Nógrád. 1974. március (30. évfolyam. 50-76. szám)

1974-03-31 / 76. szám

Környezetünk kultúrája (3.) Fatányér és bronzlepke AZ IPARMŰVÉSZETI bol­tok kirakataiban néhány éve tűnt fel a szögletes lapos fa- tányér, méghozzá elég borsos áron. A hat darab nyers színű, d agasztótekinjőhöz hasonlító tányér, meg egy nagyobb, hosszúkás tálféleség több mint 510 forintba kerül. S a járóke­lők csodálkozhatnak azon is, miért kell még a tervezőmű­vész nevét is kiírni az ár mel­lé. Egyáltalán: mit terveztek ezen a tányéron, ami nem más, mint egy lapos, szögletes fa­darab, aminek a felülete még le sincs csiszolva simára, lát­ni rajta a famegmunkáló szerszám nyomait? Mit esznek ezen egyáltalán? A fatányérok, persze, nem levesfelszoligálásna valók, még mákos csíkot enni sem ajánla­tos belőlük. Kolbászt, szalon­nát, sajtot tartani, vágni raj­ta igen kellemetes, mint aho­gyan kenyeret vajazni vagy zsírozni is igen jói lehet rajta. S persze a tervezőkészítő (aiki valószínűleg ez alkalommal ugyanaz a személy) gyönyörű­en kifényesíthette, ki is pin- gálhatta volna a felszínét, nyilván tudatosan hagyta raj­ta a kés, a véső nyomait. Va­lószínűleg éppen ezt szánta díszítésnek. Feltehetően a ke­rek forrna helyett a szöglete­set is azért választotta, hogy a fa rusztikus', nyers voltát, eredetiségét, kevéssé megmun­kált jellegét hangsúlyozza. De miért? Miért nem a fi­nom megmunkáltság, az ele­gáns, kecses forrna a divat? Máért a nyerseség amely a je­lek szerint nem csak a tányér­vagy .kanálformáiban divat ma­napság. hanem — mint a ko­rábbiakban már erről szó esett — a lámpatestektől a csaptelep gombjáig, a kavics formájú kerámiavázától a csomibékos zsinóros falisző­nyegig, hogy a vas keretű tük­rökről ne is beszél jóink? Valóban, divatról is beszél- hetünik, de a divat mögött egy új, huszadik századi jelenség húzódik meg. A múlt század végén, e száziad elején Euró- pa-szerte az úgynevezett sze­cesszió — máshol jiugendstil- nek nevezték — volt az ural­kodó divat. Romantikus, túlzó, végletes képzőművészeti for­mákat jelentett ez. Mindenek­előtt a vonalak kacskar ingózá­sát, növényi szárak végtelen indázását, s egyben a korábbi­nál harsányabb, keverés nél­küli színeket. A szecesszió rá­nyomta bélyegét a plakáttól a vázáig, a bútormívességen át az építészetig mindenre. E MINDENT elborító színes, vonalas díszítés ellenhatása­ként századunk huszas éveiben új irányzat született, amely­nek jelzésére a Németország­ban működő művészeti iskolát, a Bau haust szokták emlegetni. Eszmei irányítója egy Gropius nevű építészmérnök volt, sok magyar tanult, majd1 tanított ebben a művészeti iskolában. Például a sokoldalú Moholy Nagy László, vagy Brauer Marcell. Talán mégis túlzás lenne ezt az új irányzatot egyetlen iskolához kötni, még ha eszméinek hatása vitatha­tatlanul nagy is. A dolgok mélyén több erő munkált. Mindenekelőtt az első világhá­ború egész Európát érintő, vé­res tapasztalata volt az, amely egyszerűen illetlenné tette a századforduló túldiszített di­vatját. A másik, ettől elvá­laszthatatlan ok: a forrada­lom, az Októberi Szocialista Forradalom és az európai for­radalmak általában, amelyek megmutatták a társadalmi osztályok közötti szakadéko­kat, az egymás ellen feszülő erőket. (Nem véletlen, hogy a Bauhaus tanárainak többsége elkötelezetten baloldali mű­vész volt, s ezért Hitler a har­mincas években fel is számol­ta az iskolát.) A harmadik ok: az ipar, a technika, a sorozat- gyártás ugrásszerű fejlődése, s ezzel újabb anyagok, mint a beton, az alumínium, az üveg, majd a műanyag megjelenése az ember környezetében. Az emberek gondolkodása közelebb került hát a világ természeti jelenségeihez, tár­sadalmi folyamataihoz. Ennek volt a következménye a forra­dalom az építőiparban, az iparművészeiben, általában környezetünk világában, amit legjellegzetesebben, a Bauhaus képviselt, de amelyhez hason­ló törekvések a világ sok or­szágában egyszerre jelentkez­tek. Mit fedeztek fel ezek a mű­vészek? Először is azt, hogy a háznál, a bútornál, az evő­eszköznél, minden tárgynál, ami az emberért van, az em­bert szolgálja, az az elsőren­dű kérdés, hogy mire való. Milyen célt, milyen funkciót szolgál. A villanylámpa dol­ga, hogy jól világítson és oda világítson, ahol' a szobá­ban erre szükség van. Ezért másként kell világítani egy hálószobát, vagy egy lakószo­bát, mint egy kétszáz éves oszlopos báltermet, ahová mondjuk való az ólomkris- tály-csüngökkel teleaggatott csillár, de nagyképűség ugyan­ezt egy 3x5 méteres ebédlő­ben elhelyezni. Másodszor arra jöttek rá, hogy a tárgyak formáját, első­sorban éppen a céljuk, a funkciójuk határozhatja meg. Nem lehet „sáép” egy tárgy, ha nem tükröződik formájá­ban is az, amire való, ami­ért létrehozták. A vízcsap forgatóját el lehet képzelni lep- keformájűnak is, ki is lehetne önteni ilyen bronzlepkét és önmagában még szép is lehet­ne ez a bromzlepke. De, hogy kerül a lepke a vízcsapra? Minek? S miért bronzból, amikor az drága és nem is praktikus? Műanyagból meg már önmagában is csak szörnyű és törékeny lepkéket lehetne önteni. Legyen hát az a vízcsapgomb műanyagból, alumíniumból, vagy ötvözet­ből, esetleg üvegből, de el­sősorban arra legyen jó, hogy a vizes kezünkben se csússzon, könnyen lehessen vele nyitni-csukni a csapot. MERT VÉGÜL ezek a mű­vészek arra is rájöttek, hogy elsőrendűen fontos az anyag, amit megválasztanak a külön­böző tárgyakhoz. Nem azért fontos, mert ők úgy gondol­ják, hanem azért, mert az anyagot is aszerint kell vá­lasztani, hogy jól szolgálja a tárgy célját, s az anyag azon­nal azt is meghatározza, hogy milyen megmunkálást, gépi-, vagy kézimunkát tesz lehető­vé. A funkció, a forrna és az anyag hármas egysége, amely az új művészeti irányzat kö­zéppontjában állt. Ez azt is jelentette, hogy nem kell ta­gadni, leplezni az anyagot, úgy csinálni, mintha nem az lenne, ami. Nem utánozná. Éppen az a „szép”, az a mű­vészet, ha a legcélszerűbb formát úgy lehet egy anyag­ból megmunkálni, hogy az anyag természete is nyilván­való legyen, a használó szá­mára. Ezért látni például a fatányéron a véső nyomait, s ezért látni ma már sok szép, modem épületen, a betonfa­lakon a zsaluzódeszka erede­ti lenyomatát. Bernáth László DARABOS ZSUZSANNA Emlékeimbe aludt Alföldi szél nem indul riogatni gyermekálmot lobogó csöndben nem táncol meleg a földes szoba közepére hórengeteg a ház körül kihűlt a kemence Szép öregek téli esték új bort kínáló vidám üveg fehér hajnali kenyér — nagyobb, mint a Hold — a tökéletesség felé biztató lámpafényből hová tüntetek és hová veszett a következő tanyára küldött kacagás? Emlékeimbe csöndesül a petróleumlámpa l! "ii" .111 i . "'feli Ü 1 11 A'i's I ' Aí iT’ 4 TAVASZ — Kiss Attila rajza •CZ f A—rrit 4: .. Ilií!' , A tanácsok a művelődésért Nézegetve a megyei, a vá­rosi, a nagyközségi tanácsok végrehajtó bizottságainak na­pirendi pontjait — s bizonyos élményeknek és személyes ta­pasztalatoknak is birtokában — megállapíthatjuk, hogy igen sok művelődési téma szerepel mostanában a tárgyalnivalók között. Nem véletlen jelenség ez, természetesen körülbelül ott tartunk, hogy szemügyre lehet s kell venni az állami apparátusok közművelődési te­vékenységét. Két, két és fél esztendő eredményei és gond­jai már adnak alapot az át­tekintésre, a további felada­tok kijelölésére. A haladási irány Az MSZMP KB 1972. júniu­si határozatának végrehajtá­sából igen nagy munka hárult a tanácsokra; nekik kellett el­sősorban cselekedniük, hogy növeljék egyebek között — az ifjúság művelődési lehetősé­geit, kedvezőbb feltételeket te­remtsenek a felnőttoktatás­ban, segítsék a munkások fej­lődését, fejlesszék területükön az állami oktatás több formá­ját. S feladatuk — nem utol. sósorban —, hogy a közgon­dolkodás szintjének emelésére a művelődési lehetőségek új meg új formáit kutassák fel, kísérletezzenek a korszerűbb megoldásokkal, a célraveze­tőbb eszközökkel. Hol tartanak, mit tettek ed­dig? Erről adnak számot a művelő­désügyi osztályok a tanácsok vezető testületéinek. Milyen haladást értek el a terület is­kolarendszerének, könyvtári hálózatának, művészetoktatá­sának, művészetpropagandájá­nak, múzeumi ismeretterjesztő tevékenységének hatékonyab­bá tétele érdekében; hogyan gazdálkodnak a művelődésügy F apoagattam egy kopott kis köny- ■*-J vet, Kassák Lajos Ki6 könyv haldoklásunk emlékére című könyvét. Az Űj Idők Irodalmi Intézet (Singer és W olfner) kiadása, Budapest, 1945. A „'borítéklapon” Georges Bracque rajza. A rajz? Pár vonás. Asztalilámpa, kö­rülötte hírlapok. Ennyi. A könyv? Háborúban születtem — „háborús gyerek”, mondták mifelénk —, ötéves voltam, amikor véget ért a második világháború. Számomra ez már mégsem tudatos élmény, hanem történelem. Ke­resztényiben anyai nagyszüleim figyel­ték Szombathely bombázását, aggódták Sopronért. Hát persze, Sopronban is lányuk élt, Szombathely mellett is. Hallgatták az udvaron á dörgést, látták a „világosságot”, amint Szombathely lángokban áll, sóhajtottak: — Istenem, a Róza, a gyerek, mi van velük? A gyerek én voltam, az unoka. Hogy mi volt velünk? A falunkat nem bombázták, csak a közvetlen kör­nyékét, ahol német katonai reptér volt. Eltévedt bomba, persze, hullott a kert alá is. A Varga Józsi bácsi kertjében ma is megvan a bombatölcsér, amely egész gyermekkoromat végigkísérte. — Vigyázzatok a „gödörnél”, bele ne essetek — intettek bennünket szüléink. JoggaL A gödör, így nevezték, gyakran tele volt esővízzel, gyerek belefulladha­tott volna. Meg még a marha is. Ké­sőbb el is kerítették, nehogy belecsúsz- szon a legeltetéskor elkószált állat. VASÁRNAPI JEGYZET Holnap április Mondom, ma is megvan a gödör, de már feltöltötték földdel az évtizedek, benőtte a gaz, nem áll meg benne a víz. Éppen odaért a focipálya sarka. A pá­lyán meg tavasszal apró, de ízletes gomba nő. Hogy mi volt velünk? A faluban fél­tünk — így mondták a felnőttek, mit budtam én még akkor a félelemről — féltünk a Liberátoroktól. A háború vé- gefelé elégett a pajtánk is. egy foszfo­ra» lövedék találta el. Azóta sem volt pajtánk, csak pelyvaikutyónk, ami hol van „rangban” a pajtától! A kert alatt a diófánk is megégett, de a háború után helyrejött, azóta is termett, bár vastag törzsén mindig meglátszott az égés nyo­ma. Nemrég vágta ki apám, mert el­száradt. öreg volt. A háborút átvészel­te. Azt pedig anyám meséli, hogy a Teri néni dunyhákba bugyolálta az Amit, amikor futni kellett a homokgödrökhöz, ki a faluból a gépek elől. Egyszeresük látja, üres a dunyha, a gyerek valahol kiesett. Azt pedig most látom, a „'zsidó Sanyi” házát —, hosszú sárga ház volt. előtte egy cseresznyefával — lebontották, a Vörös Imre új nagy háza épült a helyé­re. Hát annak a háznak a lakóit én nem ismerhettem meg. A ház a falura szállt. S most eltűnt. Más dolgok is meglestek velünk, ahogy beszélik. És hogy mi volt másokkal? A Kassák naplójegyzetében olvastam (1944. május): „B. B. D. hirtelen kérdéssel szakítja meg hosszú hallgatásomat — Maga nem fél? — kérdezi. — De igen, félek. — Tudja, hm, én nem attól félek, hogy meg kell halnom, hm, tudja, én egész mástól félek. Tudja, milyen nehéz volt a legutóbbi éjszakánk ?... De nem attól féltem, hogy meg kell halnom, hanem attól rettenteim úgy meg, hogy talán már nem lesz időm ezt a szobrot befejezni.” Bokros Birimann Dezsőről, a szobrászról van szó. FJ ány könyvet idézhetnék, vége- hossza nincsen. 1947-ben jelent meg Cserépfalvi Imre kiadásában a Magyar mártír írók első kiadása. Mi volt ez a könyv? Bóka László megren­dült bevezetőjébe írta: „íogadaImi tábla a holtak sírja felett: soha többé, j.aj, sor ha többé!” Az antológia 1970-ben ismét megjelent. Rettenetes veszteség fájdal­ma csap ki a lapok közül. Hány volt a bűnös! És mennyi a vesztes! Soha többé' Holnap: április. Tóth Elemér anyagi javaival, miként ter­veznek. A témák magukba foglalják azt is, hogy a terü­leti tanácsok hogyan élnek ha­táskörükkel, kiváltképpen azokkal a hatáskörökkel, ame­lyeket a minisztériumok — je­len esetben elsősorban a Mű­velődésügyi Minisztérium — átadott számunkra. Általános kép nem rajzol­ható fel, de a haladási irány, a törekvés feltárható. A tennivalók legfontosabb egyike az általános iskolai ok­tatás körülményeinek fejlesz­tése. A művelődésügyi osztá­lyok évek óta elsőrendű fel­adatuknak tekintik az általá­nos iskolák közötti szintkü­lönbségek kiegyenlítését, ör­vendetes, hogy sok megyében a tanulók 80—90 (néhol ennél is magasabb az arány) száza­léka részesül már szakszerű oktatásban. Emelkedett a szak­képzett pedagógusok szánna. A legélénkebb viták E fejlődési tendenciák gyor­sítása — illetőleg a kedvezőt­len jelenségek okainak feltá­rása és mielőbbi megszünteté­se — lehetetlen a végrehajtó bizottságok aktív támogatása nélkül. Amint a