Nógrád. 1973. november (29. évfolyam. 256-280. szám)

1973-11-15 / 267. szám

„Hogy ott virágozzanak, ahol gyökeret hajtottak.,.'" — Hát egy cseppet rosszkor Jöttek, most főzzük az ebé­det. meg aztán abban a szo­bában most aludt el a kisutur ita. No. de azért csak kerül- ienek beljebb a konyhába. Azt elhiszem, hogy szépek ezek a tányérok a falon, hét ha még majd a szobát is megnézik, mert azért csak besettemke- dünk lábujjhegyen. Bizony, a minap svédek voltak itt. va­lamilyen vendégek, a pásztói­ak hozták el őket hozzánk. Azoknak a szemük-szájuk is elállt a csodálkozástól... Kíváncsian mentünk Óra- vecz Dezsőné, Erasi néni népi szobájába. A múltba csöppen­tünk: fiókos kaszmyi, porcelán- lámpa díszes csüngőkkel, tu­lipánosláda, plafonig rakott menyasszonyi ágy, a falon pedig népi festésű tányérok; madarasak, virágosak, embere­sek ... A régi korok hangula­tát csak a gyermek álmát őr­ző rácsos kiságy töri meg. A kiságy helyére cifra bölcsőt varázsol a képzelet. — Honnan vannak ezek a bútorok? No, majd elmondjuk valahogy, nagymama* jöjjön már. segítsen! — Mondom ón, fiam, hát! Sok minden még az anyósomé vót. régi bizony minden, na­gyon régi. Én meg Oravecz Pétemé, Ilonka néne vagyok, tudja-e hogy 1900-ban szület­tem? Az idén töltöm a 73. évet — együtt megyek a ka­lendáriummal. No. figyeljenek csak! Itt Bujákon a menyasz- szonyi bútor régen egy négy­fiókos kasznyiibol, meg egy tu- linanosládából állt. Semmi több nem vót. No, kapott hoz­zá a menyasszony kilenc ván- kust, egy kis dunnát, nagy dunnát, hű, a párnák selyem­síkosak vótak, a lepedő meg csupa pamukoe. Guzsallyal fontuk mink a staférungot. de az oszt egy életre szólt. No. adtak még a menyecskének 12 pár früstökölni valót, hat da­rab szakajtóruhát. Te, Erzsi, mutigasd má’ meg nekik, hagy lássák szemmel is. A konyha sarkában álló, sú­lyos, barna szekrény megnyí­lik, s mi bekukkanthatunk a kincsek közé; szövött-fonott, kézi munkával hímzett kelmék, ötven-hatvanéves térítők, száz­éves színes-cifra rojtos ken­dők — színes mesevilág. Ab­roszokba szőtt boldogságok, virágmintába álmodott szerel­mek. — Ezt nézze, ezt a csipke­betétes menyasszonyi lepedőt. Tudja-e, hogy régen má’ az is­kolába mutigatták a serdülő­lányoknak a tanító kisasszo­nyok a menyasszonyi lepedő- készítést? Má. akkor gondol­kozhattak a lányok a nász fö­lött. No, oszt amikor kimarad­tak az iskolából, akkor má’ ezövést-fonást tanultak, Ilonka néne fáradhatatlan, csillog a szeme, szinte megif- jodik, amikor a fonóról kezd mesélni. Hangja csupa hun­cutság. Kevés a szó, az írott gondolat, hogy visszaadja tör­ténetei, tájszólása ízességét. — Szép dolog vót a fonó, amikor színpadon leadtuk, a mai legénység szemét-száját tátotta. No. ösezehittuk a szép, bátor lányokat kedden este kezdtük a ionost, hogy ked­ves legyen. Szóltunk a legé­nyeknek is. De azok meg csak nem gyünmek. Egy jóképű lány meg azt mondja’ vará­zsoljuk ide őket. Ránt egyet mindenki kenderéből, oszt’ énekli; evenkó, evenkó, min­den legény idevaló, Halljuk, hogy ugat a kutya má, gyün- nek a legények, énekelnek is. Le tudja írni, vagy mond­jam lassabban? Én is sietnék, fiam, meszelem a házamat, de má’ csak elmondom, ha el- gyüttek ide, majd meszelek éccaka. No, mondom akkor tovább. Szóval kukucskázik a legénység, csók kéne nekik. Így elhumcutkodtak, a munka meg csak lassan haladt. Tud­ja-e, amikor mink ezt Pesten, még a negyvenes években agy nagyszínházba leadtuk, hát mindenki csak velünk foglal­kozott, minket fényképezett. A pesti hegyes sarkú cipőseket mind lefőztük. Tízéves forma, gyerek nagy­ságú baba áll a szoba sarká­ban; 12 szoknyát visel, csip­kés pru&zlikot és gyönyörűen munkált zabkát (blúzt). A ba­bát az ügyes asszonykezek bu- jáki népviseletbe öltöztették. — Csinálgatjuk mink ezt még ma is, amikor van rá időnk. Mert nagyon szeretjük a régi dolgokat. Mindent meg­őriztünk, nem úgy mint sokan a faluban, hogy a díszes tá­nyérokból etették a libákat, meg házalóknak eladtak min­denüket. Tudja-e aranyom, azt se értem én. hogy minden fa- lubó énekelnek, szerepelnek a népek, minket meg sehova se visznek, nem törődnek ve­lünk. Pedig Buják se alabb- való, mint más falu. Próbál­jon má szólni valahol! Ilonka nénének és népes családjának megköszönjük a szíves vendéglátást, a renge­teg élményt. És útitársaimmal azon meditálunk, a bujáki há­zak padlásain, a szekrények mélyén, mennyi-mennyi feltá­ratlan értéit, népművészeti munka rejtőzhet. És mennyi népszokás és dal a fejekben... A faluból kell valaki, aki ösz- szegyűjti, megmenti ezeket a kincseket, hogy ott virágoz­zanak ismét, ahol gyökeret hajtottak,.. — k. m. — tévéajánlatunk Mai 10.55: Budapesti tavasz. Magyar film. Márlássy Fé­lix rendező filmje 1955-ben készült, a felszabadulás 10 éves évfordulóján mutatták be, s azóta sokszor felújítot­ták. Az akkori nézők több­sége így vagy amúgy szemé­lyes részese volt a világhábo­rúnak, Budapest ostromának, a nyilas rémuralom tombolá­dnak. Azóta csaknem har­dline év telt el; felnőtt egy olyan nemzedék, amelyik csak könyvekből ismeri azt a kor­szakot. A film érzékletes nyelvién elmondott történet újbóli műsorra tűzése ezért is fontos, helyes lépés volt a tv részéről, hiszen a huszon­öt év alattiak életének egyet­len perce sem telt háborúban. A film Karinthy Ferenc azo­nos című regényéből készült (a forgatókönyvet Thurzó Gá­borral közösein írták), s az utolsó háborús hónapok vilá­gába, 1944. karácsonyára viszi el a nézőt. Budapestet körül­vették a felszabadító szovjet csapatok, ám a városban a nyilasok és németek az urak, A Duna-pairti kivégzések napi­renden vannak, a szirénák naponta többszőr is felvijjog­nak, b az emberek rohannák a pincéikbe. A film hősei különbözőek; magukat mentegetek és elál- latiasodott barbárok —, áldo­zatok és hősök. Vannak, akik mindenbe beletörődnek, v s hagyják, hogy sorsuk vezérel­je őket és akik maguk vezér­lik sorsukat. A film a fel­szabadulás mámorító pillana­taival ór véget- De addig so­kaik osztályrésze lett az ér­telmetlen halál. A film fő­szerepeiben Gábor Miklóst, Gordon Zsuzsát, Molnár Ti­bort, Rajczy Lajost. Rajnai Gábort, Mezey Máriát, Somló Istvánt. Ascher Oszkárt és Bánhidi Lászlót láthatjuk. 1 Gerencsér Miklós t ijy rá: Dl MAII LÓ (35.) I Amikor elérkezett a végve­szély, mégsem tartott a Pest­iéi távozó kormánnyal, hanem visszatért a hadsereghez. Mégpedig Görgey seregéhez, ;> melyet Tokajnál lelt meg visszavonulás közben. Ezzel bizonyította, hogy semmi sérelmet nem hordoz magúban Görgey ellen. Bátyja, a másik Knézich, a ni tábornokunk. Szerencsés ember. Hozzánk tartozhat. Adjá Isten, hogy örvendezni tudjon a szerencséjének. De attól tartok, nem fogja töké­letesnek érezni a szerencséjét. Eddig még soha nem mer­tem megkérdezni magamtól, máért nem szeretnek bennün­ket. Alig van nép a birodal­munkban, amelyik nem nyúlt volna fegyverhez ellenünk. Mi iszlirákok jószándékiú, becsü- iesre méltó embereknek is­merjük magunkat. Erényeink számosak és szemibetűnőek. Civilizáljuk a felelősségünk alá tartozó országokat, pár­toljuk a szorgalmat és a mű­4 NÖGRAD - 1973. veliteéget, közigazgatásunk mintaszerű, védelmezzük a hit és a tisztesség érdekeit, tehát az erkölcsi közjót, tekintet nélkül az anyanyelvi hovatar­tozásra. Épp így a nemzeti esetlegességtől függetlenül boldogulást kívánunk minden­kinek, aki helyesli misszión­kat és cselekvéssel vállalja össiaemiberl ideáljainkat. És mégsem szeretnek ben­nünket. Legalábbis kevesen szeretnek bennünket. Miért? A leghelyesebb lenne, ha nem kíváncsiskodnék. De hiszen maga a kérdés árulja el' kí­váncsiságom okát. Sóvárgunk azért, hogy szeressenek ben­nünket. Fogadjanak: el min­dent, amit mi akarunk, amit véghez viszünk. Fogadják el boldogan, feltétlen helyeslés­sel. A szeretet osztatlan mo­solya fogadjon bennünket mindenütt, ahol jelen va­gyunk. S mert nincsen így, sértő­döttek vagyunk. Ki nem elé­gített hiányérzetünk átfordul november 15., csütörtök ] valamiféle szentimentális fáj­dalomba. Ezt a fájdalmat le­hetetlenség bevallani, nincs hát egyéb választásunk, mint a gőg. A leckéztető gőg: meg­büntetlek, ha nem veszed tu­domásul, hogy kötelező szeret­ned Ausztriát. Minden felhozható érv sze­rint kötelező lett volna a sze­retet gróf Leiningen-Westen- burg Károly részéről. Család­ját nemzedékek óta hűséges katonai szolgálat köti biro­dalmunkhoz. összes férfiági felmenői magas parancsnoki posztokat töltöttek be őfelsé­ge hadseregében. Még az sem fogható rá, hogy szoros egyé­ni érdekek fűznék a magyar rebeilióhoz. Szülőföldje a hes- seni tartomány, csupán há­zasság ,révén kapcsolódik Ma­gyarországhoz. Igaz, egyik dédanyja szülte II. Rákóczi Ferenc feleségét, de hát lehet- e jelentősege ennek a roman­tikus emléknek olyan osztrák katonatiszt életében, akinek valamennyi kötődése Auszt­ria szilárdságát kívánja meg? Arisztokrataként, besse­rn németként, osztrák tiszt­ként egyaránt bizalmatlanul kellett volna szemlélnie a magyarok lázadását. Kossu- thék republikanizmusa főne­mesi érdekeit, születési előjo­gait veszélyeztette, németel- lenességüket eleve el kellett volna utasítania, katonaként pedig sokkal több dicsőségre számíthatott a mi oldalunkon, mint a magyarok kezdettől kudarcra ítélt polgárháborús kalandjában. Gróf Leiningen-Westenburg mégis a bukott ügy hive lett. Mindössze harmincegy éves, Többre töre A Mátraaljai Állami Gazda­ság sziráki kerületénél az el­múlt esztendőben szervezték meg a dolgozók csökkentett órarendszerű általános iskolai oktatását, az úgynevezett 80 órás formában. A gazdaság vezetői, a beiratkozott embe­rekkel egyetértésben felismer­ték a tanulás szükségességét, fontosságát. — A hetedik osztály, a mű­velődési ház közreműködésé­vel tizenhat fővel indult be, akik közül ketten morzsolód­tak le menet közben — mond­ja Lőrincz Zoltán, a Sziráki Általános Iskola igazgatója. Az oktatás — melyet a heíyi tantestület tagjai végeztek — ebben az iskolában folyt. — Elégedett'volt-e a felnőtt tanulók szorgalmával, igyeke­zetével? — A legmesszebbmenőkig az voltam. Rendszeresen el­jártak az órákra, készültek. Különösen a még fiatal, de már harminc éven felüliekkel voltunk a kollégáimmal elége­dettek. Nem azért, mert ők voltak döntő többségben, " ha­nem, mert ők voltak a legkitartóbbak is. Annak ide­jén beiratkozott a hetedik osztályba két fiatal, úgy 18— 19 év körüliek lehettek. Ele­inte csak eljártak az órákra, aztán el-elmaradoztak, majd végleg elmaradtak. Nem volt kitartásuk. — Véleménye szerint miért? — Sajnos, mert nem érzik a tanulás szükségét, a tudás hiányát. De ebben a szülők is felelősek. Ugyanabban a cipő­ben járnak, mint fiaik, aki­ket nem fognak komolyan a tanulásra. Hallottam egy olyan 18 éves fiúról is, akinek édesapja ré­gi párttag, munkásőr, de a fiát nem tudja — vagy talán nem is akarja eléggé? — a nyolc osztály elvégzésére szo­rítani. A fiú többször elkezdte már az iskolát, de mindig ki­maradt. Szerencsére azonban nem ezek az esetek dominál­nak, s számuk évről évre csökken. Vajon miért tanul az or­szágban az a sok-sok ember, aki valamilyen — mindegy milyen — oknál fogva nem végezte el rendes időben az általános iskolát. S közöttük is sokan tudják már, hogy a nyolc osztály nem minden, csak alap, amire még — ha az ember haladni akar a karral, lépést tartani a fejlődéssel — rakni kell. Ezért járnak a sziráki gazdaságból is jó né- hámyam nem csak az e hónap­ban beinduló ötödik—hatodik illetve nyolcadik osztályba, hanem a különböző techniku­A legifjabb lázadó tábornok. Pozsonyban élt, amikor el­kezdődött a tavalyi felfordu­lás. Éppen áthelyezés alatt állt, az István főherceg gya­logezred századosaként ké­szült az ő családi nevét vise­lő Leiningen-ezredbe. Ebben az átmeneti helyzetben fel­használta szabad idejét arra, hogy ellátogasson a Bánátba, felesége rokonaihoz. Látta, mi történik ott. Ugyanakkor olvasta a la­pokban a király és a magyar hadügyminisztérium által közö­sen foganatosított kinevezése­ket. előléptetéseket. Mint a legtöbb tiszt, ő sem gyanította még, milyen áthidalhatatlan ellentétek mérgezik a biroda­lom ügyét a látszólagos össz­hang mélyén. A határokon in­neni rácok és a határokon túlról átszivárgó szerbek mind nagyobb méreteket öltő táma­dásáról azt hitte* hogy azok csak helyileg érintik Magyar- országot, máskülönben a Habsburg Monarchia egésze elleni kihívásnak tekintendők. Mivel pedig illetősége és szolgálata egyaránt Magyaror­szághoz kötötte, úgy gondolta, a lehető legszabályosabban jár el. ha a magyar hadügymi­nisztériumban jelentkezik szolgálatra. Lépése ellen se­honnan sem emeltek kifogást, sőt bátorítást kapott a Bánát­ban szolgáló, a politikai viszo­nyokban ugyancsak tájékozat­lan osztrák tisztektől. Kérését nyomban teljesítette Mészáros Lázár magyar hadügyminisz­ter, és beosztották szolgálatra Kiss Ernő hadtestébe. (Folytatjuk} mokba, szakközépiskolákba. Bármennyire is közhelyízű, de igaz: a tudást nem lehet elvenni senki embertől. Szlobodnyik Lajos mezőgaz­dasági gépszerelő Vanyarcról jár dolgozni a gazdaságba. A munka mellett tanul, A Gö­döllői Agrártudományi Egye­tem piliscsabai gyakorlóisko­lájában fogja megszerezni ha­marosan, tízhónapos tanulás után a technikusi oklevelet. A magas, fekete hajú, határo­zott fellépésű fiatalember a balassagyarmati Szántó Kovács János Szakközépiskolában és Gimnáziumban érettségizett négy évvel ezelőtt. — Milyen törekvések vezet­ték a további tanulásban? — Nem lebegtek előttem anyagi előnyök, amikor bei­ratkoztam az iskolába, hiszen fizetésem — ha végzek —- nem lesz magasabb a mosta­ninál. Csak a képzettségem. De a munkámhoz, nincs szük­ség arra, hogy papíron bizo­nyítsam magasabb képzettsé­gemet. Aid:or miért tanulok? Ez szerintem alapvető emberi tulajdonság, és kell is, hogy az legyen mindenkinél. Az iskola összeköti a gyakorlatot az el­mélettel, az ember jobban megismeri a ' szakmával kap­Ipz volt a címe annak a mű­sornak, melyet Lengyelfi Mik­lós először szerkesztett a te­levízióban, amelynek 1964 óta munkatársa. Nevéhez fűződik a „Nyílik a rózsa”, a „Röpülj páva”, és a most induló „Airamypéva” nemzetközi népzenei versenynek szerkesz­tőd mimikája. És számos port­réidul, az ismeretlenség ho­mályában munkálkodó embe­rekről, kisebb közösségekről, kihaló mesterségek őrízőiről... — Ön a televízió szórakozta­tó és zenei főszerkesztőségé­nek népzenei csoportvezetője. Azok a műsortípusok, melye­ket következetes hűséggel szervez és irányít, a népmű­vészet elkötelezett hívéről vallanak. Miért választotta élethivatásának a múlt érté­keinek felkutatását? — Sopronban születtem, de „somogyinak” vallom magam, ugyanis ott nőttem fel, a pá­pai illétve a csurgói gimná­ziumban folytattam tanulmá­nyaimat. Ez utóbbi iskolában volt egy tanárom, ma a mar­cali múzeum Igazgatója, a ne­ve Együd Árpád. Ö szervezett egy tánccsoportot, amelynek én Is tagja voltam. Táncolni csak nótaszóra lehet, a nótát hangszerekkel kísérik, az egy­szerű hangszereket öreg falu­si embereik készítik... Fá­rasztó mezei munka után a fafaragás csendjébe megpihe­nő parasztoknak, apró abla­kok világosságához bújó hím- zSasszonyoknak és örömöt- bánatot rigmusba költő „nóta­fáknak” emlékét tettem ma­gammal, amikor jelentkeztem az Eötvös Loránd Tudomány- egyetem néprajz szakára. — 1964 óta dolgozik m tele­vízióban. Mivel folgalkozott addig, az egyetem elvégzése utón? — Nem fejeztem be tanul­mányaimat. Negyedéves vol­tom, amikor megalakult az Állami Népi Együttes. Hívtok és_én boldogan mentem. 1950 —52 Időzött aktív táncos vol­tom az együttesben. 1952-ben felkértek a Színház- és Film­művészeti Főiskolán a táncfő- tonszak vezetésére. 1956-ban ez a szak megszűnt; az ezután következő években különböző kulturális intézményeknél vol­tom állásban. — Hogyan került a televí­zióhoz? — Bánki László, a televízió egyik rendezője meghívott vendégként egy népzenei mű­sor szerkesztésére. „Megérett a búza”, ez volt az összeállí­tás címe. * —- Milyen műsorokat szer­kesztett az első években? — Mint az osztály neve í& elárulja* ahol dolgozom; saó­csolatos dolgokat, megfelelő elméleti képzettséggel pedi g jobban tudja csinálni azokat. — Bírja a munka melletti tanulást? — Igen. Nemrég jártam kö­zépiskolába. fiatal vagyok. Nem olyan nagy erőfeszítés hát szamomra a tanulás, no­ha nagy az anyag, sok a ta- nulnivaló. — A gazdaságnál segítik a tanulásban? — Hát. .. Ahhoz tisztázni kellene, hogy milyen fajta is­kolába is járok. Nem ellenzik a tanulásomat, de egyeiőre ta­nulmányi szabadságot nem kapok. — S ha megszerzi a techni­kusi oklevelet, mit csinál? — Itt maradok, és végzem a munkámat tovább — válaszol­ta habozás nélkül. S ha másért nem is, de ezért -— úgy gon­dolom — érdemes lenne a gazdaságnak, amely annyira megértő általános és középis­kolásaival szemben, ha tisz­táznák a fiatal gépszerelő tanulásával kapcsolatos kérdé­seket. Hisz’ az emberi tudás gyarapítása, a tanulás segítése — a törvény adta lehetősége­ken belül — nem magánügy.., — S — a búza...” rakoztató műsorokat. Kabai-ét, táncdalfesztivált... Bevallom, ez utóbbi népszerűsége adta azt az ötletet, melyet maiam­ban is csak félve mertem elő­ször kimondani: „Miért ne csinálhatnánk mi is, a népze­nei osztály is, fesztivált?” El­gondolásomnak volt egy prak­tikus magyarázata is; nem voltak fiatol népdalénekesek. Utánpótlásra volt szükség. 1967-bein a televízió meghir­dette a „Nyílik a rózsa” cimű vetélkedőt, melyen 18—30 év közötti férfiak és nők vehettek részt. Népdalt illetve magyar- nótát kellett énekelniük. A műsornak a közönség körében sikere volt, ezt bizonyították a hozzánk érkező szavaztok ez­rei. Nem úgy a sajtó és a népművelési szervek képvise­lői között. Dörgedelmes hangú cikkek jelentek meg; „Miért kell magyarnóta-énekeseket képezni?” „Miért támaszt fel e-gy halott műfajt a televízió ?” Sokan még ma is „nyilik a bicska” címen emelegetik ezt a műsort. És ezekkel az embe­rekkel még ma sem tudom megértetni, hogy a televízió akkor már a Röpülj páva-so­rozatra készült. És jól tudtuk, hogy ha ez a műsor megbu­kik, nem a televízió egyik műsora bukik meg, nem a szerkesztő és a rendező, ha­nem a magyar népdial! Ennek a felelősségét keltett vállal­nunk. Ezért volt szükség az első vetélkedőre, hogy annak: a tapasztalatai alapján meg­találjuk a biztos utat ahhoz, hogy a népdal visszatérjen új­ból az ünnepek órái közé. ■— A „Röpülj páva”-8orozat egyértelmű sikert aratott. Az országban ma is körülbelül »00 pávakör működik. Véle­ménye szerint tovább fejlődik ez a mozgalom akkor is, ha megszűnik a televízió nyilvá­nossága előtt való szereplés lehetősége? '-— Erre a kérdésre a most megindult Ananypáva nem­zetközi népzenei verseny vá­laszolni fog. A verseny egyik, feltétele: a részt vevő csopor­tok, magyarok és külföldiek egyaránt, csak 12 fővel indul­hatnak. Most eldől, hogy kik azok, aíkiik „csak” azért dol­goztak, hogy a televízióban szerepeljenek, és kik azok, aki megleltek a magul: szá­mára az ének és tánc öröméi:, Hiszek és bízom abban, hogy ez utóbbiak vannak többség­ben. Az egyik pávakor pél­dául, melynek tagjait megyé­jük benevezte a versenyre,, nem vállalták el a szereplésit, — Gk 45-en vannak — mond­ták. — És a jövőben is 45-en, vagy még többen alkarnak együtt énekelni. Ugye megérti, hogy miőrt vagyok optimista? László Hona „Megérett

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents