Nógrád. 1973. október (29. évfolyam. 230-255. szám)
1973-10-07 / 235. szám
ANYÁM az utolsó otthon hol sterilizálják jajveszékelésemet az utolsó négy fal amely a magánügyeket nem hallgatja ki az utolsó. ágy mely nem birtokol de mindig befogad az utolsó hang amelytől eltűröm a tagadószavakat az utolsó hallgatás melyben kibillen a zajszintmérő mutatója az utolsó példakép ’ nagyvárosok Robinson Crusoe-ja az utolsó kapcsolat melyben érdek nélkül szolgálom magamat s az első szív amely hibásan improvizál bizonytalan dobolása a múlandóság bizonyossága Lengyet Anna GYURKOVICS TIBOR: NYÁRUTÓ A kertben fürdőruha szárad, lejár a nyár, ahogy a nap, megperdülnek a napraforgók az elveszített ég alatt. Zuhan a föld, minden vasárnap egy végtelen gödörbe hull, szőlőkarók, fekete kardok merednek ki a föld alól, az almafa, az alma fája ' nyári karácsonydíszeit őrzi, azután egycsapásra gyümölcsöt, ágat elveszít, a nagysúlyú, verődő gerlék vörös lába a földhöz ér, aztán ijedten fölrepülnék, nagy testük csattog, mint a szíj. A nyírfák közt olyan sötét van. mintha éjszaka volna még, a nádas mélyén önmagába, befelé hullik a vidék. A víz végül kirajzolódik, ez is elmúlik, ez a nap, olyan a hajnal, mint a vércse, mikor,az áldozatra csap. Lengyel Péter: FÉRFIFEJ akadt egy földből kiálló gerendadarabon. — Íme — mondta energikusan —, ez is megteszi. Hasonlít is a bombákra, amikkel hőseink harcoltak. Nos, parancsnok? A férfi látva, hogy a fatorzó, amit odahozott a fiú, elkorhadt és penészes, s ha óvatlanul fogja meg, még fel- sebzi a tenyerét, sietett a válasszal. — Nem, a halálraszántak csapata nem jó. — Miért? — Túl nagy lesz a veszteség. .. — Mit számít nékik a halál! ök kezdettől fogva készek erre. — Mégis, ez nem megy. — Akkor mit tegyünk? A férfi lassan felállt, lerázta magáról a sarat, megtörölte derekát Ügy gondolta, hogy most már be lehet fejezni a játékot. Végigsimított arcán és megtapogatta fejét. Tekintete a felnőtt fölényét és parancsoló akaratát fejezte ki. — Elég ebből a hülyeségből, nézzünk a dolgunk után. De a kis legénynek ez egyáltalán nem tetszett. — Neee — húzta el száját. Folytassuk! — Nem, én befejeztem — mondta szigorúan a férfi. — Nem játszhatom a végtelenségig. — A békaporontyok miatt? Etetni mégy őket? — Igen — mondta a férfi. — Sok mélj! a dolgom. — De mi lesz a ligettel? i * Megbeszéltük, ameddig el nem foglaljuk... — Nem fontos. Hidd el, nem fontos a liget. — Akkor — mondta fenyegetően a fiú — vasárnap nem megyek porontyokat fogni. — Ahogy gondolod — felelt a férfi. — Ha nem akarod, nem kell... Ha akarta volna, akkor sem tudta volna letagadni, hogy belsejében megingott valami. Agglegény volt, munkanélküli és bátyja családjával élt. De testvérének három gyermeke, bár szívesen játszottak vele, lekezelte. Lelke mélyén mégis nagyravágyó terveket érlelt — kutatómunkát folytatott, ehető békákat próbált tenyészteni. A férfi, akinek zsebpénze ritkán volt, békatenyésztéssel kísérletezett: bátyja gyermekeivel a városszéli tóból kihalászott békaporontyokat hordókba eresztette és figyelte, hogyan fejlődnek a kétéltűek. Mindezt persze túlzás kutatómunkának nevezni, hiszen nem volt más gyermeki időtöltésnél, szórakozásnál. Már maga a szó: békaporontyok, olyan komolytalan és sem anyja, sem bátyja, sem menyasszonya nem rokonszenvezett foglalatosságával. Maguk között úgy beszéltek róla, mint valami csodabogárról. A férfit nagyon bátotta, hogy bátyjának gyermekei, akiket szeretett, és akikkel gyakran járt a tóhoz, nem hallgatnak rá. — Meglátod, ha nem meÖrvös Lajos i Nyugati történet Lausanne- h2%emChene-en már messziről is látszik az a modem kis kávézó. Egyféléi az utca meredeken fut fel a pályaudvar felől, s lentről nemcsak az égbolt látszik az emelkedő házfalak közt, hanem ez a kávézó is, mert épp egy keresztutca sarkán tűnik szembe. Fehér csipkefüggönyein nem lehet kilátni, de a kávézóba úgysem nézelődni járnak az emberek. Varrnak akik hónapok óta, vagy még régebben látogatják, de talán még soha nem látták egymást. Az embér nem mindig lát, amikor néz, s épp ez a pihentető ezekben a kávézókban. Nem kell látni, elég, ha néz az ember, s önmagával foglalkozhat, gondolataiba mélyedhet, vagy éppen, üres szemmel bámulhat a levegőbe. És így teljesen vétettem volt, hogy Philippe észrevette azt a szőke hajú, fiatal nőt, aki teát ivott és papírlapok fölé hajolt. Philippe is afféle papírlapokat tett maga elé és egy expressf rendelt, mely Párizsban a presszókávét jelenti. De legnagyobb csodálkozására a felszolgálóm) egy hatalmas csésze kávét hozott ki, akkorát, , amekkorát egész álló napon át sem iszik meg- Tamácstalanüt nézett körül, s ekkor pillantotta meg maga mellett a szőke leányt. — Bocsánat — szólalt meg —, én nem egy csöbör kávét kértem, csak egy presszóíká- vét. Hogy lehet az, hogy ilyen sókat hoztak? A nő elmosolyodott. —■ Expresst mondott és azt hitték, hogy egy rendes csésze kávét kér. — Dehát Párizsban ez a presszókávét jelenti! — Ott igen, de itt, ha erős kávéit kér, risserato-t kell mondania. — Ez olasz sző, nem? — Igen, olasz szó. Erre a íelszolgálónőhöz lépett és elmagyarázta neki, hogy ő egy kis csésze erős kávéra gondolt, nem ilyen, töménytelen nagyra, A felszolgálómé odament az üzletvezetőhöz, a nyilván elsuttogta neki, hogy egy francia tévesen kérte a rissera- to-t. Mosolyogtak, s a nő már hozta is egy kis csészében a feketét, melyet franciául Is meg lehet nevezni: ez a „café serré”, a szoros kávé, vagy más néven „caffé á l’italien” Olasz kávé, persze ez a típus Párizsban még erősebb, még kövesebb, de itt is finom volt, s egy parányi csészében még egy kis tejet vagy tejszínt is adtak hozzá. — No, most már hozzáláthatok a dolgozatjavításhoz! — sóhajtotta megkönnyebbülten, úgy iélig-meddig csak magának. De ez megütötte a lány fülét, aki már saját munkájával foglalkozott. — Dolgozatot javít? — nevette el magát- — Én is azt csinálom. — Maga is tanár? — Igon, az vagyok. A különbség csak annyi volt, hogy a lány itt Lausanne-ban dolgozott, a fiú meg Párizsban, s néhány napra jött csak ide, egy másik középiskolával beszélt meg cserelátogatást egy-egy osztály között. — Hogy tetszik Lausanne? — kérdezte a lány. — Nagyon tetszik — felelte őszintén a fiú. — Kicsit szeles, de nyugodt, jól lehet dolgozni