tapasztalatok mutatják, a végrehajtó bizott­sági üléseken a legélénkebb vita általában az oktatási kér­dések körül bontakozik ki. Ez érinti a legtöbb családot, ez érintkezik a legnagyobb felü­leten a mindennapi élettel. Sok olyan kollektív állásfog­lalás született meg a testületi üléseken, amely a művelődés- ügy legfőbb állami irányítóit ösztönözte akár közvetlen be­avatkozásra, akár egyes intéz­kedések megerősítésére, eset­leges módosítására. A megyei és városi műve­lődésügyi osztályok beszámol­nak arról a nagyméretű táVsa- dalmi összefogásról is, amit a korszerű oktatás-nevelés jobb feltételeinek érdekében kibon­takozott — az iskolák és a he­lyi termelőszövetkezetek, álla­tni gazdaságok, üzemek, intéz­mények szép együttműködésé­ről. Sok „kényelmetlen” állásfog­lalás is vár a végrehajtó bi­zottságokra. Hogy mást ne em­lítsünk: az elmúlt években igen jelentősen, de egyenetle­nül fejlődött a napközi ottho­ni hálózat. Vannak új napkö­zi otthonok, amelyekben min­den szükséges felszerelést, ké­nyelmi berendezést megtalál­hatnak a gyerekek, s vannak ridegek, sivárak, otthontala­nok. A tanácsok vezető testü­letéinek kell megszabnioi:: hogyan osszák el a rendelke­zésre álló összegeket a jövő­ben, biztosítandó a harmoni­kus, egyenletes fejlődést. Az iskolai témákhoz még két. ismételten felbukkanó je­lenségről. A munkásszülők gyermekei közül még mindig kevesebben kerülnek középis­kolába, mint kívánatos és szükséges volna. Támogatásu­kért többet kell tenni. Könyvtárak, múzeumok Igen nagy eredményeket produkáltak az elmúlt évek­ben a megyei, városi múzeu­mok és a levéltárak. Kutatá­saik, kiadványaik témáinak köre olyan széles, hogy kísér­letet sem lehet tenni akár vál­tozatos felsorolásukra. Meg­nőtt« a kiadói tevékenységük is. A megyei és városi taná­csi végrehajtó bizottságoknak, amelyek elé a mostani tárgya­láskor napirendi pontként a múzeum, a levéltár munkája kerül, állást kell foglalniok — szakszerű előterjesztés alapján — természetesen abban is. hogy milyen ésszerű mértékig terjedjen a tudományos kuta­tómunka, s milyen energiát kell átcsoportosítani a közmű­velődési — ezen intézmények esetében elsősorban ismeret- terjesztő — tevékenység jobb ellátására. Felelősséggel, felkészii ten Néhány téma és probléma jelzésével természetesen csak tökéletlenül határolhatjuk be ezt a nagy területet, amit a közművelődés tanácsi irányí­tása jelent, s amelynek prob­lémáival sok-sok tanácsi tes­tület vezetői foglalkoznak. Méghozzá, amint a tapasztala­tok mutatják, nem „kötelező” napirendként, hanem elmé- lyülten, nagy felelősségtudat­tal és felkészültséggel. Hiszen amivel bánnak ezúttal; a mű­veltség szellemi és tárgyi fel­tételei, annak egész anyaga, közege a szocialista közgon­dolkodást befolyásolja. Tamás István A hozzád vezető ösvényen Megállítani és sorsom fogaskerekei közt rövidre zárni a suhogó emberarcú időt, azt akarom, hogy ne csikorogjon talpam alatt •álmatagon a tőrhegyű kavics, és ne vigye el nap mint nap mosolyod egy-egy darabját a feketeköpenyes este, hogy megmaradjak a hozzád vezető ösvények valamelyikén örökre. LÁZÁR TIBOR | NOGRAD — 1974. március 31., vasárnap J i

Next

/
Thumbnails
Contents