Nógrád. 1973. július (29. évfolyam. 152-177. szám)

1973-07-05 / 155. szám

Vihar a Margitszigeten Dalba foglalták a múltat, a jelent és a jövőt Bányász kultúrmunkásokkal a fővárosban Az ország énekszerető tár­sadalma hosszú ideje készült az idei Vándor Sándor mun­kás- és ifjúmunkásfesztiválra. Az elmúlt hónapokban minden megyében — Nógrádban is — és a fővárosban egyaránt megrendezték a helyi bemu­tatókat, találkozókat, szemlé­ket. Ezúttal is bebizonyoso­dott: a dal — amellett, hogy forradalmasít, lelkesít — örö­möt ad, fegyelemre nevel, kol­lektívákat tart össze, fejleszti a szépérzéket, megnyugtat, nem utolsósorban nagy hatá­sú a közművelődésben. A szemlék során 450 — köz­tük 100 új — kórus mutatta be repertoárját, adott képet a csoportok szakmai színvonalá­ról és megmutatta, hogy a munkáskórusok milyen ma­gas fokon művelik a dalkultú­rát. A Vándor Sándor munkás- és ifjúmunkás-fesztivál köz­ponti rendezvénysorozatára a 100. évfordulóját ünneplő fő­városban került sor június 27 —30-a között. A rangos bemu­tató jól illeszkedett Budapest centenáriumi ünnepségsoroza­tába, Az országos fesztiválon a legjobb kórusok reprezen­tálták : hol tart hazánk a mun- kásdalkultúra művelésében. E nagy érdeklődésre számot tar­tó kulturális csemegén me­gyénket a salgótarjáni Bá­nyász Férfikórus képviselte. (A fővárosi eseménysorozat mel­lett Szombathely.és Miskolc is jelentős zenei esemény szín­helye volt.) A Bányász Férfikórus külön- busszal indult el Budapestre. Maróti Gyula karnagy, Kurucz Imréné zongorista mellett el­kísérte a jó hírű öntevékeny kórust a Bányász Művelődési Otthon hattagú fúvós kis­együttese is. A mindig jó­kedvű tagok ezúttal is vidá­man tették meg az utat a fő­városig. Mindenki érezte azonban a felelősséget, hiszen az ország legjobb kórusai kö­zött kellett bizonyítaniuk. Pénteken délben sem a kóru­sok, sem a rendezők nem gon­doltak arra, hogy a vihar „el­mossa” majd a gálaestet, amely különösen azoknak fájt, akik odahaza a tv-kép- emyők előtt várták szeretteik bemutatkozását, de hiába. A rekkenő hőségben meg­tartott főpróbán — a margit­szigeti szabadtéri színpadon — ott bábáskodtak a híres kar­mesterek, tv-rendezők, a kó­rusok vezetői. Bizony nem könnyű feladatra készültek. Hiszen a vegyes kórusok, férfi­dalárdák, amelyek egy tömb­ben énekeltek, debreceni, pé­csi, miskolci szegedi, székes- fehérvári, komlói, valamint budapesti együttesekből te­vődtek. Szabó Tibor — aki a férfikórusok műsorát diri­gálta, elégedett volt a telje- sítrhénnyel. Nyugodtan várta az esti bemutatkozást. A nyitó szám ezerszínű hang­zása lángra gyújtotta a né­zőket. „Föltámadott a ten­der™”, harsant a dal. És mint­ha színpadi beállítás lett vol­na: zengett, villámlott, hajla­doztak a fák. A műsor első részének még „megkegyelme­zett” a „hűtlen” időjárás. Az­tán lezúdult a zápor, „elmos­ta” a gálaest további részét. Ez azonban olyan „kudarc” volt, amelyről sem a televí­zió, sem a kórusok nem tehet­nek. A vihar „díszkíséretében” aztán az árkádok alatt énekel­tek a kórusok, várva, amíg el­csendesedik az „égi párbaj”. Másnap délelőtt viszonylag „pihenéssel” telt az idő. Az eső ekkor is „megtisztelte” a dalosokat. Ilyen „közzene” kí­séretében került sor a dunai sétahajózásra. A dalosok azon­ban, dacolva az időjárással, szebbnél szebb számokkal kedveskedtek egymásnak. Az „összekeveredett” kórusoknak volt alkalmuk gondolataik ki­cserélésére is. A délutáni órákban moz­galmas volt a Bányász Férfi­kórus háza tája. A Kulich Gyu­la Fiúkollégiumban készültek az esti szereplésre. Aztán Üj- pesten a munkásotthonban léptek színre a drezdai vegyes kórus társaságában. A „rög­tönzött” hangverseny igen jól sikerült. Bányász-kórus aján­déktárggyal kedveskedett a vendégkórusnak, amely ugyancsak nagy sikert aratott. Demény László Klubot avattak az ötvözetgyár KISZ-esei A fftüirnkbao bensőséges ünnep­ség fe került sor az ötvözeigyár­nak abban a tágas, ízlésesen be­rendezett helyiségében, amely e naptól kezdve a gyárban dolgozó mintegy negyven KISZ-tag tulaj­dona lett. A Szalvai Mihály KlSZ-alapszer- vezetnek nagy szüksége volt már erre a klubra. A klub napjaink­ban a fiatalok legközkedveltebb és legigényesebb munka utáni szó. rakozási és művelődési lehetősé­gét nyújtja. Az ifjúsági klubok ma már egyre több KTSZ-alap- szervczet aktív segítőtársai. Prog­ramjaik célkitűzéseik és ered­ményeik csaknem elválaszthatat­lanok a KISZ-szervezettőI, a vál­lalattól és az üzemtől. Megnyitó beszédében Solymár András KISZ- titkár elmondta, hogy e klub lét­rehozásában Is nagy segítséget nyújtott az flftvözetgyár vezetése. Anyagi támogatása mellett dicsé­retre méltó a tagság lelkes társa­dalmi munkája, mellyel aktív se­gítséget nyújtottak a belső mun­kálatokban, a klub otthonossá, barátságossá tételében. A megnyitón jelen volt Szalay János megbízott igazgató és An­gyal Nándor, az MSZMP vállalati titkára is. Szalay János további vállalati támogatást fgé»*t a fia­taloknak és könyvjutalmat nyúl. lőtt át a legaktívabb KlSZ-tagok- nak. Az est további, kötetlen részé­ben megindulhatott a tervezee­•éSó no meg a várt szórakozás. Részéi Péter, a klub vezetője el­mondta, hogy a nyári hónapokat a program elkészítésére, az igé­nyek felmérésére szánják; ősztől aztán heti három délutánon tart majd nyitva a klub. Addig azon­ban sok feladatot meg kell még oldani. Például szakszerűen rend­szerezni kell a mintegy ezer kö­tetes, értékes klnbkönyvtár állo­mányát is. De ha a helyi fiata« lók továbbra :s ilyen lelkesen tá­mogatják a klubveztőség munká­ját, a tervek fokozatosan valóra válnak és tartalmas, érdekes programmal kezdheti első évad­ját ősszel az ötvözotgyár ifjúsági klubja. G. H. M. Milyen módon lehet a leg­hitelesebben, legmeggyőzőb­ben bemutatni egy nagy mű­vészt? Ez a kérdés évszázadok óta foglalkoztatja elsősorban az irodalom és a képzőművé­szet alkotóit, s természetes, hogy a „hetedik művészet”, a film világában is él ez a ha­gyomány. Különösen hálás feladat a látvány művészeit: festőket, szobrászokat éppen a látvány eszközével élő művé­szettel, a filmmel felidézni. Amióta pedig a színes film uralkodóvá vált, természet- szerű érdeklődéssel fordul a híres festők bemutatása felé. Vajon kinek az élete és művé­szete lehetne hálásabb téma egy ilyen film számára, mint Francisco Jósé Lucientes Goyáé? A spanyol realista festészet legnagyobb mesteré­nek alakját a haladó német polgári író Lion Feuchtwag­ner regénye alapján vitte filmre hármas koprodukció­ban Konrad Wolf. A Nemzeti­díjas német rendező már ko­rábbi filmjével is nemzetközi elismerést szerzett. A Csillagok­ban könyörtelen realizmussal, ugyanakkor bensőséges lírával dolgozza fel egy német őrmes­ter és egy deportált görög lány tragikus szerelmét. A Mamlock professzorban író édesapja nálunk is bemu­tatott antifasiszta drámáját vitte filmre, míg a Tizenkilenc éves voltam című alkotásában saját életútját ábrázolja — a Vörös Hadsereg tisztje­ként harcolta végig a háborút — hőse sorsán keresztül. Ezek után a mai témájú filmek után némi meglepetést jelen­tett, hogy Konrad Wolf a XVII—XVIII. ''századi fes­tőt választotta új hőséül, s so­kan kétkedve fogadták a vál­lalkozást. A rendező azonban már a forgatás előtt leszögezte álláspontját: „azért választot­tuk Goyát főhősünkül, mert az ő sokoldalú és »vad« alakja kü­lönösen jó alkalmat adott ar­ra, hogy egy klasszikus élet­művön keresztül válaszol­junk a művésszel és művésze­tekkel kapcsolatban most fel­merülő problémákra. Vagyis én, a ”Goyá*-t ízig-vérig mai filmnek tartom, s annak is rendezem”. Most a bemutató után leszögezhetjük: a film igazolja Konrad Wolfot. Nagy művészi erővel, korhű hiteles­séggel mutatja be, hogyan vá­lik az őt körülvevő világ ha­tására Goya szolgálatkész ud­vari festőből forradalmárrá, aki képeiben a zsarnoki el­nyomás szimbolikus megfogal­mazásával a megfélemlített, babonás hiedelmek között élő, félrevezetett spanyol nép szenvedéseit tükrözte, s meg­mutatta igazi ellenségeit. Nem a remekművek, tehát a film főszereplői — bár Goyá­nak 80 festményét, valamint El Greco, Velazquez és mások műveinek 50 kópiáját hasz­nálták a filmhez — ezek az életbeli dolgok természetessé­gével szinte semleges tárgy­ként vegyülnek el a környe­zetben. Ilyen természetesség­gel tűnnek fel Goya képei­nek kivételesen hangsúlyozott motívumai — elsősorban gra­fikai sorozata, a Caprichos (öt­letek) —, de ilyen természetes egyszerűséggel fonódik össze a művész élete is a körülötte levő életekkel. Ily módon si­kerül az alapkérdést — a művész hivatását és viszo­nyát az őt körülvevő világhoz — maradéktalanul érvényre juttatni. A film amellett, hogy végig érvényesíti a politiku­mot, lebilincselő, látványos cselekménysor is, a szocialista filmgyártásban szokatlan mé­retű szuperprodukció. A nem­zetközi szereplőgárdát nem csak színészi képességeik, ha­nem a Goya-festmények alak­jaihoz való hasonlóság alap­ján is válogatták, a jelenete­ket négy országban forgatták, és közel 3000 kosztümöt hasz­náltak fel. Mindez azonban sohasem öncélúan szerepel, a rendező még a látványos tömegjelene­tekben is a gondolati tartal­mat részesíti előnyben. Jó pél­da erre az inkvizíciós bíróság tárgyalása, ahol Maria Rosa­rio éneke mint a szabadság himnusza évszázadokat átfog­va hat a festőre és a mai né­zőre egyaránt. A Goyát gyönyörű felvéte­lei, a színek pompája, a min­den részletében kidolgozott színészi játék, az értelmesen lassuló-felgyorsuló játékrit­mus, a bensőséges és csatta­nóra élezett jelenetek vál­tozásai, a mély mondani­való együttesen jelentős film­mé avatják. Köríti Ferenc Hat község kulturális társulásai A rárósi kulturális napok szervező bizottsága július 8-án rendezi meg a hat község kul­turális bemutatóját. Negyedszer kerül sor a kultu­rális találkozóra, amely az ed­digi tapasztalatok alapján el­érte célját. A hat község taná­csa, termelőszövetkezete, a te­rületükön műkődő ÁFÉSZ kulturális társulást hozott lét­re. Céljuk, hogy az anyagi erők koncentrálásával jobb fel­tételt biztosítsanak a közmű­velődés számára. Az évről évre sorra kerülő rárósi kultu­Hatrani Dániel: ELŐRE MEGFONTOLT SZÁNDÉKKAL (Dokumentumregény) (15.) Holttest a fenyő alatt Átmennek Cecén. Előbb csak kis piros fény látszik az út tengelyében, aztán a lecsukott sorompó is. Megállnak. Robi egyszerre csak azt veszi észre, hogy megkoccan a mellette le­vő ablaküveg. Igazoltatás — dermed meg benne a gondo­lat, de mielőtt az igazolvá­nyokért nyúlna, higgadt moz­dulatokkal lehajtja az ablakot és látja, hogy egy ötven év kö­rüli bajuszos arc tekint rá. És még meg is szólal: — Ne ha­ragudjanak már, de merrefe- lé mennek? — Robi felléleg- zik: ez utas lesz. Tettetett kö­zönnyel mondja: Enyingre. — Nagyszerű, akkor átmennek Mezőszilason. Nem vinnének el? — Hüvelykujjával Robi a társa felé mutat: — Ha az utasom megengedi... Zoli hümmög valamit, az ember — testes, tagbaszakadt, kalapos férfi — máris beül a „vezető” mögé. Pár percig hallgat az ember, eközben Ro­bi eljátszik a gondolattal, hogy megint hárman vannak a ko­csiban és most ö a vezető... Önkéntelenül is a tarkójához nyúl. De mielőtt rádöbbenne, hogy mégsem csak hárman vannak, mögötte az ember ezt kérdi: — Maguk fehérváriak? — Nem, Kecskemétről jövünk. Fuvarban vagyok... Kicsivel nagyobb gázt ad, hogy mihamarább letehesse al­kalmi utasát. A sebességet sem meri nagyon növelni, hi­szen azt mondta a krapek, hogy autószerelő... Isten tud­ja, mióta vezethet már kocsit, az ilyen rögtön megérzi, hogy nincs rutin, anélkül, hogy fi­gyelné. Lehet, hogy máris rá­jött. Megpróbál a vezetésre koncentrálni, de mielőtt az ing átnedvesedne a hátán, fel­tűnik a helységnévtábla: Me- zőszilas. A központban élelmi­szerbolt, kivilágított porták, ide húzódik le. „Jó, hogy bekapcsoltam a taxiórát, most zavarban len­nék.“ Emlékszik, hogy a so­rompónál 536-ot mutatott. Most meg 571. Amikor az em­ber kérdi, hogy mivel tartozik, máris rávágja: — Harmincöt, uram. — Az ember a tenyeré­be nyom egy ötvenest, s távo­zóban még ennyit mond: — A többi a magáé. Amikor elhagyják a falut, Robi jobb hüvelykjével hátra bök és ezt mondja: — Most NÓGRÁD - 1973. július 5., csütörtök már idegesít. Figyelj és ha er­dőt látsz, szólj. — Hat kilomé­ter után Zoli ezt mondja: — Lassíts, jobbra^ erdő. Nézd csak, ott van egy út is... — De ezt már Robi is észreveszi és az erdei úton simán befor­dul. Fák a reflektorban: fe­nyők, távolabb néhány akác. Nem egészen egy kilométer után az út kétfelé ágazik. To­latással fordul. Húsz—harminc métert jön visszafelé, jobb fe­lől alacsony, ritkás fenyves, a fák között térdig érő aljnö­vényzet. Kicsit lehúzódik az útról, alacsony törzsű fiatal akác mellett áll meg, alig tíz centire. Óvatosan visszább to­lat, nehogy a fa megkarcolja a kocsit, mert azért is igazol­tathatják. Aztán így szól: — Na, itt kitesszük. . Mennek hátra a csomagtar­tóhoz, felnyitják, a test moz­dulatlan. Robi fogja elöl, ő az erősebb. Cipekednek. Robi jobbra-balra nézeget, a vállán keresztül hátrafelé is. Senki a közelben. Belegázolnak a bo­zótba, csapást vágnak. Nyolc— tíz méter után egy alacsony, nyesetlen fenyő alá helyezik a testet. A zakó és az ing a von­szolóstul felhúzodott a hasán, a nadrágja lecsúszott. Fejjel a fatörzs irányába teszik. Majd­nem teljesen betakarja egy al­só növésű, legyezőszerű ág. Fel­tartott jobb keze látszik csak, kissé begörbült ujjakkal. Mintha integetne..: Szótlanul mennek a kocsi­hoz, elöl Horváth Zoltán, mö­götte Király Róbert. Az ifjab- bik, csak úgy menetközben, le­csapja a csomagfedelet. De mi­re Robi odaér, felpattan. „Ha lassan nyílna, még megijeszte­ne” — gondolja. Ö is lecsapja, de rögtön visszavágódik. Mi van ezzel? Nézi, próbálgatja, s rájön, hogy a zárlemez elgör­bült. Hajlitgatja, letörik. Dü­hösen elbodja az apró fémda­rabot. Zolinál van egy darab zsineg, azzal kötözi le. Visszamennek a kövesútra. Robi úgy érzi, mintha köny- nyebben futna velük a kocsi. Vagy csak nekik könnyebb? Amig ezen meditál, útelága­záshoz érnek. Könnyedén a balra ágazó útra hajt. Pár ki­lométer után kiderül, hogy a másikon kell haladni. Megfor­dul. Már Enyingen vannak, amikor hátulról kis fémes zö­rej hallatszik. Robi a vissza­pillantóból észreveszi, hogy felvágódott a csomagtér fedele. Megáll, hátramegy. A madzag nem lesz jó. Pillanatig töp­reng: mivel kösse le. Aztán előrántja a bicskáját, levág egy darabot a szerelőlámpa zsinórjából. Üjból megnézik a térképet, s megállapítják: a 8-as főútvo­nalat kell elérni, s azon vé­gig. .. De nem egészen: a szentgotthárdi határátlépő tá­jékán elég sűrűn vannak a te­lepülések. Robi szerint errefelé veszélyes lesz. Szombathelyre kell menni, s onnan tovább, nyugati irányba. A Balaton csücskénél lép- ten-nyomon útelágazások. Égy nagy vegyi üzem főbejáratánál veszik észre: megint nem jó az irány. A kapun — fordu­láskor pillantják meg —, ha­talmas halálfej vigyorog rájuk. Végre elérik a 8-ast. Áthajta­nak az éjszakai Veszprémen, s a város túlsó szélénél halad­va látják: velük egy irányban sétál egy magányos nő. Robi lassít mellette, kiszól, hogy merre megy. A nő azt mond­ja: — Veszprémbe. — De hi­szen az mögöttünk van! — A buszmegállóhoz megyek. Zoli nem nagyon érti, hogy miért akarta felvenni a nőt. Elég volt már az utasokból... De fáradt, szólni sincs ereje. Már arról is lemondott, hogy kiszálljon és egyedül, gyalog meneküljön. Érzi, hogy foko­zatosan Robi hatalmába ke­rült. .. Pedig ő, Horváth Zol­tán kezdeményezte és gondolta ki az egészet. Az is idegesíti, hogy Robi szünet nélkül füty- työnget, ritmusra, s közben ütögeti a kormányt. És 100-zal, 110-zel megy állandóan, a ka­nyarokban is. Most is 100-zal megy neki egy éles kanyar­nak. Jaj, dől a kocsi! Zoli be­hunyja a szemét: most vége tesz mindennek... De amikor érzi, hogy túljutottak, kinyitja. Fülében még ott a gumi sivi- tó, radirozó hangja. Kis idő tnúlva megszólal: — Robi, ne hajts annyira. — De a „vezető” fölényes: — Bízd rám, most már én vagyok a sofőr. Kámnál fordulnak Szombat­hely irányába. Mire a várost megpillantják, pirkadni kezd. Hat óra felé jár az idő. (Folytatjuk) rális napok kedvező feliepés!; szereplési lehetőségeket ad a községek öntevékeny művé­szeti csoportjainak, szólistái­nak. A kulturális napok nem szűkülnék le egyetlen napra, a bemutatóra való felkészü- , lésre. Nyugodtan állíthatjuk, hogy a községek egész éves kulturális tevékenységére ha­tással vannak. Azok a művé­szeti csoportok, melyek négv évvel ezelőtt megalakultak, létrejöttek, még írna is funk­cionálnak, beérettek. Ludány- halásziban a férfikórus, cite- razenekar a rárósi napoknak köszönheti létét. A mi- hálygergei felnőtt férfikórus megújulása, a litkei menyecs­kekórus megalakulása ugyan­csak a rárósi kulturális napo­kat dicséri. A kulturális alan célszerű, hatékony felhasználásának fé­nyes bizonyítéka a rárósi ren­dezvény. A társult községek, gazdasági egységek a kulturá­lis alap egy részét összeadják, s azt a bemutatott f élórás mű­sor alapján díjként kapják meg a községek kultúrcso- portjai. Ezenkívül külön dijat ajánlott fel a járási KISZ-bi- zottság. járási művelődési közoont, a megyei művelődé­si közoont. Évről évre csiszolódott, ja­vult a rárósi napok kulturális műsora. Az idei bemutatóra a tavalyi óta készülnek a köz­ségek. Nem .szerepelnek a mű­sorban mesterkélt, alacsony színvonalú produkciók. A köz­ségek erős válogatást végez­tek. Lehetőleg tiszta, népi ere­detű számokból állították ösz- sze műsorukat, mely fémjel­zi majd egv-egy község egész éves kulturális munkáját. Minden bizonnyal az idén is érdemes lesz július 8-án Rá- róspusztára kirándulni. Több hasonló kezdeményezés jött már létre, mely csupán egy-két évet élt meg. A ráró­si napok ebben az évben ne­gyedik születésnapját tinneoe- li Minden évben tpbb, gazda­gabb. Nemcsak a bemutatott műsor tömegessége, színvona­la emelkedik évről -évre. de nő az érdeklődés is Minden évben többen és Többen nézik végig a bemutatót Javulnak a i-érovj feltételek. A MÁV. az AKÖV is bekapcsolódik a rá­rósi kulturális nonnk szerve­zésébe. Szenográdi Ferenc

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents