Nógrád. 1973. január (29. évfolyam. 1-25. szám)
1973-01-07 / 5. szám
psron $Amy&Z : Beszél a fákkal a bús őszi szél... Beszél a fákkal a bús őszi szél, Halkan beszélget, nem, hallhatni meg: Vajon mit mond nekik? beszédire A fák merengve rázzák fejőket. Dél s est között van az idő, nyújtózom A pamlagon végig kényelmesen... Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik Kis feleségem mélyen, csendesen. Egyik kezemben édes szendergőm Szelídeden hullámzó kebele, Másik kezemben imakönyvem: a Szabadságháborúk története! Minden betűje üstököscsillagként Nyargal keresztül magas telkemen .. Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik Kis feleségem mélyen, csendesen. Arany csal s ostor kerget tégedet A zsarnokért megvívni, szolganép. És a szabadság? egyet mosolyog, S mind, a ki híve, a harctérre lép, S érette, mint a szép lánytól virágot, Sebet, halált oly jó kedvvel vészén... Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik Kis feleségem mélyen, csendesen. Hány drága élet húllt már érted el, Öh szent szabadság! és mi haszna van? De lesz, ha nincs; tiéd a diadal Majd a csatáknak utósóiban, S hálottaidért bosszút is fogsz állni, S a bosszúállás rettentő leszen!... Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik Kis feleségem mélyen, csendesen. Vérpanoráma leng előttem el, A jövendő kor jelenései, Saját vérök tavába fúlnak bé A szabadságnak ellenségei!.. Egy kis mennydörgés szívem dobogása, S villámok futnak által fejemen, Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik Kis feleségem mélyen, csendesen. Csingit Aitmatov: A KATONA FIA MEZEI ANDRÁS: LÁNCHÍD Ez Magyarország közepe, itt ez a híd a láncokon, ahogy megtartva terheit a folyókon át ível a híd, mintha Budapest tengelye láthatatlanul függene vonalba pontba zárva, úgy rejti függőségeit: a szolgait, az istenit asszonyi karcsúsága. Mintha Hetéra lenne 8, világ előtt a vetkező, kigyúlhat sornyi lámpa — Takarja szökkenése még, milyen roppantó nyomaték fogódzik derekába. Feszül, feszít az egy-xdom, sorsomban is hidam, húgom. Két part között és kétfelé, mégis megtartva terheit, itt ez a híd a láncokon. NŐI AKT (Jtánossy Ferenc rajza) FAZEKAS LAJOS: Téli éj Fekete éjben fehér hó esett, betakarta a fázó földeket, Fekete éjben csillag egy sem gyűlt, vastag felhőkből a hó hullt, csak hullt. Ember se vágott veszejtő éjnek, mire megvirradt, minden fehér lett. TYUTCSE V; Szeretem, édes, szemedet... Szeretem, édes, szemedet, Tüzének játékos varázsát, Amint egyszerre felveted, S mint égen ha villám cikáz át, Ragyog felém tekinteted, i. De gazdagabb még bűvöletben Lehunyt szemed, ha mámorát Érzed a csóknak önfeledten, És függönyős pilládon át A viliózó vágy tüze rebben. MOZIBAN LÁTTA először az apját, ötéves korában. Abban a nagy, fehér birka- hodályban történt, ahol a birkákat szokták nyírni. Anyjával többször járt már itt Anyja, Dzsejengul, tulajdonképpen a szovhoz postahivatalában dolgozott, de nyírás idején eljárt ide segíteni teljesítménybérben, egész jól keresett ilyenkor. A pénzre pedig nagy szüksége volt a katonaözvegynek — minden kopejka jól jött. Ha kicsi volt is a család — ő és a fia —, fa kellett télire, lisztet kellett venni, gondoskodni ruháról és cipőről. És mivel senki nem akadt, aki otthon vigyázott volna a fiára, magával hozta ide, ahol naphosszat futkoshatott, a nyíróik, a juhászok és a bozontos pásztorkutyák között. ö volt az első, aki észrevette, hogy a vándormozi kocsija begördül az udvarra. Futott is az örömhírrel. — Itt van a mozi! Megjött a mozi! Az előadás munka után kezdődött, amikor besötétedett. A film a háborúról szólt. A fehér lenvásznon, amely két oszlop közé volt kifeszítve, megkezdődött a csata; lövések dördültek, rakéták röpültek fütyülve, a sötétséget felszaggatta és a földön lapuló felderítőket nappali fénybe borította. Amikor a rakéták kihunytak, a felderítők isimét előre rohantak és a géppuskák felugattak a sötétben. A fiú lélegzete is elakadt. Hátul egy gyapjúbálán ült az anyjával, bár legszívesebben az első sorban ült volna, játszópajtásaival. De anyja magához vonta és a térdére ültette. A vetítőgép surrogott, folyt a háború. A közönség feszülten figyelt. Anyja olykor felsóhajtott, aztán összerezzent, és szorosan magához szorította, mintha a páncélos rájuk célozna. A fiú mégsem félt, sőt, szinte komikusnak tartotta, ahogyan az ellenség katonái felbuktak — amikor pedig a sajátjaik estek el, arra gondolt, hogy mindjárt ismét fölkelnek. Egyébként is, a háborúban az emberek olyan marad tőlük. ~ Köszönöm a finom ebédet. = Jellemző, hogy vesepecsenyét tud szerezni. És minden évben beutalót Gályára... ★' i | A vonat daktiíust kattogó kerekei elálmosították. Almából kibukott Ancsurka arcának sápadt oválja, ahogy rátapad, síkos kis könnyei elvegyülnek saját könnyeivel. Sietős csók koppant a bőrén, ölelésre tárt karja a levegőbe szúrt. Zöld kockás kosztüm, hetyke kis kalap. Ő évekig gyászolta Veronikát. Fel sem bírt volna venni valami színeset. Hullámos haját feszes kontyba csavarta. Ancsurka homlokán ficánkoló tincsek. Szemhéja kékre festve. Rúzsos szája mosolyra nyílik. — Csakhogy itt vagy! — És be tuszkolja a kocsiba. — Hívtál — mondja szűk torokkal. — Holnap mindent megbeszélünk. — Mért csak holnap? Most mindjárt. Ügy képzelte, magukra zárják az ajtót, Ancsur a lábához kuporodik, s ő esi ti t, nyugtat, mesél, amíg oldódik az elvesztés görcse. — Vendégeket várunk. Te bizonyára holtra fáradtál. Valóban fáradt. Nem vett couchette-t, a kupé sarkában gubbasztott zsibbadt tagokkal. — Anyád barátai? — Az én barátaim. A szokott péntek esti parti. Az ékezet nélküli betűk felütötték a fejüket. „Szükségem van rád”. — Nem vagyok fáradt. — Fürödj meg, vacsorázz, feküdj le. Paul már kísérte is a szobájába. — Ide nem hallatszik be a zaj. — Az asztalon néhány szendvics, két szelet gyümölcstorta, vörös bor, — Ha teát akar, itt a villanykapcsoló, a kanna. Karola régi cserépkannája. Legalább nem lesz egyedül. A hintaszék is az övé. Az aranybarna szőnyeg. Hangok szivárogtak a szobájába, beszédfoszlányok, nevetgélés, majd valami gyors ütemű, ropogós zene. Ancsurka eltépi magát a halál zaklatásától, muzsikával beszéli túl a fájdalmát. Reggel összesodort cédula a kulcslyukban: „Megtaláltad a cukrozott gesztenyét? El kellett rohannom”. Kisétált a Luxembourg-kertbe, képeslapokat írt, ivott egy feketét, számol gáttá, mennyi pénze maradt. Ancsurka ellátja mindennel. Buszra sem kell költeni. Kocsijuk van, vadonatúj Peugeot. „Elmegyük anya lakásába de előbb...” Paul kiáltott érte, az előbb után nem jött semmi, csak topogó órák, várakozás. Dolga van. Hát aztán!? Nem hanyagolhatja el a munkáját. Önmagával szemben is védte Ancsurkát, messze túl azon, amit érzett. Végre kettesben voltak. — Mária néni, ugye segítesz? — Ancsur megigazította a gallérját, tenyerébe fogta a kezét. — Azt mondtam Luise-nak, hogy neked kell a szobája. Az istennek se akar elmenni! Mama állítólag megígérte, övé marad a manzárd. Annyi mindent kapott mamától: bútort, edényeket, készpénzt. Paul már ügyvédhez fordult. Talán te... szeretném elkerülni, hogy jogi úton ... — Húsz évig szolgált édesanyádnál. — Elhúzta a kezét. A’ií’sur tenyere hűvös és síkos volt, mintha műanyagból volna" « Nem tudjuk kiadni a lakást személyzeti szoba nélkül. Beszélj a lelkére. Mondd, hogy szükségem van rád. Ideköltözködsz, neveled a gyerekeimet. Valami ütést érzett, a térde elúszott alóla. A lakás ko- pársága megismételte az ütést. Felgöngyölt szőnyegek, egymásra rakott ládák, formátlan csomagok. Mindenből feléje hullámzott az idő, egyszerre zsugorodva, tágulva. Luise a kezére hajol és hirtelen megöleli. A fiatal Louise almaképével, az öreg Louise ráncai hálójában, Ancsur megérinti a könyökét, „most szólj” mozdulattal. Csend. A könnyek fészkelödésének nincs hangja. — Válassz valamit emlékül. —- Van egy önportréja. Festékfoltos ‘köpeny, csipetnyi mosoly az ajkán. — A képeit Paul leltárba vette. Két műkereskedővel is tárgyal. — Kinyitotta a szekrényt, karjára dobott egy bundát. A lépcsőházban belékarolt. — Nem szóltál... — Nem. — Majd holnap. Neked adnám a bundát, de Paul számon tart mindent. Elad, cserél, ért a pénzcsináláshoz. Igazi francia. De ^n egy napot se bírnék ki nélküle. Mária néni.. Van egy karkötőm, amiről nem tud. Akarod? Ugye szólsz? Tagadólag rázta a fejét. — Megígértem Paulnak. Hisz annyira hozzánk tartozol, úgy voltatok mamával, mint a testvérek. Másnap hazautazott. Hogy muszáj és sajnos. A növendékei várják. És sajog a válla. Rövidhullám-kezelés, maszszázs... Ancsurka kikísérte az állomásra. Magazinokat vett neki, szendvieses csomagot, cukrozott gesztenyét. — írjál Louise- nak. Két hónap múlva érkezel, addigra kerítsen magának szobát. Két hónap ... Reális. Re-á-lis... re-á-lis... zümmögték a kerekek. Elmúlik, felelte a zümmögésnek, s már csak az fog fájni, hogy nem fáj. Aztán Zsuzsi ott ült előtte, nyitott füzettel. Piros ceruzával aláhúzta a hibás mondatokat. Majd rövid habozás után feltárcsázta az ismerőseit. Tréfás történeteket mesél majd párizsi útjáról, mert kit érdekel egy öregasszony csalódása? .— Halló... megjöttem. — Nagyot, szárazát nyelt. — Már az utam is mókás volt. Egy kockás nő... — mit találjon ki? Nyirkos tenyere végigcsúszott a kagylón. — Egy kockás nő... ■— Nem hallom. Olyan messziről jön a hangod. Halló-ó! — Még mókásabb a kis Simone esete, a matyóbabával, mert azt vittem neki. — Mennyi mindent fektetett ebbe a látogatásba! Maradék reményeit, megspórolt forintjait, s az álmait is persze... A matyóbabának valami csattanós befejezést ... — Ez a három nap csupa élmény. Karola régi barátai, új ismerősök... — Rekedt vagy? Alig hallak! Rázd meg a kagylót! Vagy gyere el inkább! A család is élvezni akar. Vasárnap... — Megnézem a noteszemet. Vasárnap?... Jövökl érdekesen esnek el. Amikor háborúsdit játszanak, ő is szokott elesni, futás közben, mintha elgáncsolnák. AzN is fáj, de nem baj, és a kék foltokat is elf elejti. De a katonák, amikor elesnek, sötét, mozdulatlan halomként, ott maradnak a földön fekve. ... A háború folyt tovább. A vetítőgép zúgott. Most a tüzéreket lehetett látni. A golyózápor, a robbanások és füstgomoly között vontatták felfelé a dombra a páncéltörőt Előrenyomulásukban és egész mozgásukban volt valami, ami a büszkeségtől és a fájdalomtól megdobogtatja a szívet. A tüzérek heten voltak, ruhájuk szinte füstölt. Egyikőjük nem is orosz típus volt. A fiú fel se figyelt volna rá, ha az anyja nem súgja a fülébe: — Nézd, az ott az apád! Ettől kezdve az egész film csak az apja miatt pergett, aki egész fiatal volt, mint a szovhozi legények. Nem túl magas, élénk tekintetű, a sártól és a füsttől fekete arccal. Miközben az ágyú kerekének feszült, valakinek hátrakiáltott: „Gránátokat, gyorsan!” Hangja újabb robbanás dörejében veszett el. — Mama, ő az én apám? — kérdezte Avalbek. — Igen, az apád. De maradj csendben.. „ Miért is füllentett? Miért? Talán véletlenül, megfontolatlanul, csak, mert a férjére gondolt. O azonban, a kis tökfjlkó, persze, elhitte. És örült neki! Ez a váratlan, soha nem ismert öröm egészen megzavarta, és gyermeki büszkeséggel nézte az apját, a katonát. Nem csúfolhatják többé a gyerekek, hogy neki nincs apja. Most láthatják! És a pásztorok is, akik nem képesek megismerni és mindig megkérdik tőle: „No dzsigit, hogy is hívnak... Máskor suttogva beszéltek az apja emlékéről, mesélték, hogy egész fiatalon került ki a frontra, és már csak kevesen emlékeznek rá. És jő az, hogy fia van; annyian elmentek, akiknek a nevét senki nem viseli. ÉS MOST, ETTŐL a pillanattól, neki is van apja. Valóban hasonlított Is ahhoz a háborús fényképen látható fiatal katonához, tábori sapkában, ami otthon a falra volt felakasztva. De most már más szemmel nézte az apját a filmen. És mintha az apja is nézné onnan ők Most már a film nem szórakoztatta, nem volt nevetséges, ahogyan az emberek elestek. A háború komoly lett, kegyetlen és rettenetes. & félteni kezdte az embert a filmen, akit mos már mindvégig hiányolni fog. A vetítőgép zümmögött, a háború folyt tovább. Elölről páncélosok közeledtek. Egyre közelebb nyomultak a talajt széttaposva, közben, tüzeltek. A tüzérek ágyújukkal kínlódtak, vonszolták fel a dombra. „Gyorsan, apa! Jönnek a tankok!” — kiáltott fel. .Végre feljutottak az ágyúk, egy mogyoróbokor mögé húzódtak és onnan lőtték a harckocsikat. Azok viszonozták a tüzet. Egyre nőtt a félelme. Ügy látta, mintha ő maga is az apja mellett lenne, a háború tüzében. Fel- felugrott az anyja térdén, amikor a páncélosok közül valamelyik kigyulladt. Amikor pedig a saját katonák estek el, összébb húzta magát, az anyja sírt, arca nedves volt. A vetítőgép zizegett, a háború folyt tovább. A harc újabb erővel lángolt fel. A páncélosok egyre közelebb jöttek. Az apja a löveg mögött valamit beleordított a tábori telefonba, de a zaj miatt nem lehetett érteni. Megint elesett egy katona az ágyú mellett, megpróbált felállni, de visszazuhant a földre, amely elfeketedett a véré tőL Most már csak ketten voltak; az apja és egy másik katona. Leadtak egy lövést, aztán még kettőt egymás után, A páncélosok azonban támadtak; egy lövedék közvetlenül az ágyú mellett csapódott be, lángok csaptak fel, aztán sötét lett. Most már csak egy ember emelkedett fel; az apja. Az ágyúhoz kúszik, tölt és céloz... Ez volt az utolsó lövés. Újabb robbanás, és amikor tisztul a kép, az ágyú meggörbült csővel borul fel. De az apja még él. Lassan felemelkedik, elrongyolódott ruhában, a harckocsival szem ben. A kezében kézigránát, Összeszedi utolsó erejét, kihúzza a gránátot, arcán gyűlölet és fájdalom. ... Az anyja olyan erősen szorította a kezét, hogy szinte levegőért kapkodott. Szeretett volna odaszaladni az apjához, de egy hosszú sorozat csattant a páncélos tornyából és ekkor az apja, mint egy kidöntött fa, a földre zuhant. Még megfordult, megpróbált felállni, de visz- szaesett és úgy maradt, szél- tárt karral. A készülék leállt, a háborúnak vége lett. Ez volt az első rész vége. A gépész felkapcsolta a villanyt, hogy betekercselje a második részt Az emberek hunyorogtak éss lassan visszatértek a film világából, a háborúból a valóságba. A fiú is leugrott a báláról és büszkén kiabálta: —- Fiúk. ez volt az apám ! , Láttátok, megölték az apámat! Nem értették, miért kiabál De ő ujjongva futott a vetítővászonhoz, ahol az első sorban a barátai ültek, akik-, nek a véleménye nagyon fontos volt Különös csend támadt Am emberek nem tudták megérteni a gyermek örömét aki soha ezelőtt nem látta az apját. Nem tudták, mi történt Hallgattak, megvonták a vállukat. A gépész leejtette az üres filmkazettát De ő, az elesett katona fia, egyre kiabálta: —Láttátok, 5 volt az apám § Lelőtték! Nem értette, hogy s többi ék miért hallgatnak, miért nem örülnek vele és miért nem olyan büszkék az apjára, mint ő. Valaki rá lg szólt: — Hallgass! Nem mondhatsz ilyet! Egy másik ellenkezett. — Miért ne? Hiszen az apja valóban elesett a fronton! Az egyik szomszéd kisfiú mondta meg az igazat: — Ö nem a te apód. Csaís egy színész. Kérdezd meg a gépészt! A felnőttek nem akarták megfosztani a fiút ettől a keserű és szép illúziótól. A gépész is hallgatott. Gépébe bújva úgy tett, mintha nagyon fontos dolga volna. A fiú nem csillapodott. — De az én. apám! A* enyém! Ö volt, a gránáttal! Ó esett el! És levágta magát a vetítővászon előtt a földre és ott feküdt széttárt karokkal, mint előbb az apja. A nézők most már felnevettek, aztán elhallgattak. Látták, hogy az asszony odamegy a fiához, szomorúan, könnyes szemmel, és felemeli a földről. — MENJÜNK HAZA, kib- fiam ... ö volt a te apád ... A hold már magasan fent. járt. Messziről fehérlettek a hegycsúcsok és a fiú életiben most először érezte a veszteség szomorúságát. Szinte mérhetetlen fájdalommal gondolt megölt apjára. Átölelte az anyja nyakát és együtt sírtak. De hallgattak mindketten, összeszorította az óidét és nyelte a könnyeit. Nem tudta, hogy az apja, aki a háborúban rég elesett, e pillanattól kezdett benne élni.. Fordította: Antalfy István MÖGKAD — 1973. januar 7., vasarnap 9
