Nógrád. 1973. december (29. évfolyam. 281-305. szám)

1973-12-24 / 301. szám

KA Csodálatos karácsonyi ajándéka Józsikának még csupa me­se a világ. Elhallgatná reg­geltől estig a tündérekről, bo­szorkányokról szóló történe­teket, s amikor azok, akiket édesanyjának és édesapjának hisz. unszolni kezdik; mondd csak e: Józsikám, hogyan ke­rült 1 ide, ő is mesébe kezd, az ó szűk kis világában fa­kadt, egyszerű történetbe: — Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy gyere­kek. A gyerekek feküdtek a csöndben. Akkor jöttek ér­tem. Jössz Gyarmatra? Én meg azt mondtam; igen. Fel­öltöztem, és jöttem. Megyek, édes apucika! Jössz? Igen, igen, igen, igen! Rövid történet, de Józsika is csak mindössze öteszten­dős, s a furcsa ellentéttől, amely szegényes szókincse és az előadás színessége, a kisfiú ártatlan vidámsága és a törté­net szomorúsága között feszül, egy kicsit elfacsarodik az em­ber szíve. NEM ISMERI A SZÜLEIT; állami gondozott. Csak ven­dégségben van Kapitány La- josék balassagyarmati lakásá­ban, immár harmadszor. Ka­pitányné tavaly karácsonykor hozta el az intézetből, hogy legalább az ünnepen megkap­hassa azt, amiben, egész évben hiányt szenved, a szülői sze- retetet: — Nekem is van fiam, de tavaly bevitték katonának, és karácsony előtt egyszerre üresnek tűnt a lakás. Gyerek nélkül csonka ünnep a kará­csony, mert kinek szerezzen az ember örömet? így aztán Kapitányné szét­nézett az intézetben. — A Műanyagtechnikai In­tézetben vagyok telepvezető meséli tovább. — Kará­csony előtt szóltam még két asszonynak, hogy hallottam az állami gondozott gyerekek patronálási lehetőségéről, így végül is többen mentünk ki az intézetbe. Bevittek a háló­szobába, hogy válasszak. Ott ült Józsika az ágyon törökü­lésben. Ránéztem a gyerekre, mondtam, öltöztessék fel, el­visszük ö meg siettette az óvónőt, fogta a férjem kezét szorosan, nehogy ott hagyjuk, így történt... AZUTÁN NYÁRON IS HA­ZA VITTÉK a kicsit, három hétig üdült Balassagyarma­ton. Az intézetben azt mond­ták nekik, ne mutassák a gyerek előtt, mennyire meg­szerették, mert hiányzik majd neki az otthon, a család, ha majd vissza kell menhie. Tel­jesíthetetlen kérésnek tűnt. Inkább azzal vigasztalták, hamarosan újra jönnek érte, legyen addig türelemmel, s Józsika mindig beérte néhány szemrehányó szóval; „azt mondták, szerdán jöttök ér­tem. Sok szerda elmúlt azó­ta!” — Örökbefogadásra nem gondoltak? — Nem gondolhatunk rá — mondja halkan Kapitány Lajos. — Én a határőrségnél dolgoztam, de leszázalékoltak. Hátgerincsérvem van, s ez minden évben lever a lá­bamról három-négy hónapra, olyankor megbénulok. Ki fog­lalkozna akkor a gyerekkel? A feleségem dolgozik... — Majd meglátjuk még zárja le a témát Kipitányné. — Annyi biztos, hogy ránk mindig számíthat, itt mindig otthonra talál. — Csöndesebben, kisfiam, nem szabad kiabálni! — szól oda közben a szomszéd szo­bában hancúrozó Józsikának, aki ma különösen jókedvű. Nem is csoda, mert ezen a napon ugyancsak forgalmas a lakás, egyre-másra nyitnak be a szomszédok ismerősök. Min­•tavasz a télben — kulcsár felv. NÓGRÁD - 1973. decemhei 24., hétfő den csengetésre kiszalad, szé­lesre tárja/ az ajtót. Mindegy neki, ki jött, már szalad is vissza a szobába, leporolni a széket, s közben boldogan új­ságolja: — Megint jött valaki! Ide, ide tessék sietni, tessék leven­ni a kabátot! — Csillog a szeme, kipirul az arca; amíg Kapitányékat nem ismerte, egyetlen látogatója sem volt az intézetben. Az Új jövevény rendőrtiszt, Józsika azonnal félkapaszko­dik az ölébe. — Kit szeretsz a