Nógrád. 1973. november (29. évfolyam. 256-280. szám)

1973-11-25 / 276. szám

Amatőr színjátszók - profi igények Z. . .mert vét­kesek közt cin­kos, aki né­ma. .— mondja Babits Jónása, s a hí­res verssor egy budapesti ká­véház falán már emléktáb­lába vésett fel­iratként is hir­deti a művész, az ember köte­lességét. A Jónás könyve híres soraiban így folytatja a próféta-Ba- bits: „.. .mert gyönge fegyver szózat és igaz­ság. Nincs is itt haszna szép­szónak, s imá­nak, csak harc­nak és a hata­lom nyilának. Én, Jónás, ki csak a Békét szerettem, harc és pusztulás prófétája lettem.” Betegágyán araszolta ezeket a szavakat a halálra készülő költő, hogy a fasizmus szédü­letében tántorgó országnak prófétálja a végveszélyt, ne­hogy a hamuba hulló Ninive sorsára jusson. Tette ezt az a költő, aki pályája kezdetén büszkén vallotta magát a mű­vészet elefántcsont tornya magányos lakójának. Aki ké­sőbb is sokszor hangoztatta A Liba és a Ló utca sarkán pan Potasonski jobbra for­dult, s majdnem összeütkö­zött egy fiatal hölggyel, aki korosabb férfiú társaságában andalogva sétált át az úttes­ten. Pan Potasonski hirtelen megállt. — Nézd már, ezt az átkozott csoroszlyát! — kiáltott fel dühösen. Az ifjú hölgy is megállt. — Mi, mi történt? — kér­dezte az öregúr, aki nem hal­lotta pan Potasonski lírai ki­törését, mert süket volt. — Te vak liba, te! — ordí­totta pan Potasonski. — Hát nem látsz a szemedtől? Ez az­tán a kultúra, te analfabéta vadkacsa! — Hogy beszélget ön egy hölggyel!? — háborodott fel az félelmét, tartózkodását a köz­vetlen társadalmi kérdésektől és finnyás ízléssel válogatta művészpéldaképeit, szomorú és zárkózott egyéniségének ha­zai és külföldi rokonszelle­mei közül. Mégis igazságtalanok len­nénk, ha Babitsot csak a Jó­nás könyve felől közelítenénk meg. Már a világháború köz­ben tanári állását veszti, egyetlen jámbor, pacifista, ki­öreg, miután pan Potasonski hatására néhány pillanatra visszanyerte hallását. — ön részeg! — Te vagy részeg, te birka­fejű! Boroshordó hasú, te, nem szégyelled magad, egy ilyen fiatal hölgyet elcsábíta­ni!... Néhány járókelő megállt mellettük. — Ez a részeg sértegeti a hölgyet — mondta az öreg. — Te vén bohóc, te csacsogó hímszarka, menj rögtön haza a keresztanyádhoz! — azzal pan Potasonski öklével indult támadásra. A járókelők töme­ge hátrább húzódott. A fiatal hölgy lovagja elé lépett, hogy így védje meg a támadástól. — Hordd el magad addig, amíg szépen vagyok, különben kilépek és beverem azt a ra­gyás képed!' rályellenes hasonlatáért, majd egyetemi tanári katedrát vál­lal a Tanácsköztársaság ide­jén. Ám akkor is leegyszerűsí­tenénk életpályáját, ha csupán társadalmi elkötelezettségének külső, vagy költeményeiben je­lentkező belső nyomait vizs­gálnánk. A tudós költő, vagy pontosabban: a költészet tu­dósa. a poéta doctus, ahogy már életében nevezték, sok­kal nagyobb hatással volt a huszadik századi magyar lírá­ra, mint azt az olvasóközönség sejti. Még azok is, akik vitat­ták költészetének bizonyos elemeit — mint József Attila tette kitűnő tanulmányában — a nagy ellenfélnek kijáró ala­possággal vágtak neki, hogy stílusának műveltségből, filo­zófiából, elvontságból emberi érzelmeiből font hálóját fel­fejtsék. S ha személyes barát­ja kevés író, művész lehetett, emberi, költői, céhmesteri rangja elfogultságaival együtt is egy szakma mércét mutató vezetőjévé emelte. S az irodalmi élet vezére betegágyán nőtt fel a feladat méreteihez, hogy így menny­dörögjön megtört testéből is a fasizmus minden veszedel­meire: „Irtsd ki a korcs fajt, s gonosz nemzedéket, mert nem lesz addig igazság, se bé­ke, míg gőgös Ninive lángja nem csap az égre.” November 26-án lenne 90 éves. — Honnan akar maga „ki­lépni”? — kérdezte váratlanul az idős úr. Pan Potasonski hirtelen el­hallgatott. Elvörösödött. — Kérem, bocsássanak meg — dünnyögte. — Az isten sze­relmére, elnézésüket kérem. Tévedés történt. Azt hittem, vagyishogy meg voltam győ­ződve arról, hogy kocsival va­gyok. Teljesen elment az eszem, hiszen nincs is itt a kocsim... Még egyszer, ezer bocsánat... — Nem tesz semmit — mondta barátságosan az ifjú hölgy. — Teljesen megértem önt. Ha kocsival vagyok, én is hasonló stílusban szoktam tár­salogni. .. Lengyelből fordította: Saiga Attila Nemzetközi szín játszófesz­tivált rendeztek a közelmúlt­ban Budapesten. Nyolc kül­földi és hét magyar együttes mutatkozott be. Első alkalom­mal rendeztek ilyen amatőr színjátszó-találkozót Magyar- országon és tapasztalatai elég érdekesek ahhoz, hogy néhány általánosítást leszűrhessünk. A következtetések előtt né­hány tény a találkozó bemu­tatóiról: több külföldi csoport — például a szovjet és a ro­mán együttes — hagyomá­nyos színpadi drámát muta­tott be hagyományos eszkö­zökkel. Más együttesek — ta­lán a részvevők többsége — a színpadi groteszkkel, komi­kummal, a diákszínjátszás hagyományainak élesztősével próbálkoztak. (Például egy kitűnő szlovák együttes, egy jugoszláv, egy lengyel pro­dukció, a budapesti Pince Színpad). Végül a csoportok egy harmadik része oratori- kus jellegű, mindenekelőtt versre vagy nemes irodalmi matériára épített olyan pódi­um játéka*. játszott, amelyben a koreografalt . mozgásoknak és a zenének egyformán fon­tos szerepe van. Az első következtetés ép­pen az lehet: nincs az amatőr színjátszó mozgalomnak kizá­rólagos útja. Nem lehet rá­fogni egyik vagy másik tö­rekvésre, hogy ez az, amit az amatőröknek csinálniok kell, ez az, ami korszerű — s a többit C] kell vetni. A maga nemében jó volt a szovjet együttes a hagyományos szín­házi előadással, egészen kitű­nőt produkált a szlovák együttes és a budapesti Pince Színpad, a burleszkjellegű diákszínjátszó-stüusban ugyan­csak kiváló produkciót lát­hattunk egy bolgár egyetemi csoporttól, akik egy regényt adtak elő, kevés szöveggél, sok mozgással, sok zenével. A könyvtermelés növekedése az NDK-ban Az NDK-kiadók könyvter­melése 1974-ben a mostani évhez viszonyítva megközelítő­en 7 százalékkal fog emelked­ni. A tervezett 5436 kötetet összesen 116,9 millió példány­ban (átlag 21 500) fogják meg­jelentetni. Ebben az évben az év végéig összesen 5335 könyv jelenik meg a piacon, valami­vel több, mint 109 millió pél­dányban. A. Potemkowski: tjfk eresz lez ödé$ A héten hó esett. Mit esett? Kavar­góit, süvitő széllel. Bolond április he­lyett, mondtuk, szeszélyes november. Mintha egy nagy dunna szakadt volna ki felettünk váratlanul, milliószámra hullottak alá a pelyhek. Olyan volt az utca, mint valami furcsa játszótér, a gyerekek örültek. Milne Micimackója elénekelhette vol­na a Zümmögő Versikét a hóesésről, itt a lakótelep tájékán, ahol élek, az 1930- as években úgyis „mesebeli” nevek dí- vottak: Kucord, Mikómái, Pokanyesés. Meg itt van a Hamuhegy is. A Kucord most is tölgyessel, fenyvessel, akáccal ékes. De nem volt itt mesebeli élete a gyermeknek sem I’ A Salgótarján története (1972) című monográfia szerint: „A község iskola­ügyének elmaradottságát