Nógrád. 1973. június (29. évfolyam. 126-151. szám)
1973-06-17 / 140. szám
Lázár Ervin 6ZOMRÁKY SÁNDOR; Mindegy merre Már olyan mindegy merre Már mindegy merre kanyarog mész az út letaposott gyér füvével — hideg szél siklik utánad. Varjak kárognak. Nem vagy A hídon a fekete víz fölött °tt elhagyott örökre árnyaid. hol hegedűhurrá váltam ejjel. Mindegy merre; így állok én a szélben feszes ösztövéren. Edboltnyi csönded még enyém "Red felsíró szívverésem... A TÉR ' Áz elmúlt évek alatt sokszor jártam erre, hogy megrövidítsem az utat. Mindig gondolatok nélkül mentem. Ezen a délutánon hirtelen megálltam a József Attila utcán és befordultam a térre, de nem azért, hogy átkerüljek a másik oldalra. Néhány lépés után leültem. A Tér... A régmúlt, a gyermekkor emlékei egyszerre mind ott nyüzsögtek bennem, és körülöttem. Mekkora öröm volt, amikor a füzeteket végre bevághattam a szekrénybe és végigrohanva a folyosón, egymás után nyomkodtam a csengőgombokat: — Jössz a térre? — Jössz a térre? Gyerünk! Mit játszunk ma? Cápát? Rabló-pandúrt? Fogócskát? ... Ipi-apacs egy- kettő-három: Le vagy ütve! Hallani vélem a vékony, félénk gyermekhangokat, ahogy megszólítottak a téren: — Kislány, jössz játszani? — Én a fiúkkal játszom! — vetettem oda ilyenkor fölényesen. Mert tényleg, igen büszke voltam rá, hogy néha hajlandók voltak bevenni a játékba; persze leginkább rablónak és csak ritkán pandúrnak. Ezt a különleges engedékenységet is csak akkor tanúsítottak, amikor versenyfutásban vagy távolugrásban szép simán lehagytam még azokat a fiúkat is, akik mindig pandúrok voltak és soha nem akartak rablók lenni... Micsoda rejtelmes, áttekinthetetlen csoda volt számomra a Tér! Ezt a csodát keresem. Nem akarom elhagyni. Várom, hogy újra megelevenedjen. Igen, ezért jöttem ma ide. Talán történik valami, talán hozzám szegődnek a mai nap csodái, mert nélkülük élni nem lehet. Érzem is belül a türelmetlenséget. A legszí- \ esehhen megszólalnék és azt mondanám: — Ajándékozz meg a mai csodáiddal, te régi tér! Az emlékek néha olyan elevenné válnak, hogy szinte hallani, hogy szakad végig a vizsgára készült szépséges rózsaszínű krepdesin ruha. amelynek tulajdonosa kényes- kedő, stréber kislány volt. Valamiért belém kötött, aztán el akart futni. Bn utánakaptam és — megtörtént a baj... Most minden olyan világos, tiszta. Ahogy itt ülök, belátom az egész teret Nincs rajta semmi titokzatos. A felnőttnek teljesen kitárulkozott A nap vakítóan süt, a langyos szellő Időnként gyengéden végigsimítja. a terebélyes árvácska- szőnyeget. Szemközt az évszázados fa lombja, fiatalos zöldet öltött a — ki tudja hányadik — tavasz tiszteletére. Lassan felállók és a fához lepek. Már felemelem a karom, hogy átöleljem a törzsét, aztán körülnézek és szégyenkezve leejtem a kezem. Hiszen át sem tudnám fogni. Igen, az öreg fa még tanúja volt, amikor vérző térddel tápászkodtam fel a földről, de tudtam, nincs semmi baj, mert a kioszk egyik helyiségében mindig volt egy néni, annál pedig jód és egykettőre fertőtlenítette a téren szerzett sebeket. ... Ha minden seb olyan hamar begyógyulna ... Édesanyám! Édesanyám... A gondolat akaratlanul szavakká formálódik és megint szégyenkezve körülnézem De senki sem figyel rám. Két mi- niszoKnyás lány önfeledten fürdeti arcát a nap sugaraiban, a vasutasegyenruhát viselő férfi fényképezőgépével bajlódik, egy hosszú hajú fiatalember pedig érdeklődve nézi. Láthatóan alig várja, hogy felajánlhassa segítségét. ... Most egészen tisztán hallom anyám hangját, amint utánam szól: „Ne szaladj úgy! Vigyázz, mert kimelegszel. Nehogy megfázz!” — És később: „Istenem, már megint elesett ez a gyerek.. Néhány perccel azelőtt mentem el a betegágyától, hogy meghalt. Talán ezért olyan nehéz megnyugodni __ — Ipi-apacs egy-kettő-há- rom: Le vagy ütve! Felkapom a fejem. Szőkefürtös, aranybarna bőrű kislány találta meg a bokrok között rejtőző ifjú embert, aki — miután leleplezték — sértődötten kiáltja: — Nem ér a nevem, uzsonnaszünet! László Márta Elkésett füttyögetés Hát fura egy alak volt ez a Szarvaspataki — őt adták mellém, hogy kísérjen a szállodába. — Sváb vagy, ml? — kérdeztem tőle —, a svábok magyarosítanak ilyen marhaságokra, hogy Szarvaspataki, Vérhalomkői meg fittyfene. — Hehe — heherészett és a hátamra vágott —, te meg Kis vagy. Bár az se rosszabb. Egy sövel, vagy két sövel? — Eggyel. — Brühaha — röhögte —, mégis rosszabb. Megállt egy koszos cipőkirakat derengő fényében, kihízott, egy gombos zakója feszült a pocakján, s most vettem észre, hogy bokán felül érő, hajtókás nadrágot visel. Csupa eldobni való, kinőtt holmi. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy maga Szarvaspataki semmivel nem különb ruházatánál, csak éppen senkinek sem volt még érkezése szemétdombra hajítani őt. A feje azonban más volt. Szokratész-fej, de pohos, germán kiadásban, kis, tömpe orra csupa szenvedés, s a szőke, borzas haj Is, ahogy körülfolyta feje teteje pihés kopaszságát — hát az is valami megejtő volt. Különösen ott, annak a vacak kirakatnak a fényében. — Te, Kis, te megkedveltél engem. Ne is tagadd — mondta és bizonytalanul magasba emelte a jobb keze mutatóujját. — Aha — mormogtam és a sarok felé indultam, mert valami kocsmafélének a fényei csillogtak arra. —- Kocsma hát! — rlvallta Szarvaspataki — a csapos puszipajtásom. — Minden csapos ebben a porfészekben, ml? De ügyet sem vetett a kösbeszólásra, — És miért kedveltél meg? —■ kérdezte. A hangja el vékonyodott, tömpe, látszólag mozgékonyságra képtelen orra úgy rezgeti, mint egy angóra- nyúlé. Muszáj volt végiggondolnom, hogy miért is kedveltem meg. Ott ült a többi nagykutya között Azok piszokul rázták a rongyot Hogy így Kis elvtárs, meg úgy. Ez meg csak kopasz volt — Azért, mert kopasz vagy — mondtam. Sértődötten rám nézett. Meg tán mérgesen is, mert az orra megkeskenyedett. Elvékonyodott hangon, majdnem suttogva mondta: — Marháskodsz!? Most marháskodsz velem?! — Mi van? Buzeráns vagy te? — kérdeztem tőle dühösen. — A nagymamád! A jó nagymamikád, az — sziszegte és megállt, nekitámaszkodott egy villanyfának. — Pedig hát a kopaszságod miatt — mondtam neki bo- csánatkérően. — Olyan magától értetődően viselted a kopaszságodat a sok handaban- dázó, válltöméses frizurakirály között. Kutyaként nézett rám a villanyfa mellől. A szempilláját így árnyékban lehetett látni. Fényben nem. Olyan szem- pillája volt, mint egy kese kocának. — Hát ezt elhiszem — mondta lassan —, látod, ezt elhiszem. És mentünk be a kocsmába. Itt újra nem lehetett látni a szempilláját. A szemöldökét se nagyon. — Tiszteletem Rudi úr — ordibált a csapos Szarvaspatakinak és felém bökött. — Neki is? Bólintott A csapos elénk csúsztatott a lucskos bádogon két konyakot meg két pohár sört Szarvaspataki gyanakodva rámpislantott. —- Komolyan mondtad, ezzel a kopaszsággal? Éppen csak ránéztem. Ebből megtudhatta, hogy komolyan. — Még egyszer — mondta a csaposnak és lenyomott a pult meg a fal közé egy söröshordóra. — Mesélj magadról valamit. Valami fontosat! — Ne hülyéskedj! — mondtam és lóbáltam a kezemben az üres söröspoharat — Nem hülyéskedek — az orra megint, mint a nyúlé. Tudtam, hogy mesélni kell valami fontosat. — Egy spinkónál voltam egy hete — mondtam —, a férje éppen Angliában van. — Elhallgattam. — Na! — biztatott — Lehet, hogy nem is fontos. — De az — mondta határozottan —, igenis fontos. Megtekert nyakkal néztem egy darabig, a poharat, se lóbáltam. Honnan a francból tudja, hogy fontos? Mert az volt. — Na igen, és füttyögettek, meg hujgattak a srácok a ház előtt. Szemben valami kultúr- ház van. Beatzene, meg ilyesmi. annak a nőnek nagyon szép combja volt. Mint az ala- bástrom. — Mint micsoda? — kérdezte mohón. — Alabástrom. — Az milyen? Bambán néztem ra. Elro- hintettem magam. —- Nem tudom. Az anyja keservit, fogalmam sincs, milyen az alabástrom. Tényleg nem tudtam, az jutott róla eszembe: alabárd. — Nem baj —■ legyintett —, folytasd. — Feküdtünk egymás mellett A falak sárgák voltak. Szórt fény.., azt hiszem, jó nő... „Mi van veled?" — kérdezte. „Nem hallod, füty- työgetnek” — mondtam. „Kis hülye huligánok” — válaszolta — „idejárnak hacacérézni”.« Egy bérházban voltunk, a második emeleten. Magamra kaptam egy fürdőköpenyt és kióvakodtam a loggiára. Három srác állt a kultúrház előtt és füttyögetett. Semmiért, csak úgy bele a vakvilágba. Szép, loboncos hajú srácok. Igaz, este volt már, sötétedett, lehet, hogy nem is voltak loboncos- hajúak. Én meg ott álltam a loggián, trotyakosan, igaz, a térdemben, a mellemben, a csontjaimban egy jó nagy szeretkezéssel. De azért trotyakosan. Ezek meg füttyögtek ott. Leüvöltöttem nekik: „Mi az, srácok, nincs nőtök?” De csupa szeretetből, azért, mert szerettem volna köztük állni.,. Azt hiszem. Azok ott lent abbahagyták a füttyögetést és az egyik fölkiabált: „Tökfej\" — azt kiabálta. De én biztosan tudom, hogy szeretetből. — Egész biztos — mondta áhítattal Szarvaspataki. — A nő meg őrültezett és rángatott befelé. „A szomszédok, a szomszédok" — lihegte Én meg már nem akartam mellé feküdni. Irtózatosan szerettem volna ott lent füttyö- getni, meg hujgatni a srácokkal. — De visszafeküdtél — mondta szomorúan. Elhúztam a számat. Hat, persze, visszafeküdtem. Kint az utcán a vállamru tette a kezét. Bár ez kényelmetlen lehetett neki, mert Jóval alacsonyabb volt nálam. —- Kerülünk egyet, jó? — Tőlem, akár ne Is mondtad volna, úgysem tudom, merre van a kosz szállodátok. — Nono — mondta —, új szálloda —- és a vállamra csapott. Egy ramaty mellékutcában állt meg velem, kétszintes, szemmel láthatóan új család! ház előtt. Az ablakból tompa fény szüremlett a fejünkre. Most megint meghatóan kopasz volt. — Hehe — rötyögött rám klslányos-szemérmesen, és négy ujját a szájába dugta. Füttyentett... fityfiúfüty... csak úgy harsogott. Én meg mint egy oroszlán: hujuuhu- huj. ö is. Erre én füttyöget- tem. Zenebona, gilingalang! Az ablakon kihajolt egy férfi. Fürdőköpenyben. — Trógerok! Rohadt huligánok! Takarodjanak! Nem üvöltött, félhangosan mondta, mint aki nem akarja ezt a szerencsétlen, szétcincált csendet háborítani. — Tökfej! — üvöltötte neki Szarvaspataki — Vén kopasz állatok* — kiabált amaz, most már ügyet sem vetve a csendre. Mi meg futóra, neki a sötét utcának. A saroknál lassítottunk. A futástól kalapált a szívem, fú. de öreg vagyok. Ezt akartam mondani. De nem szóltam. Nézem ezt a marha Szarvas- patakit. Sír. A jó fenébe! Egy darabig ballagtam mellette, aztán a vállára tettem a kezem. — Süket, hát miért nem mondtad? — morogtam szelíden. — Valami nőd lakik ott? Szeretőd? Feleséged? Óvatosan kihúzta magát a kezem alól. — Nincs nekem senkim — mondta —, nem is volt soha —, és barátságosan a hátamra paskolt. — Jó srác vagy Istenbizony. Az a fényes ott a szálloda. Ezzel otthagyott. TAMAS MENYHÉRT* Tárulkozó tekintetek Egymás szemébe kapukat képzelünk, szárnyuk a bizonyosság sarkvasán torául, lám, máris tárulkozik tekintetünk: hol tegnap még elvakult harag dúlt, átléphet rajta ma mindenki, rokon és nem rokon, aki betört léceinken is a közös jelek üzeneteit keresi, szavaink közeiét, akit nem a viszonzatlan csend küld közénk — csukódásában sem őriz titkot többé, ki nem akar túllépni a másikon, botlása is a másikhoz érkezőé, aki ezután mindig velünk marad — így hal meg, kapuvá változott szemekkel, s mellünkön a hűség vaspánjaival. egymásra nyilunk majd minden reggel. Bizonyítvány Már nem lehet a dolgokon változtatni, jöjjön hát, aminek jönni kell, bármit is írnak a bizonyítványba, emeld fel fejed, kisdiák, ne baktass busán hazafelé, nem vagy te Karinthy-hos. Rendes havi zsebpénzedből vegyél csokoládét, avagy idegnyugtató rágógumit. A bizonyítvány magyarázatán pedig ne töprengj, mondottam már, hogy nem vagy te Karinthy-hős. Hiszen kinek is tartoznál magyarázattal? Apádnak? Nem állítod őket meglepetés elé, a modern pedagógia jóvoltából ok már bizonyítvány-kiosztás előtt pontosan tudják, hogy mire számíthatnak. Mert naponta megnézték az ellenőrző könyvedet, környezettanulmányozás címén többször is meglátogatott az osztályfőnököd, aki ilyenkor könyörtelenül lerántotta viselt dolgaidról a leplet. Jó szüleid pedig ott voltak minden szülői értekezleten, tehát pontosan tudják, hogy matematikából menthetetlenül elégtelen vagy, fizikából épp, hogy csak átcsúsztál és édes anyanyelvűnkkel kapcsolatban is katasztrófa sújtott. Persze, azért nem úszód meg simán. Feléd repül majd egy szomorú, szemrehányó mondat: „Te lusta kutya, én a te helyedben nagyon szégyelleném magamat.” Egyéb megtorlás nem érhet. A csokoládét most nem vonhatják meg tőled, mert ugyebár a fejlődésben levő szervezetnek nagy szüksége van az édességre. Mozira Is kénytelenek ezután is pénzt adni, mert a gyermek kulturális szomjúságát igenis: ki kell elégíteni. Apád egy dühös pillanatban fogadkozott, hogy elmarad a balatoni nyaralás, ha nem javítasz a bizonyítványodon De tudod jól, hogy a fogadkozás csak amolyan szalmacséplés, hiszen a Bales! már régen elintézett ügy, s mert nincs nagymama a hámál, kénytelenek magukkal vinni téged is, nem hagyhatnak egyedül egy ekkora csibészt. De a bizonyítványt azért csak meg kell magyarázni. Meg kell magyarázni a rosszmájú szomszéd néninek és szomszéd bácsinak. Ám, bukott férfiú, ez sem a te feladatod. Öh, hogy megváltozott Karinthy Frigyes óta a világ! Már olyan jól megy a bukott férfiú dolga, hogy a szülők magyarázzák meg helyette. Tegnap — szinte bizonyítványosztás előtti bemelegítésként — már végighallgattam egy mama magyarázatát, miszerint az ő Jenőkéjét teljesen igazságtalanul buktatják meg magyar irodalomból. Mert úgymond, legalább a közepest megérdemelné az a gyerek. Valósággal falja a betűket, az utolsó pontig kiolvassa az újságok sportrovatát, de betűimádatára igazán az a jellemző, hogy egyszer-kétszer ma már nehezen keríthető detektívregényt találtak a párnája alatt. Csak hát a magyartanár. .. Nagy családból származik, azt mondják, kilencen voltak testverek, ezért elnyomja az egyszem gyerekeket. S, hogy a földrajz miért csak kettes? Nevetséges kis ügy miatt. A földrajztanár —, aki mellékesen osztályfőnök — irtózatosan nagyevő, kedvenc eledele a friss, tormás virsli. Legutóbb meglepetésszerűen érkezett hozzánk, csak egy kis téliszalámi volt itthon, meg teasütemény Pechünk volt, kérem. Ez a kis balszerencse a közepestől fosztotta meg a mi Jenőkénket. A A tornatanárnő viszont hiú páva. Képtelen elviselni, hogy én csinosáéban öltözködöm, mint ő. Az énektanár? Lakás- kérelmet adott be a tanácshoz, de eddig még választ sem kapott rá. Rajtunk tölti ki a bosszúját, pedig az én uram semmiről sem tehet, ö csak egyszerű tanácstag. A fizikatanár viszont különleges figura. Nem érdekli más. csak a kocsi, meg a kocsi. A szaklapokat bújja szüntelenül Neki ugyan semmiféle kocsi ra nem telik a fizetéséből, de azért nem ember előtte, akinek csak Trabantja van. De pukkadjon meg! Őszig, ha megkoplaljuk is, kicseréljük a Trabit, legalább Wartburgra, nem tűröm tovább, hogy üldözzék a gyermekemet. Az igazgató? ö igazán jó ember. Sőt, túlságosan jó. Ügy táncol szegény, ahogy a tanárok fütyülnék De az én tutyimutyi uram még azzal sem mert úgy beszélni, mint férfi a férfivel... Simon Lajos NÖGRÄD — 1973. június 17,, vasárnap 9
