Nógrád. 1973. szeptember (29. évfolyam. 204-229. szám)
1973-09-02 / 205. szám
FÜvá rJrSí Tfzéhüetten ?pf- ■’ttek. Kettő állványozott, «ettő rakta, hat az anyagot lordta, egy habarcsot kevert, tizenkettedik — Kelemen - meg a pallér volt köztük. einte ő is megfogta a kana- it, ha jött a gazda nézelőd- Ti. de amikor azok a nagy mlások voltak, azt mondták eki, ő csak ügyeljen a töb- ire. Ha valaki fölkapta a • etyárbutort, beállt helyébe nás, Így hát Déva várát miniig tizenkettőn építgették. A mész volt-e rossz vagy a omok, avagy a köveket nem jól faragták, nemigen lehetett megállapítani. Mert ki is ál* lapítaná meg? A várnagy nem értett hozzá; az csak dühöngött a völgybe tekintve, ahonnan az emberek káromkodva cipelték vissza — hányadszor már! — a menthetőt. A kevferő ember nem mondta, hogy a culágerek olykor erdei földet hoznak homok — fÜ IMHH' fréffesHÍ feáre rajta semmit. — vont vállat a fiú —, de hát ki tudja, odalent mibe eshetett... — alig bírta közben visszatartani nevetését, a többiek meg már a földön íetrengtek. Torjai lekecmergett az állásról, és maga mosogatta kalapácsa nyelét vagy • félóra hosszat. Gergő meg kacsintott a barátainak, hogy egyszer a főnöknek is megadja. Kelemen nézelődött egy darabig, aztán elkezdte, hogy aki hátráltatja a munkát, azt hazazavarja — de ő sem állta meg nevetés nélkül. Torjai bátya sötéten rápillantott, és ezt is megjegyezte. így teltek a hétköznapok. De voltak ünnepek is. Amikor az asszonyok jöttek. Ilyenkor, akinek párja érkezett abba- hagvhatta kis időre a munkát, hadd faljon a frissből, úgyis behozza utána. De voltak, akik szégyelltek, vagy mi, a többiek Cáeh3 voü égy !3e!g,' meri mmd a fél véka aranyra gondolt. Aztán az apró Rácz megállt, és másról kezdett álmodozni : — Nekem volt egyszer egy úri • nőm, hiszitek-e...? — Éppen a te füstős képed kell azoknak! — nevetett a vörös képű Müller. Erre már a távolabb lapátolók is fölfigyeltek. Aki a habarcsot keverte, közelebb jött: — Az semmi! Nekem legénykoromban két ikertestvér. .. — Hazudik megint az öreg — intett saraglyahordó társának a lapos orrú Abris. —De emlékszel még arra a kis hegyes csöcsűre...? — Hej, ha azt még egyszer elkaphatnánk, igaz-e?! — bizonykodott a másik. A nap nagyot került az égen, hogy minden oldalról a !abS; Efé — ef!en6e*“R a 5fadogós Abel, akihez még eddig nem jött soha senki. De Kelemen követ hajított le a völgybe, néhányan csatlakoztak, nemsokára mind nagy élvezettél hajigáit. Az asszony észrevette, először megállt, figyelt egy darabig, majd visz- szafordult. A férfiak helyükre mentek. Mindannyiukban fortyogott a szégyen, hátha épp saját vérére, asszonyára emelt most kezet... Dolgoztak szótlanul, rakták, nem méregettek, csapták kő közé a masszát, hadd fogyjon, az anyja istenit! Egy- szercsak elfogyott a mész. Szólt Kelemen; — Üjat kell oltani! Ezt szerették az emberek. Hogy sistereg! Hogy bugyborékol! Milyen csodálatos, amint felszabadul a vízbe hulló könnyű, fehér kőből a forróság, a félelmes erő!... Közben nem vette észre senki, hogy újra asszony érkezett. Miért lett belőle ballada? Az emberek előbb látták meg, mint Kelemen, és pisz- szentek egymásnak, hogy most figyeljenek, mi lesz. Várták, hogy mesterüknek majd torkán akad a szó, ijedten alkudozni kezd — de Kelemen mit sem törődött most az egyezséggel, deréaon fogta ropogós, fiatal asszonyát, s megindult volna valamerre... Sejtette ő azért, hogy baj lehet, mert mikor izzó szempárok gyűrűjét érezte körben, megtorpant, és kőrbekapta hirtelen tekintetét: — Mi van, flúk, nem tetszik valami? A csapat hallgatott, aztán megszólalt Gergő; helyett, mert sokszor 5 sem győzte volna kivárni, amíg a homokbányától megfordulnak. A kőművesek eem mondták, hogy olykor bizony igen furcsa színű volt a massza, mert örültek, hogy kapják, nem kell a láda fenekén kaparászni. Kelemen se nézett meg külön minden követ — kinek jutna eszébe, hogy valaki összekeveri az égetett meszet a falazókővel?! Így hát ő is csak azt tudta mondani a dühöngő várnagynak: „Átok van, vagy mifene, már megbocsásson uram. ezen a vidéken .. Ha a fal ledőlt, az emberek rágyújtottak, meghúzták a kulacsot. Kelemen végigszívta a dohányát, föltápászkcr dott, rögtön kiáltozni kezdett: — Emberek, mi lesz, ebből nem élünk meg. itt dolgozni kell, akinek nem tetszik, elmehet! Munkához láttak. Megszokták, hogy a mester kiabál velük. Ebéd után is csak így tudták elkezdeni. A nevetés verte ki szemükből az álmosságot, mert megfigyelték, hogy mindig ugyanazokat a szavakat mondja. Az újak először mindig megörültek, hogy milyen jókedvű csapatba kerültek. A mester is — szigorú, de jó ember. Gondolták az első héten. Aztán, amikor szombat délben me- resztgették a szemüket, a mester csak bólogatott: — Bizony, fiam, itt dolgozni kell, nem nevetgélni!... Ráadásul a culágerek életét nemcsak a főnök keserítette. Ha nem tetszett nekik, hogy állandóan mindenük ha- barcsos lesz az állások alatt, hamar megkapták a kőművesektől : — Gyertek ide, a mi helyünkre, ha nem tetszik odalent! Csakhogy itt ám dolgozni kell!... Na, mi lesz az anyaggal, megint üres a láda?! Ha pedig a kőműves kiabál. az a culágernek sokba kerül! Torjai bátya volt a két kőműves közül a harapósabb. Nem sokat szólt, de ha eszébe jutott, ledobta az állásról a kalapácsot és a segítőnek kellett visszavinnie. Déva vára magasan épült, így bizony kilógott annak a nyelve, aki a bokrok közt a kalapácsot kereste, és még az állásra is mászhatott vele. Egyszer Torjai bátya hirtelen eltartotta magától a visszahozott szerszámot, majd óvatosan szagolgatni kezdte: — Milyen ez. te gverek? — mordult uúikozva Gergőre. előtt elereszkedni, elhúzódtak a kőrakások mögé, vagy a bokrok hűvösébe. Ilyenkor a többiek sokat pislogtak arrafelé. Egyszer néhányan meg is zörgették a bokrokat, mire a nagylábú Gáspár szitkozódása hangzott a sűrűből. Később a menyecske tűzpiros arccal, köszönés nélkül kapta fel a batyuját. Gáspár szeme helyén is aznap már csak vasvillák meredeztek. — No, emberek ez így nem mehet tovább — szólt délben a mester. — Nem farsangolni jöttünk. Itt többé idegennek nincs helye’I — Az asszonyaink nem idegenek! — zúgták a férfiak. — Nem kérdeztelek! — nézett körbe rajtuk Kelemen. — Hogyisne, még az köll, hogy a fehércselédeknek eljárjon a szája, hogy itt így, meg úgy !_ Kijön megint a várnagy, aztán nézhetjük magunkat! Isten marhái! Nem értitek, hogy pénzetekkel játsztok?! — Hát ’iszen... — vakarták fejüket az okosabbak. — Akkor figyeljetek! Rááll - tok-e, hogy akihez ezután menyecske jön, azt megmártsuk amott, a gödörben? — pártod ám a!... — hör- hördült Kelemenre Gáspár, de a többiek nevettek: — Megmártjuk mi a menyecskéket Is! — kiáltozták, s a többség Kelemenhez pártolt. Nem mindenkihez járt ki asszony, nem is volt mindnek. Meg aztán egyszer végezni akartak. hetvenkedők arcába nézzen; vagy tán a várhegyet akarta körbejárni, hogy megtekintse, mennyit emelkedett a fal tegnap óta. A kőművesek ezalatt rikoltoztak az álláson: — Ég a láda! Hé, fiúk, anyagot ide! A segítők nem látták sehol Kelement, hát csak gondoltak valamit a kőműveseknek, és folytatták tovább. Mire a mester előkerült — ki tudja, honnét — mindenki szerszámot pucolt, többen mosdottak Is, dühös csapkodással. — Mi van, emberek — ordított Kelemen — nem volt még fájront! Behúzott nyakkal mindnyájan helyükre mentek, de arra ügyeltek már, hogy a kezük tiszta maradjon kolompolásig. Csak amikor a fal omlott, és egy-két nagyobb kő a meszesgödörbe esett, akkor lett pöttyös némelyikük ruhája. A másik nap állványozással kezdődött, akár a többi. Délig csak annyi szóváltás volt, mint máskor. DélUin feltűnt egy asszonyféle a távoli úton. Az emberek találgatták, kihez jöhet. Megálltak álláson, állás alatt, keverőgödörnél, nem mozdult volna egyik sem, míg meg nem ismerik, de Kelemen szokás szerint rájuk kiáltott : — Mit mondtam, emberek?! Kinek nem ér a szép szó? Fürödni akar valaki? Zavarja vissza azt a nőt, ha jót akar! — Várjuk már meg lega— Nem farsangolni jöttünk ... — Jól van, pihenjetek, dolgoztok eleget — mosolygott Kelemen, és utat kért szabad kezével. — Majd pihenünk, ha végzünk — felelte Gáspár —, ha zsebünkben az arany — tette hozzá Torjai. — De addig itt nincs dolga Idegennek! — zúgták mindannyian. — Ezeknek mi bajuk? — kérdezte gőgös szóval Kelemenné, és ez lett a veszte. A lapos orrú Ábris, aki nemrég szabadult, lebiggyesztette ajkát: — Semmi — dünnyögte — nekünk semmi bajunk. Éppen hogy örülünk, mert lesz, aki majd megtörölgetl fürdés után a mestert... Meg minket is — kacsintott most a többire —, netán, ha szépen kérnénk... Ami ezután történt, arról nem vallott soha senki. A vár történetének ez a lapja homályba került. Ezért is lett belőle ballada. Egy biztos: az építők ettől a naptól fogva pontosan rakták a köveket; mire a láda kiürült, ott volt a másik; nem csapták senkinek a szemébe a meszet; és Kelemen is kisebb lóról szólt az emberekkel. Megkapták pénzüket, el is osztoztak vita nélkül; sőt, inkább még azt figyelte mindegyik, elégedett-e a társa... Az asszonyt még sokáig kereste a törvény. A környékbeliek meg csak találgatták, hogy így esett, meg úgy esett... Trencsényi Imre Antalfy István két verse : Apám Kopott bekecsben járt, ha jött az ősz, és bakancsban taposta a sarat, szótlan vetett számot, ha úgy eseti, a semmiből mi lelt és mi maradt? Tenyérnyi ég ha tán jutott neki. tenyérnyi égről egy tenyérnyi nap, guruló rézfillérek; gyermekek és szakadékok, s ívelő hidak... Nem a szivárvány. — csak hulló esó. Nem ragyogás — de csillogó szemek, Emléke fáj a szívben, — és ahol járok, ott jár, fuldokló táj felett... Nyárutó Az országúti fények még üdék. Messzire látni, de a fákat mintha ilyenkor szelídítenék olyan érzékenyekké válnak,.. Napraforgótányérból esznek a vendégek. Hessenti őket kóc-ember, hogy a pléh-keresztnek tessék. Nyárutói előleg... A japán ecset V an, aki arra törekszik az életben, hogy világot lásson, van aki azért gürcöl, hogy autója legyen, mások a hasukat helyezik az első helyre, vannak presze olyanok is, akik ruház- kodni szeretnek, és minden olyan vonzza őket, ami külső- séges és mutatós. Felicia egyik típusra se hasonlít. Felicia nem jól, csak szépen akar élni — s a férje ugyanolyan volt, mint ő. Ami szép volt és tetszett nekik, azt megvették. Így került hozzájuk négy japán ecset is. Egyik nap dr. Bencze Tivadar vegyészmérnök, Felicia férje négy japán ecsettel tért haza. — Minek ez nekünk, drágám? — kérdezte a felesége. — Hát nem szép? — kérdezte vissza dr. Bencze Tivadar. — Gyönyörű.;^ de minek ez nekünk? — Nézd meg ezt a finom hajlatú nyelet. Mintha művész faragta volna ki egy fából. Mihelyt megláttam, arra gondoltam, hogy ez a japán ecset a bűbájos japán népművészetet képviseli. Meg nézd ezt a hegyes, kemény fejet. Szerintem ezzel hajszálvékony vonalat lehet húzni. — De minek nekünk haj* szálvékony vonalat húzni? — És nézd meg a többit Írva is van rájuk. — Meg kell tanulnod japánul, hogy elolvasó. — Mondasz valamit. Három napig gyönyörködtek a japán ecsetekben, aztán az asztal fiókjába kerültek, s ott maradtak évekig. Azóta sok idő telt eL Meghalt dr. Bencze Tivadar vegyészmérnök, s felesége Felicia, a kisváros doktor nénije elsiratta, s megpróbált a régi közös szemlélettel, már dr. Bencze Tivadar nélkül élni a szellős, tágas lakásban. Mert semmi nem változik az életben, hacsak az nem rajzolódik ki egyre élesebben Feliciában, hogy az életet „játéknak” kell képzelni... Játéknak, ahol nagy dolgokért lelkesedik az ember, tisztán, önzetlenül, mások hasznára, és saját gyönyörűségére... Ha lehet, még többet dolgozott, s kevesebbet pihent, mint eddig. s mindennap újabb és újabb „játékot” talált ki. Egy ilyen játék a sok közül: ösz- szegyűjtötte a járás kora-asztmás betegeit, tehát a gyerekeket Eltökélte, hogy ezeknek a gyerekeknek meg kell gyógyulniuk. Fiatal, egészséges szervezetűek, lehetetlen, hogy ne tudják léküzdeni a kórt. Ha már férje, dr. Bencze Tivadar kénytelen volt asztmában meghalni, a gyerekeknek, akik magukkal hozott életerejük kezdetén vannak még — a gyermekeknek élniük kell! Egyszer, a járásból jövet Felicia fáradtan ballagott haza. Otthon az ajtóban régirégi barátjuk gyereke topor- gott — Kati — örült meg Felicia. — Mit keresel itt? — Felicia néninél szeretnék aludni, ha megengedi. Édesapáméit nyaralni mentek, és nem jó egyedül lenni. Jót beszélgettek. Kati mindent elmondott, amit a Zene- művészeti Főiskolán felszedett, apróságot és komoly dolgokat, jellemezte barátail; azok szokásait Végül előszedte kis fekete neszesszerjét ét kenceficélni kezdte magát. — Felicia néni! Nincs egv ecset? — Nincs. Minek az neked? ; — A szemöldökömet szeretném kifesteni. „A japán ecset!” — örült meg Felicia, s szaladt az asztalfiókhoz. Ott volt mind a négy, gyönyörűen sorban, karcsún, hajlékonyán és keményen, ahogy az a japán ecsetektől el is várható. Elragadó lett Kati. S Felicia Katinak adta azt a ecsetet amivel hajszálvékony vonalat lehetett húzni, és amitől Kati olyan szép lett, mint egy japán gésa. — Lám, Tivadar bátyád érezte, hogy nemhiába veszi meg ezt a japán ecsetet. Akkor is örültünk neki, s most is, te is örülsz neki — és még itt van három... Azokért még bizonyosan eljön a gazdájuk. — Felicia nénit még sose láttam sírni. — Meg is szólnak érte. Meg olyanokat kérdeznek: „És. te még tudsz dolgozni!?” Hát hogyne tudnék! Kell dolgoznom, érted? Kell! Mikor eltemettük Tivadar bátyádat, a barátaink, a férjem tanítványai fogtak közre. Nem emlékszem, mi történt körülöttem. Amikor leengedték az urnát a földbe, elkezdett lassan, finoman hullani a hó. mire egy kismadár a fán élénk csivitelés közben a szárnyát csattogtatta. A fa ágai megremegtek — és én' megnyugodtam. „Ez az élet” — gondoltam. „Ez az élet, tulajdonképp semmi sem változik”. Tudod, hogy nem hiszek semmiféle hókuszpókuszban, de ekkor tudtam meg, hogv a férjem se halt meg: itt él bennem, amíg én élek. A temetőbe nem is szeretek kijárni. Semmi közöm a temetőhöz. Annál több nekem a japán ecset. — És éppen nekem adta Felicia néni... — Még a másik három is keresi gazdáját. Mert jönnek érte. Valakinek szüksége les/ rájuk, és az én örömöm n\é;:- sokszorozódik ... — Mert van, aki hírnévre törekszik az életben, más< : világot akarnak járni, sok. a hasznosat hajszolják mi denben, s jól akarnak élni. dr. Benczéné született Bart Felicia gyerekorvos — cí szépen. Dér Ért *1 • NÖGRÁD — 1973. szeptember 2., vasárnap t