itt. — Igen, a felső város, mint látja, dombokon épült, lent meg a Léman-tó terül el, itt a dombok és völgyek közt gyakrabban fúj a szél. De itt Is annyi már az autó, hogy egyre nehezebbé válik a közlekedés. — Oh, ez még eszír' — mosolyodott el a fiú. rat- lanul hozzátette, mintha csak tűnődne: „Itt is dolgozhatnék. . •” A lány nem tudta hamarjában, hogy ez kérdés vagy kijelentés. — Hogyan gondolja? — kérdezte érdeklődéssel. — Hát úgy — felélte a másik —, hogy elbeszélgettem kicsit az igazgatóval itt. Én ősszel tettem le Párizsban a tanári vizsgát, jő eredménynyel, de egyelőre még csak segédtanári beosztásom van. Nekik meg éppen szükségük lenne egy francia tanárra és valahogy megnyertem a mkonszenvét. Most már a képesítő vizsgán dolgozom. A lány, talán most először, jobban is megnézte a sötét- kékruhás, világosbarna hajú fiút, kinek homloíka fölé hulló tincse természetesen kun- korodott. De különösen derűs és mégis réveteg szeme ragadta. meg, s hosszú ujjai közt erős Gauloise cigarettája. — Jöjjön át Ide hozzánk — szaladt ki a lány száján önkéntelenül a biztatás. — Mikorra szólna itt a munkája? — Azonnalra. — És mennyi idő alatt tudná felszámolni a lakását? A fiú kedves zavarral nevetett, de inkább csak játszotta ezt' a zavart, mintha szelleme kedvelte volna az effajta játékot. — Nincs lakásom. A lausanne-i lány sokat hallott a párizsi viszonyokról és nem lepte meg, hogy a csinosan öltözött fiatal tanárnak nincs lakása. — Szüleivel lakik? — Nem, albérletben. Jó ki6 albérletem van a Quartier Latin-ban, nem messze az iskolától. Az a jó benne, hogy olcsó, gyalog sétálhatok az iskolába. mert ha a kocsimmal mennék, az sakkal több időt venne reggel igénybe és ráadásul parkolni se tudnék. Üj gyeit veled, alig fogsz valamit — mondta a fiú. — Ühüm... — Kétszer annyit fogok, mint te. — Igen, ez igaz. — Én szeretek neked segíteni — érvelt a fiú —. ha bevesszük a ligetet, harmincat fogok neked, meglátod. A férfi közömbösen ingatta a íejét.^ — Hozok hálót is — folytatta a fiú — és akkor ötvenet is... — Nem bánom — válaszolt lassan a férfi. — Elfoglalhatjuk a ligetet. — Igazán? Tényleg? — örvendezett a fiú. — Addig halászunk, amíg nem lesz ötven — érted? — Igen.. .• — És óvatosan visszük — hangsúlyozta gesztikulálva a férfi. Nehogy elpusztuljanak, mint a múltkor... — Értem, bácsi... — vágott a szavába a fiú és nyomban hangot váltott. — Parancsnok, küldhetjük a halál- raszántakat? — Jól van — mondta megadással a férfi. — Igen, a halálraszántak csapata. Más kiút nincs. — Ki viszi őket harcba? — kérdezte az unokaöccse. — Kodzima alhadnagy! — mondta élesen a férfi. — Parancsára! — Együtt indulunk. — Igenis. A fiú ügyesen, akár a,macska felpattant, megragadta a félig elkorhadt fadarabot és rajtallásba helyezte magát. A férfi kedvetlenül megfogta a „bomba” másik végét. Tenyere rátapadt a nedves, korhadt fára, amelyet belepett a nyirkos föld. A fiú megindult. Ruganyosán, egyre gyorsabban lépkedett, aztán mind szaporábban taposta a veteményeskert palántáit. A roham, az roham! A férfi esetlenül rúgta ki maga alól lábait, fejét behúzta, mintha ez nem játék, hanem igazi csata lenne. Ügyetlenül szaladt, minduntalan belesüppedve a porhanyós földbe. Nem sokkal később — kezükben a korhadt tuskóval, csataszavakat üvöltve — el érték a tölgyfaligetet. A kicsi, férfiasán kemény és harcias kiáltást hallatott, a nagy, valami jajgatásfélét... Néhány évvel később megkezdődött az igazi háború. Egyre terjedt, szélesedett egészen az abszurdumig — a kis háborútól a nagy háborúig. Először a fiú, aztán a férfi került a harctérre. A fiatal az első önkéntes iskoláscsoportokkal ment a frontra és az idegen ország déli részén esett eL A férfit a háború befejezése előtt hívták be. Egyik helyről a másikra dobálták hadtestét. végül őt is megtalálta a halál. És mindez annyira benne volt az ő régi háborúikban. Kovái lyán fordítása prj az a kedves félszeg- 1 a ség ült ki arcára, mely érdekesen hatott, ahogy izmos vállai közé húzta nyakát. — Egy kis manzárd&zobám van az ötödik emeleten. Lift nincs, de nem túl magasak a lépcsőfokok. A folyosóról nyílik; köves a padlója, egy vaságy áll benne, egy kis íróasztal, a falban egy fehér szekrény, s egy kis gázkályha, amit általában soha nem gyújtok be. A lány kedvtelve hallgatta. — Óh, a lakbér nálunk sem olcsó, úgy hiszem drágább, mint maguknál. De a fizetéséből bérelhet egy szoba- komfoirios kis 1 akást, ahol mégis nyugodtan élhet. — Ott is nyugodtan éltem — nevette el magát a fiú. Igen, de mégis számít, hogy egy fűtött ki« lakása van az emberinek, meleg vízzel, ahol kedvére dolgozhat és nemcsak aludni jár. — óh, nevetett a fiú — nincsenek olyan nagy igényeim. — De olvasná szeret, nem? — Szenetek is, meg kell is. Vagy a tanári szobában olvasgattam, vagy beültem egy kávézóba. — Tudja, milyen más otthon? — nézte csillogó szemmel a lány. — Egy perc alatt csinál egy csésze kávét és senki sem zavarja. — Akkor maga máért itt dolgozik? — kérdezte kicsit incselkedve a fiú. 1 A lány megvonta a vállát. — Nem járok én az égvilágon sehová. Egy-egy színházi előadáson kívül. Hetenként kétezer, amikor javítom a dolgozatokat, ide ülök be. Odahaza vagy tisztogatom a lakást, vagy olvasokA fiú nem látott semmi különöset ebben. Lányok közt is úgy van, mint a fiúk közt. Van aki szórakozni szeret járni, s van akinek maga az élet a szórakozás. Az ő környezete is ilyen alkatokból állt, s ez csak erősítette rokonszenvét a szép, finom arcú lány iránit — Szóval, eldöntötte? — kérdezte a fiatal nő. — El! —• nevetett a fiú. — Olyan típus vagyok, ha várak, akikor nem tudok dönteni. Akkor már elodázom a dolgokat. — Szóval, gondolkodás nélkül szeret dönteni? j — Azt éppen nem — védekezett a fiú, — de nincs mit vesztenem, egyszerűen megpróbálkozhatok itt is. Ha nyugodtan tudok itt dolgozni akikor a képesítő vizsga után valami más diploma elnyeréséért is dolgozhatok. — Egyetemre szeretne kerülni? — Ugyan! — nevetett a fiú— A legkisebb tanár szeretnék tenni a középiskolában. Mindössze egy-két probléma érdekel, amiben jobban el szeretnék mélyedni. Ha meg tudnám állni a helyemet a középiskolában, az már hagy szó. Annyi a tanár és én olyan keveset tudok. A Lánynak. aki ismert franciákat, tetszett ez a nagyvilá- gi-as szerénység, de azért megjegyezte: — Kevés az önbizalma? A fiú hahotáznj kezdett. — Magában jobban bízom. A lány megfedte. — Pedig az ember mindent csak magától várhat. . — Tudom — biggyesztette el száját a fiú. — Azért is nem várok sokat. De a lány mégis kedvteive nézte a nagy, erős fiút, aki ilyen naiv flegmával nézi az életet, és mégis helyt akar állni tovább akar tanulni, és úgy mintha az egészből csak az a néhány szellemi probléma érdekelné. Valami mást árasztott ez a fiú, mint ami eddig körülvette, de azért úgy vélte, önbizalmat kell öntenie beléMegállapodtak, hogy a fiú visszamegy az iskolába, beszél az igazgatóval, a lány pedig utánanéz egy szoba-komfortos, lehetőleg nem túl drága kis lakásnak és tíz nap múlva itt találkoznak a Rue du Pettt-Chene-en, ebben a nyugodt levegőjű, finom kávézóban. Egy fekete kis négylovas Renault-ba 'szállt be a fiú az utcán, mely úgy csillogott, mintha új lett volna, pedig 1951-ben beszüntették már a gyártását, s azóta csekély húsz év telt el. De ez ;1 szépen tartott, öreg kis kocsi is tetszett a lánynak. Azt hitte, bele sem tud ülni a fiú, pedig négy ülése volt — persze: nem túl testes utasok számára. Egy kicsit hosszabban tartották egymás kézét, s aztán elváltaik Tíz nap múlva pedig ott ült újra a lány a kávézóban, melynek ablakain nem lehetett belátni a fehér függönyök miatt, de mikor belépett a fiú, a lány tüstént észrevette, s egy halk „helló”-val jelezte ottlétét. Immár Philippe nem expresst kért, hanem egy rí" serato-t, * utána felkerekedtek, hogy megnézzék a szobakomfortos lakást, mely véletlenül épp abban a házban adódott, ahol a lány is lakott. Együtt mentek el az áruházba, hogy kiválasszanak néhány szükséges olcsó bútort, amit részletre vásárolt a fiú. a lány jött el hozzá stílusosan elrendezni a kevés berendezést, egész vasárnap dolgoztak rajta, valami kis halványsárga függöny te került az ablakra, s utána lemosdot- tafc, előbb a lány, aztán a fiú a fürdőszobában. Aztán lementek, de nem a kávézóba, hanem kicsit feljebb, egy pizzeriá-ba, ez olyan olasz elnevezésű étterem, ahol egy-egy előételt ettek, egy-egy adag kis sajtot desszertnek, s hozzá egy-egy kis pohárka bort, s az ünnepi hangulat kedvéért egy-egy kávét is. — Köszönöm Henriette — szólalt meg a fiú némi hallgatás után. amint itták a kávét, s a lány egy svájci cigarettával kínálta. , És megfogta a lány kezét és kezében tartotta fehér, meleg kezét vagy egy percen át És nézték egymást, a fiú kicsit szemérmes mosollyal, a lány tágra nyílt szemmel, s akkor hazamentekÉs azontúl mindig a kávézóban találkoztak csak hetenként kétszer, amikor a dolgozatokat javították. Utána meg halk mondatokban elbeszélgettek egymással. történt hogy a L szembenálló asztalnál egy pár hosszan megcsókolta egymást. Ilyet sem vesz észre azíember, de annyira premier plánban pergett le ez a csók, hogy önkéntelenül is megakadt rajta a szemük. S akikor kicsit csodálkozva kicsit pajkosan ők is egymáshoz hajoltak, s néhány másodpercre összetapadt a szájuk. Aztán boldogan nevetni kezdtek, mintha egy régi némafilm jól sikerült paródiáját játszották volna. Egy NÓGRÁD — 1973. október 7.« vasárnap 9
