Nógrád. 1973. szeptember (29. évfolyam. 204-229. szám)
1973-09-30 / 229. szám
Üzemek és iskolák KAPCSOLATAI Társadalmunk mindig nagy gondot fordított a gyermekek és a fialtatok nevelésére, az emberek élete, sorsa, gondtalan öregkora függ a felnövő nemzedék idősebbekhez való Viszonyától, tudásától, munkájától. A felszabadulás, majd az iskolák államosítása után a falujáró munkások javították ki az elhanyagolt oktatási intézményeket, szolgálati lakásokat, fejlesztették az iskolák szemléltető és kísérleti eszközeit. Az előző években nagyon sok üzem tv-készüléket juttatott azokba az iskolákba, amelyekben ezt a korszerű oktatási eszközt eddig nem tudták megvásárolni. Az állami oktatás helyzetét felmérő és fejlesztésének feladatait megjelölő múlt év júniusi KB-határozat után az érdeklődés középpontjába kerültek iskoláink. Napjainkban széles körű kibontakozásban van az „Egy üzem — egy iskola!” mozgalom. Jelenleg a megye oktatási intézményeinek kétharmada áll kapcsolatban ipari, vagy mezőgazdasági üzemmel, illetve az üzemek szocialista brigádjaival. A kapcsolattartásban előnyösebb helyzetben vannak a salgótarjáni és a balassagyarmati, valamint a nagyközségi oktatási intézmények, mert lakóhelyükön több üzem is található. A szülők által ezeket az üzemeket személyes érdek is köti az oktatási intézményekhez, így a megye legnagyobb településein levő iskolák közül igen sok több üzemmel is kapcsolatot tart. Annak ellenére, hogy a megye egy-egy üzeme több iskolát is patronál, még jelentős azoknak az iskoláknak száma, amelyeknek nincs testvérüzeme. Ezek az intézmények a megye legkisebb településein találhatók, távoiesnek, az ipari és mezőgazdasági termelőszövetkezeti központoktól. Jelenleg éppen azoknak a legkisebb, osztatlan vagy részben osztott általános iskoláknak nincs segítő üzemük, amelyek talán legjobban rászorulnak a támogatásra. Az iskolák és üzemek kapcsolata igen sokrétű. Több helyen szocialista együttműködési szerződésben határozták meg a kölcsönös feladatokat- Ez a kapcsolattartás legmagasabb rendű és kívánatos formája. A szerződéseket tanévekre kötik, év végén értékelik a vállalt munka végrehajtását. Az iskolák és üzemek együttműködése napjainkban leginkább célfeladatok megoldására korlátozódik. A legsokoldalúbb kapcsolatot, jellegüknél fogva, szak- középiskoláink létesítették. (Gyakorlóhelyek, munkásutánpótlás biztosítása), de a legmeghittebb barátság gyermekotthonaink és az őket segítő üzemek dolgozói között létesült. A felsőpetényi, állami gondozásba vett óvodás korú gyermekeket nevelő intézményünket 36 üzem, illetve szocialista brigád patronálja. A kapcsolat tartalma nagyon sok irányú. Az üzemek az előző években elsősorban társadalmi munkával segítették az oktatási intézményeket. Sportpályákat létesítettek, rendezték és bekerítetptss *ra Kiss Attila tusrajza ték az iskolák udvarát, vízvezetékeket építettek, tatarozták az iskolákat, elvégezték a szakipari karbantartó munkákat. Salgótarjánban az utóbbi években az üzemek társadalmi munkában tatarozták az óvodáikat és iskolákat, az előző évben óvodai foglalkozási termeket, az idén pedig új tantermeket, szertárakat és műhelyeket építenek közös összefogással. Az elvégzett munka másfél millió forintot ér- Szurdokpüspökiben 200 000 forint értékű munkával járultak hozzá az üzemek az új iskola építéséhez. Az aktív eigyüttműködés eredményeként az üzemek vezetői már kedvezőbb félté’ teleket biztosítanak a gyerekek neveléséhez mint az előző években. Pár helyen ösztöndíjat adnak a tehetséges tanulók továbbtanulásához, tanszersegélyben részesítik a sokgyermekes családokat, illetve közreműködnek a nevelésre káros tényezők kiküszöbölésében. Az oktatási intézmények viszonozzák az üzemektől kapott segítséget. Kedvezőbb körülmények közé kerülve eredményesebben nevelik, oktatják a tanulókat, jobban felkészítik őket a középiskolai és a felsőfokú intézményekben való továbbtanulásra. A tanulók megfelelő pályairányításával biztosítják az üziemek szakember-utánpótlását. Dolgozók általános- és középiskoláiban, munkásakadémiákon, különféle tanfolyamokon fejlesztik az üzemi dolgozók általános műveltségét, pedagógiai kultúráját. Segítik a szocialista brigádok kulturális vállalásainak teljesítését. Több tamite&tüLet képviselteti magót az üzemi rendezvényeken. Az úttörők műsoraik' kai fokozzák az üzemek által szervezett társadalmi esküvők, névadók, ünnepélyek hangulatát, érzelmi < hatását. A tanulóik részt vesznek a fizikai munkában is. Szakközépiskolásaink szakmai gyakorlatot folytattak üzemekben, középiskolásaink építő- táborokban dolgoztak a nyáron. Fiataljaink dicsérték az üzemeket, mert jobb munka- feltételeket biztosítottak az előző évekénél. Az iskolák és üzemek széles,edő kapcsolata segíti az iskolák, zártságának oldását, tanulóinkat fokozatosan bekapcsolja a társadalom vérkeringésébe, az ifjúság nevelését társadalmivá teszi. A kölcsönös együttműködés lehetősége sokkal szélesebb a jelenlegi kapcsolatok rendszerénél. Kérjük az üzemek és iskolák vezetőit, hogy az ifjúság nevelése érdiekében tegyék még eredményesebbé közös munkájukat. Kun András Munkásművelődés, vagy valami más? VonnnL' viták, amelyek ’ “uuajv CSUpán címükben tűnnek aktuálisnak, tartalmuk szerint azonban már meghaladott kérdésekkel foglalkoznak. Ilyennek tűnik számomra a Balogh Ödön cikksorozata nyomán kialakult vita is. Viszont mielőtt Balogh Ödön töprengéseinek egyes köreivel foglalkoznék — csak felsorolásszerűen — ismertetném az általam időszerűnek tartott kérdéseket. Kulcskérdésnek érzem a szocialista brigádok hármas jelszavában megfogalmazott célkitűzések egyenrangúsítását. Ez nem is annyira közművelődési, gyakorlati-módszertani kérdés, mint inkább politikai. Súlyosnak tartom az általános iskolát be nem fejezettek magas arányát. Mindmáig nem tudjuk, mik a feladataink az ipartelepítéssel nagy tömegben iparba áramlókkal, a munkássá válás útján nemrég el- indultakkal. Mit kezdjünk a kisüzemekkel, amelyeknél nem remélhetjük — nem is lenne célszerű — művelődési kombinát építését? Sokat beszéltünk az ingázó és bejáró dolgozók művelődéséről, gyakorlatilag azonban még nem tettünk eleget. A szakmai képzés és továbbképzés kibontakozó rendszerében hol a helye a közművelődésnek? Még mindig nem elég a munkás- művelődésre fordított összeg, a termelőüzemek művelődésre fordítható reális anyagi erőforrásai még mindig koncepció nélkül folynak szét. A közművelődés különböző szektorai a kívánt mértékben koordinálják-e tevékenységüket? A művelődési házak, klubok tárgyi felszereltsége elavult, korszerűtlen. De ha az anyagi, tárgyi feltételek kielégítőek is, vannak-e elegendő számban szakembereink, akik megfelelő tartalmi-módszertani felkészültséggel rendelkezvén, eleget tesznek a kor követelményeinek? . A teljesség igénye nélkül úgy vélem, ezek azok a problémakörök, amelyek leginkább foglalkoztatják megyénk közművelődési dolgozóit. Meg merném kockáztatni, hogy országosan is ezek ma az alapkérdések. A vita alapját azonban Balogh Ödön fejtegetései adják. Balogh Ödön nem egyszerűen több kérdést vet föl és foglal állást bennük, hanem minden látszat ellenére egységes koncepcióvá állnak össze a formailag és gondolatmenet szerint meglehetősen szétszabdalt töprengések. Koncepciójának lényege: a munkásművelődés nem alapozható a szocialista brigádokra és azok kulturális vállalásaira. Egyedül járható út a brigádokon kívül megvalósuló kiscsoportos foglalkozásokban rejlik. Itt is elsősorban „tevékeny művelődésre”, „alkotó befogadásra” — különös tekintettel az öntevékeny művészeti csoportokra — gondol. A ma még meglevő C saknem egy évtizedes emlék: színes és fekete-fehér grafikák függenek a falakon egy kiállítóhelyiségben, Makrisz Zizi görögországi sorozata. Ezek a grafikák a Magyarországon élő művész hazai élményeiből születtek, nyomasztó, súlyos emlékek őrzői az akkori görög valóságról. Alakjai — ahogy emlékszem — valamennyien rabok, főleg asszonyok. Fia- talok-e, vagy idősebbek, nem tudjuk. Arcukra legtöbbször árnyék vetődött. Napjainkban súlyos árnyék vetődik Chilére. Nincsen személyes emlékem erről az országról sem. „Legfeljebb” a költő, Pablo Neruda néhány költeményének sorai motoszkálnak emlékezetemben, idézve az óceán megfejthetetlen hullámverését, a napfényes haza olthatatlan szeretekének és szolgálatának felemelő és megtartó kötelességét. Az Élet és Irodalom szeptember 15-i számának első oldalas jegyzetében áll: „És újra látjuk és látják újabb nemzedékek: a világ átalakulása, átalakítása véres, nehéz küzdelem. Az emberiség napjai: Vietnam, Chile... Ez is a mi történelmünk.” Pablo Neruda nincs többé. Most temették Santiágóban. Temetése is jelezte: ebben az országban nincs csendes belenyugvás. A Kendős rab című grafika előtt állVASÁRÉ API Börtönudvar, pálmafák tam. Az ő arcát sem láttam, mégis az első percben érezhettem: ez az asz- szony nem hős. Görög parasztasszony, akit — úgy tűnt — tétlenségre, árnyéletszerű vegetálásra késztette a társadalmi rend. A börtönfalak által szűk négyszögbe zárt világban ő volt a kiszolgáltatottság, a magányosság, a már-már végletekig fokozott fájdalom megtestesítője. Egy pillanatra szinte valószerűtlenül hatott. Arra gondolhatott a néző: hát létezik ez? Lehet ez mai valóság a Föld egyik országában. Vajon nemcsak egy szuggesztív erejű művész víziója az egész? Nem, nem vízió volt. Akkor ott többen arra gondolhattak, hogy kiáltani kell: rabok, emberek, mozduljatok meg. Tegyetek valamit, mielőtt végleg felszívnának benneteket a falak. Gondoljatok arra, hogy nem az elnyomorodás- ra, hanem az életre születtetek. Mint ahogyan mindenki erre születik ezen a földön. Néztem a Kendős rabot. Nem tudok szabadulni tőle. Néha most is árnyékarc a szenvedő emberek megtestesítője- arcát kutatom. Vádol ez a láthatatlan ként. A börtönudvaron — ott a képen — pálmafák. A pálmák a zsarnokság négyszögében kéklő tengerek végtelenségét idézik, A fák mindenütt szabadok. Lüktető, piros-fekete, egymásra vetült árnyékokkal telt világ volt — a művész görögországi graíikasorozatá- nak világa. Szenvedélyeket kavar ez ma is, tenniakarást váltanak ki e korszerűen szűkszavú, modern művészi eszközökkel, mégis szigorú fegyelemmel életre hívott alakok. És szótlanul vallanak azóta is a művész forradalmi hitéről, optimizmusáról is: egyszer — előbb vagy utóbb, de feltétlenül — megszűnnek sorsuk tétlen hordozói lenni minden börtönök lakói a földön. A világ számos pontján az enyhül- tebb légkör sem feledtetheti azonban, hogy semmi sem történhet magától. Küzdeni kell érte. A börtönök felett szikrázva izzik a mediterrán ég. Tóth Elemér rendezvényközpontúság azonban idegen az alkotó művelődéstől. Balogh Ödön abba a furcsa helyzetbe került, hogy Lenint és Vitányit idézi, de az ellenkezőjét mondja, mint ők, s mint ami az igazság. Amikor azt állítja, hogy „a brigád a termelésben elsősorban munkaközösség, a szabad jdőben azonban már emberi közösség, amelyben az egye- dek képessége, hajlama, érdeklődése érvényesül”, olyan álhumanista különbségtételt végez, amely alapvetően idegen a szocialista munka jellegétől és fejlődési irányától. Ha úgy lenne, mint Balogh Ödön állítja, közel harminc év alatt a megnövekedett életszínvonalon kívül' más eredményünk nem lenne. A munkások a megmondhatói, hogy a brigádok valóban „emberi” közösségek a termelésben is. Hiszen a brigádélet sarkköve éppen az „emberi” közösség, a kollektíva. Bízvást mondhatjuk, hogy üzemeink nem egyszerűen munkahelyek, hanem az emberi közösségek rendszere is. Ezek az emberi közösségek biztosítják a termelő- eszközök társadalmi tulajdonán túl a munka szocialista jellegét, mert lehetőséget adnak a termelés egész rendszerének áttekintésére és a köz gondjaiba való beleszólásra. Még inkább így kell lennie a gazdasági fejlesztés intenzív szakaszában. Itt idézném Vitányi szóban forgó cikkét: „a további fejlődésben egyre kevésbé elégséges a munkáslétszám növelése, egyre nagyobb szerepet kell játszania benne a termelékenységnek, az üzemen belüli szervezettségnek. Mindkettő szorosan összefügg az «-emberi tényezővel-«, a kulturális fejlődéssel.” Ez a kulturális fejlődés azonban nem szűkén vett szakmai ismereteket jelent, hanem az ember egészének kulturális fejlődését. Mert mint Vitányi írja: „nem elég átérezni a tulajdont, hanem át is kell látni, meg kell érteni... — mondjuk egy gyár termelésével — kapcsolatos problémákat”. „.. .az érzelmi átélés is nehéz önmagában, akinek nincs átlátásképessége, még ha módja van rá, sem vehet kellő részt a döntésekből, aki nem kerül a döntés szerepébe, nem érezheti a dolgot igazán magáénak. Az üzemi demokrácia egyik megkerülhetetlen problémája is a munkásság művelődéséhez vezet el bennünket.” Talán túlságosan is hosszan idéztem a lenini gondolat Vitányi-féle adaptációját, de így egyértelműbb Balogh Ödön következtetéseinek ellentmondása az elméleti megokolásul hozott idézetekkel. Világosan kiderül ugyanis, hogy a munkásművelődés legfőbb meghatározója és ösztönzője a munka, az üzem, a munkahely, a maga társadalmi és politikai szervezeteivel. Ezt a munkára irányult művelődést leginkább a szocialista brigádokon keresztül lehet megközelíteni. IV Pm a vállalások kollektív i' CLLi jeiiegében van tehát az alapvető hiba, hanem abban, hogy a kulturális vállalások teljesítésének elbírálásánál megelégszünk a minimálissal is. Meghatározó a gazdasági jellegű vállalás. Ha ez megvan, lehetséges a szemhányás a kulturális vállalás fölött. Ebből adódik aztán, hogy a megkérdezett munkások többségükben formálisnak tartják a kulturális vállalásokat Ezzel semmi újat nem mondtunk. Ebből azonban korántsem következik a kollektív vállalások elvetése. Lehet személyekre lebontott kulturális vállalást készíteni. Sőt még az sem kötelező, hogy ezek brigádkollektíván belül realizálódjanak. Az azonban mindenképp kívánatos, hogy a szocialista brigádok, mint elemi közösségek értékrendszerében — a vállalások formális elemével is megerősítetten — szerepeljenek az egyénekkel szemben támasztott művelődési elvárások. Munka és művelődés szerves egységének felbomlasztása végül is azt a benyomást kelti, mintha a megoldásként kínált kiscsoportos „tevékeny művelődés” valamiféle pótszer lenne. „A brigád a termelésben elsősorban munkaközösség”, a szabad időben Ugyan már „emberi közösség”, de az egyedek képessége, hajlama, érdeklődése, magyarán személyisége csak az előbb említett, kifejezetten művelődési közösségekben bontakozhat ki. Olyan kultúrafelfogás ez, amely szembeállítja egymással a munkát és a művelődést, a művelődésnek az elidegenült rnimka miatt kompenzációs szerepet szán, s valamiféle széplelkek kiművelését szorgalmazza. Balogh Ödön szándékából egyértelmű és világos, hogy nem ezt akarja. A megoldási javaslata azonban ezt sugalmazza. Ha javaslatával nem tör kizárólagosságra, a részelemekből érződik, hogy. több vonatkozásban azonosulni lehetne elképzeléseivel. Egyébként szintén a kizárólagosságra törekvés viszi tévútra, amikor az amatőr mozgalmakról és az alkotó művelődésről beszél, élesen elítélve a rendezvényközpontúságot. Én az aktív befogadást is alkotó művelődésnek nevezem. Mert alkotó befogadás nem csak akkor játszódik le, ha énekkarban, zenekarban, irodalmi színpadi csoportban stb. veszek részt, hanem akkor is, ha értem és hat rám a zene, a színpadi produkció, a kép, a film, a regény stb. A görög polgár értette a nagy tragédiákat és mélyen megrendítette a látott játék. Pedig tudomásom szerint amatőr színjátszó mozgalom akkor még nem volt. Hanem? Minden művészinek nevezhető alkotás hatásának lényege, a katharzis játszódott le. Az a jelenség, amelyet Arisztotelész (i. e. 384—322) óta jól ismerünk, s amelyet Lukács György marxista alapokra helyezve részleteiben feltárt, s amelyről az amatőr mozgalmak fanatikus hívéi nem akarnak tudni. Mert kizárólagosnak, egyedülinek tartják a művészi alkotások lényegi befogadásánál, ha valaki „csinálja” is. Művészetszociológiái tény, hogy a művészi alkotókészség alsóbb szintje a társadalom túlnyomó része számára ma is elérhető. (Lásd legutóbb Üj Írás 9. sz.) A döntő kérdés azonban az marad, amit Dur- kó Mátyás „kultúra-elsajátításnak, recepciós képességkialakításnak” nevez. Ebben pedig változatlanul döntő feladatai vannak az iskolának. Közművelődésünk nagyobb baja ugyanis ma az, hogy sokkal szélesebb azoknak a tábora, akik a művek lényegi megértéséig nem jutnak el, mint akiknek tehetségük, képességük lenne az amatőr mozgalmakba való bekapcsolódásra, de ezt nem teszik. Ren- dezvényellenességünkkel nem azt akarjuk, hogy ne legyen mozielőadás, színház, hangverseny, tárlat stb. Olyan és számszerűen annyi rendezvényt akarunk, amely a fokozatosság elvének betartásával számol a közönség műveltségi szintjével. Hatásmélyítő, megértést segítő csatolt rendezvényekkel társul mindez. Ily módon nem osztom azt a véleményt, miszerint a munkásművelődés sokkal inkább volna cselekvő, alkotó művelődés, mint a közművelődés más ágai. FKI^on az esetben va- J-iUUttU gyünk a kultúra folytonosságának valódi őrei. Végezetül hadd' mondjam el a vitával kapcsolatos hiányérzetemet is. Azt hiszem, mindenki egyetért abban, hogy a munkásművelődés problémája nem kizárólag értelmiségi, vagy a szakmabeliek vitája. Jobb szervezéssel, figyelemfelkeltéssel, némi ösztönzéssel ezeken a hasábokon olvasnunk kellene a munkás, a brigádvezető, a műszaki értelmiségi, az üzemi szakszervezeti funkcionárius véleményét. Reméljük, a vita során még olvashatunk ilyen írásokat. Pál József NÓGRÁD 1973. szeptember 30., vasárnap 7
