Nógrád. 1974. január (30. évfolyam. 1-25. szám)
1974-01-06 / 4. szám
JßKELY ZOLTÁN: A BORBOGÁR Pincék zugában, nagy hordák alatt, hol gyökerek döfték át a falat, s hói évszázadokig senki se jár — lakik a borbogár. Magába szívta étooroK tüzet, közelében szinte izzik a lég! Dünnyög magában, mindig mámoros, s úgy ragyog, mint a kárbunkulus. Csak egyszer láttam, egy félpercre tán, aihogy benyúltam a labdám után: oly’ rémítőn lángolt fel az a hely, hogy félvakon rohantam onnan eL .1 Azóta is vágyakozom e vad izgalomra a forró föld alatt, s ha egyszer végre odaérkezem, azt sem bánom, ha kiég a szemem! Áldozatomra ő megváltatok: tüzes, fekete lánnyá változik, s teste ágyamban mindig hajnali órákban fog majd felparázslani! HRISZTO BOTEV: • OSZTOZÁS Társak vagyunk őrömben, gondban, a szivünk egy ütemre dobban; utunk is egy s történjék bármi, # sohasem fogjuk észt megbánni 4 fr Az utókor megméri tettünk és ítélkezik majd felettünk. Még nem lobban csillag elébünk? Mindegy! Előre! Dong a léptünk. Éltünk küszködve, néha szebben, messze vetődve, idegenben; nevettünk, — sokszor hadakoztunk, — ezután is mindent megosztunk. Már tiszta fénnyel int a Holnap, ne bánd, ha a gazok gúnyolnak! Szánkat némán ös&zeszorítju'k, nem csikarják ki drága titkunk. Minket az élet vad csatáján nem győzhet le az arany bálvány: előre rontunk száz csatán át s dalba öntjük a népünk vágyát Gondolat, érzés: ez a fegyver, megküzd majd roppant seregekkel. Addtt szavunk szent — menjünk megosztozunk most a halálban! bátran: Képes Géza fordítása • 125 éve született Hriszto Botev, akit a bolgár Petőfi nek nevezhetünk. Költészetükben és életükben sok a közös J vonás. Hordozói voltak koruk nagy eszméinek, harcba száll- I tak ezekért tíz eszmékért, és életüket is feláldozták a sza] badságért Te ezen vihogsz? A csődület közepén vertek egy embert. Az ember akit vertek, vékony volt, amolyan horpadtmellű, hivatalnok, szemüveges és talán ötvenéves' lehetett. Az ember aki verte, akkora volt. mint Cassius Clay a nehézsúlyú ökölvívás exvilágbajnoka. de izmai talán még a néger bajnokén is túltettek. , Fakóra mosott kék trikóing fedte szőrös mellkasát és a felsőkarján tetovált halálfej. Vastag nyakán, homlokán izzad- ságcseppek gyöngyöztek, ami — tekintettel a kánikulára meg a fizikai erőkifejtésre — egyáltalán nem volt meglepő. A horpadtmellű szürke nyúlszőrkalapja már laposra nyomva tanyázott a földön, és a szemüvegét is képtelen volt megmenteni. Egy közepes erősségű pofon lesodorta, a következményhez nem szükséges nagyobb fantázia, hiszen az izomember szandálos lába. cserepekké Toppantotta. Nem is cserepekké, üvegporrá! A horpadtmellű már vérzett. orrán, száján, fülén. Az izomember csak izzadt, lihegett. meg néha káromkodott. Utált ugyanis kánikulában verekedni és ezt többször ki is fejtette a csődületnek, hogy leginkább ezért haragszik arra a pasasra. — Egy pofa hideg sör ilyenkor. nem bunyó! — recsegte, aztán rögtön farbarúgta a horpadtmellűt, mert hallatlanul ingerelte, hogy sör helyett neki ezt a nyavalyást kell abriktolnia. — Ügy vagyok én ezzel — közölte továbbá —. hogy ha belejövök, akkor nem bírom abbahagyni! Ennek meg olvan buzi pofája van. hogv elütlegelném egy hétig, de hát én se vagyok- egy állat, pihenni nekem is kell. nem igaz?! A horpadtmellű összecsukott. Le a nagy szandálok elé. Olyan volt az egész ember, mint egy összegyűrt zsebkendő. amibe valaki vérző orrát törölgette. Hörgő hangokat hallatott és úgy nézte hunyorogva a két poros barna szandált. mintha tőlük várna segítséget. Kár volt. Először az egyik szandál rúgta fejbe, azután a másik. A csődületnek ez már feltűnt Azért a brutalitásnak is van határa! Egy kövér asz- szony. akinek bevásárló szatyor volt a kezében, odasúgta egy sovány asszonynak, akinek nem volt bevásárló szatyor a kezében. — A gazember! Amaz bólintott és megborzongott Elképzelt a gazembertől egy pofont és rögtön gyászruhában látta a családját. Egy nagydarab hentes, aki fehér kötényben szaladt át a szemközti húsboltból, tanácsolta a mellette álló nagy hajú fiatalembernek, hogy hívjon rendőrt, mert ez már disz- nóság! A nagy hajú fiatalember élénken helyeselt abban, hogy ez disznóság. de nem ment rendőrért Másfél éve lejárt a személyi igazolványa, minek ezt napvilágra hozni? Két vidéki tsz-tag. akik a tsz-költségén. hivatalosan jártak Pesten és még volt egy órájuk a nézelődésre a vonat indulásáig, azon tanakodott, hogy a falujukban vajon ki tudná megrakni ezt az izomembert. — A Lacza Pista —■ mondta az- egyik — a Lacza Pista elintézné! — A Lacza Pista?! — nézett a másik. — Tán megártott a hőség komám? Ezt csak a cigány Gerzson tudná helybenhagyni. De az úgy. hogy ennek lepedőbe szednék össze a csontjait én mondom neked! — A Gerzson?! — röhögött a laczapistás. — Na hát azt még én is kigurnyasztom. ha kifogok egy jó formát! Pacal az. csak behemót! Az izomember ekkor felemelte a horpadtmellűt. Nem szeretett hailongani. Reumás volt a dereka és ha hajlongott. akkor fáit. Márpedig, ha valaki a földön fekszik, és azt pofozni akarja, sajnos le kell odáig hajolni. A rúgás pedig helytelen dolog a szandálra való tekintettel. Ki tudia mikor lophat új szandált? \ Nem volt tehát más megoldás. fel kellett emelnie a hor- padtmellűt. Igen ám. de a horpadtmellű sehogy sem akart megállni, csak csuklott össze mint a collstok. Mérges lett. Ezt a pofátlanságot! Ar ra vár talán ez a nvikhaj. hogy tartsa is. pofozza is. nahát. ez mindennek a teteie! És ráadásul ebben a büdös hőségben. amikor snúrozni vagy ultizni lehetne egy pofa hideg sör mellett a haverokkal! Ez meg itt kiszolgáltatná magát, a rohadt! Körülnézett A csődület ettől kicsit távolabb mozdult a moraj is halkabb lett — Te — bökött a hagy hátú felé az izomember — gyere csak ide! A nagy hajú kiesig tétovázott. majd odalépett. Az izomember nekitámasztotta a horpadtmellűt — A hóna alatt fogd. te huligán. aztán tartsd jó erősen. Ha hagyod összerogyni, meg- kooasztlak! A nagy hajú fogta a hor padtmellűt. az izomember kifújta magát és piszkos zsebkendőiével felitatta nyakáról, homlokáról az izzadságot. — Piszok egy meleg van! — mondta a csődületnek. — Egészen beleizadtam! Csupa luasok már rajtam ez a trikó is. Röhögsz! — mered a horpadtmellűre, aki mint egy rongybaba lógott a nagy hajú karjaiban. — Te ezen vihogsz?! Lekent egy hatalmas pofont — Vihorászik! — magyarázta elképedve a csődületnek. — Ehhez mit szólnak?! Ennek még van kedve vihorászni?' Persze könnyű a bitangnak. 5 nyugodtan vihorászhat. amíg én itt izzadtra melózom magam! Már a karom is fáj! Higyjék el nekem, fáj mind a két karom! Olyan csontos ennek a pofáiéi, mint egy lónak! A feje mint a bazalt! Miből van a fejed, te?! v Rávágott egyet a feiére. — Mint a kő! Én mondom maguknak, mint a kő! Egy tuskót előbb széthéisítanék. mint ennek a fejét. Bitang kemény feje van. az szent! Nem hiszik? — bámult az egyik tsz-tagra. a gerzsonos- ra. — Na jöjjön, fogja csak meg! Elámul milyen kemény! A tszrtag odalépkedett, megfogta. — Kemény — közölte elismerően. — Azt hitte, hogy hazu- dok?! — Már miért hittem volna? — tisztult hátrább az ember. — Maga üti. maga tudja! Erről eszébe jutott az izomembernek. hogy valóban ő üti. és most nincs idő trics- tracsra. ezért gyorsan odasózott egyet a horpadtmellű gyomrára. Nem nagyot, inkább csak olyan játékosat, de a feje még ettől is mélyebbre bi- csaklott a nyomorultnak. És ekkor lődörgött arra Darázs Pál. Először azt hitte, borítékos sorsjegyet árusítanak, és már kaparászott a zsebében pénz után. gondolta, most az egyszer vesz egvet. de amikor a közelébe ért. látta. hogy bizony nem borítékos sorsjegyet osztogatnak. Egészen más az. amit itt osztogatnak. bár első pillanátra nem látta ki az. akinek osztogatják. Azt hitte, a nagy hajúnak, csak amikor a csődület széléig ért. látta meg azt az emberre emlékeztető valamit, a nagy hajú karjaiban. Megdöbbent Darázs először mindig megdöbbent, mielőtt ütött volna, mert alapjában véve soha sem szeretett verekedni. Annak ideién az ököl- ' vívást is azért hagyta abba. mert sainálta mindig kiütni az elenfeleit. Márpedig ha ő ütött, az ellenfél terült és általában slasgal kellett fellocsolni. Ezért inkább hor- gászni kezdett szabad ideiében. meg verseket írt. Azért néha kísértett ökölvívó múltja ugyanis pincér volt az egyik kispesti étteremben. így hát alkalmanként kénytelen volt ..ringbe” szállni. Darázs tehát megdöbbent, aztán mivel jól vasalt, égszínkék nyári ruha volt raita. szép lassan levetette a zakóiát. — Fogja, de vigyázva! — adta oda egy mellette álló szemlélőnek, aztán már ott állt az izomember' előtt. Az izomember ugyan magasabb volt, de ilyen helyzetben ez elhanyagolható körülmény, annál is inkább, mert csak másodpercekig volt magasabb, addig amíg Darázs hatalmas ökle le nem fektette a tűzforró aszfaltra. Olyan látványt keltett fakóra mosott, kék trikójában, mint aki napozik. — Ez igen! — kiáltotta a nagy hajú. mert nagyon tudta érté!-: el ni a szép ütéseket. Szenvedélyes ökölvívóraiongó volt. — Hová tegyem mester — kérdezte szolgálatkészen a nagy hajú. a kezében tartott horpadtméilűre célozva. — Oda — intett Darázs egy hűvösebb hely felé és megvárta. amig a nagy hajú odavonszolta a horpadtmellűt és lefektette mint egy csecsemőt. Nem volt ideje felemelkedni ebből a műveletből, mert Darázs egy pofonnal a harpadl- mellű mellé fektette. — Ki látta még a verekedést?! — fordult a csődület felé Darázs, majd megragadta az egyik tsz-tag kabátját. — Maga itt volt?! — Most jöttem — nyögte a tsz-tag — a komám tanúsíthatja! De nem tanúsíthatta. Mind a ketten elterültek. Aztán elterült még a hentes, a két szatyros asszony közül az egyik, a másik elszaladt rendőrért. továbbá elterült még egy kopasz gyógyszerész, vagv várnőr. két vasutas, egy pszichológus. aki a lelki vonatkozásait figyelte a verekedésnek. egy ismert fővárosi színész, egy absztrakt festő, egy kiadói lektor, egy színházi dramaturg, egy munkakerülő... Aztán kijött az URH. a mentők, a hullaszállítók, fényképészek. újságírók, kicsit később a tűzoltók is. akik tűz híján az embereket locsolták fel. Darázs Pál felvette égszínkék zakóiát. maid készségesen elmagyarázta, hogy ki kicsoda. — Ez itt kérem — mutatott az akkor tápászkodó izomemberre — a verekedő! Az ott. akit vert. Ezek pedig — intett a tömegszállás felé — ezek a gyáva szemetek, a nézők! Vagy ha így jobban tetszik, a tanuk! — Maga szerencsétlen — förmedt rá a rendőrtiszt — maga itt félholtra vert egy csomó embert! — Embert? — kérdezte nem kevés gúnnyal Darázs Pál. és körbejártatta szemét a csatatéren. — Nem téved ön? — Akkor is! Nem a maga feladata igazságot szolgáltatni! Nem a dzsungelben vagyunk! — Bizony. — helyeselt gyenge hangon az izomember — ez. tisz úr kérem, egy vadállat! Mert kérem szépen én csak beszélgettem itten a haverommal, mindenki tanúsíthatja, aztán jött ez és csak lecsapott! Éledezni kezdtek a többiek is. A Aagy haiú dagadt arccal ténfergett elő. és a szatyros asszony összeszedte a s-ét?”rult karalábét. Föléledt a hentes, a két tsz-tag, a két vasutas^ a kopasz gyógyszerész, az ismert fővárosi színész, az absztrakt festő, a kiadói lektor, a színházi dramaturg, a munkakerülő és a pszichológus is visszatért a tudatalattiból... csak a horpadtme’.lűt vitték el eszméletlenül a Koltóiba. — Ki kezdte a verekedést?! — kérdezte szigorú hangon a rendőrtiszt, mire mindanv- nyian Darázs Pálra mutattak. — Ő — mondták kórusban és bizonyságul kapott pofonjaik helyét simogatták az arcukon. Tóth Máté Miklós LÖRINCZY ISTVÁN: Csokonai monológja 7. mint a lengő Hold olyan sápadt vagyok csontkezemben égnek rőt borok éjjel mulatok s reggel II. a régholt cimborákkal egy lány melléről álmodok megyek fehér hajjal a jeges utadon rongyos köpenyemet cihái ja a szél és gömbszememben a verseim sírnak s megfagyott ölével rámtapad a tél NÓGRÁD - 1974. január 6., vasárnap