legjobban, Józsikám? — Édes anyucikát, édes apucikát, meg Jancsi bácsit! — Engem mondasz utoljá­ra? Miért nem először. — Mert először az édes anyucikát szeretem a legjob­ban — mondja Józsika, s át­mászik anyuka ölébe, aki megh%tottan simogatja meg. Végre megenyhül a vendég, iránt a kisfiú, s megmutogat­ja neki a Kapitányéktól ka­pott játékokat, köztük a ka­rácsonyra szánt ródlit. Előre oda adták neki, mert hiszen már leesett a hó, s ki tudja, meddig lesz kegyes a tél a gyerekekhez. Most aztán itt a gond, mit tegyenek a fenyőfa alá? — Egy úthengert nézett ki a kirakatban tegnap — súg­ja Kapitányné. — Persze, még meg kell néznem, mi az ára, de ha egy mód van rá, meg­veszem neki... Józsika nagyon hálás az ajándékokért, a szeretetért. Nem kérdi, miért kell inté­zetben élnie, pedig azt hiszi, valóban Kapitányné az édes­anyja : — Először Éva néninek szó­lított, de amikor hallotta, hogy a nagyfiam azt mond­ja, édesanyám, megkérdezte: Édesanya? Te édesanya vagy? Te az én édesanyám is vagy? Lehetetlen volt mást monda­nom, azt válaszoltam neki: igen... ■ / ÍGY TÖRTÉNT. Azóta már eldőlt az ajándék kérdése valószínűleg az úthenger ke­rült a fa alá, ámbár lehets ' ges, hogy valami más. Deb-' fontos ez? A legigazabb kará­csonyi ajándékot, a szeretetet az otthon melegét biztosan megkapja Józsika. Szőghy Katalin A CS Ez a ház el­__ri többi épületé­ül az egyre fej- I lődő Jobbágyi ‘ tői. Kívülről még nem is annyira, bár a fény itt apróbb ablakokon szű­rődik a helyi­ségekbe. Á ke­rítés nem ko­vácsolt - vas. csupán sűrű szövésű drót­háló. A ház melletti ólban itt is röfög a hízó, az udvar tiszta, rende­zett. Mégis, miben Az édesanya a különbözik Ács Andrásák portája a többitől? Abban, hogy a kapujuk mindig nyitva áll, az édesanya állandóan vár valakit. Most is. Ott ül a konyhában a tűzhely mellett. Az asztalhoz nem fér már. Az előbb még pajkosan viháncoló Pisti, Laci és Jóska éppen ebé­delni ültek. Az édesanya levelet olvas. Etelka írta Komlóról. Ma ér­kezik a vonattal, őt várják. Kisebbik nővérük, Kati el­ment valahová, János bátyjuk pedig még Apcon dolgozik. A testvérek nemcsak Etel- .cát várják. A három legidő­sebb lány, akik „kirepültek” a családi fészekből, férjhez men­tek, szintén jelezték érkezésü­ket. Karácsony, a szeretet ünne­pe, mindig kivételes nap az Ács család életében. A kilenc gyermek egyszerre láthatja egymást, szüleik pedig ilyen­kor nem győznek gyönyörköd­ni a gyerekekben. Ilyenkor a fáradságos hétköznapok, ha csak pár órára is, de feledés­be merülnek. Az öröm min­dent kárpótol. Kárpótolja a izük esztendőket, amikor le­szakadt a mennyezet, s a gye­rekek a kamrából átalakított szobácskábán húzták meg ma­gukat. Halkan, pisszegve jár­lak, nehogy kisebb testvéreik felébredjenek. Kárpótolja a irf­legkisebbekkel: Pistivel. Laci­val és Józsival piciknek azt az érzést, amikor az iskolában nékik mindig zsí­ros kenyér került elő táská­jukból. Kárpótolja a fájdal­mat, amely valamennyiüket átjárta Etelka vasúti szeren­csétlensége alkalmával. Sze­gény kislány mind a két lá­bát elveszítette. Ha Komlóról megérkezik, a legtöbb figyel­mességben, kedvességben ő ré­szesül. — Minek kellett nektek ki­lenc gyerek? — kérdezték szinte szemrehányóan az is­merősök. Az édesanya nem tudta hirtelen, hogy felhábo­rodjék-e vagy magyarázkod­jon. Inkább hallgatott. Néma­sága volt a tiltakozás azok vé­leménye ellen, akinek egy gye­reke sem volt. — Mit tudnak ezek az élet­ről? Honnan tudnák, hogy a gyerek nemcsak lemondást je­lent a szülőknek, hanem kife- jezhetetlen örömöket is — gondolta magában, ök gyere­keket akartak. Féltő gonddal nevelték fel valamennyit, s te­szik ezt ma is. Aki eddig el­ment a háztól, szakmával a kezében távozott. A legtöbb volt, amit a szülők adhattak, s most büszkén gondolnak ar­ra, hogy valamennyien helyt­állnak a munkában. Nem vártak segítséget. Az apa az apcl Qualitálnál dolgo­zik tizenhárom, éve Alacsony keresetű. Néha segélyt kaptak, s a mennyezet beszakadásakor kevés anyagot. Nemrég m.