Nógrád. 1973. február (29. évfolyam. 26-49. szám)

1973-02-18 / 41. szám

Az új Művészet hitele

A Művészet című folyóirat

új évfolyamának első számát a szerkesztőség „amolyan mutatványszámnak” szánta. Lássa a szakma, a közönség, hogy ez a lap formában, tartalomban megújulva, pontos információkat, szakmailag, ideológiailag megbízható tájékoztatást nyújt.

Geszti László kritikája a lapban Réti Zoltán jászszent- andrási kiállításáról gyökeresen ellentmond ennek a szándéknak, koncepciónak. Geszti egyszerűen nem ismeri Réti Zoltán kiállított anyagát. Nincs mondanivalója a festő útjáról, eredményeiről, nincs az ábrázolás hiteléről, kompozíciós problémáiról, Réti színvilágáról. Geszti Lászlónak hiedelmei vannak. Ügy véli, az a meghatározó Réti művészetében, hogy „nem kísérletezik a művészeti világban robbanó új irányzatok átvételével”, hagyományosan áb- rázoL Hagyományosan eseményeket és költői gondolatokat. S teszi ezt azért, mert művészi magatartását meghatározza a „vidéki életforma”, a kisvárosokban otthonos ér- ' telmiség szemlélete. Szociográfiai ténynek elfogadhatók Réti életképei, munkaábrázolásai, de „nem érvényesek országunk más részeire, ... az Alföldre. vagy fellendülő iparvidékre.” Az említett helyeken a művészet sokkal több

erőt (!) képvisel — írja Geszti, majd tovább; „mit is kívánhatunk ilyen (balassagyarmati!) körülmények között egy művésztől? Lehetséges-e lassabban változó körülmények között felfedezni új és izgalmas jelenségeket?” S a

válasz: ......a balassagyarmati

é

letnek is van , a megszokotton kívül új, és izgalmas oldala.” Nagy kérdések, korszakalkotó feleletek!

Vagy inkább: Réti Zoltán képeinek jászszentandrási kiállítása ürügyén leírt szakhalandzsa!

Mintha a kritikus pöstán kért volna a művésztől egykét képet, s a teljes kiállítási anyag ismeretének hiányában, valamit azért írni kell — alapon kombinál kritikává féliníormációkat, sztereotípiákat, avult közhelyeket.

„Vidéki életforma” nincs. Mint ahogy nincs fővárosi életforma sem. Így enyhén szólva is banalitás, hogy Réti a vidéki életformától meghatározottan ábrázolja a lassan változó vidéki életformát. Sajnálatos apróság mindezeken túl, hogy Geszti Lászlónak fogalma sincs arról, milyen dinamikusan fejlődik Balassagyarmat. mondjuk Hódmezővásárhelyhez képest, hogy a hivatalnokváros az utóbbi években ipari várossá változik, hogy mennyi korszerű lakást építenek, az iparban foglalkoztatottak aránya hogyan alakuL

És különben is: az ábrázolás művészi érvényessége a fontos, nem a földrajzi, országrészek szerinti hitele. Ha egy kép invenciózus, tartalmas alkotás Balassagyarmaton, akkor művészi hitelét nem lehet másképp látni, keresni Miskolcon sem és Jászszent- andráson sem. Sőt, a kérdés ilyenfajta felvetése is értelmetlen.

Ha pedig a kritikus véleménye szerint a festmény, az akvarell, a grafika alapélménye, művészi megfogalmazása avitt, erőtlen, problematikus, az más kérdés. Akkor arról kell beszélni. írni. Konkrétan és elemzőn. A kiállított képek ismeretével, s lehetőleg a művész korábban kiállított képeinek ismeretével, őszintén és nagyképűség nélkül.

Mert így az ösztönzésnek sincs hitele; hogy a művész „a társadalmi valóság erőteljesebb (!) jelenségeinek bátor ábrázolására” törekedjen. S Réti Zoltán, „a fiatal, haladásért lelkesedő embertípus” épp azt nem kapja meg, amit a Művészet kritikusától várna el: elemző, segítő kritikát. Ezt a Geszti-írást ugyanis nem lehet (!) „kritika nélkül elfogadni”

) Erdős István

CSÉVELŐK

(fíolónyi József rajza)

Az évad felében...

Megjegyzések a vidéki színházak munkájáról

AKÁRHOGY SZÁMOLJUK

is, eltelt a színházi évad fele. Nem kíméletes hozzánk az idő: utaztunk várakozással telve az első vidéki bemutatóra, s már hátunk mögött van egy fél színházi évad tapasztalata. Kaposvár, Miskolc, Veszprém, Pécs, Szolnok —,s a többi premier.. Már alap némi- általánosításra. Megkísérelhető, hogy vázlatosan áttekintsük: milyen ma a vidéki színházi élet, mennyivel különb — vagy silányabb —, mint tavaly volt; kínált-e emlékezetes nagy élményeket?

Az én válaszom: egyértelmű és határozott igen. De, mielőtt a részletekről szólnék, hadd mondjak valamit egy érdekes jelenségről. A vidéki színházaknak kezd kialakulni a . budapesti „törzsközönségük”. Nemde furcsán hangzik? Pedig ilyenformán van. Öt-hat évvel ezelőtt, egy-egy vidéki premier budapesti vendégei a színikritikusok voltak, no meg a Művelődésügyi Minisztérium színházi előadója, rendszerint az, akihez referensként az illető színház tartozott. S nagyon jelentős, látványos, országra szóló dolgot kellett művelnie a színháznak, hogy „lehozza” atá- gabb szakmát: budapesti színházak művészeit, művészi vezetőit, rendezőket, tudományos intézmények munkatársait, újságírókat. Mint például a veszprémi Mózes-bemu- tató.

Ma már nem így van.

A legtöbb vidéki színház bemutatóin — vagy későbbi előadásain — szinte kivétel nélkül részt vesz a fentebb említett tógabb szakma, s nem a „protokoll”, hanem a valódi érdeklődés miatt. Sőt, vannak budapesti színházlátogatók, akik a szak- és napilapok beszámolóitól indíttatást nyerve, elutaznak vidékre, színházat nézni. (Boldogok volnánk persze, ha ezeket a darabokat Budapesten is láthatnánk, esetleg a művészeti hetek során.)

Egyszóval, a jelek arra mutatnák, hogy az ország szellemi — művészeti — életében a vidéki színházak fontos műhelyekké váltak.

Tekintsünk körül — korlátozott helyünk miatt természetesen csak futólag.

A klasszikus hazai és külföldi és a mai magyar színi- irodalomnaik impozáns felvonulása volt a tavalyi évad és az idei óvadkezdés. Szeszélyesen, korántsem a teljesség igényével néhány cím: Calderon: Az élet álom; Euripidész: Medeia; Sophoklész: Antigoné; Gorkij: Éjjeli menedékhely; Shaw: Szent Johanna; Gárdonyi: A lámpás;

Szép Ernő: Patika; Shakespeare: Hamlet; Miller: A2 ügynök halála; Illyés Gyula.:

A mindenféle hasznntalaswágai*»

között immár közel négy évtizede őrzök egy csokoiadeszinre mélyült bronzérmet, annak bizonyságát és emlékét, hogy a debreceni polgári fiúiskola tornászainak ^krémjéhez” tartoztam; az intézeti versenyen harmadik díjra érdemesítettek talajtornából. Bizony, akkor még kiválóan műveltem a flikk-fiakkot, a billenőst, az előre-, hátra szaftot és egyebeket. Délutánonként mindig nyitva volt a tornaterem és akár sötétedésig tréningezhettünk a szereken Soós István tanár úr felügyeletével. Telente korcsolyát kötöttünk a tornaórákon és átruccantunk a szomszédos kereskedelmi iskola udvarára, amelyet jégpályává neveztek ki a srácok.

Azután meg, már képzős korunkban,

a kézimunkaórákon — a mai gyakorlati foglalkozások elődén — síléceket gyártottunk, kötelezően. A lécanyagot a farafetárban szabattuk le, magunk véstük, gőzöltük, hajlítottuk, pácoltuk, kalapáltuk hozzá a fémpofákat, s aztán irány a nagyerdei öreg lövöldedomb, az egyetlen számba vehető, valamirevaló magaslat az asztalsík városban a síelési szándékhoz.

Mindezt annak ürügyén említem fél, hogy mostanában igen sűrűn hallani sajtóban, rádióban, tévében, különféle tanácskozásokon ifjúságunk szűkös sportolási lehetőségeiről —, nem különben aggasztóan megcsappant igényéről is. A kettő alighanem kölcsönösségben van egymással —, bár, ha arra gondolok, hogy annakidején iskolai sporttermékről tulajdonVASÁRNAPL JEGYZET

Ép testben — ép lélek

képpen. csak középiskolák szintjétől lehetett beszélni, amíg ma — legalábbis városi vonatkozásban — már a legtöbb általános iskolának rendelkezésére áll tornaterem, vagy az alapvető eszközök legtöbbje, ég és föld a különbség. Ha arról hallani tehát, hogy a testedzés lehetőségei korlátosak, nem ártana megnézni, hogy a rendelkezésre álló helyeket megfelelően kihasználják-e az intézetek, illetve fiataljaink.

Riasztó adatokat hallani évről évre arról, hogy ifjúságunk jelentős hányada fizikai adottságaiban egyszerűen alkalmatlan honvédelmi feladatok betöltésére, s ez kétségkívül az iskolai testnevelés csökkent intenzitásával is magyarázható. Szinte évtizedek óta immár alig hallani olyan sportvetélkedőkről, amilyenek az apak idején még természetes tartozékai voltak az iskolai életnek, olykor szinte már olyan megmosolyogtató buzgalom fokán is, hogy a sík alföldi tájon síelni tanítsák. a fiatalokat. Ám, ami egyik tájegység adottságai között mosolyt szül, nagyos is reális adottságokat kínál máshol. De nem tudók egyetlen általános, vagy középiskoláról sem Nóg- rúdban, ahol a testnevelés téli lehetőséged között szerepe lenne akár a korcsolyának, akár a síléceknek. Arról meg pláne nem hallottam, hogy

gyakorlati foglalkozások keretében maguk- gyártanának felszerelést a diákok.

Néhány éve nagy örömmel üdvözöltük a hírt, hogy a vízszegény Nógrád megyeszékhelyén, a Gagarin Általános Iskola alagsorában uszodát létesített a tanácsi gondoskodás. Még inkább azt a programot, amely közölte, hogy bevezetik a gyermekek úszástanulását. Ez a program azonban, sajnos, ner^i általános érvényű, az úszásoktatásra csak az általános iskola ötödik osztályában kerül sor, a magasabb évjáratú tanulók kívülrekedtek a lehetőségen, illetve — ahogy tudom — meglehetős rendszertelenség uralkodik ezen a téren. Szép számban lennének . pedig olyan gyerekek, akik akár méltányos tanfolyamdíj árán is, örömest bekapcsolódnának az úszóleckékbe, de a jelenleg érvényes rendtartás erre nem biztosit lehetőséget. Érdemes volna alaposabban felmérni a kihasználtság! fokot, mert úgy érzem, okosabb idő- gazdálkodással még az adott körülmények között is jóval többet tehetnénk az úszósport fellendítéséért. És általában: meg kellene teremteni a rendszeres iskolai sportköri életet — a szellemi szakkörök mellett a testedzését is. Általános és középiskoláinkban egyaránt.

Ép testben — ép lélek. A mondás ma Is érvényes. ,

Testvérek; Sarkadi Imre: Elveszett paradicsom; Petőfi— Simon: A helység kalapácsa; 'Madách: Csak tréfa... A címlista további sorolása is impozáns volna, dehát nem leltárt akarunk készíteni. A dolog lényege az, hogy milyen előadásokat produkáltak ezekből a darabokból a vidéki színházak, mi az a mai — művészi-társadalmi — többlet, amivel megtöltötték e bemutatókat, mitől váltak eseménnyé?

A színházak nem „műfajt” változtattak. Nem arról van szó, hogy ott, ahol eddig gyakran játszottak zenés darabot, musicalt, operettet, elhatározták: ezentúl csak magvas prózai műveket adnak elő. Ez csak műsorxendi változás volna; a tartalmat aligha érintené, hiszen a klasszikus értékeket unalmas, kedvetlen előadásban tálalni, korántsem nagyobb élmény, mint egy színvonalasan kidolgozott és megoldott vidám zenés játék.

Újfajta igények éhredtek.

„Bármennyire közhely is folyton a televízióból, anryjk hatásából kiindulni — mondotta egy szakmai tanácskozáson egyik vidéki színház igazgatója — mégis csak azt kell megállapítani, hogy a televízió roppant tömegbefolyása, jó . produkcióiQak igényt ébresztő ereje az oka annak, hogy a színházaknak új utakat kell keresniük, fel keH venniük a versenyt a televízióval.” Nem hinném, hogy rossz helyen kereskedett volna az igazgató. Valóban, a televízió a magas színvonalú művészi műsorokkal kitágította a befogadóképesség határait A közönség, önkéntelenül is, kezdett összehasonlítani. Budapestről sugárzott színházi közvetítést a saját színházának produkcióival.

Egy-egy fővárosi színész alakítását az általa ismert — városa színházából ismert — művészével. Egy rendezés koncepcióját. Dískietmegol- dást, jelmezt, színpadi környezetet. Nem állítható, hogy valamennyi összehasonlítás a budapesti színiház javára szólt. De az összevetés ténye, lehetősége a fonti*; hogy a televízió segítségével kitágult a művészeti élmények világa; nem ritkán előfordult, hogy ugyanazt > a darabot két-há- rom év alatt több előadásban, a színházin kívül televíziós- vagy filmfeldolgozáss ban is láthatta a közönség.

FOLYTATOM a színház- igazgató véleményének idézését: ,.Mondjam azt, hogy a színházaknak — a vidékieknek — ismeretlen »veszéllyel« kell szembenézniük? Vannak, akik így fogták fietL Szerencsére kevesen. A szakemberek — rendezők, dramaturgok, igazgatók, művészek — többsége úgy gondolkodott, hogy ez inkább az ösztönzés új forrása lesz; értékesebb, színvonalasabb, versenyképesebb produkciókra sarkalja az együtteseket.”

Ennek a felismerésnek is köszönhető, hogy a vidéki színházak tekintélyes része izgalmas szellemi műhellyé változott. Ennek is —, hangsúlyozzuk, mert természetesen nemcsak a televízió játszott közre az igények formálódásában. Kellett hozzá a magyar drámairodalom fejlődése is, különben lehetetlen volna olyan műsorrendet kialakítani, hogy alig múlik él évad jelentékeny magyar színmű vidéki ősbemutatója nélkül. Ezek közül igen sok került a budapesti színházak műsorára, s játékrendjén is maradt, évekig. Pécsi példát említünk, Illyés Gyula: Tiszták-ját, de mondhatnánk másokat is, közöttük Németh László, Hu- bay Miklós, Gyárfás Miklós, Száraz György egy-egy drámáját.

A színházaknak sikerült megvalósítani egy, az élénk színházi élet szempontjából elengedhetetlen követelményt. A saját — vagy majdnem „saját” — írógárda megszervezését. Győrött, Pécsett, Szegeden, Miskolcon és többi vidéki színházban jól tudják már — nem egy a maga kárán tanulja meg' —, hogy nehéz dolgozni pusztán „a1 kiírni” szerzőkkel. Akik azért adják a színháznak egy-egy darabjuicat, mert a fővárosi színházak dramaturgiái he- vertették, kedvetlenül foglalkoztak vele, elutasították, vagy műsorra tűzését ködös távolba helyezték. Kétségtelen, ilyen darabból is lehet sikeres bemutató. De az igazi mégiscsak az, ha a szerző tudatosan dolgozik együtt a színházzal, a darabötlettől a megvalósításig; ha azt a színpadot tekinti, műve első bemutatási helyének. Számos vidéki színház körül már kialakult ilyen írógárda, közöttük fiatal szerzők is vannak — néhol többségben —, akik most járják a drámaírás „iskoláját”.

A lelkiismeretes, színvonalas művészi munkának tá- gabb vonzatai is vannak, s ezeket is nyugodt szívvel számíthatjuk a „sikerkomponensek” közé. Az adott terület közönségének érzékenysége. Roppant fontos tényező. A közönség ugyanis, még a kevésbé sikeres produkciók esetében is, megérzi a ráfordított miunkát, a művészi teljesítmény mögött levő lelkiismeretességet. Azt a felelősségtudatot, amellyel a színház a város, a megye nézőinek tartozik. Nem is olyan, régien, öt-hat évvel ezelőtt egy megyed tanácsülésen — nem nevezhetem meg a helyet, érthető oknál fogva —. elhangzott a következő kijelentés: „Olyan ez a színház, mintha valami állandó jellegű hakniegyüttes volna; a színészek ledarálják a sebtében megrendezett, kiválasztott darab szövegét, aztán futnak pesti és egyéb dolgaik után.” Erős túlzás volt. sok tekintetben igazságtalan is. De voltak olyan jelenségek, amelyek alkalmat adtak az elmarasztaló ítéletre. Ugyanezt a színházat ma a legnagyobb büszkeséggel. és elismeréssel említik a megye vezetői, mert valamennyi produkciója emlékezetes művészi élmény.

Közönség és színház köd- asönösen ösztönzi-emeli egymást; így jött létre az utóbbi időben néhány olyan, vállalkozás, amelyről érdemes említést tenni. Kaposvárott a színházi délutánok az ifjúság számára, Veszprémiben — s Veszprém ipegye valamennyi városában — a színház művészei által illusztrált irodalomórák, IJécsett, Győrben a felolvasószmpadok, ahol új magyar színpadi művek hangzanak éL

Mérleget készíteni még korai volna. Jelenségekről szólhattunk csak. Arról a mindenképpen figyelemreméltó tényről, hogy a vidéki színházak bemutatói, előadásai események, s nemcsak, helyi, hanem igen gyakran országos események is. A szűkebb értelemben vett szakma már jól tudja ezt, s most kezdi megtudni a közönség is, nem utolsósorban, a televízió közvetítései révén. S amint a bevezetőben mondottuk, vannak már fővárosi, s más városokból odautazó nézői egy-egy vidéki színház előadásainak.

Ha korai volna is mérleg, talán ném korai egy javaslat.

MEG KELLENE teremteni azt a fórumot, ahol a vidéki színházak bemutathatják legértékesebb produkcióikat. Elméletileg — s bizonyos tekintetben gyakorlatilag is — van ilyen fórum a fővárosban: az ősszel megrendezésre kerülő budapesti ünnepi hetek, amelyeknek műsorrendjébe néhány vidéki színház vendégszereplése beilleszthető A keret azonban még nagyon szűk, nagyon korlátozott: jó esetben Irat-nyolc előadással ismerkedhet meg,a budapesti közönség. Ez bizony kevés, ha tekintetbe vesszük azt a tényt, hogy egy évadban — az ideiben például, az eddig bemutatott művek és az azután sorra kerülők között legalább huszonöt olyan van, amely megérdemli a nagyobb nyilvánosságot.

Tamás István

NÖGRÁD — 1973. február 18., vasárnap