Nógrád. 1973. február (29. évfolyam. 26-49. szám)
1973-02-04 / 29. szám
Ir Egy napszállta emléke MADÄCH IMRE: Szontágh Pál barátomhoz [ NAGYANYÁM TIZENHAT év«, koráiban merit férjhez, ée kilenc gyereket szült. „Erőszakkal hozzáadták ahhoz az emberhez” — hallottam egyszer egy, beszélgetést „És szeretett valakit?” — kérdezte az egyik diskuráló. „Nem. senkit, de hát mégiscsak erőszakkal.. Bejöttem a tanyáról és meglátogatom a nagyanyámat. Ez a ház mindig csendes, moha egy hangos szó. Most nyár van. Nagyapám és fiai kint dolgoznak a tanyájukon. Aratnak. Csak ergyik nagynéném hiányzik, aki Pestre ment férjhez; És anyám. Meg egy nagybátyám, aki katona Emlékszem, fiatalabb korában nagyanyám is mindig kiment a tanyára és ő főzött az aratóknak. Ezt a tisztséget most egyik idősebb néném látja el. Nagyanyáim itthon a ház körül rengeteg kislibát nevel. Délelőttönként kihajtja őket a •füves árokpartra. Leül melléjük és mozdulatlanul nézi őket Mar az utcáról észreveszem őt. Mindig fekete kendőt hord, mintha gyászolna valakit. Most is. — Csókolom —• mondom neki, és leülök mellé. — Hát bejöttél? — kérdi Mi újság a tanyán? Anyád? Mindig ezt kérdezi, de sose vár választ. Ugyanazt mondanám: „Nincs semmi újság Anyám jól van és én is jól vagyok.” Mert nincs értelme, hogy az életem részleteit elmeséljem. A libák is leülnek és mozdulatlan nyakkal merednek (élőre. Nagyanyámék egy hosszú peirasztházban laknak. Az út- <sa egyik sarkán épült. Most ennek a háta mögött kuporgunk. Belelógatom a lábam a kiszáradt vizesárokba. — Szerettem volna már rég megkérdezni — szólalok meg —, hogy mi volt, amikor én megszülettem. — Mi lett volna? — mondja és nem tekint rám. — Ebben a házban születtél. Innen vjtt el benneteket Molnár lászló. Mindig tisztelettel beszél a bajuszosról. Nem mondja, hogy vő, csak a teljes nevén. Tovább erósködöm: — De mégis, mi volt? — Hát jó — mondja nagyanyám. — Ideje, hogy megtudj valamit. Anyádra úgyse- számíthatsz... Ekkor tudom meg, hogy anyám nyugtalan természet volt. Ügy tizenkilenc éves koráig nem vvolt vele semmi baj. Akkor egyszeresek eltűnt. Egy levelet hagyott hátra, hogy ne keressék, mert elment Pestre cselédnek... — Nem kutattuk —- mondja nagyanyám — , mert amióta az történt vele ... Kiszámíthatatlan lett. Tizenkilenc éves korában agyhártyagyulladást kapott, az orvos is lemondott róla. Mégis meggyógyult, de attól a perctől fogva megváltozott. Se a tanyán, se a ház körül nem akart segíteni. Azt hittük, hogy a betegsége tette nyugtalanná. Hetekre eltűnt. Csak onnan tudtunk felőle, hogy jöttek az ismerősök. Most itt szállt meg, most ott. Egyszer aztán az ismerősök is szem elől veszítették. Azt hittük tényleg Pestre ment. Sokáig nem hallottunk róla. Egy szeptemberi napon jön a szomszédiból egy asszony, és azt mondja, jöjjek ki az utcára, mert itthon van a Mária. Megálltam itt a saroknál. Anyád éppen itt sétált a ház mögött, ahol mi ülünk most. Éppen hátat fordított nekem, de feltűnt, hogy milyen nehézkesen jár és milyen dagadtak a lábai. Odaszaladtam, hogy elölről is lássam, mert szörnyű gyanúm volt. Csak nézett fám és elsírta magát. A hetedik—nyolcadik hónapban lehetett. „Gyere be — mondtam neki —, nem kell, hogy az egész utca meglássa. ..” Húzódozott. Félt, hogy az apja agyonüti. Mondtam, nem fogom engedni, különösen ilyen állapotban nem. Erre megnyugodott és jött csendesen' utánam. Novemberben születtél. Abban a kiskamrában, ahol most a tyúkok laknak. — Hát az apám? — kérdem — és nem árulom el neki azt a nevet, amit gyerekkorom óta őrzök, sem azt az utat, amit érte megtettem. Sóhajt. — „Anyád úgy viselkedett a tárgyaláson, mint aki nem normális. Először megnevezett egy idevaló legényt, aki aztán Pestre ment dolgozni, amikor még te meg sem születtél. A férfi rondán viselkedett, de nem is tagadott. Azt mondta: lehetséges. . A második tárgyaláson anyád megmakacsolta magát, és visszavonta, amit előbb állított. Hiába rimánkodtunk neki; nagyapád még meg is verte. Csak sírt, vagy hallgatott. Mi pedig abbahagytuk az egészet. Hát ilyen dilinós volt az anyád. Azt senki nem tudja kinyomozni, hogy állapotos volt-e anyád akkor, amikor elkezdett csavarogni. Vagy csatankolásai alatt szerzett valahol.” A libahadon egy kutya vág át. A gúnár messzire utánafut. — Hajtsuk be őket — mondja nagyanyám. Terelgetem őket, nagyanyám pedig előremegy és kinyitja nekik a nagykaput. Ott állok a verandán Ugyanott, ahol akkor régen játszottunk Petrával, amikor a bajuszos cukrot adott nekünk. Tizennégy éves vagyok. A kertben ugyanazok a lepkevirágok nőnek évről évre, ugyanolyan lila az orgona a deszkakerítés mellett, mint akkor. Mintha most jönne anyám azon a kavicsos úton végig, mint akkor, amikor a bajuszos mögött egy kicsit hátramaradt a kapuban és csak később ért hozzánk. Az az akkori pillanat itt maradt az udvaron. Akkor is így lefelé ment a nap. Csak a sugarai voltak a levegőben. Odamegyek a szomszédok kerítéséhez és átkiabálok. Petra jön az udvaron át: ! — Mi van? — kérdi. — Gyere játszani — mondom neki — Játszani? — kérdi magasra húzott szemöldökkel. — És mit játsszunk? — Homokozunk! — Hülye vagy? Azt kell I hinnem, hogy hülye vagy... — Csak vicceltem — mondom neki —, kíváncsi voltam, hogy mit szólsz. — Hát, jó vicc volt — mondja és eltűnik. Nézek utána. Már nincsenek loknijai. — Siess haza — kiabál oda nagyanyám. — Mindjárt lemegy a nap. ELKÖSZÖNÖK TŐLE, Kint a kapuban végignézek az utcán. Ott, ahol elfogynak a házak, egy nagy vásártér van. Minden évben egyszer ott árulják, adják, veszik az állatokat. Látom a füves térség egy kis darabját. A túlsó végén vonatsín fut. Zakatolást hallok. Aztán jönnek a fekete, rohanó kocsik. Valamikor talán anyámat vitték. Állok, amíg csak hallom a sínek kattogását Márton Klára Meztelen lábnyom Meztelen lábnyom fénylő sárba fagyva, a nagyujj alatt a bőr récéi, fönt téli rajz: nyilkoszorú, fehér ecsetnyomok — száguld a föld, akár egy hógolyö, ® Nap felé! Fagyosan csikorog forgó jégtengelye — ropogva repül át a kátyúkon, holdkráter peremén, felzökkennek a szerelmesek: „Túl könnyű ez a cséza erre a hosszú útra!" Meztelen lábnyomok a csillagporban, ® tmgylábujj récéi, nyílkoszorú az égen =■= két zökkenő közt ölelkeznek újra, és kirügyezik boldogan a test! Csanády Jánoa Komoly színben nézed te a világot, Barátom, oh hisz, jobb hasznát vehetd, Csak addig örülésig bús az arcza, A míg az ember rajta jót nevet. Tréfának nézi Isten ezt a földet, Tréfának ember, a mit rajt mivel, Különben a szép mindenség köréből Rég mint fekélyt úgy lökte volna el. Ha híres férfit látsz, a mint vezéréi Országokat, s vág fontos arezokat, Magasb lénynek tekinted áhítattal, És törpének hiszed saját magad; Hiszed, hogy minden léptén bölcsesség van, S ki fel nem fogja őt, csupán te vagy: Kaczagj, kaczagj, mert a nagy férfiú ah! Egy szállal sem különb, mint tenmagad. Ha szent ügy zászlaját látod kitűzve, S alatta hangzik ihletett beszéd. Míg lelkesült csoport gyülöng diája, És nőni érzed a nép szellemét? / Kaczagj, kaczagj, mert minden egyes érzi, Hogy a zászló csak vastag ámítás, Néhány diáké a gúny s lelkesülés, A többieknek czélja, elve száz. Ha látsz anyának gyermeket hízelegni, S kebledben ébred tiszta kéjsugár A természet szavára: oh kaczagj fel, Hiszen csínt tett, vagy játékszerre vár; Ha látsz haldoklót térni Istenéhez, S elfogja lelked méla áhitat: Kaczagj, csak Istent vágy megcsalni, pereznyi Bánattal, hosszú bűnös út miatt. És jön a pap, áldást mond a halottra, Buzgón hajolnak meg vén térdei: Kaczagj, mert a míg ajkai mozognak, A temetési dijt számolja ki. Te komolyan veszed nagyon, barátom. Az életet; ne vedd, mert jaj neked! Kaczagj velem, mig a sok kaczagásban é Szived kigyógyul, avagy megreped, 3 / Táth-Máthé Miklósi Hálátlanság A halász “E-V hét, hogy enyhe napszúrást is kapott, vagy csak a csónak billent meg, ahogy erőlködött a hálóval, kár most már az okokat kutatni, a tény • az a hattmas csobbanás volt, amivel _ .merült a Tiszában. Annak is a közepében, ahol a legmélyebb a víz, ahol örvények is vannak, és ahol megfulladni szinte majdnem kötelessége az ember fiának, különösen, ha úszni sem tud. A ladik és a kalapja már nagyon messze távolodott tőle, ő pedig nyelte a vizet, közbe- közbe segítségért ordítozott, vagy azt hörögte, hogy mindjárt meghal, ami, látva szorult helyzetét, nem is volt olyan elképzelhetetlen. B. Nagy Bálint, aki a túlsó parton szöszmötölt, felkapta a fejét az ordítozásra. Nem sokat teketóriázott, csónakba ugrott ,és gyors evezöcsapá- sokkal indult meg az el- meg fölmerülő ember felé. Halász volt ö is, azzal a különbséggel, hogy tudott úszni. Más különbségek is voltak, hiszen K. Kiss Mihály vékony, kis ember volt, csinos, fiatal felséggel, B. Nagy Bálint meg nagy darab agglegény, de azt hiszem, hogy ezek a különbségek most egyáltalán nem lé( nyegesek. A lényeges csak az volt, ki tudja-e ráncigálni Bálint, aki tudott úszni, Mihályt, aki nem tudott úszni. Ki tudta. Berángatta a csónakba, és K. Kiss Mihály annak rendje módja szerint meg volt mentve. — Komám, — nyögte K. Kiss Mihály — ... — No, komám— mondta a másik. — No... — De, komám — nyögte újra K. Kiss Mihály, aztán egy nagyon hosszút káromkodott, és kiértek a partra. — Megmentettél, hallod — csóválta a fejét Mihály, szinte hitetlenkedve —, már azt hittem, hogy kampec! B. Nagy Bálint faágakból tüzet gyújtott, K. Kiss Mihály szárítkozotft A Tisza meg folyt, teljesen közömbösen. — Hát, komám... — kezdte újra -K. Kiss Mihály, aztán megakadt, mert valami nagyon szépet akart mondani, aztán csak azt mondta: — Köszönöm, komám! — Más is megtette volna — mondta B. Nagy Bálint, aztán cigarettát adott K. Kiss Mihálynak. Rágyújtottak, fújták a füstöt. — Sok a szúnyog' — mondta később Bálint. — Sok, — bólintott Mihály. — Ha nem lenne ez a sok szúnyog — csapott egyet Bálint, — már leszoktam volna a dohányzásról. Később újra csónakba ültek, kihozták Mihály elszabadult ladikját, majd Bálint biciklijén hazakarikáztak a faluba. Mihály ült a vázon, Bálint nyomta a pedált. —, Aztán, ha kell valami, csak szólj — búcsúzott Mihály a kapuban. ' — Hadd el már — legyintett Bálint. — No, csak ne szerénykedj — mondta Mihály. — Megdög- löttem volna, a fene ott egye meg! — De nem tetted — vigyorgott Bálint. — Nem én, mert te jöttéi, aztán kihúztál. Hát azért mondom, ha valami kell. csak szólj, mert én tudom, ml a tisztesség. Mindig is tudtam. Ebben maradtak,- Mihály is hazament. Bálint is hazament. Mihály elmesélte az asszonynak, mi történt, az asszony siránkozott, aztán napirendre tértek a dolog fölött. Már az „Angyal kalandjai”-t a televízióban ügy nézték, mintha nem történt volna semmi. — Szép