Nógrád. 1974. június (30. évfolyam. 126-151. szám)

1974-06-16 / 139. szám

I Nógrády Andor: Tusraja URBÁN GYULA: LÁTOGATÁS Hadd lebegek még magasságaidban1 Ne szóljl Tested ragyogó lombjai susognak. Lepkéktől lüktető levendula son déli harmat. E függSleges kert csodái. beszélő bokrok és drága közhelyek. A fűben pici asztal megtérítve. Körötte székek, fejjel lefelé. Ragyog a damaszt ropogósán. Szélén a név tapintható. Egy kisfiú rángatja rendületlen Fiunk vagy én? Elalszol. Titok marad. — ÍJ reggel havas úton a vonathoz. Mögöttem egy játékló poroszkál. Nyerít. Csattogó fácánkakas röppen. S az álmélkodó vadász elhibázza. TAMÁS ISTVÁN: Miként a lányok lángoló szoknyája a férfiközöny évszakaiban felreped a domb és elnyeli a Napot Vörös tehenek futnak széles mezők sárga útjain kék hegyek megnyüt patakjaihoz hol fehér bikák tarlják az eget fekete szarvukon S a nyár fényes kagylótenyerébe meríti a tengert és megitatja a gyíkot VIHAR BÉLA: MADÁRKA Madárka voltál, elrepültél, a messziséggel egyesültél, az elsuhanó tűnt idővel, a soha vissza-nem-térövel. VOLTÁL... Már ott lebegsz, hol el nem érlek, a be nem teljesült remények partján is túl, oly messze-messze, a fájdalommal eljegyezve. Halálomon túl is kereslek, Nemzedékek során kergetlek, hogy egyszer majd karodra leltem találkozzunk gyermekeinkben. A KIRÁLYNŐ MEGMARAD 36 barátságé! tartok fenn a természettel: a füvek, fák, félénk erdei állatok kedves cimboráim. Kedvelem az em­ber szolgálatába szegődött há­ziállatokat is: egyik habzó meleg tejjel, másik igavonó erejével, harmadik házőrző hűséggel kedveskedik. Kedve­lem a hízelgő macskát és az eresz alatt fészkelő galambot. Az erdők rejtett tisztása és a dúsan termő szántóföld éppen élővilágával, vad és szelíd állataival oly tartósan vonzó számomra. De nem szenvedem a háziállatot a modem városi közegben a mind magasabbra törő lakópaloták 90—100 lég- köbméteres szűkre szabott la­kásaiban. Kutyának, macská­nak kíméletlenebb rabságot kell itt letöltenie, mint a ka­litkába zárt madárnak. Gyermekeim és feleségem állatkínzó próbálkozásait hajt­hatatlan keménységgel utasí­tottam el, valahányszor egy cica, vagy öleb lakásba csem­pészésére tettek kísérletet. Embernek is szűk, lakásunk­ban nem tűrök állatot. Ebből az egyből nem engedek. És mit tesz a sors: a végén én szelídítettem és szoktat­tam háziállatot a lakásba. Előbb csak egyet, azután ket­tőt, majd utoljára négyre sza­porodott védenceim száma. Azzal kezdődött, hogy egy tartós reggeli csuklás alkal­mával gyógykezelési célzattal kihúztam a konyhai szek­rényből a cukros fiókot és a cukorhegy aljában egy öntu­datlan, ájult darazsat fedez­tem föl. Pukkadósig zabálta magát kristálycukorral, önfel- áldozóan tűrte, hogy szárnyá­nál fogva ráhelyezzem a vil­lanytűzhely zománcára. Nem kapálódzott, nem védekezett. Elterült és szunyókált, mint egy jóllakott, kövér ember. Kis idő múlva fölröppent, ki az ablakom, a szövetfüg­göny melletti parányi résen. Tíz perc sem telt el, és má­sodmagával tért vissza: hoz­ta a kisőccsét is. Csakhogy én, emberi go­noszságomtól hajtatva elzár­tam előlük minden rést, az öt műanyag fiókot gondosan beszorítottam a helyére. Il­letve a középsőt, amelyben a sót tartjuk, előre megfontolt kajánsággal kissé lazábbra hagytam. Az én darazsaim megcélozták a kristálycukros fiókot, de nem tudtak bejutni. Sikertelen próbálkozást tettek a porcukros fióknál Is, s ezt követően szédületes légipará­dét csaptak a kis konyhában, zuhanórepüléssel, dugóhúzó­val és hasonlóan életveszélyes figurákkal. Amikor végre le­csillapodtak, az egyik rávetet­te magát a sót tartalmazó fi­ókra, bekapaszkodott