az uralkodó­osztály művelődéspolitikája részeként kell felfogni. Az egyes osztályok gye­rekei nevelésében megmutatkozó külön­bözőségek tudatos politika megnyilvá­nulásai voltak, melynek célja a hatal­mon levők, a gazdagok műveltségi mo­nopóliumának a megőrzése. A kapita­lista társadalomban munkásgyemiekek- re, mint gyermekmunkásra volt első­sorban szükség. A salgótarjáni bányák­ban a gyermekek 14 éves korral már felnőtt munkásnak számítottak, de még az ipartörvény értelmében is ipar­hatósági engedéllyel 12 évnél fiatalabb gyermekeket is fel lehetett venni bá­nyamunkásnak. Az üzemek éltek az ol­csó gyermekmunka lehetőségével. Weltner Jakab 1903-ban a salgótarjáni népgyűlésen kénytelen volt élesen ki­kelni és feljelentéssel megfenyegetni a bányák vezetőit, a 13—14 éves munkás- lányok 12 órás kizsákmányolása ellen.” Két ízléses műsorfüzet lapozgatása közben jutott eszembe mindez. A füze­teket — formailag hasonlóan a salgó­VASÁRNAPl JEGYZET Gyermekek napjai tarjáni műsorhoz — a Megyei József Attila Művelődési Központ és a Nóg- rád megyei Moziüzemi Vállalat adta ki. Az egyik műsortájékoztató az általá­nos, a másik a középiskolások számá­ra készült. A tájékoztatót az 1973/74-es tanévre tervezték az oktatási és a köz- művelődési intézmények rendszeresebb együttműködése jegyében. A tájékoztatók pedagógusoknak, szü­lőknek, tanulóknak készültek azért, hogy lássák, milyen műsorok, rendez­vényeit állnak rendelkezésre az oktató­nevelő tevékenységben, s hol tölthetik el hasznosan, kellemesen szabad idejü­ket az iskolások. A műsorfüzetben. — természetesen — a már korábban be­vált, hagyományos programok (gyer­mek- és bábszínház, hangverseny, gyer­meknap és fenyőkarnevál) is helyet kaptak. De újdonságokkal is lehet szá­molni. Például e tanévben indul elő­ször iskolamozi, s megrendezik a diák­napot az általános iskolásoknak is. (Kö­zépiskolás diáknapot már harmadik éve rendeznek az év közi tanítási szünetna­pokon.) A művelődési központban mű­ködő kiscsoportok programjai is vár­ják a város általános iskolásait., Diák­napot négyszer rendeznek, az iskola­mozi osztályonként három alkalommal játszik, a művészeti csoportok öt szak­körben, gyermekklubban számítanak az érdeklődőkre, négyszer játszik a gyer­mekszínház, ugyanennyiszer lesz hang­verseny, kicsiknek, nagyoknak fenyőfát állítanak, karnevált rendeznek, s gyer­meknap várja őket sok játékkal. Aki­nek véleménye van — márpedig ilye­nek bizonyára sokan lesznek — megír­hatják, le is rajzolhatják, azt s pályá­zat formájában elküldhetik a művelő­dési központba. A középfokú intézmények tanulói miben válogathatnak? Az ifjúsági szín­ház, hangverseny, diáknap, filmklub már jól bevált program. Üj kezdemé­nyezés számukra az iskolamozi, amely­nek programja az adott osztály tana­nyagára épít (a Tanterv és Utasítás alapján készült), így az anyag jobb fel­dolgozását segíti. Az „Art •kino”-előadá- sok a kortárs filmművészet kiemelkedő alkotásait mutatják be. A „Pódium 1973/74” című előadássorozat a világ- és a magyar irodalom nagy költőinek műveit ismerteti meg. Januárban meg­rendezik a szakmunkástanulók napját, a diáknaphoz hasonlóan. A szakmun­kásképző intézet diákotthona ifjúsági klubéletének változatosabbá tétele je­gyében a művelődési központ havonta nyilvános klubnapot rendez az otthon lakóinak. Minek sorolnánk tovább? Régen tud­juk, az üveghomlokú ház a város sok ezer diákjáé is. Dehogy gondolhatott erre — akár álmában is — például Gönczöl János igazgató-tanító, aki 1871- ben a bányatelepi iskola első tanítója­ként jött Salgótarjánba, s 1905-ben ment nyugdíjba. Pár éve a város egyik festője megfestette a planétás embert, vállán, papagájjal, dobozában cédulák­kal, amelyeken a jövő áll. Hol van már az egykori község, egykori város, a haj­dani közönség? 1902-ből ismerjük az el­ső tudósítást mozgóképszínház műkö­déséről, a salgótarjáni piactéren be­rendezett színházban tekintette meg a közönség az angol—búr háború képeit, s vicces jeleneteket. Milyen jövőt jó­solt ekkor a planétás ember? Tóth Elemér Nem osak igazságtalanok azok, akik egyik vagy másik színpadi törekvést érdemte­len előnyökhöz akarják ju­tatni, hanem figyelmen kí­vül hagyják azt az alapigaz­ságot, hogy az amatőrök tö­rekvései sem független! thetők attól a közegtől, ahonnan jöt­tek, nekik sem lehet figyel­men kívül hagyniok saját közönségük igényeit, mint ahogyan nem tehetik ezt a profi színházak sem. Nem véletlen például, hogy a minszki szovjet együttes Szimonov-darabot játszik a hagyományos realista szín­ház eszközeivel, hiszen egye­bek közt azért kapták meg a nagy tisztességnek számító Népszínház nevet, mert pro­dukcióikkal rendszeresen lá­togatják azokat a kolhozfal­vakat, amelyekbe egyébként élő színházi elődás soha nem jutna él. Világos, hogy a bu­dapesti Pince Színház joggal építhet arra a fővárosi fiatal­ságra, amelyik megfordul a különféle klubokban, van már bizonyos jártassága a színházi életben, de akiket ugyanúgy „meg kell fogni”, le kell ül­tetni, akiknek figyelmét tar­tósan meg kell ragadni, s ezért az ő nyelvünkön» az ő zenéjükkel, az ő hangvéte­lükkel kell közeledni hozzá­juk. S joggal tarthat igényt egy intellektuálisabb jel­rendszer befogadására a bol­gár együttes, amely elsőren­dűen az egyetemista fiatalok számára játszik. Azt lehet tehát újabb kö­vetkeztetésként levonni, hogy egy életképes amatőr együt­tes fenntartásának, fennma­radásának két alapfeltétele van: egy fantáziadús rendé- zőegyéniség és annak a kö­zegnek a többé-kevésbé pon­tos számba vétele, amelyik előtt az együttes rendszere­sen játszani fog. Végül egy utolsó tanulság, amely elsőrendűen a magyar együttesekre vonatkozik. Többségük ugyanis az orato- rikus pódiumjáték műfajával jelentkezett. Ennek a játék­stílusnak sok előnye van, s jó hagyományai is, hiszen az ötvenes évek közepe táján megrekedt amatőr színjátszás úgy ..mászott ki a kátyúból”, hogy áttért az irodalmi szín­pad formájára. A műsorokat maguk állították össze, s többnyire nemes irodalmi nyersanyagot használtak. Megszólaltatáshoz nem any- nyira színészi, mint inkább előadói készség kellett, amely ugyan nehéz műfaj, de t.alán egy amatőr számára mégis jobban járható, mint a sok­kal több oldalú készséget kívá­nó színjátszás. Nos, ez az iro­dalmi színpadi forma él to­vább a magyar együttesek' többségénél, gazdagodva a ze­nével és a kollektív mozgások bizonyos koreografalt elemei­vel Bizonyára sok lehetőség van még ebben a formában is, de nem ártana, ha a ma­gyar együttesek többet fog­lalkoznának tagjaik színészi készségének fejlesztésével, is­kolázásával. Abban a pilla­natban ugyanis, ha az orato- rikus pódiumjátéknál na­gyobb igényű mű előadására vállalkoznak, még a leksike- resebb csoportok is — mint ezen a versenyen a tatabá­nyaiak — csak félmegoldá­sokhoz jutnak el. Egyetlen verseny, amelyen mindössze hét magyar együt­tes szerepelt — s talán nem is mindegyik a legjobb pro­dukciójával — nem feltétle­nül alkalmas messzemenő kö­vetkeztetések levonására. Fi­gyelmeztetésre talán inkább. Ez a kis utólagos beszámoló éppen ezt a figyelmeztetést szolgálja. Bernáth László így beszélünk mi (3.) Egy kaptafára A cipész előkeresi kaptafá­ját, ráfeszíti a felsőrészt, a talpbélés kerül alulra, majd a talp következik. Amikor kész, következik a másik ci­pő, azután a harmadik, soka­dik. És egyik éppen olyan, mint a másik. Nem csoda: egy kaptafára készültek. Ha csak a cipők készülnének egy kaptafára... Egy merőben más foglalko­zású személy előveszi jegy­zetfüzetét — és néhány szót. Például ezeket: éjszaka, tán, lány, paripán. Előkeresi a kaptafát és elkészíti a tánc­dalt: „Holdvilágos éjszakán, miről álmodik a lány...” A későbbi táncdaliró utód ismét előkeresi a négy szót, picit változtat rajtuk. Az „éjsza­kánkból éjszakám lesz, a „paripánkból kapitány. A „tán” és a „lány” maradhat... A kaptafa tehát a cipészek és a táncdalírók eszköze? Sajnos, nem. A jelentések írói is gyakran odanyúlnak a polcra, hogy a saját szakmájuk kaptafája se­gítsen a sok, vagy éppen na­gyon kevés mondanivaló meg­formálásában. „Szükségesnek látjuk, hogy a műveltség gya­rapítására irányuló feladatok mellett konkrétabban és haté­konyabban foglalkozzanak a szakmai műveltség növelésé­vel, \ különösen ott, ahol...” „Igény mutatkozik a kölcsön­zés kiszélesítésére, kezdemé­nyezzék a klubok megalakítá­sát, a széles tömegek számára, ahol mód nyílik...” A jelentésekben mindig mód nyílik, különösen a konkrét te­vékenységek végzésére, ame­lyek mindig rendkívül jelen­tősek, mélységesen fontosak, hatalmas erőfeszítést igénylők stb... Egész sor kaptafaalfajt le­hetne megkülönböztetni, pél­dául irány szerint, hogy „le­felé”, a „területre” küldik-e, vagy „felfelé” a jelentést? Aszerint is különböznek a jelentéskaptafák, hogy mező- gazdasági, kereskedelmi, vagy mozgalmi beszámolóról van-e szó? Az írott szó más használói­nak széles tömegei is megta­lálták a maguk kis kaptafács- káit. Van ezek között szókap­tafa (a cipész csak szandált készít ilyenen), és vannak mondatmonstrumok megalko­tásán való csizmadia-kapta­fák. Helytállnak a hócsata hőset — hallottam télen. Nyáron az aratási csatáról, ősszel a be­takarítási ütközet hőseinek helytállásáról olvashatok. Ezek a helytálló hősök mindig kemény kézzel markolják a. .. Ide behelyettesítendő a lapát, a csákány, a kombájn kor­mánykereke (vagy amit akar­tok). Az arcukat csípi, marja a ___fagy, a hóvihar, a gabo­n amezők forró pora, az őszi hideg eső. Akad írástudó, aki­ben egy kis táncdalirói gon­dolat is bujkál, s jelentésük­ben — tudósításukban, beszá­molójukban — az éjszakán, tán, lány, paripán mintájára előregyártott költőiség bujkál. Gyémántkeményen szikrázik, pattog a rög, az izom, a hó, a kar, a láb, a csákány, a lapát, a kapa... Isten mentse az olvasót, vagy a beszámoló hallgatóját attól, hogy a szerző a jelentés­írók magasabb polcaira nyúi- káljon kaptafáért. Abból sem­mi jó nem sül ki. Akkor a hó­csata hősei konkrét tettekben végzik a lapát vertikális mo­bilizálását, a hórétegek diffe­renciálását. (Igaz, közben helytállnak!) Az aratók pedig rendkívül jelentősen, mélysé­gesen és komolyan izzadnak, a társadalomban elfoglalt he­lyük teljes öntudatában... Mi legyen hát a kaptafával? Vessük a tűzre? Azt nem kell tennünk. De — maradjon a suszter műhelyében. Vincze Isivúi r NÖGRÁD — 1973. november 25., vasárnap 7

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents