Nógrád. 1974. március (30. évfolyam. 50-76. szám)
1974-03-24 / 70. szám
ORSOVAI EMIL: Nincsenek perceim Kincsének perceim, csak életem van, egy, mérhetetlen, szüntelen idő, amelynek sodró, folyton-áramában álltomban úszom, mint vizmélyi kő. A kérdések halai nézegetnek, egyik-másik sokáig tátogat amíg úgy érzi, most már ellebeghet: megcsillogtatni újabb tájakat. És rámterül a jóság zöld mohája melengető, iszapszín esteken, hináros csönd borít be bársonyával s a föld is úgy tart, hogy könnyebb legyen Ilyenkor meggyőződés foszforeszkál a barnán mormogó zugok között, s mint égi rája-hal, rakéta úszkál: reményem, mit visszfényként fellövök. PARDI ANNA: Cipőnk ort^ián a por Amit átéltünk, Anyám, pontosan kiválik kertvégeken, ajtókilincsek előtt. 0, halhatatlan az a ringlófára repülő madár cipőnk ormán a por, a bedűlő léckerítés, a szél szomszédolása, halhatatlan az almák, kocsányán lógó barna est, érte megyünk, értünk jön, eltemet, felráz, mint a szózat: egy nappal megint kevesebb, halhatatlan a szilvakék sziszegés: ereszkedjék meg, kerüljön hozzánk közeleb' az ég hogy ő mi legyünk, ne a messzeségtől újra meg újra elszakadó dallam. Ó, halhatatlanok azok a reggelek, tejként forr a dér, a mozdulat fele szokás, fele remény, te maradsz, én indulok arra, amerre te nem mertél. BŰNTUDAT i. Egész életében attól rettegett, hogy a felesége rájön a dologra. Hiába takargatja, hiába fojtja magába a titkot, egyszer mégiscsak kiderül minden, botrány lesz, a gyerekei ellene fordulnak, az emberek ujjal mutatnak rá. Bűne jelet éget a homlokára, megbélyegzett lesz, talán be is csukják, ki számolhat minden következménnyel; nem lehet előre tudni semmit. Nem, nem szabad kitudódnia szégyenletes1 tettéinek, mag kell akadályoznia valahogyan, résen kell lenni. Legjobban szerette a magányt, ilyenkor nem félt semmitől, biztonságban érezte magát. II. Később rosszabbodott a helyzet, rémképeik gyötörték. Ha a felesége elment hazulról, félt, hogy valahol, valamilyen úton-módon megtudja a dolgot, belép és őt készületlenül találja védtelen kiszolgáltatottságban. Jeleneteket rögtönzött magában, próbálta elképzelni, mit fog az asszony mondani, s mit felel ő, a legfantasztikusabb lehetőségeket is számításba vette, ne érhesse meglepetés. Ha pedig együtt voltak ketten, akkor félt, hogy homlokára van írva a titok, igyekezett másról beszélni, a hallgatást veszedelmesnek találta. Ilyenkor a száját is össze- szorítóttá, hogy fogai belecsi- kordultak, és szerette volna kitépni a nyelvét, és levágni a ke. zeit, hogy sem beszédben, sem í -ásban el ne árulhassa magát. Társaságban, színházi bemutatókon is folyton erre gondolt, és úgy érezte, hogy oda kell kiáltani az ismerőseinek az igazságot, nem szabad félrevezetni őket, aljas képmutatás végigjátszani a tisztességes, becsiülees ember szerepét. III. Azért még mindig reménykedett, bízott valami nagy változásban, világkatasztrófában, ami mellett eltörpülnek az ilyen ügyek, s 5 fölszabadul és megmenekül. Vagy meghal mindenki, azok is akiik tudnak a dologról, és azok is, akik ellen vétkezett, akiknek számadással tartozik. Kereste a szenvedést, valamit, ami egyenlítene, és visszaemelné régi rangjára. De az évek múltak, és nem történt semmi, az emberek jók voltak hozzá, szerették, s ezzel fokozták kínjait. IV. Azután úgy érezte, hogy nem bírja tovább, elég volt Neki, magának kell cselekednie, véget vetve szörnyű állapotának, mert bedeorül, mániákussá lesz, ez a helyzet tarthatatlan. Egyetlen megoldást látott maga előtt, ezt választhatja csak, nincs más kiút El kell mondania a titkot, fel kell fednie magát, ismerjék meg, legyen azzá, aki. Sokáig latolgatta, milyen formát válasszon elhatározásának megvalósítására, és sajnálta, hogy eltörölték a nyilvános gyónást, mert egyéniségének ez felelt volna meg legjobban Lassan mégis kialakult benne egy végleges döntés, amelyet helyesnek ítélt V. A sraó elhangzott. A teremben döbbent csönd feszült, az emberek furcsa riadtsággal kerülték egymás tekintetét, szégyelltél« magukat. De már a következő pillanat föloldotta a dermedtséget, valaki leejtette a zsebkendőjét és lehajolt ér-, te. Mintha mindenki erre várt volna, erre a jelre, a társaság tagjai szinte tolongani kezdKözeledett az ünnep, és én elhatároztam, hogy rendbe szedem a lakást. Szerencsére a feleségem elutazott. Már régen meg kellett volna javíttatni a lakásban ezt meg azt, de nejem valóságos cirkuszt csapott, ha említést tettem róla. Végre most elutazott! Szabad vagyok, független, azt csinálok, amit akarok! Hívtam is nyomban a lakásjavító vállalatot. A megbeszélt időpontban felberregett a csengő. A küszöbön szám,patikus, fiatal szerelő állt. Egyik kezében szerszámosláda, a másikban egy négyéves, enni valóan édes kis kölyök. tek az ajtó felé, kabátjukat kérték, menekültek. A terem gyorsan kiürült, a rokonság ott álldogált még egy darabig, elhúzódva a sarokban, s tétova tájékozatlansággal, de lassan azok is elszökdöstek, félszegen kimerevített derékkal. A nagy, kivilágított lakásban nem maradt más, csak a házaspár. A férfi most a feleségét fürkészte feszült figyelemmel, egy hangra várt, az arc rezdülésére, egy kézmozdulatra. Úgy szólván csak ez volt a fontos a számára, ez, hogy az asz- szony feloldozza-e őt? De mikor az utolsó autó is elzúgott az éjszakában, az asszony megmozdult, finom mozdulattal felemelte a szoknyáját és nyugodt, apró léptekkel elhagyta a szobát. Nem mondott semmit, hideg, fehér homloka nem árulta el titkát, a kérdés felelet nélkül maradt. VL A férfi mégis tudta, hogy elítélték, visszavonhatatlanul és végérvényesen, és tudta azt is, mit kell tennie. Nem ment vissza a szobába, nem vett magához semmit, leoltotta a csillárokat, és hangtalanul, csöndes lépésekkel kiment a házbóL Ment a szikrázó csillagok alatt, ki a városból, át a réteken, csöndes tanyaházak árnyékában, holdsugártól sápadt világú ösvényeken. Egyre fáradtabban, lassuló léptekkel ment a puha ómyékú, mézillatú szénakazlak tövében. Elringatta a sötétség, egy szénaboglya, meleg fészke ölbe vette, s egy kóbor szellő álomba cirógatta nehéz szempillált. Hosszú évek óta most aludt először gondtalanul, békés ön- feledtsiégben, mint a nagyon kicsi gyermekeik. Álma mély volt, édes é= könnyű. Kemény Erzsébet A HÁZ ELŐTT Farkas And 1» INGYENFELÜGYELET átszántott, makacsul előtte álló, s már el nem távolítható tükörben. Csakugyan nem távolítható el? Talán. De menynyi minden köti hozzá, menynyi szál szakadna ki vele élete gyökérzetéből! Bolondság és bűn erre még gondolni is. Mi maradna meg őbelőle egy ilyen csonkoló műtét után? Elfogta a jeges rémület. Nem is a válás felködló lehetősége ijesztette meg, hanem az a bizonyosság, hogy tönkremenne bele. De ha nem, akkor is csak öreg, kihasználásra való figura lenne egy friss érzelmeket és cselekvő testet kereső fiatal nő szemében, múlt és jövő, sőt jelen nélkül. Hiszen ham lehetne megismételni a volt érzéseket és kábulatokat. Es fel lehetne még újra lobban tani a haj dián volt emberi reményeket? Igazán és valójában nem. És éppen ez az aminek a tudata és súlya . „Ügy érzem több leszek, helyesebben csak ezután leszek igazán én, ezután teljesedlk ki az egyéniségeim és az életem.” „Ezután teljesedik ki.. “ Az asszony végighúzta ujjait az arcán. Könnyedén és óvatosan, hogy lehetőleg ne ' érintse a horpadásokat, s mindazt, amit megváltozottnak érzett, s amit akarata és rémülete ellenére szüntelenül alakított az idő. Alig észrevehetően, mint amikor egy ház falát téglánként hordja el, bontja le a könyörtelen, alattomos ellenség. Kiteljesedés! Hiszen már meg volt, már része volt benne a győzelem, a ,.mindig így marad” nagyszerű és símtvalóan ostoba kísérőzenéjével. De akkor, amikor ez a diadal áthatotta, még nem nyíltak meg belül a múlandóság, a pusztulás előérzetónek mélységei, amelyeknek partján olykor olyan fagyasztó, végleges magányban szédeleg, mintha senkije sem lenne és nem is lett volna sohasem. Az urára pillantott, a tiltott cselekedetek borzongásával. S udta, azért így, mert a magánynak ez az érzése nem valiható be, még a tekintetével sem közölhető. S önmagának sem mondhatja meg világosain. Ez azt jelentené, hogy minden erőfeszítés hiábavaló volt az eltelt, közös évtizedek alatt, az élet végső szakaszát egyedül kell végigcsinálni, akár hajdan, a születést, és majd egyszer a halált, Nem, nem! Át kell ugrani a mélységeken, s nem engedni a va- cogtató vonzásnak, a tehetetlenné tévő, erőt, életvógyat megsemmisítő szédületnek. — Felesleges volt olyan sokáig keresni a szemüvegedet — mondta Fábián, amikor már odalenn az utcán karon, fogva mentek az autóbusz- megálló felé. Hangján ismét átütött a fojtott ingerültség. — Miért? Miért? — kérdezte az asszony. Ösztöneivel már régen tudta a választ, s a szive megrándult. — Az a lázas kutatás a táskádban . .. Miért kellett azt Annláknak látni* hogy... — Hogy már nem tudok szemüveg nélkül... De hiszen legalább tizenöt éve, hogy azzal olvasok... És te most kezded restellni ... Mert ez annak a jele számodra, hogy én már... — Bolondság! Hogy restelleném ... — mondta mesterkélt nevetéssel, zavartan az ura. — De igen, igen. Ezt így még soha ... A hangja elfulladt. Nemcsak a szája fehéredéit el és kezdett reszketni, hanem a lelke is. Miféle, összetartozásukat és közös életüket szaggató, om- lasztó folyamat lehet az, miféle reménytelen, de kínzó vágy másfajta emberi lehetőségek után, ami ezt a dúlt, elnyomhatatlan miértet még az utcán is kimondatta az urával! Karja kicsúszott a férfi karja alól. Oldalról ránézett annyira ismert arcára, amin az utóbbi időben állandósult a feszült, szenvedő kifejezés, mint belül a megállíthatatlan romlásnak, pusztulásnak az az érzése, ami előidézte. Az asz- szonyból brutálisan tört fel a gondolat, mint a fájdalom, ami felszínre lökte: — Hát mit képzelsz, de te az vagy, olyan vagy, amilyen voltál? A hajad ritkulása, a ráncaid, a szemed, szád sarkában, a nyakadon, a két kezeden .,. Azok csak a tükörben és csak a magad számára láthatók? Az állad alatt megereszkedett: bőr... a tartásod változása ... Az egész világon egyedül csak én. tudom letörölni rólad a kopás szaporodó jeleit, mert egyedül az én szemem lát annak és olyannak mégis, mint.,. Vagy talán éppen ez fáj neked, éppen ez a baj? — Ne haragudj — szólalt meg az ura és mintha roppant távolságon nyúlt volna ét, megfogta a felesége könyökét — én csak azért... mert hiú vagyok rád. Éis nem akarom, hogy mások... Némán várakoztak a megállónál és némán szálltak fel a befutó autóbuszra. Már nem kaptak ülőhelyet. A peronon álltak, velük szemben fiatal, szinte gyermeki párocska kapaszkodott össze. Minden zökkenőnél egymásra kacagtak, friss készséggel, s hosszan, mintha végtelen tartalékból pazarolnának. Együtt rázkódtak a kocsival, szándékosan felerősítve a ritmust, valami tárgytalan és éppen ezért mindenre kiterjedő boldogsággal. — Ezek még előtte vannak mindemnek — ötlött fel az asszonyban. — Még csak ezután kezdődik el számukra mindaz, ami... A z urára nézett, mert magán érezte a tekintetét. Mindketten tudták, hogy a párocska ugyanazt a gondolatot juttatta eszükbe. És egyszerre fordultak félre, mintha valami szégyenletes és titkolni való dolgot próbálnának elrejteni egymás efcől. — Jó napot! — köszönt vidáman a szerelő. — Plotnyik Pantyelejev. Bocsásson meg, hogy nem egyedül jöttem, de az óvoda tatarozás miatt zárva, a feleségem dolgozik, így Szórj ozsét nincs kire hagyni. Egyik nap én viszem magammal, a másik nap a feleségem. Ma én vagyok a soros. Ingyenfelügyelet, tud ja... — Ma apuci a sojos — erősítette meg Szerjozsa, és előrenyomult. — Nyugodjék meg, nem fog zavarni a munkámban. Ültesse le valamelyik sarokba, adjon neki valami képeskönyvet* és addig megül, amíg én befejezem a munkát. Szerjozsát bevittem az abéd- lőbe. Leültettem egy fotelbe, és odaadtam neki Jean Eff el karikatúraalbumát. Mi a szerelővel hozzákezdtünk a munkához. Megnézegette az ajtókat, új zárakat szerelt fel, én pedig megadtam a további utasításokat. S ekkor éktelen csörömpölés hallatszott. — Szerjozsa! — kiáltotta a szerelő, Szerjozsa nem válaszolt Pantyelejev különös tekintettel nézett rám, letette szerszámait, és lábujjhegyen az ebédlő felé osont. Én — utána. Szerjozsa nem volt az ebédlőiben. Benéztünk ide, benéztünk oda, de Szerjozsa — sehol. Kis idő után újabb csörömpölés hallatszott, méghozzá a hálószobából, A zaj irányába rohanva észrevettem, hogv az ebédlő asztaláról hiányzik a kristólyváza. Berohantunk a hálóba: a szőnyegen pozdorjé- vá törve ragyogott a csillár. Am Szerjozsa — sehol. Idétlenül álltunk a háló közepén, amikor az ágy melletti éjjeliszekrényről leesett a telefon. — Egy pillanat! — kiáltott fel Pantyelejev: — Megvan! Lehasalt a szőnyegre és benyúlt az ágy alá. — Itt van. de nem érem el. Mivel lehetne kipiszkálni ? — Várjon, van egy pergő- csalás horgászfelszereléseim. — Remek! Kifogjuk mint egy csukát! — Tekerheted! — hallatszott az ágy alól Szerjozsa hangja. — Azonnal! — válaszolt Pantyelejev. — Itt a halász, hol a halacska? — Hu-hu! — hallatszott az ágy alól. Pantyelejev válaszolt a gyereknek, és úgy látszott: a játék nem éppen újkeletű. Pantyelejev mozgatni kezdte a botot az ágy alatt. — Akadj rá, halacskám! Akadj csak, de vigyázz, a pikkelyed meg ne sérüljön! — Ne félj — biztatta felhe- vülten Szerjozsa, — ránts ki! Pantyelejev átnyújtotta nekem a botot: — Tekerje, én pedig óvatosan kihúzom, nehogy a horog beleakadjon. Óvatosan tekertem, míg végre előbukkant Szerjozsa. Csupa mocsok volt a portól. Egyik kezében a telefonzsinórt markolta, a másikban féltett kristályvázánk megmaradt darabját. Pantyelejev nyomban szede- lőzködni kezdett: — Ne haragudjon — mondta szerszámosládáját szorongatva, — holnap megjavíttatom a telefonját. Egész éjjel nem aludtam. Folyton csak járkáltam,’ összie- szedegettam a csillár- és vázamaradványokat, majd felsebzett ujjaimat j Adózgattam. Reggel csengettek. A küszöbön egy fiatal nő állt — Jó reggelt! '— köszönt kedvesen, -y A telefonközpont technikusa vagyak; tegnap elromlott ugyebár a telefonja? Roppant megörültem. — Bocsásson meg — mondta a nő, — nem egyedül vagyok. Tudja, az óvoda tatarozás miatt zárva, a férjem munkában van, a gyereket nincs kire hagyni, ezért hol ő, hol én magunkkal visszük. Ingyenfelügyelet, ugyebár .. „ Egyik naip vele van, a másik nap velem. Most éppen én vagyok a soros ... — Ma anuci a sojos — szólalt meg Szerjozsa, előlbújva anyja háta mögül, és még mielőtt bevághattam volna orra előtt az ajtót, otthonosan előrenyomult. Nftum Labkovszkij: Fordította: Beraté Rozália NÖGRÁD — 1974. március 24., vasárnap 9
