Nógrád. 1972. december (28. évfolyam. 283-307. szám)
1972-12-31 / 307. szám
/ PETŐFI SÁNDOR: Szeretlek, kedvesem! PstSfi Sándort E L O S Z O Petőfi Sándor $ S A L G Ó Szeretlek, kedvesem, Szeretlek tégedet, Szeretem azt a kis Könnyű termetedet,. Fekete hajadat, Fehér homlokodat, Sötét szemeidet, Piros orcáidat, Azt az édes ajkat, Azt a lágy kis kezet, Melynek érintése Marjában élvezet, Szeretem telkednek Magas röpillését, Szeretem szívednek Tengerszem-mélységét, Szeretlek, ha örülsz És ha búbánat bánt, Szeretem mosolyod S könnyeid egyaránt. Szeretem erényid Tiszta sugárzásút, Szeretem hibáid Napfogyatkozását, Szeretlek, kedvesem. Szeretlek, tégedet, Amint embernek csak Szeretnie lehet. Kívüled rám nézve Nincs élet, nincs világ, Te szövődöl minden Gondolatomon át Te vagy érzeményett Mind alva, mind ébren, Te hangzói szívemnek Minden verésében. Lemondanék minden Dicsőségrül érted, S megszereznék érted Minden dicsőséget, Nekem nincsen vágyam, Nincsen akaratom, Mert amit te akarsz, Én is azt akarom, Nincs az az áldozat, dely kicsiny ne lenne Éretted, hogyha te örömet lelsz benne, S nincs csekélység, ami Gyötrelmesen nem sért, Hogyha te fájlalod Annak veszteségét. Szeretlek, kedvesem, Szeretlek tégedet. Mint ember még soha, Sohasem szeretett! Oly nagyon szeretlek. Hogy majd belehalok. Egy személyben minden De mindened vagyok. Aki csak szerethet, 4fct csak él érted Férjed, fiad, atyád. Szeretőd, testvéred, És egy személyben te Vagy mindenem nekem: hányom, anyám, húgom, Szeretőm, hitveseml Szeretlek, szivemmel. Szeretlek lelkemmeL Szeretlek ábrándos örült szerelemmel... És ha mindezért jár Díj avagy dicséret. Nem engem illet az, Egyedül csak téged, A dicséretet és Díjat te érdemied . , Mert tőled tanultam Én e nagy szerelmetI A' mai nap reám nézve ünnepélyes nap. Ma — január X. 1847. — múltam huszonnégy éves, s lettem e szerint nagykorúvá. Szokásom volt eddig minden új évben (annyival inkább, minthogy az egyszersmind születésem napja is) az elmúlt esztendőt még egyszer átélni emlékezetben; ma, azonban nemcsak a legközelebbi évet gondoltam vissza, hanem egész életemet, s különösen írói pólyámat. Talán nem lesz éppen helyén kívül, ha élőbeszédül ösz- szes költeményeimhez, melyeket most bocsátók sajtó alá, leírom elmélkedésemet azon életszakomról, melyben a tisztelt közönséggel összeköttetésben lepni van szerencsém; leírom pedig azon őszinteséggel, mely e hypok- rita világban annyinak visz- szatetsző, mivel én azonban nemigen törődöm. Hogysem tíz barátot szerezzek képmutatással, inkább szerzek őszinteségemmel száz ellenséget. Oh, előttem nagybecsű az őszinteség, mert ez jo angyalom ajándéka; bölcsőmbe tette pólyának, s én elviszem koporsómba szemfedőnek. Irodalmunkban a kritika, s a közönség véleménye egymástól annyira különböző tón még egy írárul sem volt, mint rólam. A közönség nagy része határozottan mellettem, a kritikusok nagy része határozottan ellenem van. Máskor is, ma Is hoez- szan fontolgattam: melyiknek van már Igaza? s máskor is, ma Is abban állapodtam meg, hogy a közönségnek. A közönség — az olvasót értem, nem a színházit, a nézőt, mely kettő közt nagy a különbség — mondom: az olvasó közönség félreismerhet, mellőzhet valakit egy és más oknak következtében, de akit figyelemre méltat, akit megkedvel, az azt, ha nem egyenlő mértékben is, de mindig megérdemli... hacsak az egész kor nem egészen ferde ízlésű; mit. a mostaniról kétségkívül nem tehetni föl. Ezelőtt csak egy évvel is, megvallom, nagyon nehezemre estek az (önmagok által úgynevezett) kritikusok anathemái. Sok keserű órát szereztek nekem. De most már, hála Istennek, ki vagyok e gyöngeségemből gyógyulva, s jóízfln tudok mosolyogni, ha látom ezen új Titánokat, mint erőlködnek reám Ossát és Peliont haji- gálni. Sőt, mindenik egy-egy Jupiternek képzeli magát, kinek szemhunyorítására megrendült az Olymp... megbillentik ezen Jupitereu- Uisok az ő copfjaikat, de az Olymp nem rendül meg. És miért ezen élethalál- háború ellenem? mert, hidd el, tisztelt olvasó, hogy szándékok nem csekélyebb, mint engemet megsemmisíteni. Én tudom, miért? de a közönség nem tudja és nem is fogja, általam legalább, megtudni. Sorra el tudnám számlálni mindazon ocsmány indokokat, melyekből ellenem síkra- szállnak, a tiszta jóakarat sisakját téve fejökre; de én nem rántom le a sisakot ró- lok, nehogy az olvasó elundorodjék azon szennyes pofáktól, melyek a ragyogó hadiöltözet alatt vigyorognak. Különben is a személyekhez semmi közöm, sem vagy amazt, csak azt veszem, mit mondanak, mit ahhoz, miért mondják ezt, állítanak? s erre van egy pár észrevételem, mert állításaik részint gazok, részint hamisak. Azt nem teszem, hogy költészetem becsét védelmezzem, mert vagy szorultak erre verseim, vagy nem; ha rászorultak, úgy hiábavaló, ha pedig nem, úgy fölösleges a védelem.., aztán meg őszinteségem és önérzetem van, de hogy szerénytelenségem volna, azt tagadom. Tehát csak négy vádjokat említem, mely különben is a leggyakoribb, tudniillik, hogy költeményeimben rossz rím, rossz mérték, szaggatottság és aljasság van. Ezen uraknak a magyar rímről és mértékről fogalmok sincs, ök a magyar versekben latin metrumot és német kádenciát keresnek, s ez az én költeményeimben nincs, az igaz, de nem is akartam, hogy szorosan legyen. A magyar mérték és rím még nincs meghatározva, ez még ezután fog. ha fog, kifejlődni és meghatároztatni, e szerint róla nekem nincs tudatom, de van sejtésem... az ösztön vezet, s ahol ők engem rím és mérték csigában a legnagyobb hanyagsággal vádolnak, talán éppen ott járok legközelebb a tökéletes, az igazi magyar versformához. Ami költeményeimben az aljasságot illeti, ez ellen ün- neDélves óvást teszek. Ez alávaló rágalom. Bátran ki merem lelkiismeretem ítélőszéke előtt mondani: hogy nálam nemesebb gondolko- zású és érzésű embert nem ismerek, s éh mindig úgy írtam és írok, amint gondolkodtam és éreztem. Mindig fájt e vád, mert ennek éreztem legjobban méltánytalan voltát. Ha néhol egyes kifejezésekre, s a tárgyra nézve \ szabadabb vagyok másoknál, ez onnan van, mert én szerintem a költészet nem nagyúri szalon, ahová csak fölpiperézve, fényes csizmákban járnak, hanem szentegyház, melybe bocskorban, sőt mezítláb is beléphetni. Végre, hogy bennem szaggatottság van, az, fájdalom, való; de nem csoda. Nekem nem adta Isten a sorsot, hogy kellemes ligetben csalogánydal, lombsusogás és patakcsörgés közé vegyítsem énekemet a csendes boldogság — vagy csendes fájdalomról. Az én életem csatatéren folyt, a szenvedések és szenvedélyek csataterén; a régi szép napok holttestei, meggyilkolt remények halálhörgése, el nem ért vágyak gúnykacaja, s csalódások boszorkánysipí- tásai között dalol íéltébolyo- dottan múzsám, mint az elátkozott királyleány az Óperenciás tenger szigetében, melyet vadállatok és szörnyetegek őriznek... Aztán e szaggatottság nem is egészen az én hibám, hanem a századé. Minden nemzet, minden család, sőt minden ember meghasonlott önmagával. Az emberiség a középkor óta nagyot nőtt, s még mindig a középkori öltözet van rajta, imitt-amott megfoltozva és kibővítve ugyan: de ő mtndazáltal más ruhát kíván, mert. ez. így is szűk neki, szorítja keblét, hogy alig vehet lélegzetet, s aztán szégyenli is magát, hogy ifjú létére gyermekruhát kell viselnie. így van az emberiség szégyen és szorultság között; kívül csendes, csak egy kissé halványabb a szokottnál, de belül annál inkább háborog, mint a vulkán, melynek közel van kitörése. Ilyen e század, s lehetek-e én másforma? én, századom hű gyermeke! 1847. január 1, mat, s attól kezdve úgyszólván a Losoncon töltött 6—8 nap alatt szinte mindennapos vendégünk volt. Losoncról Rimaszombatba mentek tovább. Elutazásuk előtti napon Petőfi díszmagyarba öltözve jelent meg, es szüleim, jelenlétében kérte meg a kezemet. Mivel én nem mertem elárulni Petőfi nekem tett korábbi vallomását (ismerve szüleim lesújtó véleményét a vándorszínészekről. ..), szüléimét igen meglepte az a hirtelen jött leánykérés.... Kérdőn egymásra néztek, édesatyám arcáról aggódást olvastam le. Pedig akkor engem is csak a beleegyezésük tett volna boldoggá. Édesatyám csakhamar felocsúdott első meglepetéséből é# kimert választ adott Petőfinek. — Kedves uramöcsém! Megtisztelő ajánlata ellenére is egyetlen leányomat csak azon feltétellel vagyok hajlandó Kegyelmedhez feleségül adni, ha a színészi pályát • végleg otthagyja, és belép hozzám az üzletbe vagy a gazdaságomba mint társ. (Magda édesapjának jómenetelű fűszer- & csemegeüzlete volt, ezen kívül 150 hold elsőrendű földje is, ami szülei szempontjából biztos egzisztenciát jelentett!) Mivel ismerem a színészi élet keserveit, tudva azt is, hogy a mai viszonyok mellett jövedelméből feleségét képtelen eltartani, ezért részemről vétkes könnyelműség lenne egyetlen leányom sorsát kezébe tennem. De a hivatásával járó örökös vándorlás sem biztosítana egy zavartalan családi életet, különösen akkor nem, ha már megjönne a gyermekáldás. Nem személye ellen van kifogásom, hanem a szí. nészi foglalkozása ellen. Amennyiben hajlandó elfogadni ajánlatomat, és ha úgy érzi, hogy leányom kedvéért képes felcserélni országjáró foglalkozását, ha tényleg szeretik egymást és mindkettőjük számára boldogságot jelent ez a frigy, úgy szívesen látom mint vöt, de ellenkező esetben a legnagyobb sajnálatomra nem adhatom uramöesémhez egyetlen leányomat...” ★ Ahogyan a visszaemlékező matróna emlékezetében megmaradt, Petőfi többek között a következőket válaszolta: — Kedves urarabátyám! Bájos leányukat tiszta szívből, lángolóan szeretem, és én volnék a legboldogabb férfi a világon, ha Magduet a feleségemnek tudnám. Én a színészi pályát azért választottam, hogy az elmaradott magyar népet felébresszem letargiájából, köztük a kultúra magvait elhintsem, s bár tisztában vagyok nehéz helyzetemmel, mégis mindezt örömmel és szívesen teszem. Annak is tudatéban vagyak, hogy munkánk csak egy csöpp a tengerben, dé talán mégsem hiábavaló. .. Ha csak néhány embert sikerül is öntudatra ébreszteni, akik aztán lelkes szószólói lesznek legszentebb nemzeti ügyünknek, már tettünk valami hasznosat, hogy az elnyomott magyar népet felrázzuk tehetetlenségéből. Bármennyire is fáj urambátyám elutasító, Tldeg válasza, én kitartok elhatározásom mellett, de egyben remélni merem, hogy az én imádottam kedves szülei, akik minden bi. zonnyal nagyon szeretik egyetlen leányukat, meg fogják változtatni elutasító válaszukat, amelynek reményében mondok búcsút e kedves osa- ládnak.” * ' „Mielőtt elment volna, édesanyámnak és nekem kezet csókolt, sőt, a homlokomra is lehelt egy forró csókot, amelynek hatására lángba borult az egész arcom és alig bírtam visszatartani, hogy el ne sírjam magamat. Édesatyámmal Is összeölelkezett és hosszan tartó, . meleg kézszorítással váltak el egymástól, mintha régesrégi kedves családtag bú. csúzott volna körünkből. Édes. atyám arról is biztosította Petőfit, hogy ha városunkba jön, mindig szívesen látott vendég lesz nálunk, amit a költő látszólag örömmel fogadott. Eltávoztával úgy éreztem, mintha a szívemből egy darabka leszakadt volna... Olyan szépen és szívbőljövően nekem még senki sem vallott szerelmet, s nem tudom elképzelni, hogy egyáltalában létezhetett-e olyan leány, aki azok hallatára ne gyűlt volna lángra iránta. Később is csak akkor éreztem boldognak magamat (és titkon még mindig reménvkedtem, hogy visszajön), ha tőle levelet kaptam. BJnelynek minden betűje változatlan, lángoló szerelméről tanúskodott. Valamennyi le. veiéhez volt egy-egy remek verse is mellékelve, túlnyomó, részt szerelmes vernek, a legújabbak közül valók. Sajnos, ezek mind elkallódtak a sza. badságharc és az azt követő városdúlás alkalmával. Kétszer még meglátogatott (de csak úgy útba ejtve Losoncot), de a további látogatása végleg elmaradt. Én még majd három évig titkon abban reménykedtem, hogy biztosan visszajön, de mégsem jött...” ★ Körülbelül ezeket mondta el a hajdani „Város Szépe” de ekkor már töpörödött, ősz hajú „matróna” — fejezte be vallomását Krúdl Pál. MEGJEGYZÉS; A legelső váltósat feljegyzése Után a közölt adatokat megmutattam két kutatónak, akik bár beismerték, hogy lehet „valóság- magva** a történetnek, mégis inkább legendának minősítik. .. Ennek megtörténte után ismét megkérdeztem Krúdy Pált, hogy továbbra is fenntartja-e a leírtakat, amit adatközlésében elmondott? Krúdy Pál a leghatározottabban kijelentette, hogy ő „nem traktál,mesékkel az utókort”, akinek kételyei varrnak a leírtak hitelességében, ne restellj« a fáradságot és nézze át a korabeli losonci sajtóanyagot, mert az 1890-es évek eleién . Losoncon na*rv bort vert fel Urbán Magdolna é« Petőfi leírt kapcsolata, Dr. Sándor Rudolf ^ (Részlet) Derült kék éj volt, tiszta csendes éj, Vidáman néztek felhőtlen magasból A földre a hold s a csillagok, Olyan vidáman!.., hah, pedig ml történt A földön? apa- és testvérgyilkolás! Kígyóként csúszott Dávid a terembe, Hol apja szunnyadt. Ágya függönyét Széttolta hallcan ... reszketett keze, Mintha kősziklát hengerítene. „Itt fekszik, alszik," így gondolkodik, Merőn szegezve rá égő szemét, „De mily szelíd most arca, melynek ébren Minden vonása egy-egy Lucifer; Vagy csak te látod tán ilyen szelídnek* Te mindig-gyáva lelkiismeret7 Eredj, hívatlan vendég, menj tova; Nem hallgatok rád, nem, nem! hasztalan Nyújtod felém fenyítő ujjadat, Hiába intesz oly parancsolólag, Nem hallgatok rád ... nézd, nem hallgatok!’" Az alvót ekkor torkon ragadd, S beléje fojtá a lélekzetet.,. Nem is nyögött... egy rángás, s vége volt. Bevonta ismét a függönyt, s mene, De a küszöbnél visszafordulna, Hogy megtekintse: nem maradt-e élei Ama testben? nem támadand-e föl? Az ágy előtt megállt... állt, s nem meré A kárpitot szétvonni újólag, Nem mert benézni rettentő müvére, S lélekszakadva kifelé rohant Másik terembe, ahol öccse volt. A zajra Jób fölébredett s fölült, S fél eszmélettel nézte a jövőt, S midőn egészen eszmélt, akkorára Keblében járt a gyilkoló acél. Amelyet bátyja a falról ragadt le. De nem halálos volt Dávid szúrása, Feléje lépett tántorogva öccse, Hogy megragadja öldöklő kezét... Egy új suhintás és Jób homlokát Elborította vére, s ős szédül. A kardot messze dobta Dávid, és Futott: futott ki, mintha lépteit Követte volna százezer boszorkány, Lidérc, kísértet, ördög, s minden, ami Irtóztató a képzeletben él. Futott, futott, és nem tudd: hová fut? Sötét sarokban megvond magát, Szemét behunyta, hogy ne lássa a Számíthatatlan rémeket; de látta Még akkor is, ha behunyd szemét S majd apja halvány arca állt előtte, Majd öccse véres, megvagdalt alakja, Intett kezével, hogy távozzanak; t Nem távozának. Mindig közelebb Jöttek hozzája... Egyre közelebb.*. Beléje hágták végre körmüket... Torkon ragadták... lég után kapott, S egy jajnyögéssel összeroskada. Midőn fölébredt, reggeledni kezdett, A hajnalfény betört az ablakon; Körültekinte, s akkor látta meg, Hogy apja ágya mellett feküvék. „Apám, ébredj föl, ébredj... hallod-e?* Szólott megrázva a holttetemet, „Mit alszol, hosszan, mint a mormotér? Már fényes nap volt. Jer, menjünk rabolni..« Szabad vásár van, minthogy nincs király. Menjünk rabolni, szálljuk meg Gedövárt; Tiétek minden kincs, arany.... nekem Nem kell egyéb, csak a vár asszonya. De kelj föl hát! ne rángattasd magad Hiába. S mégsem ébredsz föl... no semmi, Fölébredsz majd az Ítéletnapon. De akkor ki ne böffentsd valahogy Az istennek, hogy én voltam, ki téged Elaltatálak, mert megfojtalak!’’ Elindult és ment a szomszéd terembe, „Hát ez ki itten?’’ kérdi, öccse testét Megrúgva „mit? te volnál, Jób öcsém? Mi a manó, hát a földön heversz? Neked beteg jó ágyad lehetett. Bordáidnak becsületére válik, Hogy nem jajgatnak ilyen durva ágyon. Hanem hát kelj föl, s mosd meg arcodat, Hiszen merő vér; kél) föl, hallod-e? Mi a tatár, úgy veszem észre, hogy ma Fölkelni nincsen kedve senkinek. Annál jobb. Oh ez pompás alkalom! Szép kedvesem most megszöktethetem,. S ment a szobába, hol Perenna volt „Megölted őket7“ kérdezi a hölgy. „Kit öltem én meg?" fölkiálta Dávid. „Én meg nem öltem senkit, senkit i$l Ottan feküsznek szépen, csendesen, Egyik fehér és a másik piros. Jer, angyalom, jer. Mélyen alszanak; Megszökhetünk. Jer. Senki sem vesz észre. Fölnyargalunk a bástya tetejére. S onnét aztán az égbe röpülünkf* „Hah, ez megőrült", gondola Perenna. S borzadva hátrált, de az ifjú öt ölébe fogta s vitte kifelé. A nő sikoltott. „Csitt, légy csendesen, Mindenre kérlek, ami szent előtted!” Szólott áz ifjú, ,,fölkel valaki Zajodra, s akkor el nem szökhetünk, Elfognak.,, hah nézd, nézd, már jönek is!" Ezzel rohanni kezde, fölrohant A bástyafalra. „Most röpülj!” kidlta, „Mindjárt ott fönn. ott fönn leszünk az égben. És átszorítva a hölgyet, leugrott... Alant a mélység sziklacsúcsai Á vértül és a hajnaltól pirultak. ★ Dávidnak már nem kelle temetés, Elnyelte őt a vár alatti mélység, El volt temetve. S aki eltemesse Apját s öccsét: nem volt ember reá. Dömsöd, 1846. május. WŐGRÁD — 1972. december 31.» vasárnap ■( 1 I . i! 9
