Nógrád. 1973. június (29. évfolyam. 126-151. szám)
1973-06-24 / 146. szám
Mire költeném? Annyi bizonyos, hogy nem vadásztanya fönntartására, nem reprezentatív vacsorára, vagy éppen horgászkirándulásra. Nem mintha effélére esetenkint nem volna szükség. Csakhogy semmiképpen sem a kulturális költségvetés terhére! Alapos a gyanú Egyes téeszekben, kisebb- nagyobb vidéki gyárakban, üzemekben, sajnos, mintha más véleményen volnának. Legalábbis erre vallanak a népi ellenőrzés vizsgálatai. A minduntalan visszatérő refrén: a kulturális kiadások címszó alatt elszámolt összegek egy részének, az égvilágon semmi köze a kultúrához. A vadásztanya, a horgászás szerencsére szélsőséges példa. Az ünnepi rendezvény, alkalomadtán vacsorával egybekötve, már nem ennyire egyedülálló. Igaz, ostobaság. volna mechanikusan kifogásolni: miért volt rájuk szükség? Statisztika alapján nem lehet eldönteni, hasznosak voltak-e, vagy sem. Hiszen egy színvonalas előadást követő együttlét kitűnő alkalom lehet a látottak megvitatására, gondolatébresztő eszmecserére, s talán egy kicsit a közösségteremtésre is. Segíthet kialakítani azokat a csoportokat, amelyek a helyi kulturális élet gócaivá válhatnak. Alapos azonban a gyanúm, hogy a kulturális költségvetés vacsorái között akadnak másfélék is. Mellettük úgy szokás érvelni: „az\ embereknek kézzel ' foghatóan érezniük kell, kaptak valamit abból, amiért egyébként ők dolgoztak”. Ugyanezt szokás fölhozni a különböző ingyenes, vagy kedvezményes kirándulások, országjárások mellett. Ezekben nemhogy kivetnivaló nincs, hanem inkább pártfogásra érdemesek. Föltéve persze, hogy mindazokkal a lehetőségekkel élnek, amelyekre mód nyílik. Azaz, nemcsak egy idegen tájjal, hanem ennek a tájnak a múltjával- jelenével, kulturális emlékeivel, múzeumaival, s más értékeivel is megismerkednek. Lehetőleg nem felületesen, nem kutyafuttában. Az ismerkedés akkor hasznos, ha készülünk rá. Akár egy könyv elolvasásával, akár legalább egy prospektus föllapozásával. De el tudok képzelni diavetítéssel illusztrált előadást, vagy irodalmi műsort is, amely kedvet ébreszt egy-egy megismerésre érdemes vidék szellemi értékei iránt. /Ve adják ingyen S ha már a kirándulásoknál tartunk: nem garasosság mondatja velem, hogy semmiképpen nem szerveznék ingyenkirándulást. Senkinek sem adnék ingyenjegyet, se színházba, se moziba. Általában semmit sem adnék ingyen. Akkor sem, ha netán bőven futná a részesedési alapból. Azért nem, mert mindenkivel meg kell értetni; a kultúra nem ajándék! Nem lehet „készen kapni”, hanem kinek- kinek áldoznia is kell érte valamit. Anyagilag éppúgy, mint szellemileg. Itt érdemes szót ejteni arról is, ami szintén gyakran kísért: a kulturális költségvetést a legtöbb helyen valamiféle sajátos ünnepélyeséég lengi körül. Mintha kultúrára mindenekelőtt az ünnepnapokon volna szükség. Meg kell persze ünnepelni április 4-ét, május elsejét, augusztus 20-át, november 7-ét. Kézenfekvő, hogy legyen ilyenkor ünnepi műsor, ünnepi vetélkedő stb. De legalább ennyire magától értetődőnek kellene lennie annak is, hogy az ünneplés nem mehet a hétköznapi munka rovására.' A szóban forgó ünnepek szellemével mélységesen ellentétes, ha épp az ő nevükben vonják el a pénzt a köznapi kulturális kiadások elől. Ahol egész évben silány a szellemi élet, ott senkit sem lehet „kárpótolni” semmiféle reprezentatív ünnepi műsorral. Ahol nincs pénz a könyvtár, az ismeret- terjesztés és társai számára, ott inkább visszatetsző, mintsem elismerésre érdemes az ünneplősdi. Azon sem árt töprengeni, hogy a különböző kulturális napok, művészeti hetek rendezvényeire áldozott anyagiak kellőképp kamatoznak-e. Ezt tudniillik szintén képtelenség „fönt” eldönteni. A vizsgálatok adatai csupán azt jelzik, hogy a köznapi kulturális kiadásokra általában az anyagiaknak mindössze egyharma- da jut. Alighanem fölösleges bizonygatni: a fönnmaradó kétharmad részt olyasmire költik, amire minden bizonynyal kevesebb is elég volna. Ésszerűbb arányokat Azt hiszem, az elosztás észszerűbb arányainak kialakítására van szükség. Nemcsak az ünnepek és hétköznapok tekintetében. Hasonlóképp kérdéses, hogy például egy szövetkezet, vagy egy vállalat könyvtárra, ismeretterjesztésre, amatőr művészeti csoportjaira anyagi eszközeinek hányad részét áldozza? Egyáltalán költsön-e ilyesmire? Vagy induljon ki abból, hogy könyvtár minden helységben van, menjen oda, aki olvasni akar? s a művelődési házak ajtaja is mindenki előtt nyitva áll. A, vállalati-szövetkezeti pénzből inkább olyasfélét kell biztosítani az embereknek, amire egyébként nem volna mód. Ennek a gondolatmenetnek az Achilles-sarka: az utóbbi években — a gazdaságirányítás rendszerének megváltoztatása után — a vállalatok és szövetkezetek sokkal több pénz fölött rendelkeznek, mint azelőtt. Sokkal nagyobb tehát a kulturális felelősségük is. Hiszen az állami költségvetés kulturális része lényegében változatlanul maradt. Több jut ugyan kultúrára, ez a többlet azonban a gazdaságosan dolgozó intézményeknél képződik. Tőlük függ, hogy miként gazdálkodnak vele. Azaz szűkebb környezetük kulturális gazdáivá válnak-e, vagy sem. Fölösleges tovább folytatni. Ennyiből is kitetszik, hogy a kultúrára szánt anyagiak hatásos hasznosítása fölöttébb nehéz feladat. Szinte mindenütt másképp kell felelni a kérdésre: mire költsük? Attól függően, hogy a szellemi élet melyik területének fejlesztésére érdemes elsősorban áldozni. Mert egyáltalán nem mindegy, hogy a szóban forgó forintok valóban gazdagabbá teszik-e az embereket... Veszprémi Miklós — kulcsár —■ 500 év - 500 iskolai könyvtár Napjainkban a "könyv, az olvasás a társadalmi érdeklődés középpontjában van. Népfront- ankétokon vitatják meg írók, pedagógusok, könyvtárosok, szülők az olvasás szerepét. Sajtóviták folynak a gyermek- irodalomról, újságcikkek elemzik a könyvtárak — köztük az iskolai könyvtárak — ellátottságát, az olvasók összetételét. A könyv megszerettetésében, az olvasóvá nevelésben jelentős funkciójuk lehetne az iskolai könyvtáraknak. Tény azonban, hogy az erre illetékes állami, tanácsi szervek komoly anyagi támogatása ellenére is ezen könyvtárak többsége korszerűtlen, A hét elején, amikor piros sapkás lányokkal és fiúkkal telt meg Salgótarján, hogy az ODOT (országjáró diákok országos találkozója) alkalmából hősi elődeikre emlékezvén áldozzanak az edzettség és egészség, a természet, és hazaszeretet oltárán, bizonyára sokunknak eszünkbe jutott a magunk fiatalsága, magunk diákkora és vállalkozó kedve, jó kedélye. A természetjárás, amit ma már egyszerűen turisztikának fogunk föl, valamikor összeforrott a mozgalommal, hiszen erdők rejtekében, búvó és búgó patakok mentén, kies tisztásokon a legjobb alkalom kínálkozott a konspirációs megbeszélésekre, nem szólván arról, hogy a tiszta, jó levegőn megtett túrák edzették a testet, konzerválták az egészséget. A Salgótarjánban táborozó ezerkétszáz diák ezúttal is a testkultúra ápolásának alkalmait használja ki és használta ki, összekapcsolva ezt az országos találkozót ismeretei bővítésével, a táj, a haza, a nógrádi szokások megismerésével. S az ezerkétszáz diák mögé oda kell képzelnünk azokat a tízezreket, akik közül különböző > vetélkedők során kikerült a megyénkben táborozok válogatott garnitúrája. Hiszen a helyi és megyei túrákon a diákok széles tömegei mérik össze erejüket és tudásukat az idén is. Annyian vesznek részt az országjáró próbákon, ahányan csak akarnak, a jelentkezés és vállalkozás teljesen önkéntes. Már az első napon kiderült, hogy az idei találkozó nagyobb igényeket támaszt, hiszen most a találkozó minden versenyén valamennyi részvevőnek indulnia kellett, s így nemcsak a testhezálló próbákból, hanem mindenből: tájékozódási futásból, honvédelmi versenyből, természetbarát ügyességi versenyből és városismereti sétából vizsgáztak. Ez a sokoldalú igénybevétel még jobban kiteljesíti a mozgalom célkitűzéseit. Megkérdeztem a szerkesztőséget felkereső budapesti lányokat: milyen az elhelyezésük, nem fáznak-e a sátrakban, az egyszál takaró alatt, hiszen hűvösek az éjszakák, ráadásul az VASÁRNAPI JEGYZET Konspiráció és egészség egyik estén már eső is esett. Megnyugtatott egyikük (nyomdász tanuló az Athenaeumban), hogy hozzá vannak edződve a viszontagságokhoz. Egy kis megpróbáltatás még nem teszi őket tönkre. Igen, ha nem is kell ma már konspi- rálni, de a természet- és országjárás egészségvédelmi, edző hatásának kihasználására annál nagyobb szükség van. Fiataljaink testkultúrája ugyanis fölöttébb elmaradott. Negyedikes gimnazistákkal beszélgettem, akik átestek már az első sorozáson és nagyon res- tellték, hogy közülük többen nem feleltek meg az egészségügyi követelményeknek. Nemcsak a magas vérnyomás divatozott, hanem a testmagassághoz viszonyított súlyhiány is. (Rendkívül jogos és indokolt tehát a testnevelésre fordított iskolai órák számának növelése!). Minél több idő, lehetőség, alkalom kell tehát a táborozásra, sportolásra, testedzésre, s jóval szervezettebben kell erősíteni azokat a mozgalmakat, amelyek a szabad idő egészségesebb hasznosítását segítik elő. Tudjuk, hogy mind az iskolákban, mind a munkahelyeken megnövekedett a szellemi lekötöttség, sok időt, mással is eltölthető órákat szükséges tanulásra fordítani, s joggal támasztunk fiatalságunkkal szemben fokozott kulturális igényeket. Mindezek a követelmények, illetve ezek teljesítése — nem mehetnek az edzettség, az egészség rovására. Igaz ugyanis a mondás, hogy „ép testben ép lélek”. Ami magyarra fordítva annyit tesz, hogy az edzett testű fiatalok a szellemi megpróbáltatásokon is erőteljesebben átküzdik magukat. Az sem mindegy, hogy fiaink milyen kondícióban állanak a sorozó bizottság elé. Nemcsak azért, mert a magyar, a történelmi kényszerűségből évszázadok óta a katonanemzetek közé tartozik, hanem azért is, mert évszázados katonáskodásból eredő és táplálkozó hagyomány, hogy a be nem vált legény res- telli, ha kiszuperálják a hadraképesek közül. Még mindig úgy tartja a közvélemény is, hogy gyenge, vagy lúd- talpas legény az, akit alkalmatlannak nyilvánít a sorozó bizottság. Ráadásul még ma sem tartunk ott, hogy ne lenne szükségünk fiaink edzett erejére. Mert ugyan népünk (a szocialista táborral együtt) messzemenően békepolitikát folytat, viszont még mindig nagy teret uralnak az acsarkodó, agresszív erők. Nem szólván arról, hogy a katonaéveknek pótolhatatlan nevelő hatása van. Meglátszik az (s ez egyáltalán nem közhely), ki gyűrte le katonaéveit vagy hónapjait, ki edződött meg társaival nevelkedve, ki tanult rendet, fegyelmet, kitartást, bátorságot tisztek, bajtársi keze alatt. Még a tartása és mozgása is más azoknak, akik átestek a békés katonaévek „tűzkeresztségén”. S nemcsak az operettekben van az, hogy a lányok szemében is többet ér az a fiú, aki már átesett a békét védők harci iskoláján, hanem a ujai valóságban is. N em öncélú testkultusz ez. Nem arról van szó, hogy egyirányúan fejlett izompacsirták dicséretét Zengenénk, csupán arról, hogy az élet nemcsak józan észt és műveltséget igényel, hanem érett, férfias kiállást és magatartást is. Ebben a szellemben készítik elő a későbbi igénybevételre fiataljainkat az országjáró táborok, az ODOT évről évre megismétlődő rendezvényei is. könyvállománya szegényes. Hitelt érdemlő vélemények szerint az iskolai könyvtárak a jelenlegi fejlesztési ütem mellett kb. 2000-ben érnék el a mai igényeknek megfelelő szintet. Nem megnyugtató ez a perspektíva. A tanácsok minden — s remélhetőleg az eddiginél nagyobb — támogatása mellett is szükség van a társadalmi segítségre. Van annak öt éve Is, hogy az egyik Pest megyei nagyközség iskolájában tapasztaltam: a délutáni tanítás befejezése után a gyerekek egy része nem széledt szét, várta a termelőszövetkezet könyvelőnőjét. A könyvelőnőt, aki társadalmi munkában vállalta, hogy a községi könyvtár kihelyezett fiókját hetente egyszer kezeli, kölcsönöz gyere- keknek-felnőtteknek. A folyosón ott állt az iskolai könyvtár egyetlen könyvszekrénye is. „Ami abban van, azt már minden gyerek rég kiolvasta — mondta az igazgató —, s nem valami változatos a községi könyvtár kínálata sem.” Azt hiszem, ez a példa eléggé jellemző. Jelzi, hogy az átlagosnál akár egy kicsit is odafigyelőbb iskolai nevelőmunkával a gyermekek érdeklődését is fel lehet kelteni a könyv, az olvasás iránt. Ügy tűnik a szándékok cselekvéssé érett időszakában jelent meg az idei gyermeknapon a Hazafias Népfront Országos Tanácsának felhívása, adjunk jó könyvet minden gyermek kezébe! Kedvező időszakban indult útjára az 500 év — 500 iskolai könyvtár mozgalom. A szándékhoz méltó évfordulóhoz kapcsolódik; 500 éve hagyta el a sajtót az első, Magyarországon nyomtatott könyv, Hess András: Chronica Huugaroruma. És most fordítsuk meg a kérdést. Az első jelek azt mutatják, hogy a népfront felhívása halló fülekre talált, az 500 év — 500 iskolai könyvtár mozgalom méltó lesz az évfordulóhoz és méltó lesz a — ma emberéhez. Az első távirati jelentések már hírül adták: a iózsefvá- rosi Somogyi Béla utcai Általános Iskolának ezerkötetes könyvtárat és háromezer forintos könyvutalványt nyújtott át az Állami Könyvterjesztő Vállalat képviselője; s hogy ezekben a napokban, Hajdú- Bihar megyében a Művelt Nép Könyvterjesztő Vállalat három iskolai könyvtárat gazdagít értékes ajándékkal. A Hazafias Népfront Országos" Tanácsához naponta érkeznek az érdeklődő, felajánlást bejelentő telefonok, levelek, üzemi kollektívák, szocialista brigádok, magánosok érdeklődnek a segítés, a könyvek, könyvtárak átnyújtásá-í nak lehetőségeiről, módjáról; A népfrontban kedves epizódként emlegetik: a felhívás másnapján az első jelentkező egy magányos budapesti asszony volt, keresztrejtvényen nyert harmincforintos könyvutalványát küldte be. A könyvtárak spontán! őszintén segítő szándékú társadalmi támogatása nem teljesen előzmények nélkül való. Van néhány nagy múltú, híres kollégiumi könyvtárunk — a debreceni, a sárospataki, a pápai —, amelyet egyebek között egykori diákjaik támogatása tett naggyá. Szép szokás napjainkban! hogy az iskolai évzárókon a legjobb tanulók, a legszorgalmasabbak jutalomkönyvet kapnak iskolájuktól, az ifjúsági szervezettől. Szép. szokást, szép hagyományt lehetne kialakítani — illetve feleleveníteni — azzal, hogy az iskolától, az alma matertől elváló diákok könyvet ajándékoznának egykori iskolájuknak. Mindenképpen figyelemre: méltónak ítéljük egy lehetséges, másik szép hagyományteremtés ötletét, amelyet ugyancsak a mozgalom meghirdetői, a népfront munkatársai vetettek föl: most folynak az 5, 10, 20 éves érettségi találkozók előkészületei. Megható mozzanatai ezeknek a találkozóknak az iskolalátogatások, az egykori élemények felelevenítései, a közös vacsorák, bankettek, ám ugyanilyen szép és nemes célt szolgáló mozzanata lehetne egy könyv elhelyezése az egykori iskolai könyvtár polcain. Az 500 éy — 500 iskolai könyvtár mozgalom alig néhány hetes, csupán céljáról és a felhívás elsp visszhangjairól lehet számot adni. S az első jelek nyomán a jogos bizakodásról. A szükséges bizakodásról, hiszen — miként a felhívás hangoztatja — „gyermekeink, a holnap művelt nemzedéke, a jövő érdekében cselekszünk”. Deregán Gábor NÓGRAD — 1973. június 24., vasárnap 7