a szoro­son, a másik meg utána. Én pedig — mivel még akkor nem fogadtam kegyeimbe őket — rájuk toltam a fiókot. S mint egy szadista hivatalfő­nök, kéjelegtem alattvalóim vergődésén. Elképzeltem a kí­nos meglepetést, amikor cu­kornak vélvén belenyalnak a sóba. Akkor még nem szerettem őket. Gondoltam, a só elveszi a kedvüket a hívatlan látoga­tástól. (Bár némi rokonszenv már ébredezett bennem, ami­kor az öt egyformán fehér fi­ókból ki tudták választani, fölismerték a kr.stalycukrost. És nem a szagról, mert ké­sőbb fiókcserével próbát tet­tem és akkor Is az előző he­lyen keresgéltek. (Jó megfigye­lők!) Kis idő múlva megszán­tam őket, kihúztam a sós fi­ókot — és az én két látoga­tóm sehol. Eltűntek, mint a kámfor. Kihúztam a cukros fiókot, hát az én két szentem ott falja az édes kristályokat. Találtak hátul annyi rést, hogy némi artista attrakció­val átjussanak Eldorádóba. Attól kezdve kora reggel, munkába Indulás előtt min­dig velük szórakoztam. Válto­zatos megpróbáltatások elé állítottam őket, és ők bámula­tos fogékonysággal leküzdöt­ték minden nehézséget, elju­tottak cukorországba. Már négyen voltak, amikor feleségem észrevette, hogy há­ziállatokat tartok, amikkel el- szórakozgatok, megbeszélhe­tem ügyes-bajos dolgaimat. — Most legalább tudom, ki szoktatja ide ezeket a dögöket — mondta. — A frász tör ki. valahányszor beteszem a lába­mat a konyhába. — Nem bántanak — vettem védelmembe őket. — Csak vi­szik az élelmet a kicsinyeik­nek. — A darázs nem rigó, hogy fiókája legyen. Pláne nyár végén. — Gyűjtik szeg<myek a té- lirevalót. És olyan okosak —, s a jóindulat megnyerése ér­dekében elmeséltem, milyen bonyolult feladatok megoldá­sára képesek, természetesen a cukorért. — A végén majd iderajzik az egész darázscsalád és be- kvártélyoznak a mi jó meleg, központi fűtéses lakásunkba, ahol ráadásul dögivei talál­nak ízletes zabálnivalót. Nem. Engem nem fognak halálra csípni! Azzal asszonyt serénységgel kiürítette a cukros! iókokát ká­vésdobozokba vándoroltatta át a darázscsemegét. A drasztikus intézkedés el­lenpontjaként rést hagytam a fiókok mellett, hiszen belső oldalukra még ráragadt vala­mennyi cukorszemcse. Az én négyre szaporodott darázstár­saságom azonban sehogyan sem nyugodott bele a megvál­tozott helyzetbe. Lázár-mor­zsák helyett a régi bőséget kö­vetelték. Darázsnyelven fe­nyegetőztek. így ment ez két napon át. Harmadnapra némiképpen megvigasztalódtak, mert kör­tebefőzés volt nálunk és a szirupos lábast mosás előtt kitette nekik feleségem, akit meghatott, hogy csakugyan nem döfték beléje fullánkju­kat. Azután már csak még egyszer látogattak el hozzánk, és utána végleg nyomuk ve­szett. Brehmhez fordultam tanács­ért. Az est viszonylagos csendjében a darazsakat ta­nulmányoztam. A család többi tagja megtanulván tisztelni darázsidomító rögeszmémet, kíváncsian leste milyen kor­szakalkotó biológiai fölfedezé­seket teszek. És nem csalód­tak. — A darazsaknál királyság van — tolmácsoltam. — Ki­rálynőjük van, mint az ango­loknak, és őrségük a palota előtt... Az egyes királyságok között harcok folynak. A győztes királynő dolgozót csi­nál a vesztesből. Megfenyegeti, és a trónvesztes veszi a ta­risznyáját. .. Egyébként a győztes, életképes, fiatal ki­rálynő gondoskodik az utó­dokról, hímekről, dolgozók­ról. .. Abban a pillanatban el­akadt a hangom. — Apu, miért nem mondod tovább? És én olvastam: — A fészek többi tagjai, az idős királynők, hímek és dolgozók ősszel valmennyien elpusztulnak... — Jön az az ócska ősz — jegyezte meg a fiam. S ml attól féltünk, hogy bo­rai zanak hozzánk! Szívből sajnáltam a dara­zsakat, akik minden ősszel elmúlásra vannak ítélve. S az őszre nemcsak tél, ha­nem tavasz is jön. Sőt: a téli havak alatt min­dig ott illatozik a kikelet S kezdődik minden elölről S a darazsak kihalásától sem kell tartanunk. Minden nyár végén kibújnak bábjuk­ból a darázskirálynők, sürgő­sen szerelemre gyúlladnak és odadobják magukat valame­lyik hímnek, s aztán a meg­termékenyült királynő rejtek­helyei keres, istállóban, ház­ban, sziklarepedésben, fairéi­ben, kéreg, vagy moha alatt. Ott tölti el a telet. S ahogy a tavaszi nap fölragyog, a fi­atal királynő elősettenkedik rejtekéből, a zsenge virágok kelyhéből nektárt szippant és így megerősödve hozzálát az államalapításhoz. Ebben az államban rá van bízva, és egyáltalán nem fo­rog veszélyben a népesedéspo­litika. Én már Időnként nvttva ha­gyott ablakunk mellett némi izgalommal figyeltem, hogy megjelenik-e újfent egy élel­mes. leleményes darázs, ami hasonlóan értelmes lesz, mint a tavalyi, vagy talán még azon is túltesz, ők már nem a tavasz, hanem a nyár hírnö­kei. S akinek a természet ked­ves, annak a nyár csakis ked­vence lehet. Halmai Albert 'A^rtrVWVWVWWWWWW\^a^VWWWWWWWWWWWWWW\^V\A^WWWV\A^VWWWWWWWWV\AAVtfW\^^ A TANÍTÓNŐ \ / TCoTrmrl ha Bem 130I0UU hallgatsz ránk. — Kötelességed! — Milyen szépen keresett anyád is vele. — Térj már eszedre! Ne. Ne dobd el a szerencsét ma­gadtól. Csak úgy forrt, nyüzsgött a szoba a pusmogóktól. Sógor, koma, keresztszülők, mind ott szorongtak a dohos szagú, alacsony, gerendás szűk he­lyiségben. Az, akihez beszél­tek, a régi plüssdíványon ült, és a kezében inkább csak jel­kép gyanánt, mert a szeméből új könny nem fakadt már, fekete szélű zsebkendőt gyflrö- getett. Fiatal, komoly szemű, simára fésült hajú asszonyka volt, a most elhalálozott Ke- rekesné lánya, Lídia. Foglal­kozására tanítónő a közeli vá­roskában, férje tanító. Két gyerekük is van; fiú meg lány, egyszerre született, ik­rek. — Gondolj a gyerekeidre! Ki akarod semmizni őket? — Vagyon ez — selypítet­te az egyik vénember. — Nem tiszteled a vagyont — tette hozzá keserűen. — Két tehén, a hízók, meg az aprójószág. Háromszázöles kert is van. — Bár az enyém volna — súgta oda a mellette gunnyasztó deszka mellű lá­nyának. — Mindjárt kerülne vő. Suttogása azonban kárba • veszett fáradság volt. Lidia nem hallott már az egész, tit­kos irigységgel átitatott rábe­szélésből semmit. Szemei tá- volbaveszően meredtek az ab­lak vasráccsal apró kockákra osztott négyszögére. Kint vö­rösen homálylott az útról fel­szálló por az alkonyi nap utolsó fellobbanásában. Lídia azonban ezt a port sem látta most. A nyitott sírgödröt látta csak, anyja viasszerű, sárga szoborarcát, az utolsó percek hadonászó kapkodását az élet után. A vonat zakatolását hallotta, amint szülőfaluja fe­lé vitte, a kapu ismerős csi- kordulását, a nyüszörgő, szó­vá nem formálható hangot, 8 NÖGRAD — 1974. június 16, vasárnap melyet anyja hallatott, ami­kor meglátta őt. Most azonban visszarezzent a valóságba mégis. Az egyik buzgó magyarázó hosszú pi­pájából parányi parazsat ej­tett a keze fejére. Ettől aztán egyszerre magához tért, vé­gignézett a zsivaj gó gyüleke­zeten, és szemét újra elpárá- sította a könny. Micsoda zaj, kegyeletsértő ágálás az itt ma­radt vagyon fölött, ebben a szobában, amelyben néhány nappal előbb még nesztelen lépteivel a halál járt... — Köszönöm a kedvességü­ket — fordult az emberekhez könnyektől és a lefojtott in­dulattól fátyolozott hangon Lídia. — Nagyon szép ma­guktól, hogy ennyire törőd­nek velem, de még időm sem volt gondolkodni azon, mit csináljak. Olyan hirtelen jött az egész. — Igaz, igaz — bólogattak a szobában levők. Egyszerre meglátták a fiatalasszony testének fáradt előregörnye- dését, a zsebkendőt tépdeső ujjak remegő idegességét, a homlok keserű redőit, s a bá­nat mély árnyékait a sötét szemek alatt. Látták, és hir­telen elszégyellték magukat. Igaz is. Éppen elege lehet en­nek a szegény fiatalasszony­nak az utolsó két nap keser­ves eseményeitől. Lehajtott fejjel járultak hát Lídia elé „kondoleálni”, és megcsönde- sedve, hangtalanul hagyták el a házat. Csak a beesett mellű lány anyja nem állta meg, hogy még oda ne súgja: — Aztán gondolj Juliskára is. Neked kell átmentened a vagyont. Mi lesz belőle, ha elkótyavetyéled ? Végre! Az utolsó jóakaratú rokon után Is becsukódott az ajtó. Ketten maradtak csak a szobában, a nyolcadik általá­nost most végző Juliska és Lídia, a nővére, a tanítónő. Lídia a húgához sem sokat beszélt már. Szinte mindent szó nélkül rakodtak össze a vendégek után, mosakodtak és vetették meg az ágyakat. A vacsoráról mindketten megfe­ledkeztek. Kis belső borzon­gással bújtak a dupla ágyba, mely apjuk és anyjuk most már porladozó testét dédel­gette szerelmük első éjszaká­jától halálukig. Itt, ebben az ágyban született, viszolygott végig Lídia hátgerincén az anyjától hallott emlék. Julis­ka is — ugrott egyet a gon­dolata. Arra emlékezett Is, tíz­éves volt akkor, és anyja alig legyűrhető kiáltásai már sű­rűn betöltötték a verejtéktől és buzogni kezdő ’/íztől fül­ledt szobát, mikor a bábaas­szonynak végre eszébe jutott, hogy őt kiküldje. — Julókám — hajolt most az emlék hatása alatt hirte­len támadt aggódó és védel­mező gyöngédséggel a húga fölé. Testvérkém... A gyerek mosolyogni pró­bált, de szemének hosszú pil­lái mögött alágurulni akaró könnycseppek függtek. Lídia megsimogatta kurtít körmű, izgalomtól és szomorúságtól átforrósodott kezét. Ez a kéz most úgy menekült az ő biz­tonságot és otthont jelentő felnőtt tenyerébe, mint a kis­fiáé, és a kisleányáé odahaza. Sokáig maradtak így csönd­ben mind a ketten, megnyu­godva egymás közelségétől. Hanem, amikor Juliska el­aludt, Lídiát újra elborította a magány érzése. Hol az a „nagy”, akibe most beleka­paszkodhatna? Férje nincs vele, mind a ketten nem jö­hettek el, nem akarnák, hogy a két kicsinek ilyen nyomasz­tó élményben legyen része. S ha itt volna is, csak azt mon­daná: határozz magad! Hogy soha senkinek szemrehányást ne tehessen azután. Nézett hát bele az áthatol­hatatlan sötétségbe. Hiába te­kintett az ablak felé, egyetlen csillagot sem tudott felfedez­ni. Vagy talán nem is ott van az ablak? Forgatta a fejét ta­nácstalanul, de sehol egy hal­vány derengés, parányi fény­csík. Sötétségbe fulladtan feküdt, üres aggyal, nyitott szemek­kel. Egy pillanatra szörnyű képzelődés szállta meg, talán őt temették el tévedésből, és ez a sötétség most a koporsó sötétsége... Jaj. hisz’ már le­vegője sincs, elfogyasztotta mind, ami a szűk térbe be­lefért. Hirtelen felült az ágy­ban, a karjait is fölnyújtotta, amennyire csak tudta. Szé­gyenkező sóhajjal hanyatlott aztán vissza a szellőzetlen párnára, a kezét riadtan do­bogó szívére szorította. Ahogy a szíve lenyugodott, derűsebb kép tolakodott elé­je. Látta magát az udvaron, a kerítés fölött ferdén besü­tő nap hajnali villogásában, amint a piacra készülődik, magasra púpozva a friss tú­rót, kosarakban a tojást, ham­vas gyümölcsöt, hogy a vevő szeme megakadjon aranyló pirosságukon. Érezte a hűvös, még majdnem hideg júniusi reggelben az utca hűs lehe­letét, és saját fiatalságának duzzadó erejét, míg az áruval megrakott kerékpárt tolja. Lehet, hogy mégis igazuk van a rokonainak? Hogy bo^

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents