Nógrád. 1973. február (29. évfolyam. 26-49. szám)
1973-02-11 / 35. szám
Madách Imre* Az ember tragédiája (Résziét) XV. SZÍN (Farkas András illusztrációja) ÁDÁM: Rettentő képek, oh! hová levétek? Körültem minden úgy él, úgy mosolyog, Mint elhagyám, mig szívem megtörött. LUCIFER: Siránkozol? csupán a gyávaság Fogadja el harc nélkül a csapást, Mit elkerülni még hatalma van, De a végzetnek örökös betűit Nyugodtan nézi és nem zúgolódik Miattuk az erős, azt nézve csak, Hogy állhatand meg még alattuk ss,, Ily végzet áll a történet felett, Te eszköz vagy csak, melyet hajt előre. ÁDÁM: Nem, nem, hazudsz, az akarat szabad. Kiérdemeltem azt nagyon magamnak. Lemondtam érte a paradicsomról. Sokat tanultam álomképeimből, Kiábrándultam sokból, s most csupán Tőlem függ, utam másképen vezetni. LUCIFER: Ha a felejtés és örök remény Nem volna a végzetnek frigyese, Hogy, míg amaz hegeszt! a sebet, Ez szőnyeget von a mélység fölé S biztatva mondja: száz merész beléhuöt Te lészsz a boldog, a ki átugorja. — De látál úgy-e, mint tudós, egyéb Sok furcsaság közt oly bélférget is, Mely vércsében, s macskában bír csak élni, S kifejlődése első korszakát Mégis csak az egérben töltheti, S mely óvatos, ki is kerülheti, Mint agg múlván ki házias körében. De rendítetlen törvény őrködik, Hogy annyi jusson mégis ellennének, A mennyi kell, hogy ezredek után Még a puhány is éljen a világon. Az ember sincs egyénileg lekötve, De az egész nem hordja láncait; A lelkesülés, mint ár, elragad, Ma egy tárgyért, hónap másért megint, A máglyának meglesznek martaléki, S meglesznek, a kik gúnyolódni fognak. —- S ki lajstromozza majd a számokat, Következetes voltán bámuland A sorsnak, mely házasságot, halált, Bűnt és erényt arányosan vezet, Hitet, őrülést és öngyilkolást. ADÁM: Megállj! mi eszme villant meg fejemben — Dacolhatok még, Isten, véled is. Bár százszor mondja a sors: Eddig élj! Kikacagom, s ha tetszik, hát nem élek. Nem egy magam vagyok még e világon? Előttem e szart, és alatta mély Egy ugrás, mint utolsó felvonás... S azt mondom: vége a komédiának. (Adám a szírt felé halad. Éva kilép az ajtón.) LUCIFER: Ah! vége, vége: mily badar beszéd! Hiszen minden perc nem vég s kezdet is? Ezért láttál-e néhány ezredévet? SVA: Ádám, miért lopóztál tőlem úgy el? Utolsó csókod oly hideg vala, S gond vagy harag van most is arcodon. Ügy félek tőled ... ■ ÁDÁM: (továbbhaladva) Miért is jársz utánam, Mit leskelődöl lépteim után? A férfiúnak, e világ urának, Más dolga is van, mint hiú enyelgés, Nő azt nem érti s nyűgül van csupán. Miért nem szunnyadtál még csak egy kicsinyt: Nehezebb lesz most már az áldozat, Mit a jövőnek hozni tartozom. SVA: Ha meghallgatsz, még könnyebb lesz talán, Mert a mi eddig kétséges vala. Most biztosítva áll már: a jövő. ÁDÁM: Hogyan? ÉVA: Tudom, fel fog mosolygni arcod, Ha megsúgom. De jöj hát közelebb? Anyának érzem, óh Ádám, magam. OWADACH ffMRE esgfteffiáleSe. 8323. faeraá? <32Qfietett Alsós/txeRován. A fwbSfleiaiBD és az előkészületek alkalmá. bél közlünk részleteket főm övéből, Az ember tragédiájából. Far» kas András m fiMusztráciéksd © Tragédia ffinm kiadásából ezítette* 8 MÓGRÁD — 1973» február 11* vssárnsp Akáca László: Száz forintért egyet RAJZOLÓ ASSZONYOKAT kerestünk a kutas» határban. No, nem olyan istenáldotta tehetségeket, akiknek keze nyomán igazinál is szebb virágok nőnek, hanem csak amolyan próbálkozókat, akik most, életük fáradtabb felében szeretnének közelebb kerülni a rajzolgatás, festegetés tudományához. A községi művelődési otthon rajzszakkörébe járogatnak. Gazdagítja-e otthoni életüket, s ha igen, mennyivel, ez az igazi széppel való kései randevú? A lakásokra voltunk kíváncsiak: a tömött lombok alá bújt tanyák tisztaszobáira, e tisztaszobák falát díszítő képekre, a szárnyas tükrök csecsebecséire. Arra, hogy a szakkörben pallérozott Ízlés mit is parancsol otthon? Ennek akartunk utánajárni, dehát ebből a vizsgálódó körülnézésből nem lett semmi, mert megakasztott, s némiképp ugyan a témához kapcsolódó, de azért mégis más természetű töprengésre késztetett mindjárt a legelső látogatás. K. Gáspárékhoz kopogtattunk be először. Az asszony egy hangosabb kurjantásunkra előkerült, s a dicséretesen háborgó pulit odébbparancsolva, kedves szavakkal tessékelt bennünket befelé. Ahová készültünk, a tisztaszobában állapodtunk meg, s egy gyors széktörlés meg a szíves helykínálás után már a gangos tartású székekről tu* dattük jövetelünk célját. Kérdeztük, miért is jár el abba a szakkörbe, miért is töri végig magát hetente ezen a hol poros, hol sáros, hol meg fagyott hat kilométeren. S, hogy lássuk is, mire haladt már a kései tanulásban, kértük, mutassa meg néhány munkáját Az asszony kislányosan vállat vont majd odalépett a kredéneéhez, és annak alsó polcáról előhúzott két vaskos mappát Előbb a kisebbet a ceruzarajzokkal telit nyitotta feL Váratlanul ért bennünket a látvány: a keménypapír tokban nemhogy a kisdiáknak, de egy kezdő fokon tanuló főiskolásnak is dicséretére váló munkák sorakoztak. Nekiszabadított, természetes lendülettel futottak a lapokon a vonalak, s akár valami csendéletet, akár egy táját mutattak, mindegyikükből kiérződött, hogy bizony nem tehetség nélkül való kéz húzta meg ókét! Egyszóval: ügyes, rajzolásra termett asszonynak mutatta K. Gáspárnét a sok lap. Főképpen is azok, amelyekről emberi arcok néztek vissza ránk: az alkalmas pillanatokban ..megfogott”, fiú-, leány-, asszony- meg férfitekintetek. Aztán kinyitotta a terjedelmesebb gyűjteményt. Mellbevágott a látvány. Ebben a kötegben ugyanis színes ..ábrázolatok” sorakoztak. Csúcsukról lecsorduló hóval ékes hegyek, tövükben az álmodozó, ibolyakék tó, a tó egyik partján a kicsi ligetben megbúvó faház, a másik parton meg — na mik? — őzikék. Legelésző, kortyolgató őzikék. Magyarán: giccsgyű j temény volt a nagyobb, az újabb mappa. Míg becsülettel végignéztük mindet, volt idő úgy összerakni a következő kérdést, hogy sértő, bántó még csak véletlenül se legyen: — Miért csinálja újabban csak ezeket a színeseket? Talán túl sötét, egyhangú a ceruza? — Nem! — rázta a fejét az asszony. — Ezek itt eladásra lesznek! Ezért a hattyúsért éppen ma délután jön el az egyik sógorom. S, hogy látta, első szóra nemigen értjük a beszédét, bővebb magyarázkodásba kezdett: — KISLÁNYKOROMBAN is éreztem én, hogy nekem menne jól a rajzolás. Csináltam is, hacsak volt egy kis szabad időm, dehát ahogy teltek az évek, úgy szaporodott a kezem alá való munka. Attól fogva aztán, hogy férjhez mentem, egy vonalkát sem húzhattam. Csak akkor, amikor a gyerekek is a maguk emberei lettek, meg a föld is bekerült a csoportba, akkor jutottam oda, hogy megint rajzolni kezdjek. A kisebbik lányom tanító nénije említette, hogy indul valami szakkör a faluban, hát egyszer elmerészkedtem. Bíbelődtünk ott mindenféle képekkel, láthatták az előbb! Egyszer az'án lerajzoltuk az öreg Gált, az iskola- szolgát, vagyis, ahogy mostanában nevezik, hivatali segédet, akinek, így mondta a szakkörvezető, igen karakteres feje van. Az én rajzom lett a legjobb, legalább is azt mondták rá. Tetszett az öregnek, el is vitte haza, megmutatni. Amikor visszahozta, sokáig itt üldögélt. Aztán, amikor már eleget példálózott arról, hogy milyen ügyes kezem van, előhozakodott a kérésével. Azt mondta, mennék már egyszer el a lányáékhoz, s másolnám le nekik azt a képet, amit valami vándorpiktor pingált föl a folyosójuk falára. Éri a szél, szívja a fagy, le kellene másolni valahogy. Mert az a táj nem arra való- hogy elpusztuljon! Azt meg kellene őrizni, olyan szép! Elmentem, lemásoltam. Kérés nélkül is adtak érte egy százast. Az lett aztán a helyzet, hogy jövögettek innen is, onnan is festetni. Volt aki már előlegbe itthagyta a pénzt. Most aztán már rendelés nélkül is csinálom, hogyha jönnek, hát ne kelljen senkinek várakoznia. Vigye, amelyik tetszik, darabját egy százasért. ★ Festőasszony a kutasi határban — mondtam aztán magamnak. Késön virágzó, visz- 6zaszorított őstehetség! Közönséges giccsőr feleltem tüstént rá —, aki mint a vásárokból, búcsúkból, ismerős társai, sorozatban gyártja a képzőművészeti szennyet, továbbmérgezve vele a félművészetnek még amúgy is olyan könnyen áldozatul eső falusiakat, tanyaiakat. Öregségére magára talált népművészt — érveltem megint —. akinek ceruzája nyomán életre kel a papír! Ve- szedelemes kontár, aki bár soha ne jött volna rá, hogy miféle képesség is rejtőzik benne! MÁR KINT, A dűlőút végén álldogáló kocsinál jutott eszembe: miféle belesulykolt életelv vitte K.-nét ebbe a képcsinálásba? Mi fojtotta el a benne lappangó, s végre utat talált igaz szenvedélyt? A „fizetnek érte, hát persze, hogy csinálom”-elv állt útjába, hogyha így, öregségére is, de valami tiszta fogantatású dolgot műveljen. Vajon végleg elütötte attól, hogy valamiben megint úgy lelje kedvét, ahogy azt kislány korában szerette •volna?! Vajon másodszor is meghalt benne az alkotó ember?! Gyerekszáj Kezembe került a ma már technikussá felcseperedett” kislányomról tíz évvel ezelőtt vezetett naplóm, mely szépen mutatja az akkor még 12 éves gyermek fejlődését. Ilyen kijelentései- ' vei lepett meg bennünket: — Apu. amikor még kicsi voltál, fiú voltál, vagy kislány? — Szeretem a fokhagymát. mert kolbászszaga van! — Anyu, miért tesznek minden cseresznyébe magot, úgyis ki kell köpni! — A fiúkat is a mamák szülik? Akkor minek van a papa? Hej. tudom én! ! — Anyu, vedd le á cipőmet, a jobb lábamon viszket a tenyerem! — Júj, apu. megjöttek a tűzoltók, nemsokára tűz lesz! — Légy szíves, zárd rám az ajtót, nehogy véletlenül kiszökjek! — A kakas el tudja felejteni, hogy ő kakas és tud tojást tojni? —- Biztosan te szültél engem anyu, mert ha apu szült volna aikkor lenne bajuszom is. A tizenhárom éves korában történt eset aranybetűkkel került be a naplón»“ ba; Édesanyja elutazott mű- fogsort csináltatni. A délutáni vonattal meg is érkezett, szájában az új fogsorral. Elébünk lép. s hogy kipróbálja hatását, csillogó szemekkel kérdi: — Nos, mit láttok Fájtam valami újat? Valami különöset? Kislányom csak les. Én tudom, hogy a műfogsorár-« céloz. — Ejnye, nincs rajtam semmi furcsa? •— Miért, mit kellene látni. mama? — kérdi a gyerek. — Szóval semmit nem veszel észre rajtam? Kislányom erre nagyot néz, elpirul, odaszalad, s zokogva borul az anyja nyakába: — Nem baj. anyu rá se ránts! Majd felneveljük azt is! Dénes Gésa Barna Tibor: Előjáték Amikor a cselekmény indul, a nézőtér és a, színpad egyaránt generálsötét, majd a továbbiakban az előfüggöny fénykorongjaiban — bal, jobb és közép elrendezésekben — a történés hősét és egyes személyeit látjuk. MESSIÁS: (ötven körüli, szolidan gondos öltözékű férfi, újságíró, a függöny bal oldali fény fókuszában): Tehát maguknak, elnök elvtárs, sejtelmük sem volt a dologról...? KIRÁLY: (Szintén ötven körüli, testes, vérmes, indulatos alkat. Tsz-elnök, viseltes falusi öltözékben, fején gyűrött karimájú kalappal, melyet beszélgetés közben fel-le igazgat. Ugyancsak a fénykörben): Az az igazság, hogy nemigen ügyeltem oda rá. Van nekem elég más dolgom is a gazdasággal. Nem ^tarthatok külön minden embert szemmel. Meg aztán minek is? Önálló munkaköre volt. Egy főkönyvelőt nem szokás lépten-nyomon ellenőrizni. Ó volt a szakember. Én azokhoz a könyvelési ügyekhez, megvallom őszintén, nem is konyítok. MESSIÁS: De mégiscsak hallania kellett, hogy suttognak a gazdaságban. Hogy mindenfélét beszélnek, miből futja, egy fiatal nőnek mindenfajta olyan passziókra, amikre nem egy, de három főkönyvelői jövedelem is kevés lenne... KIRÁLY: (már sűrűsödik benne az indulat) Jól is néznék ki, ha minden pusmogásra odafigyelnék. Mondja, mit akar tőlem, újságíró elvtárs? Csak nem az én nyakamba varrni a felelősséget Varga Katiért? Végezte a dolgát rendesen, a járásiak is elégedettek voltak a munkájával, semmi szavam nem lehetett rá. Amikor kipattant a sikkasztás, nem akartam hinni a fülemnek. Ez, amit mondani tudok. MESSIÁS: Nézze csak, Király elvtárs (zsebéből jegyzetblokkot húz elő, lapozza) ... van itt egy részlet Varga Katalin vallomásából, ami arra utal, hogy történtek az Űj Erő Tsz-ben különféle szabálytalanságok, amik magát is érintik. KIRÁLY: (fenyegető, nyílt indulattal) Engem merészel? ... Engem merészel az a ringyó?! MESSIÁS: Azt vallja például, hogy: (olvassa) „Az, hogy a termelőszövetkezet elnöke az italszámláját a szövetkezet pénztárából fizettette ki, tíz, tizenkét esetben fordult elő. Az italbolt vezetője az elfogyasztott italokról mindig adott neki számlát, amire mindig valami más jogcímet írt, például ° Részlet a szerző Rázós ügy című, a debreceni Csokonai Színház számára készülő drámájából. lencsekaszálást. Annak ellenére, hogy tudtuk azt, hogy azon a "napon nem volt lencsekaszálás, az elnök által beadott számlára a megfelelő összeget kifizettük.” KIRÁLY: (egészen kikelve) Aljas rágalom! MESSIÁS: (tovább olvassa) „... Én kezdetben ehhez nem akartam hozzájárulni, de azt mondta, hogy ő az elnök, s mi vegyük kiadásba, amire utasítást ad. Ezután ilyen esetekben nem is vitatkoztam vele, tekintettel, hogy teltettem az állásomat.” KIRÁLY: Na, ide hallgasson, újságíró elvtárs! Én utálnám szaglászhat ahol akar, de ha engem megszellőztet, ha ennek a kúrvának az ügyeivel mer összehozni, mindenfélét firkálni rólam, hát csúnya világ lesz. Elér még egy-két helyig a szavam. Megértett? MESSIÁS:- (elteszi a jegyzetblokkot, nyugodtan) Tökéletesen. KIRÁLY: Akkor nincs több tárgyalandőm magával (gúnyosan), újságíró elvtárs. (Fény kialszik, generálsötét, majd néhány pillanat múlva a függöny jobb oldali szélén felgyűlő fénykörben:) VARGÁNÉ: (elnyűtt, öreg, falusi asszony) Higgye »1, szerkesztő úr, olyan volt az a lány azelőtt, mint a falat kenyér. Megadott az nekünk mindent. Az öcssének, még mielőtt katona lett, motort vett, meg minden. Nekem, s az apjának is... hát szóval mindig hozott, hol ezt, hol azt, amire gondolta, hogy kell, pedig igazán mindenünk megvan, költhette volna magára a keresményét. MESSIÁS: Varga néni, hogy tudta: mennyi a lánya keresete? VARGÁNÉ: Igencsak megbecsülhették a szentemet, mert úgy emlegette, hogy háromezer fölött kap. Meg még mellékest is olykor. Nagy tisztesség ez egy ilyen korú lánynak, mint Kati. MESSIÁS: De hát az is ide tartozik ám. hogy Katalin — ahogy mondani szokás — elég nagy lábon élt. VARGÁNÉ: A hivatallal járt, higgye el. lelkem, szerkesztő úr!... Ha jöttek a megyétől, a járástól az elvtárs- urak, mit tehetett!? ...bizony mennie kellett. Néha négyöt napra, meg többre is. Pestre, Dunántúlra, Verőcére, Kékesre —, mikor hova. Tudja, olyan volt az én lányom, hogy nemigen nélkülözhették. Még külföldre is el-elkívánták magukkal. I t.