsem akartak a hercegprímás kétezer holdja után nyúlni. Ügy kellett rábeszélni őket: emberek, hiszen ti dolgoztok rajta, a tietek 1 — Ügy hatvankilenc elején még tanácstag voltam — meséli Bacsa Ferenc —, eljöttek hozzám az öregek: Farkas Pista, Farkas Ödön, Demény Mihály... Én hallottam a vörösszázadról, de nem sokat addig. Hát elém teregették. Még harminchármán élnek a volt vöröskatonák közül. Azt akarták, maradjon fönn az emlékük. Pénzt adtak össze, jelképesen persze, néhány forintokat, s a téesz meg a tanács segítségével vették a zászlót. 1969. március 21-én avattuk.” „Azon tűnődtünk, hol lenne a legjobb helye? Az őrsön, csakis ott. Hát kik ma a vöröskatonák? A határőrök is, akik itt vannak a faluban. Ügy szólt az alapítás, hogy a zászlót minden márciusban kiállítják a tanácsházán, és a katonák díszőrséget állnak előtte.” A zászló megvan. Aki az őrsön jár, belép az ifjúsági klubba, annak mindjárt szemébe villan. És szól hozzá a zászló, emlékeztet. Arra, amire ma már csak az öregek, s egyre kevesebben emlékeznek. Valahogy az őrsön is ritkán került szóba, hogy ezt a zászlót őrizni: dicsőség. Pedig a múlt lelkesíthetné. Még jobban, még többre. „Nagyon keveset tudunk a dejtári vörösszázadról — mondta Deák Ferenc tizedes. KISZ-titkár —, pedig kötelességünk volna. Érzem, hogy az volna.” „Nemrég kerültem ide. S azóta már szót váltottam a parancsnok elvtárssal, sőt, ő< javasolta — mondja Gonda Gábor hadnagy —, hívjuk meg az öregeket beszélgetésre. találkozóra az ő zászlójuk elé. S ezt valami naplóban, könyvben megörökíthetnénk.” „Az jó lenne — bólintanak a veteránok —, hiszen akárhogyan, ami most van, abból a mi részünk nagy. Odaadtuk volna az életünket... Talán magától fordult, fejlődött ez a világ? Még tanulhatnának tőlünk a mostani fiatalok... ” (Megjelent a Határvidék XIII. évfolyam 5. számában) Sz. J. NÓGRÁD — 1974. június 23., vasárnap 5
