Nógrád. 1973. július (29. évfolyam. 152-177. szám)
1973-07-15 / 164. szám
Alekssandr Zsitinsskij Szergej Zvancevr •A nagy nyeremény Éppen munkába indultam, amikor feleségem orrom alá lökte a háromszázalékos békekölcsön nyereményjegyzékét. Egy szempillantás alatt átfutottam a kötvényszámok kavalkádját, s azonnal észrevettem: egyszem békekölcsönömmel kerek száz rubelt nyertem! Útközben beugrottam a takarékpénztárba, felvettem a nyereményt. Ahogy odaértem a munkahelyemre, telefonált egyik ismerősöm, s hivatkozva az ő ismerősére, aki látta a nyereményem átvételét — kölcsön kért hetvenöt rubelt. — Néked most annyi pénzed van, mint a halnak... Én azt mondtam, ez túlzás, de ismerősöm, fent említett ismerőse állítására hivatkozva, megsértődött: — Ne sopánkodj, ezer rubelt vágtál zsebre, abból igazán adhatsz! , — Óriási tévedés, nem ezer, hanem csak száz! — kiáltottam dühösem. — Nem érdekes, mindössze 75 rubel kell. Ebédszünetben beugróm hozzád. És felkeresett. Száz rubelből huszonöt maradt, amihez én ■ tíz körömmel ragaszkodtam. \ A fenti szituációnak valaki szem- és fültanúja lehetett, mert nyomban rámszállt Másztábov,' a tervező. Orrom előtt meglengetett egy névsorokkal teli papírt, s megkért; .írjam alá és pénzben járuljak hozzá az egyik nyugdíjba vonuló kartársunk részére indított ajándékakcióhoz. Nyereményem megmaradt részét Másztábov tette zsebre. Délután hivatott az igazgató. — Nem viselném el — mondta —, ha mellőzöttnek érezné magát... ön ugyebár, jolelkű, érzelemgazdag ember? — Hogyne — bólintottam, valami cseles fogásra gondolva. — Nos, meggyőződésem, hogy a múlt havi jutalmat megérdemelten kapta, de ugyebár most, hogy busás nyeremény üti a markát, meg se kottyan magának az a néhány rubelecske? Mert tudja, Milkina, az árukezelő jobban rá van utalva, hisz’ tudja, újra ikrei születtek. Amikor mindezek után magamhoz tértem, felhívtam a feleségemet: — Ejnye, ejnye — mondta rosszallóan —, amíg én reggeltől estig itt rostokolok, te eliszod a nyereményt... — Esküszöm neked, én egy kortyot se ... Azt a szerencsétlen száz rubelt... — Ah, szóval már csak száz maradt? És hol van ezenkívül még kétszáz? Becsületszavamra, ha nekem nem hozod haza azt a háromszáz rubelt, akkor le is út, fel is út! Uram teremtőm! Honnan a fellegiről varázsoljak elő háromszáz rubelt? Azaz csak kétszázhuszonötöt, mert hetvenötöt az ismerősöm vitt el és ő bizonyíthatja a feleségem előtt, hogy nála van. Felhívom! — Drága Misám, könyör- gök: telefonálj a feleségemnek, mondd meg neki, hogy te tartozol nekem 75 rubellel. Valamelyik^ hülye azt mondta neki, hogy' háromszázat nyertem, s most ennyit kell letenni az asztalra. Dehát honnan kerítsek? A zsebemben mindössze 50 rubel van, amit a fizetésemből kispóroltam. 1 — Először is — mondta Misa —, egy fél órán belül ide adod nekem azt az ötvenest! Értem? Másodszor: beszélek a nejeddel és megmondom, hogy a háromszázat kölcsön adtad nekem fél évre. Harminc perc múlva Misa nálam volt, eltette az ötvenest, visszaadott belőle húsz kopejkát, kiadási költségekre. Három óra múlva magam is otthon voltam. Feleségem kitörő örömmel fogadott: — Felkeresett Misa barátod — újságolta. — Azt mondta, kölcsön adtad neki a háromszáz rubelt, hogy befizethessen a fiókszövetkezetbe... Ismerem én az ilyen szövetkezeteket! Egy szó, mint száz, megmondtam neki, hogy ha egy órán belül nem adja visz- sza azt a háromszáz rubelt, telefonálok a feleségének ... Tessék, itt a pénz! És, el ne felejtsem: bocsánatot kért, amiért ilyen kis címletekben fizetett. Fordította: Baraté Rozalia A gép varázsa* A számítógép vasúton érkezett meg az intézetbe. A szállítás legalább olyan, óvintézkedések közepette történt, mintha egy élő elefánt érkeznék Afrikából. Persze, az automata jóval többe is kerül, mint egy ’ élő elefánt. Meg az is szent, hogy a gép'- ben óriási lehetőségek rejlenek, Az Igazgatóság kijelölte a géptermet. Két hónap alatt a szereplők úgy ahogy üzemkész állapotba is helyezték. A számítógép készen állott a munkára, hogy megkönnyítse a kollektíva alkotó tevékenységét. A könyvelésben dolgozók eljöttek megszemlélni a robotembert. Kinyitották a gépterem ajtaját, és szorongva nézegették a masinát. A gép pedig hunyorgó lámpáival keményen nézett velük farkasszemet. Véglegesen még nem fogták munkára. — Bizony, ez nem az elemi iskolai golyós számítógép — mondta nagyot lélegezve a főkönyvelő. Az igazgató szintén eljött, hogy megismerkedjen a szá•Megjelent a Lftyeraturnaja Gazjéta 1973. május 9-1 számában. V á mológéppel. Zavarban voll, mert nem tudta, hogyan is férkőzzék a bizalmába. Egyik oldalról mégis csak ő az Igazgató, és ezzel együtt a gépnek is főnöke. Am a másik oldalról ott meredezett a kérdőjel, hogy hajlandó-e kellőképp respektálni őt a masina? Hiszen a kezeléséhez sem ért. Az igazgató tüzetesen szem- ügyre* vette a lyukkártyás szerkezetet és így szólt hozzá: — Tehát, mától fogva .együtt fogunk igazgatóskodni, irányítani?! A gép nem felelt semmit. Nem, mert még nem működtették. Mégis az intézetet csakhamar bejárta a hír, mely szerint a negyedévi tervet túlteljesítették. Ez annál is Inkább meghökkentő értesülés volt, mivel a tervet legutoljára akkor teljesítették túl, amikor a Szpartak futballcsapata vívta ki az első helyet a bajnokságban. Erre már sokan nem is emlékeztek. Tény, hogy a gép. nemesítő hatása gyorsai! jelentkezett, pedig még csak munkába sem állították. Az intézet folyosóin egyre kevesebb lett a dohányzók, a lődörgők, a beszélgetők száma. Mindenki ott szorgoskodott az íróasztalnál, és arra Jánossy Ferenc: rakó készült, hogy versenyre keljen a géppel. Egyes fbrrófejúek azt bizonygatták, hogy akár három hónapig is állják vele a versenyt.. Vagyis addig, amíg a masina nem akklimatizál ódik. A következő negyedévben tizenöt százalékkal teljesítették túl a tervet. Pedig a gép, mint az élső negyedévben, most sem vett részt a munkában. Az automatát a programozók és a kezelőszemélyzet vette körül. Tőlük mindenki félt, mivel égy egészen újszerű nyelven beszélgettek. Különösen félték azt a szót, hogy „algoritmus”, meg azt, hogv „bekódolni”. A programozók órákig elsakkozgattak a gép tündöklő, nikkelezett tetején. Az automata masina nem működött. Később kiderült, hogy rossz alkatrészeket szereltek bele. Őszintén szólva azonban majdnem felesleges is lett volna belerakni a jó alkatrészeket. Elég lett volna csak a külső burkolatát ideállítani. Az eredmény akkor is pozitív lett volna. Az intézet egyre ragyogóbb munkasikereket ért el, így hát a számítógép egy fél év alatt megkereste az árát. Hát még ha működik is! Fordította: Sigér Imre ó k SOROKBAN A tudós a máglyára állott S míg körülötte a nézők tolongtak És minden szajha halál-rát kiáltott Magában így szólt: Szebb lesz a holnap, l-*"**; t KI törvényt Ismer az már fáradt ember Az már kimondja nem fehér a hó Annak már ajkán ott a jajkiáltás Ismét ártatlan? Várj még bakó! * A színész ki eljátszott mindent Szeretne végre önmaga lenni Hamleti kérdés ördögi körben: Jó lenne végre; lenni nem lenni. # ★ Az alkohol professzora szpicset tartott Már szenilis volt s nem vette észre Az életét egy kissé elhazudta S nem tud emlékezni az egészre. Csonka Dezső WAJTÉNYI ERIK? Botot húztam végig a rácson Botot húztam végig a rácion és meghökkentem: dalba kezdett, a vaspálcák vigaszra vágyón fémesen pengtek és rezegtek. És szállt az ének, szánt a daliami harangjáték finom zenéje, így fakadt vallomásra halkan a kert kesergő kerítése. Vajon miről panaszkodott, a lénye mélyén mi pendült meg? Vonónak nézte a botot, önmagát pedig hegedűnek? S akkor rájöttem: nemcsak ő — anyagok, tárgyak ezre mind hangszer: az ég, a jég, a kő s zenél sajátos kulcs szerint. , S mind dalba kezd, mind énekel, s hogy mi esett jól, hogy mi fájt, a maga nyelvén mondja el, csak a vonóját megtaláld. kora hűhót csapnak, pedig csak az autósztrádák használatáról váltottak néhány közhelyet”. Elhatároztam, hogy én is megpróbálom a dolgot. A kocsiban a következőképpen helyezkedtünk el: elöl a vezető és Bella, hátul Luciano, Cara és én. Odafordultam a csinos, alacsony, barna Cáréhoz, aki ugyancsak gépírónő; láttam, hogy cigarettázik. Elkezdtem a beszélgetést: — Én húsz cigarettát szívok el naponta. Máris válaszolt: — Én csak tízet. — A keleti cigaretták a legkönnyebbek. — Áz amerikai cigaretták a legerősebbek. —A francia cigarettákba nagyon sötét dohányt töltenek. — A dohánytól rákot lehet kapni. — A füstszűrő megvéd a ráktól. — Az egyik barátom naponta hatvan cigarettát szív el. ! — Az apám nyolcvanat is elszív. És így tovább. Alaposan megvitattuk a dohány problémáját, beleértve a tubák, a pipa- és a cigarettadohányt. Amikor elhallgattunk, észrevettem, hogy ez legalábbis Cara szempontjából kommunikáció volt: epekedö tekintetet vetett rám, csípője liozzám simult, keze hozzáért a kezemhez, Bella fel1 figyelt a dologra, megfordult és hirtelen azt sziszegte: — A legjobb cigarettát az Óceánon túl csinálják. — A hangja olyan dühös volt, hogy Cara meg én ösztönösen elhúzódtunk egymástól. tme Éregene. Íme a zöldre festett kabinok sora, mögöttük a tenger kék sávja. Elsőnek Bella és Cara ment be a kabinba vetkőzni. Miközben odakint várakoztam, hallottam, hogy a különböző fürdőruhákról váltanak információkat: — A kétrészes fürdőruha kényelmesebb. — Az egyrészes divatosabb. — A bikini kiemeli a csípőt. — Az egyrészes karcsúbbnak tünteti fel a nők alakját. — Toplesst csak az hordhat, akinek szép melle van. — Toplesst tilos viselni. Ez alkalommal is az volt a benyomásom, hogy a két lány kommunikált. De mit közöltek egymással? AZ,égvilágon semmit, legalábbis azokból a szavakból ítélve, amelyeket hallottam. Bella végre kijött a kabinból, s elindult a tenger felé, de engem arra se méltatott, hogy rám nézzen. Gyorsan levetkőztem, közben két társán^ információkat' cserélt a vízálló és normális, az arany és fém, a négyszögletes és kerek karórákról, valamint az óraszíjakról és az acélláncból font karkötőkről; rohantam Bella után. Amikor utolértem, lustán járkált a parton, s minden lépésnél megnedvesítette a lábát a nyugodt tenger egy-egy kis fodrával. Megfogtam az egyik karját és megkérdeztem: — Bella, mi bajod? Nem felelt, sanda pillantást vetett rám, és karját kihúzta a kezemből. Nem hagytam annyiban a dolgot: — Bella, mivel bántottalak meg? Azt tanácsoltad, hogy kommunikáljak és én kommunikáltam. — Persze, persze, ne félj, észrevettem. — Pontosabban, Cara talán azt hitte, hogy kommunikál velem, de én biztosan nem kommunikáltam vele. Bella szeretlek,- és csakis, veled, akarok kommunikálni, de nem úgy mint a többiek, akik információkat cserélnek egymással; úgy akarok kommunikálni veled, hogy elmondom az igazat magamról, hogy magamról beszélek neked- Először is szeretném, ha megtudnád, hogy én a lelkem mélyén olyan vagyok, mint egy iceberg, mint egy mély,barlang, mint egy föld alatti gép: nagyobbik részem nem látható, ami látható, az semmi. Én azt szeretném Bella, lia megismernéd a rejtett részemet, amely, ha szeretni fogsz, végre felszínre kerülhet, végre kifejeződhet. Amikor elhallgattam, fürödtem az izzadságban: még sohasem voltam ilyen őszinte, még sohasem beszéltem ilyen sokat magámról. Elhallgattam, es reménykedve néztem Bellát. Láttam, hogy sanda, becsmérlő pillantást vet rám, azután megvetése jeléül elfintorítja a száját. — Nem értelek — mondta végül. — De, hisz’ én.'.'. — Nem értelek, nem is akarlak megérteni. Szokásod szerint nem kommunikálsz, legalábbis velem nem kommunikálsz Girolamo. Persze az előbb Carával kommunikáltál a kocsiban. Eriggy Cafához. — De Bella... — Eriggy Carához, és hagyj engem békében. Ebben a pillanatban a derült égbolt felől száraz robbanást lehetett hallani: egy katonai repülőgép, amelyet még nem láttunk, átlépte a hangsebesség határát. Támadt egy ö - letem, s miközben a repülőgép süketítő dübörgéssel elszállt a fejünk fölött, odakiáltottam Bellának: — Szuperszonikus katonai repülőgép. L áttam, hogy fölnéz, és tekintetével követi a' repülően- pet, amely hosszú páracsíkot vonva távolodott. Azután kelletlenül válaszolt: — Nemsokára a polgári járatokon is szuperszónikus gépek fognak közlekedni. — Igen, Rómából két óra alatt eljuthatunk New Yorkba. — A szuperszónikus repülőgéppel az a baj, hogy nagyon erős zajt üt, amikor leszáll. — Ráadásul meg kell hosszabbítani ,a kifutópályákat. — A szuperszonikus repülőgép többe fog kerülni. — A szuperszonikus repülőgép kevesebbe fog kerülni. És így tovább. Közben odamentem Bella mellé és megfogtam a. kezét; nem ellenkezett. Epekedö tekintetet vetett rám és mosolyogva mondta: — Ne ússzunk egyet? — De igen. Egymás kezét fogva, ujjainkat összefonva elindultunk a tenger felé. Fordította: Zsámboki Zoltán-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------| NO GRAD — 1973, július 15,, vasárnap 9
