Nógrád. 1973. augusztus (29. évfolyam. 178-203. szám)
1973-08-12 / 188. szám
Egy kacajért MOTTÓ: Petőfi Sándor: Szörnyű idő... Egy szálig elveszünk-e mi? Vagy fog maradni valaki, Leírni e Vad fekete Időket a világnak? <1349 július 6—17.) A napot egy pillanatra felhő takarta. S a szél, mintha csak erre várt volna, félénk, tétova ujjakkal hullámot kavart a mező rrtagasra nőtt füvén. Pipáé,sok, margaréták, kelyhéből riadtan menekültek a lako- mázó méhek. Le sem törölhették bajuszukról a sárga virágport. A hídon túlról, a falu felől ide hallatszott az ügető lovak dobogása, rémült és artikulát- lan emberi lárma, kocsizörgés, fegyverek kakafon zenéje. S mintha gonosz óriás léptei rengetnék a földet, olykor ágyú dörgött. S a felvert por csendes esőként permetezett, zizegve hullt vissza a szomjas, cserepes ajkú növényzetre. Nem adva enyhülést az eltikkadt élőlényeknek, a bokrok alján nyüzsgő rovarvilágnak. Délután hat óra lehetett. Az ut menti kaptatón hirtelen új lovasok bukkantak elő. De ezek visszafogott lépésben jöttek, vizsla tekintettel kutatták a terepet. Elesett katonákra vadásztak, s ha rájuk leltek, kifoszották őket. Napbarnított, cserzett arcukat verejték és por lepte. S amikor már nagyon csípte szemüket az izzadtság, lekapták fejükről a vastag szőrsapkát, és abba törölték. A lovak tomporát vastag hab takarta, mintha őrült borbély borotváláshoz készítette volna elő őket. A harcosok hosszú dzsidájukkal a bokrokat bökdösték, majd az egyik furcsa torokhangon megállította az állatot. Erre a többiek is megálltak. A kimerült pára prüszkölve hőkölt hátra, majd nagyokat nyögve vizelni kezdett. Patája előtt mozdulatlan emberi test hevert. v Középtermetű, sovány, civilruhás alak. A tikkasztó melegtől mintha csak elszendere- dett volna a fűben. De a fekete szakáll és a bajusz, mely arcát kereztezte, , még jobban kihangsúlyozta arcbőre sápadtságát. Egy civil a csatamezőn? Tétova gondolatként suhant át a lováról leugró kozák agyán, de a zsákmány reménye azonnal elhessentette fejéből az előbbi kérdést. Fegyverével megpiszkálta a tetemet, mire a fej oldalra billent, és a szabálytalan fogsorú szájból vér buggyant ki. — Egy hulla — szólt hátra a válla fölött a többieknek. — A cTőfés a mellén találta. Matos kezű fickó műve — mondta —, a mieink közül való. A másik kettő is begyakorlott mozdulattal lendült le lováról, majd társuk mellé térdeltek, s durva kézzel kutatták a tetem zsebeit. Az állatok a röpke pihe* nőt kihasználva, szaglászva, lábukat roggyantva zsenge fű után kutattak. Zablájukat nyelvükkel igyekeztek előre tolni, hogy kiköphessék. Próbálkozásuk azonban eredménytelenül végződött. S a fényesre csiszolódott vasról zöld nyáluk csüngött. A meg- rágatlan fűdarabkák. mint riad pókok menekültek a nyúlós fonálon a hatalmas torok elől. Gazdáik vállánál fogva felrántották az elernyedt testet. Felültették, majd üggyel-baj- jal lehúzták róla a kabátot. A feje, amint elengedték a né* ma alakot, nagyot koppant a földön. Finom, úri anyagból készült fehér ing bukkant elő a kabát alól. Bal oldalát azonban rozsdásbarnára mocskolta a rászáradó vér. A vékony testet roppant erejű döfés terítette le. A zsebekből — a rablók dühösen vették tudomásul —, csupa értéktelen holmi került elő. Aki legelőször fedezte fel az elesettet, kíváncsian lapozgatott a kézben elférő jegyzetfüzetben. Sietős, de szabályos, jobbra dőlt betűket fedezett fel benne. Írója néhol egy-egy szót áthúzott, s másikat írt helyette, ö analfabéta volt, de különben sem tudta volna elolvasni a szöveget, mert nem az anyanyelvén íródott. — Mit találtál? — kérdezte tőle az egyik mohón. — Idenézz — mutatta meg ő is a tucatjával előkerülő piros, fehér, zöld színű összevérező- dött rongydarabocskákat. — Mi ez? A kérdezett vállát rándította, majd dühösen odébbhajította a kezében levő füzetet. Ezt tette a cimborája is, azzal a különbséggel, hogy a nemzetiszínű kitüntetéseket sarkantyús csizmájával beletiporta a földbe. Mintha rajtuk akarná kitölteni a mérgét. Az állati ürülék és az orrfacsaró izzadtságszag hatalmas dongókat csalt a tett színhelyére. Zümmögve köröztek a kis csoport körül. A bátrabbak rászálltak az állatokra, majd amikor azok fejükkel és bőrük rázogatásával, vagy farkuk suhogó ostorával elhessentették magukról, rärajfzottaS á gan¥jra 3b vígan döngicséltek. A falánkabbak izgalmasabb aromát véltek felfedezni az emberek, különösen a békésen tűrő közelében. — Nyomorult — rázta meg a harmadik katona a makacsul hallgatót. — Nincs nálad semmi? — És az ing? Azt talán rajtahagynád? Életemben nem láttam ilyen szép inget. — De véres, meg s'zakadt is. — Akkor a csizmát segíts lehúzni. Késlekedés nélkül durván megragadta a fekvő lábát. A csizma a vártnál könnyebben jött le, olyan vékony volt a benne levő láb. — Micsoda férfi lehetett ez? — szólt fitymálva a csizmát húzó. — Nem sok kárt tehetett a fehérnépben! — toldotta meg cimborája. Jót hahotáztak ezen. Majd fülelve felkapták a fejüket. Kocsizörgés, nehéz lábak dobogása verte fel a domb mögött a port. A három hullarabló egyetértőn nézett össze. — Gyerünk már, mire várunk? Túl sok időt fecséreltünk el itt hiába — mondta a legelső, s jobb lábát beleakasztotta a kengyelbe. A ballal néhányat dobbantott a földön, majd nyeregbe szállt. — Gyerünk, — ismételték meg társai is. — Még megelőznek. — Hitvány civil — köpött ki az, aki a kitüntetéseket a földbe tiporta. — Lázadó! — toldotta meg gyűlölettel a legsötétebb képű, aki a csizmát betette az oldalán fityegő tarisznyába. — Jól elintéztünk! . A lovak a kegyetlen sarkantyút oldalukban érezve, felnyerítettek fájdalmukban. Idegesen ropogtatták a zablát, néhány lépést egyhelyben topogtak, majd hátsó patáikkal nagy rögöket rúgtak ki. A földbuckák a derékig meggyalázott mellé huppantak, mintha fel akarnák riasztani az alvó ismeretlent. Az elnémítottat, akin immár beteljesedett az önmaga jósolta legenda. Dávid József: Kiben F enemód nagylegény tud ám lenni az ember, ha évenként egyszer szű- kebb hónába téved! Még le se mosta az út porát, máris zuhog a szívére a sok gyerekkori, ifjúkori emlék. Fűzfaparipára ugrana, s egy trappban föl a hegyre; vagy legényes pincé- zésre, könnyen feledve, hogy közben évtizedek zúgtak el feje fölött, s talán a vasútállomástól a szülői házig sem tudja már tartani a lépést a fiatalokkal. Dehogyisnem. Amikor azzal köszöntenek vissza az udvarokról; „Józsi, te egy cseppet sem öregszel”? „Nem én!" — húzom ki magam. Hiszen úgy tetszik (ó, de nagy kerítő is tud lenni az emberi hiúság), tegnap még itt karikáztam az út porában, s talán a vérem se fakult meg a kastély melletti kilométerkövén, amelyhez T. Miska verte a fejem. Miska persze már trottyos vénember, mindig egyhetes szakállal kerül elém, s nyár lévén, mezítláb. De izzadságmarta inge pontosan olyan sallangos a hátán, mint harmincöt évVel ezelőtt, amikor e hát még nem volt görnyedt. S a kapa is úgy illeg a vállán, mint tegnap, amikor a Nyerges-hegy felé menet ta- lálkozgattunk. ö is azt mondja, amikor hunyorgó szemével felismer: ,.Te betyár, te, hát sosem öregszel?^ — Dehát az Istenért — kérdeztem volt osztálytársamat —, azt meséld el, hogyan kerültél börtönbe!? — Egy kacajért, ha mondóba! — s azzal mesélni kezdte: ♦ Tavaly ilyenkor még elegáns bankfiú voltam. Talán kissé züllött.. No nem! Azt hiszem, már mélyen benn úszkáltam a disznóságban. De soká elhúztam volna még nagybácsim, a kanonok jóvoltából. Tudod, sziveim nincsenek. ö az egyetlen hozzátartozóm. De ő az utolsó esetig mindig kirántott a csávákból, öccse, anyám testvére öngyilkos lett, holott ő annak idején segíthetett volna rajta. Nos, hát ezt az utólagos és eleven lelkifurdalást bennem tisztelhette. Ami elbotlasztott, a kővetkező volt. Délben pénzt bíztak rám a bankban. Hosszadalma- san ez nem fog érdekelni téged. Találkoztam valakivel, nos, őnagyságával, s másnap reggel, hajnalban, hazamenet a pénzből körülbelül egy revolverre- valóm maradt. Nevetséges! A revolvert meg is vettem délelőtt. Az elfolyt összeg aránylag nagy volt, s természetesen nagybátyámra gondoltam előbb. De súlyos könyörgésekkel kapcsolatban. Hát felmentem hozzá. Valami furcsa, ideges hangulatban leltem. — Majd aztán, majd aztán — legyintette le bevezető mosakodásomat, és egyszerre tapasztalhattam nyugtalansága okát. A szabó jött be hozzá és új reverendát hozott. Az új kanonoksíküveget már észrevettem az asztalon. Mármost, ami lefolyt az a Csak édesanyám rakna viszsza ölelő karjából a rideg valóság talajára, de ő is csupán féltő, sopánkodó tekintetével, amiből egyedül én tudom kiolvasni: „mán megint olyan sápadt vagy, a homlokod is gyűrtebb, mint egy évvel ezelőtt... Ülj csak le, no! Többet kellene már neked is pi- hengetni...” No, de ezt a „sopánkodást” én úgy a hátam mögé csapom, mint egy sálat, ha melegét érzem is. Különösen, hogy másnap a népes famíliából egyik kis unokahúgom áll elém a kéréssel: ha már itthon vagyok, tiszteljem meg közelgő lakodalmán. De úgy ám, mint aki keze írásával is . tanúsítja majd, hogy ő örök hűséget esküdött T. Bercinek. Mi sem könnyebb ennél — fogadtam el a megtiszteltetést. Méghogy én násznagy! — Kenegetett a háj. Mert ezt a tisztet nem bízzák akárkire. Még büszkébben sétálgattam tehát anyám portáján. Mint a kendermagos kakas. Mondom, hogy odahaza — különösen, ha idő is van rá — valósággal eszét veszejti a látogató, olyan istenigazából a szíve alá tudják rakni az emberek, de még a látható és emlékeztető tárgyak is azt a bizonyos kisszéket, amin egyszerre úgy megnő, felmagasodik,., furcsa heyzetnek valóságos tragikomédiája. Képzeld el, hogy bátyám, akit mindig mérsékelten viselt köpenyben láttam, egyszerre megjelenik vadonatúj reverendában. De ez semmi. Nem is sejtettem, hogy egy ilyen öreg emberben és papban ilyesmi lakozzék. Valósággal úgy kezdte magát nézegetni az állótükörben, mint egy tánciskolás gimnazista. Hozzá folyton tőlem is kérdezte: — De jól áll, de nem vet ráncot? No, nem hiúság. De ekkora pénzt kidobni és aztán... Aztán ugyanez a kalappal. Elölről. Ismételten. Engem pedig gondolj el, zá- kányosan, az éji muritól, revolverrel a zsebemben és a pénzről való nyugta nélkül, amivel már rég be kellett volna számolnom a bankban. Egy mozdulat döntött sorsomon. Ha kínpadon vagyok, akkor is elnevettem volna magam. A bácsi, mintegy a szemle végezetéül, éppen úgy emelte fel félcipőiről a reverendát, mint a nők esőben a szoknyájukat. Egyszerre, mint a pukkanás ért utol a kacagás. De azt hiszem, nem lett volna olyan sértő, ha valahogy bácsim is észre nem veszi közben gyerekes viselkedését. Már késő volt elköhögnöm a röhejt. Bácsim pirosabb lett és utána az a vad, családi szemszikra pattant ki simándi kék szeméből. Hozzá kell tennem, hogy bizalmaskodást sohasem mertem vele. Szemérmesség és bizonyos fajta, fegyelem, ez is családi vonásunk. Ami következett, percek válsága volt. Nagybácsim már kifelé menet mordult rám: Megnőttem én is. S mit eszeltem ki ? Pont a kishúgom esküvője napján? Hogy átsétálok a hegyen apám falujába, Erdőbényére! Hát mi az nekem? Harmaton indulok, s mire húzzák a delet, már ülök is anyám asztalához. Utána bólintok egyet, majd puccba vágom magam és sietek nászna- gyi tisztemet végezni. Anyám riadt szemekkel nézett rám. Már-már bosszantott, s bizony csak később döbbentem rá: egy hetvenhét esztendős édesanya is pontosan tudja, hogy ötvenkét éves fiacskája mire képes. Mégis mentem — mint kora gyermekkorom óta mindig — a magam szabta útján. Által a hegyen. A rendes műúton ugyanis jó 16—18 kilométerre van tőlünk apám faluja, de a hegyen keresztül alig öt. Igaz, hogy dombnak fel, völgynek le, de álomszép úton, ahol — állítólag — megboldogult apám valamikor az ölében is áthozta a mamát. Hát én is elsétálhatok urasan oda-vissza, a pompás erdőrengeteggel körülvett utakon négy-öt óra alatt. Az út idejének a kiszámításával nem is volt baj. Csak éppen azt felejtettem ki az okoskodásból, hogy Bényén is rokonok vannak. Dehogyis engedtek azok vissza jó, kiadós ebéd nélkül! Azután is csak úgy, hogy mindenre meges— Nekem most a püspök úrhoz kell sietnem. Két napig ne is gyere. Akkor esetleg beszélünk. Mert miről van szó, tudom előre. — De Sándor bácsi, istenemre!... Effélével mehettem a sarkában. Csakhogy pechemre az ajtóban kanonoktársa sürgo* tölőzött eléje. Érezted már az efféle tétova szédületét?... Végem van! Már tudtam. X Nagybácsim küldetésbe ment két napra valami országos főpapi parádéra a püspöke helyett. A bankban azt mondtam: — Tegnap nálam maradt a * pénz. Féltem, és nagybácsimnál tettem le. De ő sürgősen elutazott. Holnaputánig nem tehetek semmit. Az ám! De tettek a bankbanl Valami szomorú komikum van, mondom, az egészben. Sejted, sürgönyt a nagybácsimnak, hogy: igaz-e a pénzletét históriája? És válaszát, hogy nem tud róla. Nem érthetté meg, mirő' van szó. ö bizonyára legkevésbé hibás, hogy délután egy detektív látogatott meg a lakásomon. Egy negyedóra múlva rámcsapták egy rendőrségi lyuk ajtaját Rácsapták pályámra. Rá egész életemre. így kerültem a lapokba isj ahonnan értesültél. Voltaképp egy kacajért. Egy nyomorult, komikus helyzet miatt No, és talán azért is, hogy Sándor bácsi a két nap helyett hatig maradt oda. Ügy mondják, a szerencsétlenség csőstül jár. A többi csendes lecsúszás..' Tersánszky J. Jenő küdtem, délután, hatkor násznagyként állok helyt kishúgom menyegzőjén. Szaporáztam is a lépést, amíg meredek nem lett az út De ott aztán szakadt rólam a verejték. Pedig hát jobbára árnyas erdők alatt mentem. Nem hallottam, már — mint jövet — a madarak énekét, a patak csobogását, a távoli motorfűrészek zengését, csak saját fúj tatásomat. Mind többször meg kellett állnom, aztán le-leülnöm, új erőt gyűjteni. No, te nagylegény! Még jó, hogy nem hoztam magammal órát, mert ha azt nézegetném, csak mérgem gyűlne, erőm meg fogyna. így azzal vigasztaltam magam — a fák lombrésein át a nap járást lesve —, hogy nem lehet több délután három óránál. (Kettőkor indultam.) Legfeljebb fél négy. De akkor is... ötre hazaérek, s lesz még egy órám mosakodni, öltözködni. Gyf, te Sárkány, gyí te Vihar! — szóltam a lábaimra, mert bizony — mit szépítsem a dolgot — nem is a szívemmel, tüdőmmel, hanem a két lábammal, fakó lovacskáimmal gyűlt meg a bajom. Hát ide jutottam? — vibrált előttem anyám riadt tekintete. Csak most cserbe ne hagyjanak ezek a „lovacskák”. Hiszen úgy tudtak ezek engem repíteni, hogy földet is alig értem, amikor nagyanyám boltba szalajtott... Amikor megzavartak a bálon a zalko- di legények... Igen jó hasznukat vettem ifjúkori országos barangolásaim alatt is...' Vittek ezek Pestig is, pedig az hozzánk 250 kilométernyire esik... És ezek a fakó lovacsLengyel Péter: ILLUSZTRÁCIÓ 8 NÖGRÁD — 1973. aug usztus 12., vasa maß l'ruhúszka László: AZ ALVÓ NADASDI ÉVA: PART A gyerekek egy más világból jönnek, oda már tilos visszamenni a felnőttnek. A gyerekek lába előtt fehér nyuszi: neked letépett vattadarab csupán. A gyerek benn él a mesében, te magadnak is csak hallgatója vagy. Am ha felnőttséged elviseled, meglátod, végül fönn a napot; és hazád, asszonyod, gyereked csak így lehet, csak felnőtten lehet. bízhat az ember?