ember ez a színész — mondta az asszony. — Fésülködni, azt tud — felelte Mihály, aztán elaludt ültében, mert aznap azért mintha fáradtabb lett volna. Egy hét múlva jött Bálint. Mihály éppen fát hasogatott az udvarban, hátul a ház mögött. — Akác? — kérdezte Bálint. — Akác — bólintott Mihály. — Merthogy — kezdte Bálint — kéne nekem ötszáz forint kölcsönbe. — Azon ne múljon —■ felelte Mihály, aztán bementek a házba, és Mihály odaadta az ötszáz forintot. — Tudod, — mondta később az asszonynak, mikor Bálint után már becsukódott a kapu —, ő húzott ki a vízből. Két hét múlva újra jött Bálint. Mihály éppen fát hasogatott az udvarban. — Akác? — kérdezte Bálint. — Akác — bólintott Mihály. — Merthogy — kezdte Bálint —, kipukkadt a biciklim kereke. Meg már régi is az a bicikli, hát gondoltam, kéne egy motorkerékpár. Az mégiscsak más.-— Az más — biccentett Mihály. — Gondoltam, megvehetnéd nekem komám! Majd apránként letörlesztem. Mihály ránézett. — Miből? Azt nem mondanád meg? — Megmondhatom éppen — húzta a szót Bálint, és nézte Mihályt, akár egy bogarat. — A takarékból, komám! Van nektek annyi, még több is! — Azt másra-“gyűjti az asz- szony — ellenkezett Mihály. — Megvan már annak a helye. — Az lehet, — mondta Bálint —, de neked is meglett volna a helyed, ha nem jövök a csónakkal! Aztán most mire gyűjtenétek ? Koporsóra, meg sírkőre! » — Az igaz — vakarta meg a fejét Mihály, és egy hét múlva Bálint már motorkerékpáron ment halászni. — Tudod — mondta Mihály az asszonynak — mégis csak ő húzott ki a vízből! Aztán egyszercsak újra jött Bálint. Mihály éppen fát hasogatott az udvarban. — Akác? — kérdezte Bálint. — Akác — bólintott Mihály. — Merthogy — kezdte Bálint — ti nézitek minden este a televíziót, én meg csak a falat. Gondoltam, átvihetném magamnak. — De komám!... — fortyant fel Mihály. — Mert nélkülem te mit néznél most?! — folytatta Bálint. — Semmit! Vagy az angyalokat. fejükön a karikákkal! Átkerült Bálinthoz a televízió is. — Tudod — nyugtatta az aszsonyt Mihály — , ne feledjük el, hogy mégiscsak ő húzott ki a vízből! Az csak többet ér egy rongyos televíziónál! Bálint most már naponta átjött, és vitt, amit csak tudott, míg Végül csak az üres szoba maradt Mihályéknak, két vedlett Iópokróccal. — Semmink sincs, de én itt vagyok — vigasztalta a síró asszonyt Mihály. — Már az mégis csak többet ér! Aztán, hogy i.tt vagyok egyesegye- dül Bálintnak köszönhetjük! “ Jaj Istenem, Istenem — sirt az asszony öklével az üres falat verve, mire Mihály, mert világ életében utálta az asszonysírást, kiment fát vágni. Nemsokára jött Bálint. Frissen volt borotválkozva, sötét ruha feszült rajta, és még valami pacsuli szag is megcsapta Mihály orrát. — Akác — felelte Mihály. — Akác — bólintott Mihály. — Merthogy — kezdte Bálint — arra gondoltam, elvinném én magamhoz az asszonyt is. — Mihály kezében megállt a balta. — Az asszonyt? — meredt a másikra. — Minek?! — Hát feleségnek — mondta Bálint. — Nem jó mindig egyedül lenni, még akkor sem, ha tehetős az ember. Aztán ne felejtsd, ha én nem jövök, rajtad ma már csak a bogarak mászkálnának, az asszonyt meg más karolgatná! Talán éppen én! Mihály “1, B4.* Unt felé sújtott. Bálint félrelépett, majd kicsavarta Mihály kezéből a baltát és fejbe csapta. Mihály ráhanyatlott a fahasábokra és nem moccant többet. — Hálátlan volt — vallotta később Bálint az őrsön. — Pedig, őrmester elvtárs, ha én nem jövök a csónakkal, akkor maguknak kellett volna kihúzni a Tiszából. A bíróság ezt a magyarázatot nem méltányolta. NŰGRÁD — 1973. február 4., vasárnap §