ég őt várták a pásztói kórházból. — Apuka mikor jön már haza? — néztek kérdően any­jukra a gyerekek. Az édesanya maga sem tud­ta, csak azért felelt, hogy nyugtassa a kicsiket:-L Nemsokára... A betegség miatti keresetki­esést nehezen viselik el. Sze­rencse, hogy János már dolgo­zik. Vízvezeték-szerelő, kere­setét az utolsó fillérig ányjá- + nak .adja. Az asszony maga sem tudja, miként, jön ki a pénzből, még szerencse, hogy van a családi segély, meg az idősebb lányok gondolnak né­ha rájuk, és ezt-azt küldenek. A karácsonyfa alá is sze­rény ajándékok kerülnek. Pis­tike, a legkisebb, titokban re­ménykedik. Kőműveskanalat szeretne. Az a vágya, hogy kő­műves lesz, s anyjának szép, nagy házat épít. Laci, ha majd megnő, festő lesz: — Olyan színekkel fogom a szobákat kifesteni, amilyet még nem is láttak — mondja. A há.z nem az övék. A ta­nácstól kapták. Pár évvel ez­előtt a község vezetői felaján­lottak egy nagyobbat, de hat­ezer forintot kellett befizetni. Honnan lett volna ennyi pén­zük? — Azt nem mondták, hogy kölcsönt is lehet felvenni — kesereg az édesanya, hogy tu­datlanságuk miatt ilyen lehe­tőséget elszalasztottak. Ácsnémost karácsonykor új­ra előveszi a tízliteres fazekat. Valamikor mindennap ebben főzte a levest. Amíg főz, a gyerekek szorgoskodnak. János két hétre való fát vág, a lá­nyok takarítanak. A kicsik él­vezik a sürgés-forgást, s a te­levízió képernyőjére mered te­kintetük. A kaput pedig, ha mindenv ki megérkezik, bezárják. Szabó Gyula Útban a harmadik „Én virrasztók majd fölölte...” AZ AJTÓNYITÁSRA a kétéves Robi szalad elém. Kikapja kezemből a táskát, és a heveróre teszi. Szépívű. sűrű szempillái alól huncutul néz: látták-e vajon, milyen ud vari as volt ?... Igaz. hogy emeletes, ám ré­gi. kolóniái építmény, az ahol Klauber Tamásék élnek egy szolgálati lakásban, de a két tágas helyiségben bőséges a hely, futkározhat a két gye­rek. — Helyük van. csak na’ gyón korszerűtlen már ez a lakás — mondja Klauberné. — Se víz, se vécé, nagymo­sáskor lépcsőn le. lépcsőn fel a vödrökkel. De ezt a kis időt már guggolva is kibír- iuk. tavasszal költözünk a Brezinára, az új. szövetkezeti lakásba, Két szobánk lesz. jobban elfér majd a harma­dik gyerek is. A 6 éves Tamás és a 2 éves Róbert után útban van a harmadik baba. — Az első fiunk. Tomi mindig- sírt. hogy mindenki­nek van testvére, csak neki nincs. így vállalkoztunk a másodikra, meg különben is szerettünk volna mellé egy kislányt. De most már nem adnánk Robit semmi pénzért. Klári anyu nevetve mesé­li. hogy már az első fiúnak gondolták ki a Róbert nevet, de amikor a szülés után megkérdezték, elsőinek a fo­lyosón várakozó férje neve iutott eszébe. Most ismét kislányt várnak a Klára-Beá- ta pevet kapja. Békán furcsálkodva vették tudomásul, hogy Ismét gyara­podik a Klauber család. Nem éppen szokott dolog, hogy három gyermek neve­lésére vállalkozik valaki. — Hallottam én is olyan megjegyzéseket; csak azért kell a harmadik, hogy köny- nyebben jussunk lakáshoz — mondja a mania. — Én meg erre azt mondtam, hogy én virrasztók majd fölötte, ha beteg lesz. én gondozom, én nevelem, senkinek sincs be­leszólása. Mi is négyen vol­tunk otthon testvérek, a nagy család a legszebb. Legalább tudja az ember miért ét, mi­ért dolgozik. — Nekem Is mondták, mi­nek a harmadik, van baj elég két gyerekkel is — teszi hozzá a családapa. — Hát éppen azért! így is sok min­denről le kell mondanunk, hát akkor már majd' ugyan­azzal a gonddal felnevelke­dik' a harmadik is. Szórakozásra sem idejük, sem pénzük nem sok marad. Néha elmennek moziba — felváltva. Vagy Klauberné megy és viszi magával a na­gyobb fiút. addig férje vi­gyáz a kisebbre, vagy fordít­va. A kis Robi közben ..dolgo­zik”. Előbb az „úiságíró né­ni” táskáiét borítja ki. két perc múlva a szekrényből húzza elő anyja. Hamarosan a iátékosdoboz felé ..orientá­lódik”. boldog, ha belemász­hat, csak győzzék a szülei kihúzkodni belőle. — Minden nap kitalál va­lami újat — meséli a mama. — Hiába, hogy Itthon va­gyok egész nap. nem unatko­zom soha. Délelőtt megfőzök, kitakarítok, aztán leülök ol­vasni. Sok könyvet veszünk, mind a ketten szeretünk ol­vasni. meg jó lesz maid a gyerekeknek is. ha megnő­nek. Kettőkor jön haza a férjem, délután elho’zzuk az oviból Tamást. Akkor aztán van itthon nagy ricsaj, gon­doskodik róla a két fiú! Nem tudja senki, milyen örömet ad á gyerek, csak aki maga is neveli! Klauber Tamás üvegfúvó az_ ^öblösüveggyárban. szép­mívű kelyhek kerülnek ki a keze alól. Megkeresi a havi 2700—2800 forintot. Ehhez jön meg a családi pótlék, és a gyermekgondozási segély. — Hogy tudnak kijönni a jövedelemből? — Nem mondom. hogy könnyén, de eddig még iu­tott mindenre — mondja Klauberné. — Három év alatt, hogy itthon vagyok, vettük a mosógépet, centri­fugát hűtőgépet. televíziót, meg azért ruházkodtunk is. Igaz. hogy mindent részletre vásárolunk, de másképp nem menne. Legutóbb is 1800 fo­rintot adtam ki csak ruház­kodásra. Vettem a kisfiúnak egy meleg orkán-overált. ki­lenc forintot kaptam vissza egy ötszázasból. Elég drága a gyermekruha! Januárban letelik minden részlet akkor végre eljutnak addig, hogy már gyűjthetnek is. Ahogyan ketten kikalku­lálták, kell bizony legalább 15 ezer forint hogy költöz­ködhessenek. és a legszüksé­gesebbeket megvehessék az új lakásba. — Amit itt lát, az mind a szüléink nagyszüleink bútora — mutat körül Klauberné — Régi darabok, de a gyerekek szobájába még nagyon jók lesz­nek. A másik szobát már ne­künk kell berendezni. Nagy szerencsénk, hogy az öblös- üveggyár kedvezményes köl­csönnel segít, hogy minél előbb i kifizethessük a lakást Szó esik az egykékről. Azok­ról a tehetősebb családokról, melyek idejük, pénzük miatt nevelhetnének több gyereket de „a mi. gyerekünknek min­dene meglegyen” jelszóval megmaradnak az egyke mel-- lett Klauberék élénken tiltakoz­nak: — Lehet, hogy a mieink nem járnak majd a legdrá­gább holmikba, lehet, hógy nem tudjuk majd felcicomáz- ni őket mint valami kará­csonyfát De úgy gondoljuk, hogy már csak az ő érdekük­ben sem szabad agyonkénvez- tetni őket. Megeshet, hogy ha most még győznénk is a drá­ga, szép holmikat, később már nem futná. És akkor a gyerekek szerencsétlennek éreznék magukat, hogy nem kapják a legújabb, legszebb darabokat. Jobb ha a boldog­ságot inkább a harmonikus kiegyensúlyozott családi életben találják meg. És ha rajtunk múlik, ezt mindenkor nyújtani tudjuk mind a há* rqm gyermeknek. KARÁCSONYRA haza­utaznak Gyöngyösre, a nagy­szülőkhöz. Meglepetést is visznek magukkal. A. nagy­szülők nem tudnak még sem az új lakásról, sem Klára-Beátáról. akit Klaube­rék annyira várnak. Szendi Márta T

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents