Nógrád. 1974. május (30. évfolyam. 100-125. szám)

1974-05-12 / 109. szám

Kifogyhatatlan téma a puszta Diplomás versmondóink Szatmári Józsefné — Ég-horizont-föld. Ez az én festői világom. Nehéz megérteni az Alföld ismerete nélkül. — Miért szereti ezt a tájat? — Az Alföld sík terület, de hangulata van. A nap járá­sától függően, káprázatos szín-fényjáték kavarog a le­vegőben, ennek a síkban tör­ténő ábrázolása hallatlanul iz­galmas festői feladat. És — kifogyhatatlan téma. — ,Van-e olyan napszak, amikor még nem látta az Al­földet? — Nincs. Az év jó részét Hódmezővásárhelyen töltöt­tem. Járom a pusztát, vázla­tokat "készítek immár jó né­hány évtizede. Az utóbbi évek mégis meglepetéssel szolgál­tak számomra is. A felszaba­dulás előtt apró parcellákra volt' fölszabdalva a föld egy- egy tanya körül. Most egybe­függő, hatalmas táblák fut­nak a látóhatárig. Az Alföld monumentalitását csak most fedeztem föl igazán. — Sok sikeres kiállítása volt különböző európai orszá­gokban. Véleménye szerint, mi a magyarázata a jellegze­tesen magyar tájat ábrázoló képek visszhangjának? — Ez a kérdés engem is iz­gatott. Meg is kértem egyik, Nyugat-Németországban ren­dezett kiállítás szervezőjét, tudakolja meg, miért vásárol­ta meg festményemet egy üz­letember, aki sohasem járt Magyarországon, nem ismeri a pusztát? Mit mond számá­ra egy ilyen kép? Fél év múl­va jött a válasz: a vásárló foglakozása kereskedő, sokat utazik, mindig siet. A képet hálószobájában, ágya elé he­lyezte. — Megnyugtató lát­ványt nyújt számára — mon­dotta. — Következetesen hű ma­radt témájához, az Alföldhöz, és az egyszerű, tiszta képi megfogalmazáshoz. Hogyan sikerült? — A főiskolán sok kitűnő mesterem volt, többek között Rudnay Gyula, legtöbb hálá­val mégis Nagy Sándor bá­csira emlékszem, aki freskó szakon tanított. Felhívta fi­gyelmünket a temperafestés technológiájára. A tempera­festés, melynek előkészítése, festési módja fárasztó, a ti­zenhatodik században úgy­szólván megszűnt. A festők áttérték az olajfestésre, amely lényegesen könnyebb módszer volt. — Az olajfestés minden formáját, beleértve a nonfigu- rális festészetet is, már meg­oldották — magyarázta Nagy Sándor. — Van itt egy anyag, a tempera. Csodálatosan szép, nem feketedik, tiszta. Ezt csi­náljátok. — A főiskola elvégzése után hazatértem Hódmezővásár­helyre és festettem. Olajjal. Jártam a határt, dolgoztam, de közben szomorúan fedez­tem fel, hogy én bizony, ha nem is ugyanúgy, de hangu­latában ugyanazt festem, amit előttem már Tornyai János, Rudnay Gyula... Eszembe ju­tott Nagy Sándor tanítása El­kezdtem festeni a tojástempe­rával. Ez az eljárás lehetővé teszi a monumentális ábrázo­lását apró méreteken belül is. Szerelmese lettem az anyag­nak. A temperatechnikát a tizenhatodik században hagy­ták abba. Ismerve múltját, az olasz táblaképekből és az orosz ikonfestészetből, arra gondoltam, hogy ezt megújíta­ni nagyobb, izgalmasabb fel­adat, bármilyen formai újí­tásnál. A tempera számomra megteremtette a lehetőségét annak, melyet a művészet ér­telmének is tartok: azt mon­dom el, amit más nem tud elmondani, de megérti. Miért lennék tehát hűtlen — önma­gamhoz? — Nem vádolták-e, éppen ezért a hűségért, maradiság- gal? — De igen. Kérdés, hogy mit nevezünk újnak? A szí­nek variálását már a nonfi­guratív festők sem tudják to­vábbfolytatni. Sokan abba­hagyták az olajfestést, külön­féle műanyagokat használnak fel munkaanyagnak. A műa­nyag élettartama húsz év. A festő felelősséggel tartozik munkájáért. Annak tovább kell élnie húsz esztendőnél! — Ezzel kapcsolatosan érde­kes gondolatot hallottam egy olasz műgyűjtőtől. 1962-ben néhány festményemmel részt vettem a velencei biennálén. Egy neves műgyűjtő vásárolt közülük egyet, és ugyanakkor meghívott otthonába, hogy megmutassa gyűjteményét. Körülbelül 800 nonfiguratív festménye volt. A lakásban feltűnt egy csodálatosan szép reneszánsz láda, fölötte egy kép. Milyen szép együtt ez a két, különböző stílusú alkotás — mondtam. — Igaz — vála­szolta —, de ezt a képet rö­videsen kicserélem egy má­sikkal. Miért? — csodálkoz­tam. — Szépek a modem ké­pek — mondotta — de sokáig nem lehet velük együttélni. — Utazásai során, mi volt Önre legnagyobb hatással? — A Szahara. Láttam homok-, kő-, sósivatagot. Félelme­tes és lenyűgöző látvány volt. Hasonlóképp nagy élményt jelentettek a mongol síksá­gok is. Tizenkilenc országban jártam. Talán különösen hangzik, hogy közülük a kiet­len Szaharára emlékszem leg­szívesebben. Ám számomra a sivatag — nem sivatag. Har­monikus természeti alkotás, amint a magyar puszta is az. Az a vágyam, hogy mások is megértsék, ismerjék a pusz­tát. Mert akkor szeretni is fogják. László Ilona László Lajos: Uránbányászok RÉSZLETEK A GONDOLAT KIADÓNÁL az idei könyvhétre megjelenő R1PORTKONYVBOL 22. Eddig jutottam, amikor jött egv fiatal szállólakó, hívott menjek a szomszédba, a klub­ba. Az ifjúságiba. Klubdél­utánra. De ez egyszer nem találó a kifejezés, mert dél­előtt tartják, állítólag délután más célra kell a terem. Sivár tex'em. Aztán rájöttem, hogy becsaptak. Nem klubdélután ez. se nem klubdélelőtt, ha­nem beszélgetni akarnak ve­lem. Kiderült ez már az első Hondátokból. — Miről akar írni? Csak a bányászokról, vagy a vállalat­ról, átfogóan? —' Engem a bányász érde­kel, de az ember és a környe­zete együvé tartozik. Nem érthetjük meg az embert, ha nem ismerjük a körülményeit, a munkáját, az otthoni helyze­tét, a szórakozását. 4 NÓGRÁD - 1974. május 12., vasárnap — Értjük. És reméljük, hogy nem kerüli el a fiatalo­kat. —. Sőt, övék a fő hely a műben. Mint ahogy a bányá­ban is. Ez a fiatalok bányá­ja. — Ne higgye — szol az egyik hosszú hajú, nagy orrú fiú. „KISZ-titkár”, súgja a fülembe a szomszédom. — Van elég öreg is. A fiatalok nagyon mozog­nak. Főleg az új aknán, ahol nagy mélységben és nehéz kö­rülmények között dolgoznak. Nem örülök én ennek, de a fiatal keresi a könnyebb éle­tet, az öreg meg úgy van vele, ha már kihúztam itt tíz-tizen­öt évet, innen megyek nyug­díjba. . . — Már aki megéri — jegy­zi meg a szomszédom. — Meg ha bírja szuflával... A KISZ- titkár a szemével int, hogy hallgasson. Még nem fejezte be. — Mert azért akad ám sok emberi probléma nálunk Hogy csak egyet említsek. Két cigánybányász jár az üte­münkbe. Messziről, a hegyek­ből. Putriban laknak, tá­vol a közlekedéstől, a boltok­Valamit folytatni, amivel évek óta nem foglalkoztunk, kockázat. Különösen akkor, ha örömünk telt benne annak idején, s ha adottságok, kész­ségek szükségesek hozzá. A kockázat abban áll, hogy el­képzelhető a képességek „ko­pása”, a készségek elhalvá­nyulása, s a régi tevékenység­hez visszatérő nem találja meg azt a sikerélményt, amit emlékeiben őriz. Kiábrándulás hoz esetleg meghasonláshoz vezethet ez a folyamat, s ha az újra kezdett dolog az if­júság éveiben okozott örömet, a visszatérő hirtelen öregnek érezheti magát. Természetesen ennek nem kell feltétlenül így lenni. Okos felkészüléssel, megfelelő önkritikával