Nógrád. 1973. október (29. évfolyam. 230-255. szám)

1973-10-21 / 247. szám

iT A Nógrád megyei Múzeu­mok Igazgatósága idén, a mú­zeumi és műemléki hónap ese­ményeként, megrendezte a Nógrád megyei képzőművé- s !>k őszi tárlatát Salgótar­jánban, a kohászati üzemek művelődési központjában, A Jkiállítás október 30-ig tekint­hető meg. A művelődési központ új klubhelyisége egyúttal kiálli- tóleremként is szolgál. A me­gyében élő művészek őszi szemléjének jó helyet nyújt. A salgótarjáni tavaszi tárlat április 4-én a város szívében nyílik meg, az őszi tárlat a vá­ros egyik munkáslakta körze­tében. Reméljük, az idei őszi tárlat hagyományt teremt, s nem egyedi alkalom. Bizonyá­ra a kiállítás helye is hozzá­járul ahhoz, hogy a művészet, a művészek munkája iránt növekszik az érdeklődés, s mind több munkás számára ünnep is lesz képzőpiűvészeti tárlatot nézni. Közművelődési jelentősége már csak ezért is vitathatatlan e tárlatnak. Erő­síti a képzőművészet és mun­kásközönsége között a kap­csolatot. Vagy: hozzájárul e kapcsolat megteremtéséhez. A Salgótarjánban, Nógrád megyében élő képzőművészek egy része az üzemekkel, vál­lalatokkal szocialista szerző­dést kötött, e szerződés szin­tén sokat segít az esztétikai nevelésben, az ízlés formálá­sában, a képzőművészethez értő, azt élvező munkástípus kialakításáért vívott küzde­lemben. örvendetes a múzeu­mi szervezet kezdeményezése e kiállítás megszervezésében, ezért dicséret jár. A jövőbeh az anyag összeállításában ta­lán kicsit következetesebb, bő­kezűbb lehetne. E megjegyzés azonban nem csökkenti a ki­állítás megrendezésének ér­tékét. Milyen anyag gyűlt össze? Valóban a Nógrád megyei képzőművészek átfogó szem­léje-e ez a tárlat? Válaszoljunk a kérdésekre: az anyag nem a leggazdagabb. Ebből is következik, hogy a szemle nem teljes. A jövőben esetleg bővíthető. S minde­nekelőtt több új alkotással szeretnénk találkozni. Jelen­leg ugyanis a kiállításon le­vő művek egy része más-más tárlatokról már ismert. Ügy látszik: a művészek éppen „kéznél levő” műveiket küld­ték el a tárlatra. A kiállítás, persze, így is jelentősen járulhat hozzá a megyei képzőművészet meg­szerettetéséhez mindenekelőtt e körzet lakossága körében, a nagyüzem szomszédságában. Egyik általános jellemzője a jelenlegi formában, összeállt anyagnak, hogy a hagyományt és a korszerűség problémakö­rét igyekeznek megoldani, ösz- szehangolni műveikben. Ro- konhangú összkép nem alakul ki, a művészek egyéni stílusa megfelelően érvényesül a vi­szonylag kevés anyagon ke­resztül is. A kiállítás egésze mégis harmonikus. A művek­re a modem megoldáskeresés jellemző, amelynek alapja a 9 Sikerul-e végigvinni! AMIKOR Nagybátonyban jelentős társadalmi összefogás­sal a 40-es évek végén felépült a szép — az akkori szem­pontok szerint — korszerű kultúrotthon, érthető módon nagy volt az öröm a községben. Rendezvényt rendezvény követett. Jó néhány évig prosperitását élte a közművelődés. Ma pedig inkább a gondokról esik szó lépten-nyomon, mintsem az eredményekről. Annak ellenére, hogy az utóbbi egy évben, az előző időszakhoz viszonyítva bizonyos előrehaladás tapasz­talható. — Miben mérhető e fejlődés? — Elöljáróban megjegyzem: eredményeink nagyon sze­rények — kezdi Szerencsi Andrásné, a nagyközségi tanács művelődésügyi felügyelője. — Nézzük tartalmi vonatkozás­ban. Tavaly óta két szakkörünk alakult és erősödött meg. Rendszeresen működik. Ez korábban a művelődési házban nem volt szokásos. Az idén tettük tervszerűbbé, szervezet­tebbé, koncepciózusabbá ismeretterjesztő előadásainkat. A most indítandó szülők iskoláját is így, TIT-előadások for­májában szeretnénk megszervezni. Az utóbbi időben külsejében is csinosodott a Petőfi Mű­velődési Ház — építészeti szempontból nem éppen, sikerült — épülete. A közelmúltban végeztek rajta tatarozási munká­latokat, az előcsarnokot újra festették. Ezekután nagyobb vonzása lesz a háznak. Természetesen ez a programjaitól is függ. A ma már nagyon korszerűtlen épület alkalmatlan, a napjainkban olyannyira kedvelt és modern kiscsoportos fog­lalkozások szélesebb körben való tartására. A nagyterem melletti KISZ-szoba az öltöző funkcióját is betölti, a klubhe­lyiségben és a könyvtárteremben lehet csak a működő gyer­mekklub, a népdalkórus és az irodalmi szakkör foglalkozásait megtartani. Bizony nagy helyszűkében vannak. Kelemen Ferenc tanító, aki másfél éve vezeti tisztelet- díjas igazgatóként a művelődési házat, elmondja, hogy na­gyon hiányos az intézmény felszereltsége is. Nincs üzemké­pes, használható televíziókészülék, rádió, magnetofon, lemez­játszó. Mindent ami'szükséges — különösen ünnepségek idején — az iskolából kell elhozni a művelődési házba. Ma már egyetlen klubot sem lehet elképzelni televízió nélkül. Ez a minimum. Mindezek után nem csodálkozunk túlságo­san azon, amit Bíró Pál mondott a helyi FÜTÖBER lakatos­hegesztője: — Tíz éve nősültem, de nem tudom, hogy azóta voltam-e háromszor a kultúrházban. Bizonyára van túlzás is ebben a megnyilatkozásban — hisz’ elvétve színházi előadásokat és ŐRI-rendezvényeket szokták itt tartani, filmelőadásoikat pedig rendszeresen, he­tente kétszer, melyek érdekesek is lehetnek —, mégis jelzi a közművelődés zavarait, a tennivalókat sürgeti. — A falu és a Dózsa-telep kulturális életét fejleszteni kell — mondja Szerencsiné. — Az itteni lehetőségek messze elmaradnak a bányavárosé mögött. De érthető, objektív adottságok figyelembevételével, a mi célunk nem a konkurrá- lás, hanem az egymást segítő és összeliangolt munka, amely­nek egyre inkább megvannak a személyi és tárgyi feltételei. Mint munkáslakta település, a nagyközség plusz 50 ezer fo­rint állami támogatást kapott kulturális célokra. A bányavá­rosi szakszervezeti művelődési ház optimális anyagi eszkö­zökkel és szakember-ellátottsággal rendelkezik. Készséggel segíti munkájukban a két tanácsi művelődési ház tisztelet- díjas vezetőit. Csak ez utóbbiaknak kellene az eddigieknél többször igénybe venni a segítségüket. — A művelődési ház társadalmi vezetőségének megerő­sítése fontos feladat — folytatja a művelődésügyi felügyelő. El kell érnünk azt, hogy összejöveteleik rendszeressé válja­nak, hogy a vezetőség tagjai ne csupán hívatlanul, hanem lelkes meggyőződésből vállalják a megbízatást. A legfonto­sabb pedig, ami véleményem szerint óriási változásokat hoz­na, hogy — ha anyagi erőforrásaink lehetővé teszik — függetlenített népművelőt állítsunk munkába, aki már tel­jes intenzitással tud dolgozni. ERRE bizony nagy szükség lenne már a faluban, mert az a visszaesés, amiből jó egy éve indult meg a 'kilábolás, tulajdonképpen annak volt köszönhető, hogy a művelődési ház igazgatói olyan tiszteletdíjas személyek voltak, akik min­den jó szándékuk ellenére sem tudtak a korszerű kulturális igényeknek és elvárásoknak megfelelni, mivel nem voltak közművelődési szakemberek. Sulyok László 4 NÓGRÁD ~ 1973. október 21., vasárnap realiSmus, s a mai valóság fe­lé való fordulás igénye. A festészeti anyag a gaz­dagabb, a litográfia, metszet, stb. kevés. Néhány szót a képekről. Já- nossy Ferenc látomásszerű ké­peivel ezúttal nem találko­zunk. A Cirkusz groteszkségé- ből megindító és megrendült nyugalom, árad. Az Üt kocsi­val című kép asszociációs le­hetőségével ugyancsak szelle­mi izgalmat kelthet a szem­lélőben. A Zsidó temető is már más kiállításról ismert képe a művésznek. Itt a mo­tívum részleteinek plasztikus súlya van, a tér- és síkviszo­nyok organizálása közvetlen. Szorosan egymás mellé húzód­nák a sírkövek, s ha akad lá­togatója a temetőnek, a kőre kő kerül, nem virág. Ahogy az út, az ösvény itt elkanyarog, megremdítően szomorú, s mintha megszólalnának a kö­vek. A Balassagyarmaton élő Far­kas András és Réti Zoltán több képpel van jelen a tár­laton. Farkas András képei (Szénagyűjtés, Kisvárosi reg­gel), s Réti Zoltán művei: (Kétbodony, Unoka) elmélye­désről vallanak a vidék né­pének lelkületében, s itt nyer­ték el azt a szemléleti pozíciót, amelyből maguk is fakadnak. A képeken megjelenő táj és embereinek típusa ismert. Lóránt János, Munkácsy-dí- jas festőművész néhány fest­ménye krími útjának élmé­nyéből született (Krími táj, I. II.). Ez a világ több képére rányomta már hatását, 'szín­világában is változatosságot jelent. Iványi Ödön Tér című nagyméretű képe, sarkában a nappal, színeinek villódzásá­val szól a városról. Mészáros Erzsébet olajpasztellel (Ma­gány) is szerepel. f A grafikai anyagban Czánke Ferenc Munkácsy-díjas gra­fikusművész és Radics István szerepel. Czinke Ferenc litog­ráfiasorozatáról (Madách Im­re: Csák végnapjai) más al­kalommal már szóltunk. Ra­dics néhány gondosan ké­szült metszetet állított ki. (tőth) Gargano strandjának egyik félreeső sarkában meztelen nő újságot olvas. Egyszerre csak észreveszi, hogy egy fiatalem­ber áll még mellette. — Uram — mondja felhá­borodottan a nő —, ki nem állhatom, ha valaki beleolvas az újságomba! „Könyvek nélkül senki sem lesz tudós... 1» 1650-et írtait. Comenius a nagyhírű tudós-pedagógus Sá­rospatakon az akadémiai szék­foglaló beszédében körülbelül imigyen jelölte meg az olva­sottság korabeli „rákfenéit”; a könyvellátás fogyatékos vol­ta, eldugott, rosszul elhelye­zett könyvtárak, valamint a módszertani felkészültség hi­ánya. S még egy idézet — most már szó szerint — az akadémiai székfoglalóból: „Könyvek nélkül senki sem lesz tudós, még az iskolában sem”. I973-at írunk és mégis ak­tuálisak, korunkra is érvénye­sek a nagy mester gondolatai, megállapításai. Az olvasás iránti igény fel­keltését, az olvasóvá. nevelést korán, kell kezdeni — még az óvodában. S aztán foytatni az iskolában, a gyermek­könyvtárakban, iskolai könyv­tárakban. Utóbbiaknak óriási szerepük vám, hiszen csak a szorosan vett, tananyag kap­csán a gyermek sohasem vál­hat aktív olvasóvá. Több kell. Kellenek a jól felszerelt, von­zó környezettel rendelkező könyvtárak olvasószobák; kellenek a jő programok, já­tékok, vetélkedők. Ahol a leg­ifjabb olvasók az iskolában felkeltett igényeiket kielégít­hetik. De van-e kellő számú, ideális körülményeket magáé­nak mondható, elegendő gyer­mekkönyvtárunk, iskolai könyvtárunk? S ha igen, ak­kor korszerű-e a könyvállo­mány, megtalálható-e a leg- frlsebb gyermekirodalom, jól felkészült könyvtárosok irá­nyításával fólyik-e a kis ol­vasók nevelése? Mindezen kérdések feletti töprengés közben idézhetjük fél a XVII. századbeli Comenius gondola­tait. Nógrád megyében két önál­ló gyermekkönyvtár működik Leány Cserháthalápről I — kulcsár felv.—■ Salgótarjánban és Balassa­gyarmaton, külön gyermek- részleg van a pásztói és a ba­lassagyarmati könyvtárban. A többi helyen csak aa állomány van elkülönítve, kölcsönzése a felnőttekével egyidőben törté­nik. Nem jelentéktelen olva­sóréteg pedig a gyerekeké, hi­szen a szamok tanúsága sze­rint a megyében beiratkozott összes könyvtári olvasók min­den harmadika 6—14 éves korú. S ez egyben azt is je­lenti, hogy minden második általános iskolás könyvtári tag. Ezzel szembeállítva ho­gyan ítéljük meg hát a követ­kező adatot: az összes könyv- állománynak 22,7 százaléka gyermek- és ifjúsági iroda­lom? 51 Az olvasóvá nevelésben azonban nem lehet csak a könyvtárakra hagyatkozni. Nagy felelősség terheli a csa­ládi környezetet is. S vajon van-e arról összképünk, hogy mit rejtenek a családi könyv­tárak. mi ebből a gyermekek tulajdona, és hogy a polcon levő könyveket forgatják-« kis gazdáik? Egy felmérés két szélsősé­ges példája. Kérdés: hány könyvetek van otthon, s eb­ből mennyi a tiéd? Egyik válasz: 18 könyvünk van. s ebből 12 az enyém. Másik válasz: kb. 2000 kö­tet könyvünk van, ebből négy­száz az enyém. S a két vá­lasz elemzése helyett írjunk le egy esetet. Pedagógus édes­apa cipelte be gyermekét a könyvtárba: „ugyan kapják már el a lurkót, próbálják ve­le megszerettetni az olvasást!’’ Mert otthon ez a nagy könyv­tár ellenére sem sikerült. De nem egyedi az sem, hogy a csintalan gyereket, képtelen büntetésül, az olvasástól tilt­ják el szigorú szüjeik. (Vajon milyen eredményt remélve et­től?) ­a A gyermekeket nem kora, testsúlya és magassága,’ do szellemének érettsége teszi felnőtté. S értelmének gazdag­ságát főként könyvek által nyeri el. Nem szólam, s nem is magáért való program hát. ha az „olvasó nép” ideáját dédelgető korunk az értelmet és érzelmeket szépítő olvasott­ságot szorgalmazva főszerepei oszt a kiskorúakra is. Szülők, tanítók, könyvtárosok — min­den „bába” felelősségét szá­mon kérve. — vékiss — És bemutatkozott ifjú ural­kodónk. Híres olmützi mami- fesztumávial eltörölte a ma­gyar alkotmányt. így a láza­dók kormánya és országgyű­lése után magát az országot is közjogi lag törvényen kívül helyezte. A közel tíz évszáza­dos ország, az Árpádok büsz­ke állama, az osztrák biroda­lom legfontosabb alkotóeleme ezzei a döntéssel a közönséges koronatartományak szintjére degradálódott. Persze, sokan örültek ennek, én is, noha nem fenntartás nélkül. Aikkór még nem lát­tam be. menyire magától ér­tetődő volt a törvényes lété­ben teljesen összezúzott ország válasza. Az államjog halálos ítéletére csakis a dinasztia trónfosztása következhetett. Felnőtt politikusoktól, a fel­adataikkal és céljaikkal tisztá­ban levő államférfiaktól más lépés él nem képzelhető. Ha nem is négy nap alatt, de letiportuk őket. A fegyve­res harc kezdetétől áhítottam ezt a győzelmet. Most itt ülök az aradi várban, a papírjaim fölé görnyedek, magányosan, és nem tudok úgy örülni a győzelemnek, mint ahogy ille­ne. Meglehet, hézagos és téve­désekkel teli rögtönzött átte­kintésem. Arról adhatok csak számot, amit megéltem, amire képes vagyok emlékezni. Sod­ródtam az eseményekkel a tö­megek szintjén. Bizonyos va­gyok afelől, hogy a hatalom legfelső régióiban sok olyas­mi történt, amiről nekünk, közönséges halandóknak nem lehet tudomásunk. E szenísé- gies titokról majdan az iskolás gyermekek is fecsegni fognak, nekünk azonban be kell érni a jelen alattvalóira méretezett látótávolsággal. De hiszen semmi szándékom történelmi felvilágosítást adni. Amit ön­magámmal cselekszem, az nem több és nem kevesebb, mint lelkiismereti vizsgálódás. Ma, amikor oly nagy szen­vedély, Európa-szerte a haza- fiság, miért ne lehetnék én is osztrák hazafi. Az vagyok és az maradok utolsó lehelle- temig. Semmivel sem szere­tem kevésbé hazámat, Auszt­riát, mint akár az uralkodót De szeretetembői kizárom a gőgöt. Viszont annál gőgöseb­ben elutasítom magamtól a mindig-mindenben csaJk ne­künk lehet igazunk gyermeteg önhittségét. Ha jól sejtem, az ilyen önhittségből születnek á katasztrófák. Ránk és mások­ra. Hazafiságom akkor ér va­lamit, ha emberi fedezetéért a jó6zándékú, külső hon-béliek Is becsülni tudják. De nyom­ban elveszítem igényemet a ■becsülésre, ha hazafiság ürügyén hatalmi mániák rab­jává leszek, ha elszabadítom hódító ösztöneimet, s gyáva kétszínűséggel addig nyomor- gatom a kiszolgáltatottakat, amíg a pára el nem száll belő­lük, hogy aztán férfiasnak Látszó kérkedéssel elmond­hassam: győzelmet arattam az isten, a császár, a haza ja­vára. Zúgjanak a harangok, következzék a íedeum. Kényelmetlen művelet ez a lelkiismereti vizsgálódás. Mi­nél pontosabban teszem, an­nál kevésbé fogadhatom el a rossz hiszemű állítást, hogy csakis a mi oldalunkon talál­ható a teljes igazság. Hogyan is mondta Damja­nich? Ami itt történt, abba nemcsak szegény Lenkey Já­nos, de valamennyi osztrák, valamennyi magyar beleőrül­hetne. , 5 Igen, Damjanich: Öt halálra ítélitek. De miért? Tudom, tu­dom. Fegyveres lázadásban va­ló részvételért és felségárulá­sért. De mégis: miért? Mert a bűnösség puszta kinyilatkoz­tatása és cselekedeteinek önkényes bírói megítélése csak a bosszúvágy szerint elegendő indok. Belőlem hiányzik a bosszúvágy, és csakis a szaba­tosain. tárgyilagos igazság előtt vagyok hajlandó fejet hajta- ni. Ez pedig tudomásom szerint a következő Damjanich János esetében. Százados volt, és negyvennégy éves, amikor császárunk aláírásával szente­sítette az önálló magyar mi­nisztérium létrejöttét, benne a hadügyi önállóságot. Csá­szárunk rendelkezésére szüle­tett meg az a döntés is, hogy tíz új zászlóalj szervezendő a magyar kormány fennhatósá­ga alatt. Damjanich ekkor az olasz hadszíntéren szolgált és a hatvanegyedik gyalogezred gránátszázadát vezényelte. Itt kapta a parancsot, hogy ki­rálya akaratából felállítandó 10 zászlóalj egyikét, a harmadi­kat vegye át. Kinevezését és őrnaggyá való előreléptetését István nándor írta alá a ki­rály nevében, míg a magyar kormány nevében gróf Battyhány Lajos miniszterel­nök. Ekkor még úgy tudtuk, s Damjanich sem tudhatta más­ként, hogy az udvarnak sem­mi köze a rácok fellazításá­hoz, hogy a király őszintén óhajtja a bácskai, bánáti zen* dőlés letörését. Igaz, Damja­nich János a magyar kormány szolgálatában, de egyszer­smind törvényes királya kato­nájaként alapozta meg fedd­hetetlen hadvezért hírnevét a délvidéki véres csatákban. Nem ő vett részt a fegyveres lázadásban, amit most egyik fő bűnéül rovunk fel. hanem azok, akiket levert éppen a törvényes rend érdekében. (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents