Nógrád. 1974. május (30. évfolyam. 100-125. szám)
1974-05-12 / 109. szám
P.slrosy Gergely: PORSZEMEK D élutános volt, de valahogy nem tudott aludni, ébren feküdni pedig semmi jót nem szül, felkelt, ténfer- gett, kibámult az ablakon. Igen, már vágják azt a kedves kis akácerdőt, minden felhajtás nélkül, gyorsan, céltudatosan, szenvtelenül pattogó motorosfűrészekkel. A túlsó oldalon pedig — a konyhaablakból lehet odalátni — vásár- és ünnepnaponként társadalmi munkában folyik a fatelepítés, olykor-olykor rezesbanda harsog. Megvillan valami a kis akácerdő fellett terjengő füstben. Vagy meglebbent, lebegett, úszott? Nem tudta tisztán kivenni. Mint ostromlott vár, állt a lakótelep a gyárak gyűrűjében. Sörgyár, konzervgyár, bőrgyár, csak egy bizonyos szélirányban lehetett nyitva tartani az ablakokat. Ha csak füst volt, mert a csirízszagot másfele kergete a szél, s az erjedő paradicsomhegyek feldolgozása is befejeződött, hát az szinte magaslati levegőnek számított. Füst persze mindig volt — éjjel a fekete égen fehér (néhány féldecit belekalkulálva: távoli, hófödte hegyek), nappal a szürke égen fekete.. Nem látta tehát tisztán, mi villant meg vagy lebegett. Talán egy varjú? Ilyen korán beköszöntene a tél? Vagy egy Csészealj? Mért ne lehetne? Hetek óta ezzel van tele minden újság, a rádió csészealj-előadásokat tart, a televízió csészealjvitát rendez. És milyen jó is, ha az embert megcsalja a felesége, vagy az ember csalja meg a feleségét, vagy a gyerekről végérvényesen bebizonyul, hogy nem képes a továbbtanuláshoz szükséges legalacsonyabb szintet se elérni, esetleg csak az évek óta tervezett télikabát- vásárlást kell egy újabb évvel elhalasztani, az ember csak előredől a széken, áthajlik a munkapadján, s odaszól a szomszédjának: „Igaz is, te hiszel ezekben a csészealjakban ?” — s egyszeriben minden probléma olyan aprócska onnan a magasból. Előkapta gukkerját, apjától rámaradt egy szem örökség — a fekete számlapú órát az öccse kapta, a nagy dugóhúzós, sörnyitós bicskát a bátyja —, mostanában valahogy elfeledkezett róla. Még homályosabb volt minden, mint szabad szemmel. Persze, az a bizonyos — madár, csészealj? — már eltűnt, csak a füst kavargóit a kis akácok fellett. Beporosodott nyilván, hónapokig hevert, tokja meg sohasem volt. Fehér zsebkendőt szedett elő, rálehelt a lencsékre nem használt, a belső lencsék, prizmák, tükrök porosodtak be. Újságpapírt teregetett ki az asztalra, szerszámokkal állt neki, de a kritikus ponton megakadt, egy hosszú, vékony, kicsike csőkulcsra lett volna szüksége, de ilyen nem volt a szerszámai között. Eszébe jutott a pillanat, amint apja, még életében, átadja neki a gukkert — kukkernek mondta: „Jó kis kukker, vigyázz rá!” —, a mozdulat, amint feltekeri a vékony, már kissé repedezett szíjat, a keze — fontos lett, hogy ne legyen poros, egyszeriben nagyon fontos lett — minden repülő csészealjtól függetlenül —, hogy a kukker rendben legyen. Mennyi ideig tarthat egy szakembernek a látcső kitisztítása? Tíz perc? Negyedóra? Még ma elintézi, van idő délutánig. A Látszerész Ktsz fiókjában, benn a városban, egy aggályos arckifejezésű, vörhenyes vattahajú nő tekintett fel rá a belégei közül. Elmondta, mit akar, a nő figyelve és — nincs rá más kifejezés — gyanakodva végighallgatta, és csak némi gondolkodás után szólalt meg. — Igen — mondta, és bekiáltott a szomszédos helyiségbe: — Prohászka kar társ, egy pillanatra, legyen szíves! Eddig semmi zaj, de mintha a nő kiáltása után apró kopácsolás hangzott volna ki a műhelyből. A nő ismét beszólt, s ekkor megjelent egy kék köpenyes férfi, kezében egy arany szemüvegkeretttel, és valami biccentésfélével, de különben teljesen némán megállt az ajtónyílásban. — Most tessék elmondani, mit óhajt — mondta a nő. — Kérem, itt van ez a kukker... — elmondta újra az egészet. A végén, szinte akaratlanul hozzátette: — Az apámé volt — Egy lépést tett a főnök felé, és gyöngéden nyújtotta a gukkert. Most elveszi, átnéz rajta — ahá, tényleg, na semmi ez! — belép a műhelybe, kihúz egy fiókot — apró csilingelősek —, hófehér vattával (vagy szarvasbőrrel?) eltávolítja az alattomosan befurakodott porszemeket, aztán összeilleszti, meghúzza a néhány csavart és: „Na, kérem, megvan ez a nagy munka, ha maszek lennék, nem is számítanák érte semmi.” De mindjárt le is hanyatlott a keze. Prohászka megszólalt: — Margitka, maga nem tudja, hogy nem foglalkozunk látcsövekkel? — A nő valamit dadogott — Hát nem látszerészek maguk? — Látszerészek vagyunk, de gukkerokkal nem foglalkozunk — mondta a főnök. A gét jelentőségteljesen megnyomta, felért egy arculcsapással. És a nézése! Mintha üvegszeme lett volna, ö meg ezzel a halszeművel közölte, hogy az apjáé volt a kukker. Meg tudta volna ölni magát. Dühtől elszoruló torokkal kérdezte: — A kukker nem lát- szer? Legyintett a szemüvegkerettel Prohászka: — Nincs időm vitatkozni, kérem, egy lezárt kérdésen — és befordult a műhelyajtón. Bolyongott a belvárosi dohszagú utcákban — itt sem szeretett volna lakni —, két másik ktsz kurtán elutasította, a harmadikban vállalták volna a dolgot, „ha nem éppen egy nagy tervezőintézet rajzolóinak gjártunk zöld és sárga szemüvegeket, határidőre.” Kijelentették, nem állhatnak ót másra. — Ehhez „át kell állni”? — kérdezte. — Nem állhatunk át — felelték. Végül ráakadt egy maszekra, alacsony, svájcisapkás emberke egy harmonikás fényképezőgépen babrált csípőfogóval. Elmondta, mit akar, kurtán beszélt, mér ideges is volt, és itt biztosra ment, ez egy lerobbant mókus, két kézzel vállalja. — Nem vállalom — mondta kereken a mester. — Én az Ipar Kiváló Mestere vagyok, nem foglalkozom ilyen piszlicsári munkával. — Tíz perc alatt elintézni, na, tizenöt. Adok érte egy húszast. Nem éri meg magának? Én nyolc forintot keresek óránként. — Lehet, hogy megéri, lehet, hogy nem... nem vállalom. Nem? Nem! Kicsúszott valami durvaság a száján, nem is nézte, merre, szinte futva indult el a járdán, még hallotta, amint a boltajtóból utónakiabál a svájcisapkós: — Kikérem magamnak, én az Ipar Kiváló Mestere vagyok!... Balra befordult egy mellékutcába, aztán az első sarkon ismét átrohant egy átjáróházon, végül egy hosszú szűk utcában találta magát. Kínzó éhség fogta el, hosszú idegfeszültségek oldódásakor ez szinte természetes. Már lemon dott arról, hogy kitisztíttassa a látcsövet, maga fogja megcsinálni, vesz egy kis csőkulcsot, ha kel végigjárja az ösz- szes vasboltot.. ■. Most vette észre, hogy az utca végén egy magas kőfallal határolt vendéglő van. Belépett a zöld ajtón, tarka abroszakkal borított soksok asztal, kerthelyiség, nem is hitte volna kivülről, hogy ekkora. Nem messze a kőfaltól leült egyik közeli asztalhoz. Több pincér, sőt, határozottan sok pincér tevékenykedett mindenfelé, egyik azonnal ott-termett — Parancsol? — Ebédelni szeretnék. A pincér egy étlapot nyújtott át neki, s miközen ő belemélyedt, így szólt: — Én az italos vagyok, azonnal küldöm az ételest. Valami itallal szolgálhatok? — Tulajdonképpen inkább éhes vagyok... de egy paradicsomlét meginnék. i A pincér megdöbbent, narancsdzsuszt ajánlott, és mintha egy kissé elsápadt' volna, mikor ő a fejét csóválta. — Pardon, egy pillanat — mondta, sietve távozott, több pincér követte, s távolabb, közvetlenül az épület mellett körülvettek egy kék ruhás, tömött bajszú, büszkén kopasz férfit, aki nyilvánvalóan az üzletvezető volt. Újra elmélyedt az étlap tanulmányozásába. Nagyszerű, megvan: pacalpörkölt, tizenegy forint. Felpillantott. Az üzletvezető állt előtte, mikor szemük találkozott, azonnal mélyen meghajolt, és zengő udvariassággal mondta: — Uram, mindenben a legmesszebbmenőkig állunk rendelkezésére! — S mintha csak véletlenül történne, megérintette a vendég zakóját, nem is a kezével, hanem hatalmas pecsétgyűrűjével. Mintha kékes fény villant volna a gyűrűből, nem tudta biztosan, hogy valóban látta-e, vagy csak képzelte, de valami lehetett a dologban, mert az üzletvezető e mozdulat után azonnal elfordult, valamit babrált a gyűrűvel, de mindez nagyon gyorsan történt, mintha csak játékosan a nagy szolgálatkészségében megpördülne a sarkán. Visszafordulva, nemcsak az iménti zengés tűnt el a hangjából, de tekintete is megszigorodott. Ezt mondta: -7- Nincs paradi- csomlevünk! És ha nem tudná: a paradicsomlé Füszért- áru. — Már ott sem volt Kissé zavarodottan körülnézett az ételes után, s voltaképpen csak most vette észre, hogy rajta kívül egyetlen vendég sincs a kerthelyiségben. Intett egyik nem messze álldogáló pincérnek, aki azonnal észrevette, és megindult feléje. De néhány lépés után megállt, figyelve, ebben a pillanatban ugyanis hallatszott, amint egy autó a kőfalon túl sietősen fékez, ajtaja csapódik, s egy bőrmellényes fiú rohant be a zöld ajtón, egyenesen az üzletvezetőhöz. Perc múlva már nem is tudta volna megmondani, melyik pincérnek is intett, óriási kavarodás támadt. Vázákkal, friss virágokkal, hófehér damasztabroszokkal rohant a pincérek egy része, a többiek lendületes mozdulatokkal távolították el a piros abroszokat, ezüst evőeszközök villogtak. — Kérem — mondta. —- Halló! — kiáltotta. Senki még csak rá se hederített A kenyereslány a mellette levő asztalnál frissen vasalt bóbitát kötött fel éppen. — Kislány, hát mi van itt? — Szuperellenőrzés — suttogta a lány. — Legalább egy kenyeret — nyúlt a kosár felé. A lány elkapta, magasra emelte. — Hogyisne, most megyek feltöltésre, ilyen vékony kenyeret még az hiányozna! — és elfutott Ekkor már sorra fékeztek az autók a kőfalon túl, a zöld ajtó egyfolytában nyikorgóit négy-ötös csoportokban harsogó, jókedvű vendégek lepték el a kerthelyiséget perceken belül minden asztalnál ültek már. A pincérek, mint a villám cikáztak, általában sülteket hordtak nagy, ovális ezüsttálakon, pirosbarna malacokat és hihetetlen méretű pulykákat Ült az egyetlen piros abroszos asztal mellett és elfogta a düh. — Kérem a pacalpörköltömet — kiáltotta bele a zsongító nevetés- és beszédhullámzásba. Eddigre már minden asztalnál sárgaréz mérlegek kerültek elő, húsok, súlyok ingtak a serpenyőkben, szeszfoko- lók merültek a borospoharakba, konyakoskupicákba De az ingás és merülés minden esetben kedvező lehetett, mert általános volt a jókedv, az üzletvezető ragyogva állt a kerthelyiség közepén, és mint egy gyakorlott karmesternek mindenre és mindenkire gondja volt. Mert közben újabb és újabb vendégek érkeztek, a pincérek megállás nélkül hordták ki a székeket és a terítékeket. A legeslegújabb vendégek már nem az italokat és ételeket vizsgálták (ekkor már egy-egy négy személy es asztal mellett tízen is ültek), hanem magukat a vizsgálati tárgyakat, így például a mérlegeket több rugós bonyolult szerkezetekkel, melyek kedvező eredmény esetén galambturbékoláshoz hasonló hangot hallattak. Általános burukkolástól visszhangzottak a kőfalak. Nem bírta tovább. Hirtelen elhatározással felugrott a piros abroszos asztalra. Ordított. — Követelem a pacalpörköltömet! Majd: — Én vagyok a szuperellenőrök szuperellenőre Én vagyok... — Nem folytathatta, valaki kirántotta a lába alól a piros abroszt, s ő térddel zuhant a sárga kavicsra, érezte, hogy a nadrágja alatt vér önti el. Nem ért rá fel- tápászkodni, valaki a gallérjánál fogva felrántotta, az üzletvezető tömött bajsza ugrált közvetlenül a szeme előtt fel-alá. — Csibész — sziszegte —, ha azonnal el nem kotródik innen, átadom az első rendőrnek! Hogy merészeli ellenőrnek kiadni magát, hiszen maga... — megnevezte a gyárat, ahol dolgozott, s közben megelégedetten koppintott gyűrűjére. Egy hirtelen rántással kitépte magát, felkapta a látcsövét, majd egy váratlan ötlettől elragadva odaugrott egy fehér damasztos asztalhoz, felkapott egy pulykamellet* és kiugrott a zöld ajtón. De egy lépést sem tudott tenni, az utca szinte eltűnt, csak autók voltak mindenfelé, szorosan egymáS mellett, még a járdán is és a kapualjakba félig befarolva. Benn kiáltás harsant, túlszárnyalva a nevetést, beszélgetést, burukkolást. — Tolvaj, csaló, fogják meg! Fellépett egy lökhárítóra, onnan a motorházra, majd felugrott a síkos tetőre. Végestelen-végig autók cserebogár- háta.^ Lihegve, imbolyogva, meg-megcsúszva ugrált egyik tetőről a másikra, mint valami fura állat, a kukker a nyakában himbálózott. Egyszer aztán mégis a végéhez ért, lecsúszott az utolsó tetőről, el vonszolta magát a járdaszegélyig, s hanyatt dőlve elvesztette eszméletét. M ikor magához tért, alkonyodott, az utca csendes, kihalt, járműnek még csak nyoma se volt, egyelőre nem kívánt mozdulni, tágra nyitott szemmel meredt íz égre. Fenn fényes felhők röpködtek, lenn a szűk utcában már terjeszkedett a homály, és a felhők pillanatról MUanatra változtatták alakjukat, ott például az a kicsi most éppen olyasforma, mint... A melléhez tapintott, meglelte a kukkert, a szeméhez emelte, hosszan csavargatta, de hát persze semmit nem vett ki vele, hiszen poros volt. Se nem rosszabb, se nem jobb • Céltalanul jártam az utcákat. Csendesebb helyet kerestem, ahol kevesebb a járókelő és az autó. Az egyik sarkon egy néni gesztenyét sütött, a másikon pattogtatott kukoricát árultak. — Anyu, vegyél banánt — unszolta egy fiúcska a mamáját, amikor egy sárga banánhegyhez értek. Egy antikvárium előtt diáklányok kíváncsiskodtak és hangosan olvasták a kirakatból a címeket. — Ezt vedd meg, Zsuzsa! Ezt olvassa majd az egész osztály. A lányok csivitelve, mint a verebek, késő délután a plakátokon — tovább siettek, és én egyedül maradtam a kirakat előtt. — Antikvárium? — tűnődtem. Eszembe villant egy régi emlék, majd az utcai táblára pillantottam, és egyszerre fölfedeztem a sötét falú, porlepte gimnáziumot, ahol huszonöt évvel ezelőtt magol- tatni kezdték velem a latin memoritert. Az aranyozott betűk bizony megfakultak: Madách Imre Gimnázium. Még néhány pillanatig álltam a kirakat előtt, majd az emlékek unszolására kíváncsiskodva indultam el megkopott, kicsit megfakult iskolám felé:' Az utcán egy vak ember csoszogott fehér bottal, bent megszólalt a szünetet jelző csengő. önmagam számára történelmi pillanatként ítélve meg a helyzetet, benyitottam a nagy csapóajtón. A hatalmas rézgomb most is fényes volt, de az ajtószárnyak műanyag ruhát kaptak. Az aulában egy sovány, fekete táskás férfi tartott felém, és a lélegzetem is elakadt, mivel Volenszki tanár urat ismertem fel, rettegett számtantanáromat, aki akkor haragudott meg rám először, amikor a sarki antikváriumban elzálogosítottam a logaritmuskönyvet. A tanár úr azonban ezúttal figyelemre sem méltatott, és mintha ott sem lennék — viszonylag még friss mozdulatokkal — távozott. Zavartan tettem a fejemre köszönésre szánt kalapom, és most már az öreg diák nyugodt, megfontolt biztonságával továbbindultam. Az emeletről, özönlöttek a fiúk, és lármásan mesélték egymásnak a fizikaóra élményeit. — Bírtalak, Pettyes, amikor az öregnél eszkuzáltad magad. .. Félreálltam a korlát mellé, hogy magával ne sodorjon az áradat. Fizika-, kémia- és matematikaórák surrantak el a lelkemben, miközben gondolataim mérföldes lépteket tettek meg visszafelé. Eszembe jutott, hogy egyszer Volenszki óráján elejtettem a hipermangános vízzel teli tálat, és lila színű tócsa állt a teremben. — Mi történt? — kérdezte Volenszki, és közben kimeredt szemmel leste a tócsát. Kitört a nevetés, mert a napos felállt, és azt mondta: Tanár úr tisztelettel jelentem, a folyékony halmazállapotú hipermangán szertefolyt a padlón __ A z ajtóra pillantottam, nem jön-e vissza derék, öreg tanárom, hogy újból megdorgáljon ügyetlenségemért. A lépcsőház zuhogott a kamaszok lépéseitől, a márvány- korláton aktatáskák sinkóztak lefelé, pontosan úgy, mint huszonöt évvel ezelőtt, amikor kicsöngettek az ötödik óráról. A zaj elcsitult, miután öt perc alatt legalább kétszáz- szőr csapódott be az ajtó. Jobbra indultam a folyosón, az igazgatói iroda felé. Nehéz volt erre a tájékozódás, hiszen négy év alatt mindössze egyszer hívattak az igazgatóiba, amikor a klep- tomániás Sóvárit kellett kihúznom a csávából, fVédőbeszédet tartottam mellette, és megígértem az igazgatónak, hogy Sóvári minden lopott holmiját viszaadom a fiúknak. — Betegség, kérem, nem rossz^ fiú ez — védte az osztályfőnök is, és így nem csapták ki az iskolából. Lépteket hallottam. Egy magányos férfi jött sietve, gyanúsan nézett rám, majd amikor látta, hogy a falra akasztott tablókat nézegetem, szó nélkül elsietett. Később, mintha szólt volna valaki: — Hallja, maga izé... Csak hallucináció volt az egész. Edvi tanár úrra gondoltam, aki előtt mindig mindenki csak egy névre hallgatott: Izé. Tágas udvaron találtam magam. A pingpongasztalt most is kint felejtették, éppen úgy, mint mi annak idején, és a zöld asztalra barna, dércsípte platánlevelek hulltak. Valami újra eszembe jutott: Az udvar sarkában volt egy hőmérő. Egyszer azért kaptam osztályfőnöki figyelmeztetést, mert mínusz ötfokos hidegben, plusz 30 fokra „leheltem fel” a higanyt. Csak a fája maradt meg a hőmérőnek, az üveget, úgy látszik, tönkrelehelték kései utódaim. Az emeleten megálltam a IV. b. osztály előtt. Az ajtó nyitva volt, és hírmondóját se láttam a régi bútoroknak. A sarokban ott állt most is az öreg zongora, amelyen mindig lakat figyegett annak idején. Egyszer „zongoráztunk” csak rajta, amikor Szenes egy szöggel kinyitotta a lakatot. Újra kint álltam a kapu előtt. Az utcán az emberek a trolihoz siettek. Két gimnazista vitatkozva haladt el a várakozók mellett, majd az egyik aktatáskájával hátba vágta a másikat — Micsoda fiatalság! — háborodtak fel többen. Voltak, akik a tanárokat, mások a szülőket szidták. t Én hallgattam, pedig tudtam, hogy a mai fiatalság se nem rosszabb, se nem jobb, mint mi voltunk, huszonöt évvel ezelőtt... Szalay István Gutái Magda: GYEREKKOR Tüt kell szerezni, hogy kiszedjem ujjamból a vadrózsatüskét. Sokat kószáltam, de megrémít egy tisztás. az egyedüllét. Meztelen talpam kikezdi a tarló. Vörösödő égen szállnak a libák. Holnap szél lesz, és kifakulnak valahol a kék hortenziák. 1 NOGRÁD — 1974. május 12., vasárnap 9