csök­kenthető az esetleges kiábrán­dulás, de a kockázat, hogy egy szép emlék elvész, min­denképpen megmarad. Mosolygós arcú fiatalasz- szonnyal beszélgetek, miköz­ben ezeket gondolom. Szat­mári Józsefné, a balassagyar­mati kórház dolgozója, ezüst­diplomát nyert az ifjúmunká­sok második országos vers­mondó versenyén. Vállalta a kockázatot, hétéves „pihenő” után lépett megint közönség elé, és győzött. — Amióta olvasni tudok, vonzódom az irodalomhoz — mondja. Már általános iskolás koromban szerettem a szép verseket. Nyolcadik után a Szántó Kovács Jánosról elne­vezett középiskolába jártam. Itt kezdtem el valójában fog­lakozni a versmondással. Csi­kós István volt az irodalmi színpad vezetője, ő indított tulajdonképpen. Több verse­nyen is részt vettem. Befejez­tem az iskolát, férjhez men­tem. Abbahagytam a vers­mondást. Időm sem nagyon maradt rá, a körülmények is másként alakultak. Ez hét éve volt. Közben szültem is. Van egy ötéves kislányom. Tulaj­donképpen nem is akartam újra kezdeni, azután a mun­kahelyemen előkerült a felhí­vás. Gondoltam, mi lenne, ha megpróbálnám. Jelentkeztem, bejutottam az országos ver­seny résztvevői közé. Nem gondoltam rá, hogy ilyen szép helyezést érek el. Nagyon megörültem az eredménynek. Nagy dopping egy ilyen győ­zelem. Elhatároztam, hogyha módomban áll, folytatom a versmondást. Szeretem is, rpeg a sikerélmény nagyban hoz­zájárul az önmegvalósításhoz. Egy kicsit ebben élem ki ma­gam. Az eredménynek a fér­jem is örül, szurkolt értem. .J Hogy meddig szeretnék verset mondani? A közönség előtt addig, amíg ki nem öregszem belőle, körülbelül úgy har­mincéves koromig. Ez még öt sikeres évet jelenthet lega­lább. Azután már csak a kis­lányom nevelése során szeret­ném felhasználni a versmon- dó-tapasztalatokat. Remélem, hogy belőle is versszerető fel­nőtt válik majd __ A z országos verseny több' ezer fiatalt mozgatott meg a selejtezőktől a döntőkig. Díj, ajándék, diploma, több mint félszáznak jutott, de ha csak annyi haszna lett volna a versenynek, hogy a résztvevők átérezzék, amit Szatmári Jó­zsefné utolsó mondatában megfogalmazott, akkor máris busás haszna volt a sereg­szemle megrendezésének. Lóránt János kiállítása Szegeden Az alföldi származású, 1966- tól Salgótarjánban élő SZOT- és Munkácsy-díjas festőmű­vész Szegeden végezte el a pedagógiai főiskolát, ahol mestere Vinkler László volt. Most, május 12-én kivételes találkozásra kerül sor mester és tanítvány között Szegeden, a Móra Ferenc Múzeum Hor­váth Mihály utcai képtárban. Itt rendezik meg ugyanis Lóránt János három hétig nyitva tartó kiállítását, ame­lyet a festőművész és peda­gógus, Vinkler László nyit meg. Az elismerés hangján Bolgár lap — nagybátonyi úttörőkről A „Szpjana” ’74 című bol­gár úttörővezetők lapjában Alexandr Milanov, aki a közelmúltban három napot tapasztalatcsere-látogatá­son megyénkben töltött és több úttörőcsapat munkáját tanulmányozta, hosszú cikk­ben számol be a nagybáto­nyi 308. számú József Attila Üttörőcsapata tevékenységé­ről, az ott szerzett tapaszta­tól. Megsajnáltam őket. Ad­dig, amíg lakást adhat nekik a vállalat, szeretném elérni, hogy beköltözhessenek a már kiüresített raktárba vagy fel­vonulási épületbe. Nem össz­komfortos lakások ezek, de százszor jobbak, mint ahol most élnek, és főleg közel vannak a bányához. — Egyetlen vezetőt sem si­került meggyőznöm arról, Hogy ez jó lenne. Hivatkoztak ar­ra, hogy az épületeket le kell bontani, mert közművezetéket építenek a helyükön. Hát meg­néztem, ha egyenesen megy a vezeték, éppen elkerüli, de ha kanyart csinálnak akkor... Az­zal is érveltek, hogy közel van a bányához. Zajos, egészségte­len hely. Node máshol is van zaj, és ezek az emberek egyéb­ként is lejárnak a bányába. Most már arra gondolok, hát­ha kell az anyag valakinek, ami kijön a bontásból. Eset­leg hétvégi háznak, mint ar­ra már volt példa. — Most várom a letolást mert én anélkül, hogy megkér­deztem volna a feletteseimet, latairól. A neves újságíró — Szabó Mártával, a Pajtás szerkesztő bizottságának tag­jával járt Nógrádban — cikkében részletesen szól ar­ról a jelentős politikai, vi­lágnézeti, sport és esztétikai nevelő munkáról, amelyet a csapatvezetőség és a tanári kollektíva végez, s amelyért az úttörőcsapat 1972-ben el­nyerte a KISZ-kb vörös se­lyemzászlaját. beadtam a két cigánycsalád nevében a kérvényt a városi tanácshoz. Lebélyegeztem, holott nincs hozzá jogköröm, és elküldtem. Lehet, hogy ügy lesz belőle. Nem bánom. Ha a lakást megkapják, érdemes volt, még fegyelmi árán is. — Fiúk — nem panasznap ez —, áll fel egy copfos lány. Beszéljünk a klub programjá­ról. Kedden és csütörtökön van foglalkozás, előadások, játékok, tánc... — Ha jó lenne a program, többen lennének — int mérgesen egy fekete, kopaszo­dó fiú. — Két hónapja, hogy meg­alakultunk — görbül el a szá­ja a lánynak. — Te talán ügyesebb lennél? Ha igen, tessék, átadtam a vezetést...! — Nem arról van szó — húzódik vissza a fiú —, de... — Ne törődjön velük, az egész klubfoglalkozás így zaj­lik majd le — , fogja meg ka­romat a szomszédom. — Majd máskor jöjjön, amikor már lesz itt valami. (Folytatjuk!) Mai tévéajánlatunk 18.05: Delta. Tudományos híradó. A t»- dományos-technikai forrada­lommal kapcsolatban szinte márkajelzés lehetne a kompu­ter, a műszaki haladás egyik, egyre fontosabb fokmérője. Az adásban két különös felhasz­nálási területét mutatják be. Egy úgynevezett süketszobá­ban (ez olyan akusztikai megoldású helyiség, amelyben semmiféle visszhang nem ke­letkezhet) lakótelepek, elővá­rosok makettjeit vizsgálják, abból a szempontból, hogy az építkezés után milyen lesz a házak, a környezet zajterhe­lése. Á komputer gyors érté­keléssel, az adatok feldolgo­zásával nyújt segítséget a tervezőnek. Japánban bűnügyi nyilvántartásra használják és az ország különböző pontjain levő hatvan rendőrkapitány­sággal van összeköttetésben a gép, s így pillanatok alatt szolgáltat adatokat a bűnüldö­zési szerveknek. Már nem is találmány —, hanem felfede­zésszámba megy a szovjet ku­tatók sikere: megtalálták a szén egy új változatát a ter­mészetben. A neve, Karbin, s nagy reményeket fűznek ipari felhasználásához, mert jóval olcsóbb a gyémántnál, lega­lább olyan kemény, de hőál- lóbb annál. Szovjet találmány a lézerfúrás egy újfajta tech­nológiája: ipari gyémántba lehet ily módon lyukat fúrni, a találmány jelentőségét az példázza, hogy az új módszer a munka termelékenységét e téren kétszeresére növelte. Végül egy új magyar szaba­dalomról ad hírt a Delta: az újfajta, igen nagy hanghűsé­gű hangsugárzó berendezés iránt külföldön is nagy az ér­deklődés. VIHAR BÉLA: ^ \ Eletosztók Ahol már nincs segítség, sem istenek kegyelme: elhozza balzsamírját az asszonyok szerelme. ök, akik életosztók, így tanítanak minket, csókjukkal elviselni életünket, sebeinket. Karodra ráfonódom: oltalmazz, védj meg engem, hogy egyszerre anyám légy, anyám és a szerelmem. <

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents