Nógrád. 1973. július (29. évfolyam. 152-177. szám)
1973-07-08 / 158. szám
Erdős István: ID r BUDA BÁLINT délben valamilyen ürüggyel lelépett a munkahelyéről. Hazament. A lakás poros volt, gondozatlan, az ablakok felforrósodtak a váratlanul erős tavaszi napsütésben, alig lehetett átlátni kormos, poros szürkeségükön. ' Buda Báliint lompos, modoros mozdulattal ledobta műbőr dossziéját a heverőre, leült. Fáradt volt é6 üres. — Üres mint az íróasztal mellett felejtett kólósüveg. Amint lábát szétvetve a fotelban hátradőlt, a kólásüveget bámulta. Sajnálta tisztátlan magányosságát, mert a langyosmelegre száradt kólamaradék az üveg alján bűzlött, párolgott, 6 az üveg egykori kellemes jéghidegségét csúfolta. Egykorún ébredt tavaszi légy körözött az üveg fölött, le-leszállt a fényes üvegnyakra, legelészett a kólanyomokon., hoSz- 6zan meditált fölérve a peremre, lemésszon-e az üveg belsejébe, ahol erjedő, langyos felület várja cukrosán, hívo- gatón-veszélyesen. Nem merészkedett belülre; jóllakottan átszállt pihenni a forró ablaküvegre. Buda Bálint ledobálta magáról ruháit, fürdőköpenybe bújt, hasra feküdt a heverőn, maga elé húzta a telefont, rászorította a fejét. Jólesett a készülék műanyaghűvössége. Szemben a barna tapétafalon látta döcögni a nagy óra másodpercmutatóját, $ lassan zóttyenni előre a nagymutatót, másfél perc volt még a jelző csöngetésig. Igyekezett maga elé képzelni Évát, amint a gyerekek kö2ött föl-alá járva kijelöli a biológialeckét, s időnként egy-egy szót felírni fehér köpenyben a táblához lép. Igen. Most kell megszólalni a jelző csengetésnek. Szinte hallani vélte az idegesítő, dühös berregést. Éva megretten, kapkodni kezd, mindent siettetnie kell, mert mint mindig, természetesen most is késik, elkésik valamivel. Mozgása felgyorsul a katedra és a tábla közt, türelmetlenül sürgeti a válaszoílgató gyerekeket is. Fáradt ujjaiban ott vibrál az utolsó óra -idegessége, depresz- sziója. 1 Hátát a falnak támasztva ielült, térdei közé szorította a telefont. Tárcsázott. Tizennyolc — hathuszonkilenc. ' — Halló — mondta valaki a vonal túlsó végén. 1. — Halló — válaszolt unottan, szenvtelenül —, jó napot, Zsuzsát kérem. Berták Zsuzsát. Hallotta, hogy az asztalra teszik a telefonkagylót, hallotta nyílni az egyik szoba ajtaját, majd a nyitott szobaajtón át a másik dörrenő csa- pódását, Zsuzsa futó lépte.t, gyors lélegzetét. — Halló! Te vagy, Bálint? ■— kérdezte Zsuzsa idegesen, szinte lihegve, fújva a szavakat. — Nem vagy éhes? — kérdezte Bálint. Zsuzsa nevetett. Sikongásszerű apró hangokat buborékolt a hallgatóba. Bálint messzire tartotta a fülétől a kagylót. K.js hülye — gondolta— De mennyire éhes vagyok — válaszolt végre Zsuzsa titokzatosan, asszonyos forrósággal. — Akkor gyere! I — És Éva? , — Szakköre van, vagy mi a fene, egész délután... , — B.ztos? Halálbiztos? — Nyugodt lehetsz, békákat boncolnak, vagy ha akarod lovakat... ŐHŰZ Behúzta a sötétítő függönyöket, elindította a magnót Ahogy kettőt-hármat hajolt, mozdult á zene ütemére, iz- zadtságszagúnak érezte magát. Megint az órára pillantott, s úgy ítélte meg, néhány perc alatt míg Zsuzsa felérhet, le tud zuhanyozni. Csak a hidegcsapot nyitotta meg. Sziszegett, hörgött, mikor a jéghideg víz zuhogni kezdett mellére, hasára, de frissebb lett. Mintha a hideg vízzel lefolyt volna a lábaiban érzett tompa fáradtság is, a nyugtalan idegesség is. A konyhában készített egy hatalmas sonkás szendvicset Zsuzsának, s a szendvics mellé tálcára tett egy üveg kólát, egy poharat is. Mikor a szendvics alá szalvétát csúsztatott, arra gondolt. Éva már a levest eszi a menzán... Zsuzsa nem csöngetett, finoman kopogott körmével a levélbedobó lemezén. \ — Istentelenül kevés az idő, Bálin*, — mondta már az ajtókeretben, és felakasztotta ballonját Éva szekrényébe. — AZ EBÉDIDŐ — válaszolt Bálint rendreutasítón, és lekuporodott a magnó mellé, hogy lehalkítsa a zenét —, egyél, ott a kaja — nézett fel a lányra! — Kösz, de rengeteg — lelkendezett Zsuzsa, s Bálint mellé ült le a szőnyegre ebédelni. Bálint csukott szemmel Is érezte a lány minden moccanását; harsány harapásai jókedvre derítették, a zene is más lett, élni_ kezdett, forrósította a levegőt, a magnószalag mintha az ojjaiik között futott volna érzékenyen remegve valami éteri messzeség felé. Zsuzsa teleszájjal nevetni kezdett. — Ml van? — kérdezte Bá-í Unt — Nem hoztál sörbontót — mondta Zsuzsa, és lenyelte az utolsó falatot. Báliint, mikor a konyhába indult a sörbontóért, lopva az órára nézett. Alig múlt el egy óra. Sokáig matatott kanalak, kések, villák között, míg végre kézbe vette a sörbontót. Éva is lenyelhette az ebéd utoló falatjait. Megkeresi a kisszekré- nyében utcai cipőjét, és indul haza. A csemegében vesz egy üveg asztali bort, mert estére vendégeket hívott; igyanak alföldi fehéret a íiúk-lányok, az tisztességes áru. Huszonegy forint litere. Szóval nem drága. .. Bálint is kért két-hérom korty kólát Zsuzsa poharából, aztán Zsuzsa újra ivott, s bár a jéghideg ital friss habja még száján csillogott, megcsókolta Bálintot. Bálint lepedőt terített a heverőre, s önkéntelenül is újra az órára pillantott. Negyed kettő! Évának úton kell lennie. Az utcán sofőrök fordulnak utána: hű, de nagy fene köd van ... Hiba, a minden reggeli félórás uszodai pancsi-pancsi, Évára, úgy rakódnak a kilók, mint családi lelkiismeretükre a gyerek nélkül szaporodó közös évek nyomasztó súlya. Zsuzsa levetkőzött, magára csavarta a lepedőt, Bálint kivitte a konyhába a tálcát, gyűrött szalvétával, kólás- üveggel. pohárral. Szöszjnötölt a szemétkosár körül, míg csak Zsuzsa nem sürgette. — Az ebédidő, Bálint.. i Ügy szeretkeztek, mintha először feküdnének egymás karjában, a felfedezés boldog örömével. A magnón egy nagyon érzelgős szám döcögött körbe-körbe. Arról énekelt egy ÁS lány, hogy azoknak, akik szeretik egymást, nem szabad elszakadniuk apró ostobaságok miatt. — Könyörögj, hogy maradjak veled, kérte az énekesnő remegő hangon... Zsuzsa felkönyökölt Bálint feje mellett. — Tudod, hogy huszonhat éves vagyok? — Tudom — dünnyögte Bálint. — Volt egy fiú, ügy tíz éve. Másodikos voltam a technikumban. Szerettem, ő kívánt Is. Idősebb volt vagy öt évvel. Vagy nyolccal. Nem tudtam az Övé lenni, mert meg voltam győződve róla, hogy nekem őriznem kell magam, amíg az Igazival találkozom. Könyör- gött, hogy legyek az övé. Tudod mivel építettem le? — Mivel? — Azt mondtam, hogy az övé leszek. Az övé leszek egyszer, amikor már férjhez mentem. Amikor férjhez mentem valaki máshoz. Azt mondtam neki, hogy egy szép napon beülök a férjem autójába, s a világ végén is megkeresem őt. s az övé leszek, övé, akkor is, akárhogy szeretem a férjem... — Beülsz a kocsiba! Lesz a férjednek kocsija... — Természetes. Csak okosan fogok férjhez menni, valaha is. Lesz kocsi! Szóval, ezzel a romantikus mesével szereltem le. Tetszett neki. Nem gyötört tovább... — Gusztustalan.il — Ne mondj ilyet! — Mondok. Elutaznál hozzá? — Rég nem gondolok rá. Tíz éve volt ez... — Elutaznál hozzá? — Dehogy utaznék! — Jól van. Ezt vártam tőled. Legalább tízévenként ki kell hajítani a szemetet az ember életébőL — Hogy érted ezt? Bálint legyintett, kfbüjt a lepedő alól. Az órára nézett. Két óra volt. Zsuzsa öltözködni kezdett, keserű szájízzel: elkésik megint a gépeléssel délután... Bálint nem tudta tartóztatni, búcsúzóul úgy csókolta szájon, mintha húszéves rossz házasság lenne mögöttük. — Szió! — Szia édes — mondta Zsuzsa, és még a lépcsőfordulóból is visszaintegetett. Bálint feltárcsázta az iskolát, ahol Éva tanított. A portás kapcsolta a tanári szobát, a telefont a dagadt matematikus vette föl, szertartásosan hívta Évát telefonhoz. — Mi van? — kérdezte Éva. — Csak kíváncsi voltam, hazamentéi-e takarítani, ahogy megbeszéltük... — A vállalattól beszélsz? — Igen — hazudta Bálint. — Tehát? — Nem tudtam. Bálint. Nem tudtam hazajutni. Közbejött egy... — Hagyd! Nem érdekes — vágott a szavába Bálint —, hét végén majd együtt takarítunk. Oké? — így legyen1 — válaszolt Éva, s a hangsúllyal jelezte, hogy a maga részéről befejezettnek tekinti a beszélgetést. BÁLINT ÜGY tette le a hallgatót, mintha varangyos békát ejthetne le végül tenyeréből. Kitárta az ablakszárnyakat, teleszívta a tüdejét Criss levegővel, s nézte a -város nyüzsgését a lába alatt, csak azon meditált, visszamen- jen-e még fél ötig a munkahelyére. — Nekem megfelel a béka is. Bálint. Öt perc múlva ott vagyok. — Oké — mondta Bálint, és letette a kagylót. Néhány másodperc volt hátra már csak a kicsengetésig. Bálint feszülten nézte az órát. Ha harmincötkor kicsöngetnek, Éva negyvenkor a tanáriban leteszi a naplót, a cuccait, kezet mos, trécsel valakivel két percet, ötvenkor leül az ebédlőben. Ha a menzán negyedóra az ebédátlag, fel kettőre hazaérhet, és ha közbe is jön valami:, kettőre feltétlehül. Zsuzsának kettő előtt nem szabad elmennie. PILINSZKY JÁNOS; G E N É Z I S Ügy találta, hogy gyönge még az ütlegre, hát elengedte. Később mégis megölte őt, és elásta, hogy elfeledje. De akit egyszer megverünk és megölünk, virág lesz abból, az üllegböl s a félelemből levél születik, szirom és virágpor. ,u*a B. IVAN GIZELLA: PROJSNAR JÓZSEF: Számolva a virágok között Egy, kettő három — öt nárciszszirom egy, kettő három, — öt évem odaadom. Egy, kettő csók, ez tiéd. I Egy, kettő száz — millió rózsaszirom! Ezt mind neked neked adom! Millió, száz kettő — egy életemet tövisek közül adom neked. D-moll toccata és fúga „Puha álom tárt karjaiba helyez ringat, betakar féltőn s gonddal hajlik főlém az estéit orgonaszó tündérek lebegnek és ülnek ágyam mellett lámpások méla nesze zúg, döngicsél föléin mellett és én csak hallgattam behunyt szemmel érezve testem s lelkem szomját olló mennyel neszét a zeusi hang oszlopainak\ SZEPESI JÓZSEF: A mámor templomában Árvaságommal kérkedek sovány derűim unva én, a borgőzös éjjelek legléhább vértanúja. KARÁTH LÁSZLÓ: Fáradt vagyok Megáll — levegőben a tűnődő pillanat harmat szeme, fejemen kapirgál a fehér tollú meszes por tekintete. S szőr nyit, hogy józanul teszem merészen és vidáman épp itt, a bűnös „szenthelyen”: a mámor templomában. Hol söntés-oltámál piál bús, szende száz s gyakorta víg, Hím Hívőknek prédikál madonnaarcú szajha Elremeg pikkelyes bolyha kezemen, kék hársú zöld fenyő teste ráomlik; szürke estemre; lenge árnyú alkony lobban a szikrázó hóesésben. Kídereng fényem verítéke a hullámzón alámerülő tavaszi szélcsöndben. s megtért bárányként — víg kamasz — felbőg bennük a mafla (lelkiüdvének híg vigasz a józan szó-halandzsa). ; Árvaságommal kérkedek miként ha árvaságom nem szülne részeg éneket s nem volna szánom-bánom. Nehéz gyermekkor Kócos,', eőtétszőke haja a homlokába lógott, szája körül keserű ránc. Húsz évének teljes súlya ránehezedett a fiatalember vállára. így szólt: — Maga újságíró. Meg fog engem érteni. Éppen eleget írnak mostanában a szülők felelősségéről. a rossz otthoni környezet hatásáról a fejlődő gyermek lelkére. Én már nem bírtam tovább. Mélyet sóhajtott, aztán fel- dúltan folytatta: — Talán tizenhat éve« lehettem, mikor egy esete, hazatérve otthonomba, szörnyű veszekedést hallottam a konyhából. Szüleim szinte rikácsoltak a dühtől. Ugyanis a konyhakredencből, a levesestül alól eltűnt kétszáz forint. — És ki vitte el? — Természetesen, én. De képzelheti, hogy mit ereztem. Hazajövök, hogy nyugodtan el- költsem vacsorámat, otthon pedig tombol a vihar, azon vitatkoztak, hogy melyikük rontott el engem. Ha nem állok közéjük, talán össze Í6 verekednek. Szörnyű volt! Higgye él, alig tudtam elaludni. — Képzelem, hogy megviselte az eset. Szegény, szegény barátom! — Á kedves anyukának született egy... — Dehogy! — Nekem. S mivel állandó munkahelyem nem volt, a gyermektartást se volt miből levonni. A srác pedig mégsem nőhet fel csak úgy, ebek harmincadjára. Szüleim éjjel-nappal vitáztak: apám azt akarta, hogy anyám vállaljon különmunkát, mert az én gyermekemet is fel kell nevelni. Nem is folytatom. A mi kis meleg otthommikíbó'l elköltözött a megértés. Nem tudtam tovább élni ebben a légkörben, nem bírtam tovább: összecsomagoltam apám holmijait és eljöttem hazulról. — Még minden jóra fordulhat, kedves barátom — mondtam vígasztalban — Soha — felelt dacosan a fiatalember. — Sohasem tudnék megbocsátani nekik... Galambos Szilveszter Napraforgók — De ez még semmi. Néhány hónap múlva, egy ködös hajnalon, arra ébredtem, hogy anyám csomagol. Apám erőszakkal hozta vissza a szobából. Mondanom sem kell, megint elkezdődött az az átkozott veszekedés. A dunyhát a fülemre húztam, de sajnos, így is mindent hallottam. — Miért akart elmenni az édesanyja hazulról? Csak nem egy másik férfi miatt? — Hová gondol? Előző nap eladtam anyám ruháit az bcseri piacon, csak egy fla- nell háziruhát, meg egy hajhálót sikerült megmentenie. Sejtheti, hogy mi következett ezután. Botrány, Óriási botrány, ami alaposan feldúlta idegeimet. — Nehéz gyermekkora volt, barátom , — bólintottam szomorkásán. — Várjon! A pohár akkor telt csordultig, akkor vált pokollá az életem, mikor apám odavágta anyámnak, ő nem azért dolgozik, hogy gyerek- lartásdíjat fizessen.
