Nógrád. 1973. február (29. évfolyam. 26-49. szám)

1973-02-04 / 29. szám

I KRITIKA Ki nyer — holnap? A hét zeneműve A Rádió két zenei sorozatá­hoz kapcsolódó füzetet je­lentetett meg a közelmúltban a Zeneműkiadó. A kiadó to­vábbi ezrek közkincsévé kí­vánja tenni a népszerű Ki nyer ma? játék kérdéseinek egy részét — válaszokkal együtt, másrészt A Íjét ' ze­neműve sorozat magyarázatai­nak közreadásával újabb, rá­diót bekapcsoló emberekben kelti fel a tudatos zenehall­gatás igényét. A Ki nyer — holnap? min­denekelőtt a Ki nyer ma? ze­nei játékban résztvevőknek segít a tájékozódásban. Czi- gány György így fogalmaz a füzet bevezetőjében: „Csodá­ban nem reménykedünk. A vetélkedő nem is a műveltség megalapozásának eszköze. Csupán reklám. De napjaink­ban még nélkülözhetetlen a reklám a jó zenének, a kul­túrának. A komoly szándékú játék szórakoztat és művel. És gyakran elvezet a művé­szi élmény kapujáig.” Éppen ezért az átlag rádióhallgató kézikönyvé lehet ez a füzet, amely a gondos megfogalma­záson és összeállításon túl nemcsak kérdéseket tartal­maz, hanem » válaszadásra is kényszeríti az olvasót. Nem hagyja nyugodni, míg önere­jéből vagy a füzetben talál­ható feleletek segítségével a feltett kérdésre helyes választ nem kap. Csak sajálható, hogy a kiadó igen alacsony pél­dányszámban jelentette meg, holott százezrekre tehető azok­nak a száma, akik naponta hallgatják ezt a műsort és szívesen megvennék a köny­vecskét. A hét zeneműve rendha­gyó hangversenyklaauzzá ke­rekedő sorozat, amelyet az azonos című rádióműsorral párhuzamosan kap kézbe az olvasó. A kötetek mindig ne­gyedév elején jelennek meg, s belőlük figyelemmel kí­sérhető a minden héten hét­főn reggel a Kossuth-, ugyan­aznap este a Petőfi-adón el­hangzó ismertető. Az első kö­tet Prokofjev, Mahler, Bee­thoven, Ravel, Mozart, Pucci­ni, Grieg, Schumann, Palest­rina, Franck, Hindemith, Bach és Bartók egy-egy művének ismertetését tartalmazza. Nem felejtenek Ö, ezek a kezek, a reszelt koromhegyek, a báránybunda-lágy tenyerek, azt hittem felejtenek. Titeket elfelejtenek ősök markától meleg kapanyelek, villanyelek. S kabátom ujjával törölt szurtos gyermekkorom azt hittem egykoron, majd könnyen elfelejtelek. De szép, szépséges éjszakán, gyárkémény-kórószál felett napraforgónyi hold lebeg, s betűk a csarnok homlokán krumplivirág-fehéren fény lenek. Simon Lajos és értékrend ?SSS//S/SSSSS;/SSf/f//SS/S/SS/SSSS/SSS/Sf*SSSSS*SSStSSSSSSfS/SSSSSS'/SSSSfSS*S'*S/SSSSS/fS/S/' Az MSZMP Központi Bi­zottsága mellett működő kul­túrpolitikai munkaközösség állásfoglalása, a kritika jó és rossz oldalairól, erejéről és gyengeségéről megfogalmazott elemzés reális értékrend ki­alakítására biztat. Közvetlen vagy közvetve annak szük­ségességéről szól, hogy a kri­tika az irodalom és a többi művészeti ág önismeretének fontos eszköze. Olyan tükör, amelyben — ha éles, pontos képet ad — alkotók, műfa­jok, irányzatok egyaránt fel­ismerhetik helyüket és sze­repüket. Cikkemben a műbí­rálatnak ezt a lehetőségét, a biztató példákat, s a nyugta­lanító problémákat szeret­ném megközelíteni. Van bizonyíték Kevés szó esett eddig ar­ról, hogy a kultúrpolitikai munkaközösség nemcsak gyengeségekre, ellentmondá­sokra hívta fel a figyelmet. Sok mindent jónak, folyta­tásra érdemesnek minősített. S ez nem udvarias gesztus, a kritika kritikájának megér­tőbb fogadtatást segítő takti­ka, nem is csupán szubjek­tív jószándék jele. Okozat, amelynek oka a műkritika magasabb színvonala, eszmei igényessége: az a fejlődés, amelyet — az irodalommal, a színházzal, a filmmel, a zené­vel. a képzőművészettel együtt — a kritika is megtett a mögöttünk maradt tíz-tizen­öt évben. Bizonyíték kell ? Bárki könnyen, gyorsan meg­győződhet állításom igazáról. Vegyen kézbe néhány ötve­nes években kiadott folyóirat­számot, olvasson el egy-két tanulmányt és kritikát, majd folytassa a tapasztalatszerzést mai orgánumok böngészésé» vei. A szemlélet, a módsze­rek, a gondolatok, a stílus változása szembetűnő. A mai írások érettebbek, alaposabbak, meggyőzőbbek. Sok mindennel elégedettek lehetünk. Az például feltétle­nül örvendetes, hogy az idős mesterek — és a közelmúlt­ban eltávozott nagyjaink — értékeit már senki nem vi­tatja. Jó értelemben vett klasszikussá avatásukat csak­N esztelenül, mint a tilosban járó asszony, belopakodott megyénk­be is A—2 kartárs, hogy hatalmába kerítsen időst, fiatalt, nőt, férfit. S ha sikerült valakit hatalmába keríte­nie, észrevétlenül odébbáll, hogy új hódítással tetézze győzelmét. Ámde (s mint értesültem, ez megnyugtató) az influenzajárvány nálunk, ellentétben a fővárossal és egynémelyik másik megyével, nem „robban”, vagyis nem terjed robbanásszerű gyorsasággal. Ügy látszik, már a puszta hírére is jó elő­re felkészültünk jövetelére, s kúráltuk magunkat vitamindús gyümölccsel, gyógyteával, a higiénia alaposabb be­tartásával, meleg öltözékkel, mindaz­zal, amit jónak találtunk, vagy ami­ről azt hallottuk, hogy hatásos ellen­szer. Preventív intézkedéseink meg­nehezítették az A—2 vírus dolgát, bár így is sikeresnek mondható ügyködése. A körzeti rendelők, egyes helyeken a kórházak is zsúfolásig teltek. De mégse robbant! Ezzel szemben értesülésem szerint, robbanásszerű gyorsasággal támadnak más, jótékonyabb vírusok, amelyek járványszerű terjedésükkel máris kel­lemesebbé tették közéletünket. így pél­dául, megszűntek a különféle fals és értelmetlen rémhírek, amelyek sza- poraságban és veszélyességben koráb­ban túltettek az influenza vírusain. Ma már az emberek csak való híreket sugdosnak egymás fülébe, s jólértesült- ségük csupa kedvező tájékoztatást tar­talmaz. S még a jelen nem levő har­madikról is csupa-csupa jót monda­nak. így például: „Cuki pofa az a Malvin és amellett nagyon szorgalmas a munkában! Régen fel kellett volna emelni a fizetését, hiszen mi a lógá­sunkkal a felényit sem érdemeljük.” Vagy másik példa: „A Jani tipikus mintaférj. A múltkor tálcán kínáltak fel neki egy huszonéves szőke tündért, de ő undorral félrefordította a fejét, s szaladt haza a szennyes edényt elmo­sogatni.” Egy másik vírus robbanásszerű gyorsasággal kiirtotta a protekcioniz­VflSARNAPI JEGYZET Járvány must. Hallottam, amikor az egyik be­folyásos asszonyka fennhangon azt mondta a hentesüzlet vezetőjének: „Meg ne tudjam, hogy a jövőben fél­reteszi nekem a sertéscombból a dió­ját, májra és velős csontra sem tartok többé igényt. Rakják csak ki a pultra mind, s az vigye el, akinek éppen jut.” S azóta már a téli szalámit és a pap­rikás csabai kolbászt sem a pult alól adják. S így van ez minden területen. Az egyik apa például a következő in­formációt adta fiáról a vállalatvezető­nek: „Fel ne vegyék abba a fontos beosztásba, az istenért! Hiszen az én fiam egy kétbalkezes bürokrata süvöl- vény, aki ráadásul a matematikával is az első általános óta hadilábon áll.” Egy másik atya pedig így nyilatkozott: „Beiskoláztatása esetén semminemű támogatásra, aljas protekcióra nem tar­tok igényt. Nehézfejű tökfilkó ne ta­nuljon tovább. Különben is az én cse­metém amellett, hogy tökhülye, lus­tább a lajhámál is.” Nincs többé harácsolós sem. Az XY3 vírus tökéletesen kiirtotta a számítás, az egoizmus, a kapzsiság puszta szán­dékát is. Mondják, hogy Puporka szak­társ húsz zsák cementet vásárolt a TÜZÉP-nél, hogy pótolja a hiányt vál­lalatánál, ahonnan tavaly ugyancsak húsz zsák cementet eltulajdonított. Nincsenek feketefuvarok többé, ame­lyek követ, téglát, faanyagot szállíta­nának a közösség vagy az állam tu­lajdonából valamely maszek portára. Még egy poharat, összecsukható nyár­sat, vagy táblaüveget sem hajlandó senki elvinni, legfeljebb csak enge­déllyel és térítés ellenében. Minden magánház a fizetésből megtakarított pénzből épül, minden autót keresetből vásárol a dolgozó, mert ezt megteheti. (Persze, ha van miből!). Pénztáros nem nyúl a vállalat pénzéhez, hivatalnok nem kölcsönöz borítékot sohamegadom- ra magánlevelezéseihez, melós nem rak zsebre fogót és fúrót, tsz-tag nem dézs­málja a közös kukoricát, ember em­berhez nem fordul nyerészkedési vágy­ból. Még a feleségek sem kutatnak bele a férjük kabátzsebébe, sem kí­váncsiságból, sem dézsmálási szándék­kal. Az ABC-vírus felcsigázta a kultúra iránti .igényeket. A tévénézők undor­ral zárják el készülékeiket az Angyal kalandjainál, viszont lázas érdeklődés­sel kuporognak a képernyő előtt, ha klasszikus dráma, hangverseny, vagy ismeretterjesztő előadás szerepel a műsoron. Egy-egy éjszakai dokument- riport, előtt már közelharc folyik a jobb helyekért, s előre találgatják, vi­tatják, mit is fog nyilatkozni Puporka Giza néne Hosszú pereszt égről. Hakni­brigádot nem fogad a művelődési ott­hon, a fő jövedelmi forrást a kül- és belpolitikai előadások, tájékoztatók biz­tosítják számukra. Emberek százerei kapcsolódnak bele új tagokként az Olvasó népért mozgalomba, és csakis nehéz fajsúlyú könyvek iránt van ér­deklődés. A színvonalas kulturális ren­dezvényekre nem kell verbuválni a közönséget, hiszen közelharc folyik minden jegyért, minden helyért. S a munka, már nem is csupán becsület és dicsőség dolga, ha­nem olyan társadalmi szükséglet, hogy csititani kell az embereket, kíméljék erejüket, energiájukat és csökkentse- nek valamit a nagy munkafegyelmen, mert ez már szinte elviselhetetlen. Hát ilyenféle hírek jutottak el hoz­zám az új, ismeretlen vírusokról, s ha mégse stimmelne minden a valóság­ban, akkor egyedül az informátor a hibás. nem közmegegyezés fogadja. Az Illyés-jubiieumra megje­lent emlékkönyv egyik tanul­mánya áttekinti a felszaba­dulás utáni bírálatokat. A tallózás sok személyeskedő, akadékoskodó, értetlen írást említ. Így tanít becsülni — a korábbiakkal szemben —r a közelmúlt évek Illyés-in- terpretációját, amely koránt­sem egyszínű, ám a legfonto­sabbat. Illyés életművének értekét és hatását, az alko­táshoz méltó fogékonysággal ítéli meg. Ugyanez, vagy ha­sonló mondható el olyan köl­tők. írók elismeréséről, mint Veres Péter, Szabó Lőrinc, Füst Milán, Tersánszky, Kas­sák» Déry, Vas István és Weöres Sándor. A példasor könnyen folytatható, de így is bizonyít: ma nincs Olyan jelentős költő vagy prózaíró, akit a kritika — az irodalmi közvélemény zömének értéke­lését semmibe véve — meg­fosztani próbálná érdemeitől, tehetséggel kivívott rangjá­tól Elvszerűbb bírálatot! Az értékrend realitásának feltétele a művészi teljesít­mény minél pontosabb mér­legelése, köztudatba vitele: társadalmi és esztétikai hatá­sának elismerése, illetve el­ismertetése. Megkívánja-e va­jon ez a cél a kritikátlansá­got, az ajnározást, a művek tökéletességének feltételezé­sét? Szerintem az ellenkező­je igaz. A bírálat hitelét, a kritikus szavának hatékony­ságát nem gyengíti, hanem erősíti elemzéseinek, minősí­tésének differenciáltsága. Az, ha mű és alkotó sajátos ar­culatának felrajzolása közben nemcsak a tetsző, hanem a nem tetsző vonásokat is em­líti és indokolja. Nem sem­mitmondó óvatoskodás, a szi­dalmat dicsérettel egyensúlyo­zó egyrészt-másrészt bírálat szellemében, hanem úgy, ahogy a magyar iradolom és kritika nagy korszakaiban ez szokás volt. A Nyugat első nemzedékének kiválóságai saját folyóiratukban megérde­melten elismerő kritikát kap­tak. Ez azonban néhány rit­ka kivételtől eltekintve nem jelentett feltétlen behódolást. A bíráló kifogásait is meg­fogalmazta. Ugyanezt tették harminc évvel később a Szép Szó vagy a Válasz kritikusai. Ma viszont — az egykori elhallgatások és lekicsinylé­sek időszerűtlen visszahatása­ként — az elismerés alig tűr fönntartásokat. Kiválónak tar­tani többnyire egyet jelent a tökéletesség ritka — és unal­mas példáinak kijáró hódolat­tal. Emiatt elvesznek az ár­nyalatok, felismerhetetlenné válnak az arányok, az egyé­ni formátumok, s a köztük levő meghatározó különbsé­gek. Vagyis: ismét veszélybe kerül az értékrend, amely nemcsak attól borulhat fel, válhat áttekinthetetlenné, hogy a remeket mellőzzük, a gyengét pedig hódító erejű­nek mondjuk. Kárára van az is, ha nem különböztetünk a legkiválóbb, a nagy értékű, a Jelentős és a jó között. Kriti­kánk ma erre ritkán vállal­kozik, aminek hátrányos kö­vetkezményei a szakmai­technikai problémák műhely­kórén belül is nyomasztóak. Van azután a kritika érté­kelő-válogató tevékenységének oiyan feladata, amely közvet­lenül, vagy — mint például az esztétikai minőségek szfé­rájában — közvetve világné­zeti-ideológiai vonatkozású. Ezen a téren szókimondóbb, elvszerűbb bírálatra volna szükség. Nincs elvi eredmény Valamikor indokolt lehetett az értékmentés alibikereső buzgalma. Az a törekvés, amely a jó és szép alko­tások megjelentetése-bemuta- tása, majd elfogadtatása ér­dekében elhallgatta azt, hogy nem szocialista művekről volt szó. Napjainkban erre semmi szükség, ma nyilvánvaló, hogy ilyen művekről is lehet, sőt kell érdemük szerint elisme­rő véleményt írni és monda­ni. A nem szocialista érték méltánylását sem teszi kér­désessé a vita, a demokrati­kus, vagy plebejus-humanista világnézet, amely közös ten­denciák és érintkezési pon­tok ellenére, nem azonos a marxizmus—leninizmus szem­léletével, módszerével, ember­ről és társadalomról vallott nézeteivel. Jogos tehát az ál­lásfoglalásnak az az igénye, hogy a kritika gyakrabban és pontosabban válassza szét a szocialista és a nem szocia­lista művészet alkotásait. Ez azonban csak akkor kísérel­hető meg, ha a marxista kri­tikus nem tér ki a differen­ciálásból elkerülhetetlenül adódó viták elől. A Központi Bizottság legutóbbi határoza­ta ugyanerre biztatja: „...A párt... fellép mindenféle korlátolt, szektás skűkkeblű- ség ellen, de ... a különböző társadalmi erők közötti poli­tikai szövetség nem jelenthe­ti az ideológiai különbségek elmosódását vagy elvi enged­ményt az antimarxissta néze­tekkel szemben.” Nemcsak a kritika, nem is csak az irodalom és a többi művészeti ág szakmai közvé­leménye értékel. A tíz- és százezres közönség is kiala­kítja a maga értékrendjét, amely elég gyakran nem csu­pán részletekben vitatja, ha­nem mindenestül elveti a céhbeliek szelekciós gyakor­latát. Mindenki sok példát ismer arra, hogy a közönség számottevő része éppen az el­lenkezőjét szereti-becsüli an­nak, amit a szakkritika, és megfordítva. Mit tehet a bí­ráló azért, hogy ez az el­lentmondás ne mélyüljön, sőt: a feszültségek növekedése he­lyett a kétféle — céhbeli és a laikus — minősítés fokoza­tosan közelebb kerüljön egy­máshoz. Ezzel kapcsolatban talán egy rövid megjegyzés is hasznára lehet mindennapi gyakorlatunknak. Nemcsak a művésznek Azt mondja az ismert mű- vésztréfa: kérd meg X-et, ír­jon rólad minél több elma­rasztalót a vezető napi- vagy hetilapban, akkor biztos, hogy sokan megveszik (megnézik) a könyvvedet (filmedet, szín­darabot). Igaz ez még ma is? Az már nem igaz* hogy a közönségre kiszámítható sza­bályszerűséggel, fordítva hat a bírálat. A kritika hiteles, hatása sok jel szerint bizta­tóbb összképbe illeszthető. Ám, az ma is tény, hogy a botránykeltő művek visszhan- gosabbak, mint a gondolati mélységükkel, megformáltsá- guk művésziségével kitűnő alkotások. Nem sikerült még kitalálni, hogyan, milyen esz­közökkel segítheti a kritika az ilyen regények, filmek, drámák terjedését. Receptet erre senki nem adhat, annyi azonban biztos, hogy a sok embernek ajánlott művészet bemutatása, méltatása és bí­rálata csák a megnyerni kí­vánt befogadók tapasztalati és fogalomvilágához, kép- és szóhasználatához, stílusához igazodva lehet eredményes. Az ilyen kritika nemcsak a művésznek • jó. A műbírálat műfajának kelendőségét is növeli. Olvasókat nevel, hoz­zászoktat ahhoz, hogy egyet­értve vagy tiltakozva figye­lembe vegyék a kritika állás­pontját. majd később — ma­gasabb szinten — irányzatait és ezek vitáit. Dersi Tamás NÖGRÁD — 1973. február 4., vasárnap \ i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents