Nógrád. 1973. január (29. évfolyam. 1-25. szám)
1973-01-28 / 23. szám
TÓTH GYULA: MAGÁNY Aki átment a hídon, hogy ifjúságát felidézze újra, Aki lassú léptekkel haladva a szürkeségeiben ásító házsorok között Most érezte először, hogy fázik, Dermedésnek induló végtagjain. Amint kacagva bújt a téli este. Szemét kimarták zúzmarás könnycseppjei. Aki átment a hídon, magát vonszolva, meg-megfáradt léptein Ahogyan akkor, ottan reátaláltak kereszteződő útjaim, Mint annyiszor, ma újra én köszöntem: — Hát jó estét, öreg!... >.JS már nyomtam is eléje a cigarettát. a filterest.- Tudod? — Mi kéne?... ■ ...Fiami Az, az a talpalatnyi Föld, Mélysége, mondjuk?! «..Avagy Szélessége, oly egy-kéi I méteres. ...Látod? Amott az asszony Ungern hív szegény. — Figyeld! Ott, ott, ott van ö is Afct akkor átment a hídon... Arra, ma már Nem találnak reá Kereszteződő útjaim. EGY NAP MEGINT vissza3 jöttek a munkások. Vezetőjük szép, magas, barna ember volt- özvegy Mihalik Pál. Két éve vesztette el vasutas urát az asszony is, akit ilyenformán özvegy Barna Mihályné- nak neveztek. Egyikőjük sem töltötte még be a hatvanadik évet Reggel, hét éra előtt pár perccel, kalapját megemelve tisz— ÜJ ivhen az a legkisebb is elmegyen. — És akkor egyedül? — Ez az özvegyasszony sorsa. Majd a nyugdíjamból nevelek szépen apró jószágot, ha kijönnek a gyerekek, meg az, unokák- legyen mihez nyúlni. A ház előtt futó főút átépítését kora tavaszon kezdték a munkások. Az út szélesítése miatt »özvegy Barna MiA magas, barna férfi bejött újra a konyhába. — A három fácskát is visz szategyük joda — kérdezte — ahol a diófák álltak? —- Isten őrizzen. Legalább őket ne zavarjuk. Pál. Az, hogy a nevén szólította az asszony, igen jólesett Mr halik Pálnak Hirtelenjében meg sem tudta volna monda' ni mennyire jólesett. Galambos ' a fost Ház a főút mellett GYÁSZOLÓ CSALÁD (.Bajcsik József rajza) GYÖRKE ZOLTÁN: Kérdező Lángokban elhamvadni éltedből feltámadni sejtekből összeállni csillagról földre szállni mint magot földbe vetni szemeddel megveretni bűnöktől feloldani magadban kihordani nádasban megkeresni magamhoz elvezetni vízcseppben megfürödni álomként belém szökni világ végére értem elmenni jégverésben magadtól elszakadni amid nincs nekem adni vízben száraz maradni kőbe holdat harapni meztelenséget felvenni madarak szájából enni rockéiként nézni nézni lángok nélkül is égni vakító havas ágyban felszítani a vágyam pengeként tündökölni fekete sárkányt ölni hegyeket porrá törni kaszástól elpörölni a csontom tűzre vetni magadtól elszeretni tudnál-e tességgel kopogott az asszony ajtaján a magas, barna férfi. — Itt volnánk — mondta. Erzsi asszony reggelit készített munkába induló lányának, tekintete az ember láttára megrebbent egy kicsit. — Már megint erre dolgoznak? — kérdezte. — Nemcsak, hogy erre, itt! — Már a kertből többet elvinni nem lehet — vélte az asszony —, hacsak le nem bontják azt a szegény fáskamrát is. A férfi nevetett. — Ellenkezőleg — mondta. — Vissza kell állítanunk az eredeti helyzetet. Itt a munkalap, kérem, meggyőződhet róla. — Én teremtőm — sóhajtott az asszony. Becsomagolta a tízórait a lányának, aki a fél nyolcas vonathoz igyekezett, bent dolgozott a városban, amely innen tizenkét kilométernyire feküdt. Éppen csak megpuszilta édesanyját a lány, 8 már szaladt is. — Szép gyermek — mondta utánanézve Mihalik Pál. — Hál’ istennek, az élet megadta nekem, hogy mind a négy gyermekemre azt mondják, derék gyerekek. Szegény uram volt ilyen jó fajtájú, biztosan. — Am Erzsi asszony szülte éket — mondta Mihalik Pál. Egy kicsit hallgattak. — Tavaszon még két lányt láttam itthon — emlékezett a férfi. — Azóta volt egy esküvő — így hát már csak ketteesfcén? L49OOOOBOOIflgOW1KI80M«9efl9O08IBanB0BSflieiltM«IMmWMMI»milMII»IMIVIMM« »•DtMeeWMHIISOBSMflSBaailBlllllllllltliaaiafltlIlliaailllllltMVSIlflaMM&MBWMWWeWeMWWtWWDMM-VlltnMCUSOOeDQeoOOOOOflBOOOnOfKNWOOQeOMMOOBOOWDOWOOOeoeeflOOOflWOOilB más formában jelenik meg, talán a végtelenség ismétlődő csillagainak rendje ez .. Üjabb teherautó érkezett, megtette az előzőek útját, íezúdiítóttá terhét és elrobogott. Megint ketten maradtak, Juliska meg a szomorúfűz, Nem tudni, melyikük volt a szomorúbb. Az asszony úgy érezte, a sok súlyos kő mind reá hullott. Kétségek fogták el Azért jött, hogy megmondja Dér Lajosnak, nem akar tovább vele élni. Sértettsége mélynek látszott, mint a csontot ért seb. Azért jött ide. S nem, hogy idegeneken, s a világon sajnálkozzék. Nem, hogy beleélje magát ebbe a környezetbe, mintha valami lényegeset várna megint. Csermák Juliska, né Szimatolj megint felfedezéseket!- Ne légy olyan érzékeny! Ne légy olyan... ..Koszorú, koszorú! Mért vagy olyan szomorú? Azért vagyok szomorú, mert a nevem koszorú.. Ettől még nem kell sírva fakadni Ez csak egy gyermekdal. A szomorúfűz mintha növekedne. Apró leveles vesz- saőit tán áddig-addig növeszti, míg rá nem borul erre a bányára, mint egy eleven sátor... Az is igaz, hogy ronda hatv.ün kiáltottam rá. Ne lépj a koszos cipőddel a parkéi \Jrxa! Először nem is volt rosszkedvű, inkább mint egy akás szerencsétlenség, részegen Imbolygó feje. akár egy rokkant játékmackóé, amit egy szál cérna tart.... Ki tudja, mire gondolt. Ügy viselkedtem, mint a nénje. Az lehetett ilyen hisztérika. És a hangja, ahogy mondhatta: „Amíg az én kenyeremet eszed, édes fiam...” Lehet, hogy a ménje helyett ütött meg engem. Mert azt mondtam: ne lépj a koszos cipőddel a parkettámra. Nem Is az én parkettám. A kettőnk parkettája. Megint a fekete képű jött. Fennhéjázó képpel gyötörte a kocsit, a gép hörögve engedelmeskedett. Hajszál híján lezuhant, a kerekek őrjöngve hányták maguk alól a földet. Meghunyászkodva lódult neki a gép. De Juliska már tudta, hogy a sofőr hetykesége csak egy erdei törpe gomba hetykesége. A következő kocsi, mint egy nagy, jánybor állat _ tért rá a keréknyomra. Fék, tolatás, fék, emelés, döntés, indítás. .. Kiderült, milyen takarékos, pontos mozdulatokkal dolgoznak ezek az emberek. A kocsik mindig ugyanazt az utat tették meg. Irdatlan mennyiségű követ döntöttek ki magukból. Pedig alig egy órája jőttek-mentek, A meddőhányó távoli hegycsúcsai most mutatták meg rejtett értelmüket. S ekkor hirtelen megértette, honnét jön ez a sok kő. Lentről jön, a föld alól, onnan, ahol Dér Lajos az élete egyharmadát tölti, A teherautók szenve'dő bőigése, keréknyomuk mélysége, a kitaposott út szigora, az a centrifugális erő, amely mozgatta, de nem hagyta eltévelyegni őket, megsejtetett valamit az ember életét kitevő munkanapok ’ roppant kalapácsütéseinek tébolyítő, « egyediül üdvözítő moriótonságából. Ez a kalapács zuhan le Dér Lajosra is minden áldott nap, s mindegy, reggeli, délben, vagy este lép ki a kapun, a fülében mindig ott van a kalapács dörrenése, tagjaiban a ránehezedő 6úly nyomása, idegeiben, az egyhangúság pusztító szúpercegése. Csermák Juliska egy másodperc tört részéig még a torok fojtogató szomorúságát is érezte, a port, ami a nyelvre, a szájpadlásra, a tüdőre rakódik, kiszikkasztja a nyálkahártyákat, beül a pórusokba, ahonnét minden nélkülözhető nedvesség rég elpárolgott, s a hajszálereken át láthatatlanul ellebeg-úszik az idegekbe is, fátyolossá teszi a figyelmet, ködfüggönyt emel az elvont világ elé... S mivél a kapu mögött olyannyira lapályos volt a vidék, mintha a föld semmiről se tudna, Csermák Juliska szívét apróra szorította össze a rémület. Dér Lajos szinte nyomtalanul eltűnt a világból. Dér Lajosné könnytelen szemmel meredt a kapura, s rettegve várta, hogy az ura felbukkanjék. Csak még most az egyszer lássa meg... A várakozás megfeszült, belső csendjében egy hang azt énekelte: koszorú, koszorú, mért vagy olyan szomorú... Talán Galambos Évike üvegpohárhangja. Csak még az egyszer élve jusson ki! A kék ég alá, amire tejszínhabcsíkokat húznak a repülők. A föld felszínére, ahol rebbenő levelű szomorúfűzek nőnek mozdulatlan bazaltkockák és vasoszlopok között. A levegőre, ahol benzinszagú öngyújtók Eedele csattan... Mindennek jelentősége lett. Az élet ott feküdt végesteien, végig a föld alatt, s úgy reszketett, mint vakító napfényben a tűz áttetsző lángja. A világot egyetlen pókhálószál tartotta össze. Aztán mozgás támadt, a sánta ember klnyitogatta a kapukat. Csermák Juliska ebből rájött, hogy Dér Lajos él. A műszaknak vége volt. A falak is üvölténének itt, ha valami baj volna. De azért az a súlyos valami, amit nevezhetünk szomorúságnak is, megmaradt. Olyan volt, mint egy vastag, átlátszatlan, kék üveggolyó. Mintha Csermák Juliska verejtékéből született volna, miként kagylók esetében a gyöngy. A nyúzott sokaság nagyban tülekedett kifelé a kapun, vaskos szavak záporoztak a méltóságteljes kapuőr fejére. Az egyik ember füle alágyűrődött a sebtiben fölrántott svájcisapkának. A másik éppen csuklóit egyet és káromkodott utána. A harmadik elszabadult cipőfűzőjét vonszolta, anélkül, hogy észrevette volna. A negyedik szemében űzött aggodalom látszott. Ahogy nézte őket. Csermák Juliska olyan valamit érzett, mint az óvodában, amikor ebéd után a gyerekek álmát őrzi. s figyeli, hogy cirógatja végig a nap a hajak csillogó szálacskáit, s az orrok alatt gyön-. győző izzadságcseppeket... A mikor Dér Lajos bizonytalan medvealakja megjelent a kaupban, a felesege nekiiramodott és a nyakába ugrott. A többi kifelé türemkedő oda fordult, valaki cuppantott iß. — Nem kaphatnánk egyet mink is? — mondta ki végül Tóth 4. János, igen nagy tetszést aratva. S ezzel a dolgok vissza ugrottak eredeti helyükre. hályné kertjéből is kisajátítottak másfél méter mélységű területet. A tisztességes árat megkapta érte. Nem is a terület elvesztése fájt neki, hanem a rajta álló három diófa, melyet kíméletlenül kivágtak. Akkor sírt az asszony. E nagy, barna férfi, a maga módján, szép {szavakkal vigasztalta, magyarázván, hogy íme- ez az utasítás, ellene mit se lehet tenni. Az út a fontos, a nagy, korszerű országút. Az asszony talán meg is nyugodott, felérte ő ésszel a változás szükségességét. Csak a diófák S akkor Mihalik Pál tanácsára mindjárt hármas emlékoszlopot ácsoltatott az ura sírjára. Jó lett. Mégis csak tisztességes helyük lett a fáknak. De már nyáron a gyerekek hová ültek, ha kijöttek látogatóba? Csakis a szobába, mint. télen. Odakint árnyék nem volt- csak a tűző nap a puszta udvaron. Mit tegyen? Milyen fajta fát szerezzen, hogy hamar legyen lombja? Elment az egyetem kertészetébe, tanácsot kért: vajon meg lehetne-e oldani, hogy élő, lombos fát plántáljanak azonnal a beljebb telepített kerítés tövébe? A főkertész azt mondta, meg lehet oldani, csak egy kicsit sokba kerül Három lombos fácska idetelepítésére ráment az özvegyasszony minden megtakarított í>énze. Visszatért viszont a nyugalma, ha a következő nyáron jönnek a gyerekek, meg az unokák, pem kell behúzódni a tűző nap elől; ha kicsi is még az árnyék, de árnyék és szabad a levegő. Most meg mit mond ez a szép, magas, barna ember? — Jól értettem én? — Jól. Erzsi asszony. Visz- szatelepítjük a kerítést az eredeti helyére. A leszórt követ elrámoljuk, helyére kerti földet hoznak a dömperek. Mindent úgy állítunk vissza, ahogy volt — És az út? — Ügy határoztak, a másik oldalon kell szélesíteni, így levághatják az amott levő kanyart. — Erre csak most jöttek rá? — Nem én terveztem, Erzsi asszony — mondta a férfi. — Én csak becsülettel végrehajtom a brigádommal, amit mondanak. — DE MENNYI FELESLEGES kár. mennyi kidobott pénz. — Erzsi asszonynak nem kell visszafizetnie semmit — nyugtatta a férfi. — Ha kívánja, a diófák árát Is megtéríti a vállalat. Megérdeklődtem. — Nem szeretem én az ilyet — mondta az asszony. — Nagyon nem szeretem én az ilyet. Nem kell nekem semmiféle pénz. Ügy is mi fizetjük meg az egészet. Lám, ha rontanak, csak rajtunk rontanak. Ki felel érte? Tán egy óra sem telt bele, a markolók a rengeteg kavicsot átemelték az út másik oldalára. öt dömper újabb óra alatt nemes erdei földet terített a tavaszon kisajátított kertrészre. A déli harangszó még nem jött,. Mihalik Pál vezetésével a munkások a vaskerítést már visszatették eredeti helyére. I MÓGRÁD - 1973. j. — Az ebédet még ide kér tem az embereknek mondta —• úgy hogy ebéd utánig még itt maradunk. — Mi lesz az étek? ■s- Két fajtát lehet rendelni — mondta az ember —, kocsival hozzák ki mindig a munkahelyre. Nem rossz koszt, én mondom. Ma az egyik zöldborsófőzelék fasírttal, a másik krumpli fasírttal. A leves mindkettőnél azonos, húsleves. Jó koszt. Az asszony mosolygott s —- Én is megenném akármelyiket. — Erzsi asszonynak mi lesz az ebédje? ' — Tört paszuly, karikára vágott hagymás kolbásszal. — Cserélhetnénk — javasolta a nagy, barna ember — Mit szólnának a munka-' társai? — Ó, mit szólnának? Asz* szonyt akarnak keríteni azok nekem mindegyre. Mert, hát van nekem is három családos gyermekem, az özvegy csak özvegy. Igazi melegséget hol kap? Minden családos embernek megvan a saját gondja. A magányos ember nagy teher. Erzsi asszony. — Gondolja? — Panaszszó el nem hagyhatja a számat a gyermekeimre, de van két szemünk. így hát még látni kell. Megjött a városból a munkások ebédje, s a két özvegy valóban megcserélte az étkét. Csendesen, jóízűen ettek. — Nem rossz ez a fasírt — mondta az asszony. — Ä — legyintett a nagy. barna ember —> ennek a tört paszulynak igazi ize van. Gondos asszonyíze. Az asszony friss vizet töltött két pohárba. — Maga olyan szavakat mondott már nekem a tavaszon is, Pál — mondta —, hogy az ember vénségére elpirul. — Miért kellene pirulkod- nunk, Erzsi asszony? Láthatja, én tisztességes munkásember vagyok. És ha sejt a szavaimból valamit, jól sejti, bizony. Így üldögéltek. Majd Mihalik Pál megkérdezte: — Abba a jó erdei földbe, amit idehordattam, vajon mii ültetnénk? — Virágot? Vagy füvet, ahol az unokák kedvükre hancúrozhatná- nak., T~ Az íg jő gondolat, Pál. Mihalikot már sürgették a munkások, föl kellett állnia a konyhai asztal mellől. — Erzsi asszony — mondta — a három gyermekemmel tehetném tiszteletemet a házánál? Szombat délután Az asszony a naptárra nézett. — Addig még van idő ~~ vélte —■ értesíthetem az én négy gyermekemet is. Illetve csak hármat, hiszen a legkis- sebb még itthon van. AKKOR AZ EMBER tisztességgel megemelte a kalapját, elköszönt,- s elment. . Az asz szony az újonnan felállított kertkapuig kísérte. Aztán felsietett a padlásra, úgy emlékezett. a tavaszön vett a városi piacon valamennyi fűmagot. Ha megvan még, ebbe az idehordott jó' erdei földbe ilvenkor. ősszel kell elvetni azt. . űr 28., vasárnap Ü
