Nógrád. 1974. március (30. évfolyam. 50-76. szám)

1974-03-03 / 52. szám

SOMOGYI ALBERT: Vadrímek A FESTŐ Leonardo egy nyárfaágon ült És merengön egy festményt hegedült. KÜLÖNLEGESSÉG Tavasszal, mikor kizöldült az ég, A kék földön támadt egy repedék, ALKOHOLISTA Még egy kortyot, mondta az alkoholista, S új strigulával bővült a halálozási lista KÖLTŐ Kiárusítom rímeim rendre, szépen, Ha nincs vevőm — bedilizek egészen. SHAW, AZ UTAS Bemard Shaw egy alkalom­mal vonatra ült, hogy meg­látogassa vidéken élő barátját. A vasúti rendelkezés szerint csak I. osztályú fülkében volt szabad dohányozni, a mozdony utáni első fülkében. Shaw be­ült ide. megtömte pipáját és derűs hangulatban fújta a füstöt. A vele szemben helyet foglaló egyetlen utast a füst köhögésre ingerelte- Morogva megszólalt: — Kérem oltsa el a pipáját. — Eszemben sincs — vágott Vissza Shaw. — Akkor szólok a kalauz­nak. — Szóljon. A kalauz megjelent, de ki se nyithatta a száját, mert Shaw felállt és ingerült ha­tározottsággal útitársára mu­tatott : — Kalauz úr, mondja meg ennek az úrnak, hogy ne avatkozzék olyan dologba, amihez semmi köze. Mert a második osztályon és a mö­göttem levő I. osztályú kocsik­ban megtilthatja a dohányzást, de itt nem. Nézze csak meg a vasúti jegyét! A kalauz elkérte az utas je­gyét: az okvetetlenkedőnek valóban második osztályra szólt a jegye- Szégyenkezve ki kellett vonulnia a fülkéből. Közben hallhatta, amint a kalauz bocsánatot kér Shaw- tóL Amikor Shaw az esetet egy asztaltársaságban elmondta, többek felkiáltottak: — De honnan tudta, hogy a pasasnak második osztályra szólt a jegye? A nagy író mosolyogva fe­lelte: — Roppant egyszerű. A jegy csücske kilátszott a mellénye zsebéből, hát nyomban meg­láttam, hogy pontosan olyan — mint az enyém. # Tavasz vcűt. kirügyeztek a cseresznyefák. Shaw akkora vágyat érzett a természet iránt, hogy vonatra ült, meg­nézni a tengert. Alig ült le, jött a kalauz, kérte a jegyet. Shaw izgatottan kutatott a zsebében, de nem találta- Ek­kor a kalauz felismerte a nagy írót; — Ah, művész úr! Tessék csak hagyni! Majd meg tetszik találni. De ha nem lesz meg, az se okozzon gondot a mű­vész úrnak. Én nem csak el­hiszem, sőt. jót is állok azért, hogy ön mgváltotta a jegyét. Tessék csak nyugodtan.. művész úr-.. Shaw eközben roppant gyor­sasággal kutatott a zsebeiben, majd ingerülten a kalauzra kiáltott: — Ne dumáljon már annyit, inkább segítsen megkeresni azt a nyomorult jegyet. Meg kell találni, különben nem tudhatom, hogy hol kell le- szállnomi * Shaw egyszer, barátjával tett hétvégi vonatkirándulást. Bár igen feledékeny volt, ba­rátja mégis rábízta a jegyvál­tást. El is utaztak, majd a ki­rándulás után újra vonatra ültek, hazamentek. Az oda­utazásnál is Shawnál voltak a jegyek, s a barátja jegye is nála maradt. Jött a kalauz. Shaw kétségbeesve kapará­szott a zsebeiben, szinte min­det kifordította, de csak az egyik retúrjegyet találta meg- Mikor már nem volt hol ke­resgélnie, átadta az egyetlen jegyet a kalauznak, majd ba­rátjához fordult, széttárva ke­zét: — Édes öregem, ez szinte lehetetlen. Oly nyugtalan va­gyok! Hiába kerestem, a jegyed örökre eltűnt. Most szólj hoz­zá. Még ilyet. Nahát! Dénes Géza gyűjtése 1 — MA NTNCS BETEGLÁ­TOGATÁS — mondta a fiatal ápolónő a folyosón, és elállta a betegszoba ajtaját. Koczkás János a kis csoma­got jobbjából a bal kezére bíz­ta, jobbjával viszont leemelte a kalapját, de furcsa módon függőlegesen fölfelé emelte a fejfedőt, mintha egyszerűen csak szellőztetni akarná a fe­jét Aztán mély bariton han­gon ünnepélyesen kijelentette: — Bocsánatot kérek, igen tisztelt hugocska, de fontos ál­lamközi tárgyalásom van Be­ne Jóskával, aki itt fekszik a huszonhármas szobában. — Bene József valóban itt fekszik a husacmhármasban, de ahogy mondtam, és ahogy ön bizonyára tudja, ma nincs lá­togatási nap. Csak szerdán és szombaton. Ez ki is van írva. Remélem, tud olvasni. A fiatalember újra mozgásba hozta a kalapját, mint egy liftet, és talán még mélyebb hangon, sajnálkozva kinyilat­koztatta: — Az analfabéták országos egyesületének vagyok elnöksé­gi tagja, szövetségünk alapsza­bályai tilitják, hogy akár le­írt, akár nyomtatott szövegek­ről tudomást vegyünk. Mély tisztelettel kérem, kegyes hu­gocska, hogy öt percig jegyzé­ket válthassak Bene Józseffel, elv társnő jelen lehet a konfe­rencián, bár tárgyalásunk szi- girúan bizalmas, sőt, államti- .tok. A fiatal lány legszívesebben elnevette volna magát, ször­nyen mulatságos pofa volt, de ragaszkodni kell a szabályok­hoz, és minél fiatalabbak va­gyunk, annál inkább kell óvni tekintélyünket. — Hagyja már abba, külön­ben is kije magának a beteg? Űjabb kalapemelés, a fiatal férfiarc tragikus vonásokat vett fel: — Harctéri bajtársam, Ison­zónál ő mentette meg az éle­temet, az ellenséges gránáttűz- ben. több sebből vérezve, sa­játkezűig, saját hátán és sa­ját vállán cipelt a kötözőhely­re. Beláthatja tehát.. A nővérke elnevette magét: — Hagyja abba ezt a mar­haságot. Anyám mesélte, hogy az ő apja volt suttyó legény korában, tizennyolc évesen az isonzói csatában... A Bene pedig valami huszonhárom, és ahogy magát elnézem, maga sem lehet több... — Engedje meg a helyreiga­zítást huszonnégy vagyok, ne­vem Koczkás János és már velem is jöhet, hogy tisztázzuk a kérdésit. Nem tűrhetem, hogy szavahihetőségemben, akár egy pillanatig is kételkedje­nek, különösen önkegyed, mé­lyen tiszteit hugocskám. Azzal újra ünnepélyesen a magasba emelte a kis pörge- fcalapot, gyengéden félretolta a hüledező lányt, kemény lép­tekkel a huszonhármas ajtóig ment, nem törődve azzal, hogy a lány, meglepetésében félhangon utána kiáltotta: „hallja, mit csinál” és már be is lépett a kórterembe. Sobár Lidi dühösen is, ma­gában mulatva is utánasietett. sérleteire, hogy mappájára irá­nyítsa a figyelmet, alig reagál. Pedig a nő. nála szokatlan, kacér kedveskedéssel fűzi. Hiába. De Magdus ettől csak vadul. Végre is nagy cselve­tésre szánja el magát: — Kérem! Csak nem megy el anélkül, hogy megnézné a mester rajzait? Csergő elvtárs ráharap: — A Péter rajzai? Neon tudtam, hogy grafikája van. — Még senki se látta... A férj, a barátok megkövül­tén hallgatnak. Mit is mond­hatnának. Csergő elvtárs az óráját nézi, kelletlenül átla­pozza a mappát. — Nem, eh­hez több Idő kell. Magdus nem késik a vá­lasszal : — Nos, nem sürgetjük. El- t'isszük. Hová parancsolja? Magam vinném el. Engem a dolog különösen érdekel. Iz­gat! ... A főszerkesztő jól a szemé­be néz és meginog. A kihívás félreérthetetlen... Aztán: — Elvihetem, ahová kíván­ja. Lehet még ma? — Hogyne... A szerkesztő­ségbe kérem . . . természetesem. — A férjére pillant: „És te?” Az pedig hallgat, megkuku!- tan. \ főszerkesztő távozása után felboly dúl a társaság: — Meghülyültél? — Ját­szol? — Komolyan gondolod? — Tudod, mit teszel? Most Magdolna hallgat: nem is tudná, mit mondjon. — Szóval... megyek. Át kell öltöznöm. — Az ajtóból vissza: — Mit bámultok úgy rám?... Tudom, mit teszek. Szervusz, Péterke... Csak nem vagy féltékeny? De válaszra sem vár, sar­kon fordul, és eltűnik az aj­tón át Egy hónap múlva jött tőle levét Kedves Józsi bácsi! Végső elkeseredésemben írok neked. Szégyellem bevallani: lázadá­som teljes kudarcba fúlt. Még azt se tudhattam meg, rajzoló vagyok-e. vagy csak egy hü­lye dilettáns No igen. Csergő főszerkesztő elvtárs. Bizonyá­ra nem tudjátok, milyen bot­rányom volt vele. Amikor fel­vittem az albumot, nem volt ott, hagyott egy cédulát, hogy a mappát adjam oda a titkár­nőnek, s két nap múlva men­jek a lakására. — Felmen­tem. A család, mint sejted, „véletlenül” éppen autókirá.n- duláson volt. A rajzok, mond­ja, kitűnőek, meglátszik a mesteri kéz, kettőt leadott, a képekkel együtt, talán jönni fognak. És várja, hogy ajánl­kozzam neki. Mert ő, a nagy góré, ugye. nem teheti ki ma­gát egy esetleges visszautasí­tásnak. És általában. Nemde? De aztán, amikor közel men­tem, s megcsókoltam, s meg­vallottam, hogy a rajzok nem a mester művei, s én vagyok a szerző, nagyon tűzbe jött értem. Ez a tény, vagyis a te­hetségem, s a leleményes trükköm is, mondja, egészen más megvilágításban mutatja személyemet, nagyon érdekes. lelkesítő egyéniség vagyok, akit nagyon meg lehet szeret­ni. Még egy pár fordulat a keringőben, és ő már hevesen csókolgat satöbbi. Lehűtöm, kérdem: csak mondja meg, valóban olyan jók a rajzaim? Mert ez nekem életkérdés, mondom, élet és halál kérdé­se. Pompásak, mondja, sike­rük biztos, különösen jók a női figurák, mondja... Sűrű­ség, mélység .. Há.t erre tört ki a balhé. Mert a mappában nem is voltak női figurák. csak egy mellékalak, annak is a hátoldala. Ellöktem, mert már a blúzom alá nyúlkált felugrottam, felpofoztam, rá­kiáltottam: — Te gazfickó, te harmskártvás, te undok fére“ satöbbi. Ez sem volt elég, fe1- ’■ántot'-’m rv7 a.i+ót. a szom®-' • dók feló kiáltottam: idejön“ nek. itt van a vilá<?''ssió. szél­hámos! Itt látható satöbbi... Á látogató már ott ölt Bene József ágyánál, az előbbi kis csomag már kibontva az éjje­liszekrényen. , Amikor a lány hozzájuk lépett, és csípőre tett kézzel éppen nekikezdett a szigorú rendreutasításnak, a látogató felpattant, összeverte a bokáját és felszólította az ágyban fekvő barátját: — Ezredesem, légy oly ke­gyes, és vezérkari megbeszélé­sünket félbeszakítva, mutass be a hugocsikának, hivatali cí­meim elhagyása mellett. — Hagyja már abba, mond­tam, ezeket a hülyeségeket, és pucoljon innét, de gyorsan. Jelentést teszek a profnak, vagy a főnővérnek, és az úgy kilódítja magát, hogy... — Rendben van kérem, rendben van. megyek már. hiába tartóztat. Négy órakor át kel adnom megbízó levele­met a Parlamentben, egy perc időm sincs már. Te pedig vi­ez olyan fél otthon, kosztolni pedig itt van a kórház, nem valami príma, de még ettől is hízik, két éve ő volt a legkar- csúbb, és most mit mondott ez a szemtelen Jancsi? „Barázda- billegető, te”, meg: „Szoknya- lengető szirén”. „Miért mon­dod ezt nekem?” „Hát, mert úgy egy kicsit billegeted azt a leg becsesebbe det... De ez építő kritika, mélyen helyeslem, édes sellőm”. EZ A JANCSI GÉPKOCSI- VEZETŐ, nagyon kedves, édes fiú, mire várjon? Még csak három hete ismeri, három hét. az rengeteg idő, milyen jó, hogy az első öt napban vélet­lenül, egészen véletlenül min­den inspekciót magára vállalt, most van két szabad napja, hozzácsapja a húsvétot, Jancsi teherkocsin jár, de most köl­csönkapott a garázsmestertől egy príma Warsziawát, azzal mentek Hosszúíálura, megírta közi Vöröskereszt szertartási hivatalának főnökségéhez, de a lány már nem csodálkozott, megszokta a fiú édes bolond­ságait. Igen, igen, ez mind rendiben, de a Kégli Hivatal jóindulatára mégis szükség van. „Én is úgy állok, mint az ujjam, de az legalább manikű­rözött”, állapította meg a fiú, és hamarosan kiderült, hogy a manikűr alatt egy valamiféle suskus&al kijárt szoba -konyha s vityillóra gondol. Egy villa kertjében állott a szoba-kory- hás kicsiny portásház, ezt ígér­ték oda az izlandi nagykövet­nek avagy máltai lovagnak. Még egy hónapja sem ismer­ték egymást, már megtörtént a kimeszelés, a padlósúrolás, annyi pénzük volt hogy vet­tek egv heverő t. egy fotelt és két széket, zsebrádiója Jani­nak volt. lámpákat, edényt a kórház, illetve az autóvállalat ajándékozott két szőnyeget a Nádass József: A függönyös szekrény gyázz magadra, elég szép kö­vet vettek ki az epédből, büsz­ke vagyok rád, bárhol hivat­kozhatsz rá, hogy Koczkás Já­nos, a Tudományos Akadémia levelező tagja megelégedését fejezte ki... Na, szervusz. ÍGY KEZDŐDÖTT SOBÁR Lidi és Koczkás János isme­retsége. A következő öt napon a sötét hajú, magas, meglepően világos szemű fiatalember pontosan megjelent a kórház­ban, a jelek arra mutattak, hogy már nem is az epeműté­tet gyorsan kiheverő Bene Jós­kát látogatja, hanem azit a vir­gonc, alig tizennyolc éves ápo­lónőt, aki többé még formailag sem emelt már kifogást a láto­gatás időpontja eilen. Az öt nap alatt fontos kérdéseket tisztáztak. Például, hogy miért nevezi a fiú hugocskának Li­dit? Mert jelentősen fiatalabb nőbestvére, tehát nővérke he­lyett, ez a helyesebb megszáll­ás. Aztán a kalap függőleges mozgatása a dús férfihaj ala­pos szellőztetése okából tör­ténik. És, hogy miért zagyvái össae-vissza mindenfélét Ison­zóról, államtitokról, diplomá­ciai szolgálatról, satöbbi? Os­toba az. aki legalább képzele­tében nem játszik a legkülön­bözőbb lehetőségekkel, rá­érünk besavanyodni, elmesze- sedni hetvenéves korunkban. Az öt nap után mindennap, munka után a fiú várta a lányt és amikor együtt voltak, mind­egyikük várta a másikat. Vár­ta, hogy még közelebb lép hoz­zá, hogy ajándékot ad és aján­dékot fogad el. Soha még ilyen kedves, mulatságos, az életet könnyű vállra vevő és éppen ezért az egész világot ezen a férfias vállon hordó férfival, emberrel nem talál­kozott még Lidi. ,Ez férfi, ez ember” — mondta magában. Dehogy merült fel benne, hogy tizennyolc éves kis életében olyan kevéssel találkozhatott! És jó. hogy ez nem merült fel benne. Neki ez tele. gazdag élet volt. Zsúfolódtak benne az események: három fiú, akivel csőkolózott. tíz fiú. akivel tán­colt, egy kopaszodó, táskás szemű főpincér az „Európá”- ban. aki kimeredten szegezte rá a szemeit. ahányszor elment az asztaluk előtt, Laci, akivel egy osztályba járt, a kórház­ban a vihogó laboráns, aki ne1- kétszer is a kezére csapott Rengeteg ennyit átélni, szeret­né kikaparni a szemét az ólyan vén fölényeskedőknek, mint a Balassa doktor, vagy Janka néni. akik azt mondo­gatják: „mit tudod te, hogy mi az élet, hiszen te sem há­borúkat, sem forradalmakat sam ostromot nem éltél át!” Holt biztos, hogy vacak dolog a háború, de neki is volt elég élménye az ő tizennyolc évé­ben. hűha! És meist egyedü kell megállni a lábán. Rend- N*n van, az nagy segítség, ka­lapot le, vagy inkább fel. mint ahogy a boiond édes Jan­csi csinálja. nagy segítség hogy a Janka néninél lakba az anyjának, hogy jön egy fiú­val, akit be akar mutatni Amikor beléptek a házba, majd elájult. A mutter hóna­pok óta nem irt neki, hogy a mostoha apjától nem kapott egy sort se, azon nem csodál­kozott, de most már azon sem, hogy az anyjától nem kapott hírt. Ez már nem az ó anyja. Püffedt, sárga az arca, for­mátlan a teste, kacsázva jár, a hatodik hónapban van, vagy a hetedikben? Tudja, hogy ezen nem üfcközhetik meg, az anyja még csak negyvenéves... Mégis, ez a kiáltó bizonyítéka annak., hogy az ő drága édes­apja után az anyja ezzel a durva, közönséges, hazug Há- mos Gyulával... És lehet, hogy ! már a papa életében... Most, hogy látta, majdnem megfa­gyott. Alig tudott két mondatot kinyögni. És micsoda ebéd volt, amit odalöktek nekik! Megmosatlan tányérok, csor­ba szélű poharak, rozsdás evő­eszköz, rettenetesen saégyelte magát. A mostoha pedig csak az ebéd előtti öt percben buk­kant fel. ittasan, bűzlött a pá­linka és a hagyma szagától, előzőleg beivott és beevett a kocsmában, most nagyokat böffentve hallgatott, aztán hir­telen kibökte: — Ha nektek ilyen szép au- tóto-toto-tok. . na mifene, szó­val ilyen módosak vagytok, ak­kor úgyse számlttok-totok ar­ra. hogy.. Nem is jár semmi... Az apád után semmi... Az kó- dis volt. Közbe akart szólni. János át­ölelte. visszatartotta, kemé­nyen szólt, semmi játékosság nem volt a szavában: — Semmi nem kell maguk­tól, Lidi csak az Mend őségért hozott engem ide. Ezzel már el is van intézve. Adj isten mindnyájuknak. A mutter tett még egy moz­dulatot. kikísérte őket a ka­puig, ők beültek a kocsiba, indultak haza Milyen 1ó. hogy Jancsi olyan prímán vezet. Egy kézzel tartotta -a volánt, a másikkal átölelte őt és szorí­totta magához. Mire várjanak , még? Jani ugyan kijelentette, hogy meg kell beszélni a protokollfőnök­kel és átiratot intéz a Nemzet­prof, asztalterítőt dr. Balassa! Lidi összetett kezekkel könyör- gött Jancsinak, hogy az anya- könyvvezetőnél. ne köszönjön liftes kalappal senkinek! És az esküvői ebéd után se! A fiú közölte, hogy ez ügyben inter- urbán konzultálnia kell előbb az ENSZ főtitkárával, később, többszöri jegyzék, illetve csók­váltás után megígérte és kö­zölte, hogy ez az ő nászaján­déka- (Ami nem volt igaz, Lidi karórát kapott az ifjú férjtől.) Amikor aztán bevonultak a saját otthonukba, Lidi ott üli Jani ölében, a fiú egy perc szünetben, amikor éppen néni voltak egymással elfoglalva, igen gondterhelt arcot muta­tott. — Mi baj, nagyhercegem? — Egyrészt a légkondicioná­lásról nem gondoskodtunk, másrészt nem vagyunk eléggé birtokló típusok, mert az ilye­nek elsősorban szekrényre gondolnak. Nekünk kevés hol­mink van. de azért annyi igen, hogy egyetlen szekrényre szükség volna. Ezt a feladatot rád szignálom, határidő: hol­nap. MÉG VOLT VALAMI dugj pénze, Lidi az ócskapiacon ezért egy ütött-kopott, kicsit bicegő szekrényt vásárolt. Az ifjú férj hazafuvarozta, az or­rát fintorgatta: „Ügy sejtem, hogy ez randa. Édes najád, végy egy kis lakkfestéket és fesd be”. Másnap már délután három­kor szabadult Lidi. egy nagy doboz piros festéket és két ha­talmas ecsetet cipelt haza. Ne­kiesett a szekrénynek és be­festette. De valami oknál fog­va függönyÖ6 lett a festés, nem tapadt egyenletesen a bú­torra. Háromszor is átfestette, mindig ugyanaz volt az ered­mény. Mikor Jani késő este hazaérkezett pityergő, masza- tos arcú és kezű szirént talált a függönyös rémszekrény előtt: — Nahát, ez egy absztrakt festmény! Gyönyörű, amit csi­náltál ! Lidi ránézett, nevetni kez­dett és egymást átölelve perce­kig hangosan nevettek a gyö­nyörű függönyös szekrény előtt. BOÓR ANDRÄS: I D Ő M A L O M Megrontott évek mögöttem rohannak Vártaién ölektől eltorzult kezek Meggyúlhatunk most önfeledten Kettőnkből áldozat, csak én leszek NÓGRAD — 1974. március 3., vasárnap

Next

/
Thumbnails
Contents