Nógrád. 1972. december (28. évfolyam. 283-307. szám)

1972-12-19 / 298. szám

Képernyő előtt A kórusmuzsika ünnepe Versek a televízióban Kodály-hangverseny Mostanában rpegsokaeodtak a versek a ' tévéműsorban, mintha sok esztendő mulasz­tását akarnák egyszerre be- tsozni. A „restancia” oka ezen a téren alighanem az volt, hogy az új tömegkommuni­kációs lehetőség adottságai kö­zött a verset sokan nem tar­tották tévéműfajnak. S eb­ben talán van is valami. A tévé azonban az évek során megtalálta a verstolmácsolás Kedvező feltételeit, formáit is, s ma már a költészet valósá­gos új reneszánszát éli a kép­ernyőn. milliókhoz jut el. Színművészeink körében Is valóságos divat lett a vers- mondás, kísérleteznek vele váltakozó sikerrel, eredmény- nyeL Az azonban újra és új­ra beigazolódik, hogy a jő színész nem okvetlenül jó Versmondó is. A kettőt közös nevezőre hozni óva intenek már a legrégibb műfajelem- zesek is, a képernyő pedig kü­lönösen leleplező erejű ebben a dologban- Legtöbb színé­szünk az emberábrázolást mégis hajlamos egybekeverni az előadói tolmácsolással, „rájátszik” a versre, s ezáltal akiarva-akaratlan el­szakítja a költőtől a művet, vagy másik végletként oly­annyira leegyszerűsít, hogy személytelenné sivár-ttja a leg- bensőeégesebb lírai vallomást is. Mindkettőre akad példa jócskán. Éppen ezért valósá­gos felüdülés, ha olyan-vers­mondás élvezői lehetünk, mint elmúlt szombaton, a Heinrich Heine 175. születés­napjára készült műsorban. A versmondók — ezúttal kivétel nélkül fiatal, pályakezdő színművészek — minden te­kintetben teljes alázattal ve­tették alá képességeiket a műfaj sajátos szigorának, s ezzel nagy szolgálatot tettek a költő szellemének hű meg- idézésében. Kozák András, Tí­már Béla, Szacsva László, Kern András nevét kell elis­meréssel megemlíteni. Szívesen hallgattam vasár­nap délután a Petőfl-év kü­szöbén című műsorsorozatban a kitűnő Dómján Edit vers­mondását is. Az egészséges érzelmi fűtöttség azonban ná­la már apróbb-nagyobb teát- rális eszközt is hordozott, ami ilyen műsorokban Sgyelemel- terelő a műről — a színészi produktum felé. (b. t.) A járási művelődésügyi osztály vezetője találóan azt hiond- ta vasárnap Pásztón: „Szinte szétfeszülnek a falak”.- A na­pokban nyílt meg a Petőfi-ki- állítás, szombaton a két já- cásbelí festő tárlata, s vasár­nap a bélyegkiállítás. (E két utóbbi kiállításról lapunk más helyén, a 6. oldalon számo­lunk be!) Vasárnap ünnepelte Pásztó • Petőfi születésének 150 eves évfordulóját, s utána Pe­tőfi jegyében zajlott le az iro­dalmi színpadok „Szóljatok szép szavak” vetélkedőjének megyei döntője. Az ünnepi megemlékezést Petőfiről Csuk• ly László tanár tartotta. Az ünnepségen részt vett Juhász Sándor, a járási pártbizottság első titkára is. S a sok ese­ménynek a Lovász József Mű­velődési Központ adott helyet. Diósjenőről két kiváló szavaló is kitün* (Fotó: Fodor Tamás) Nem mindegy: hogyan Az irodalmi színpadok ez alkalommal kivétel nélkül Pe- tőfi-műsorral szerepeltek, il­letve küzdöttek azért, hogy melyik együttes érdemli ki a január 6-i, miskolci területi döntőn való részvételt Előre- nocsáthatom: a bemutatkozott öt együttes közül csak egy, a karancslapujtői nyújtott iga­zán jó teljesítményt, a többiek szinte kivétel nélkül a köze­pes szint alatt maradtak. Azok a szép szavak nem is szóltak mindig olyan nagyon szépen. Egyébként — minthogy a nanyarci együttes nem érke­zett meg — öt együttes mu­tatta be műsorát: a diósjenöi, a szécsényi, a salgótarjáni öb- lösüveggyári, a drégelypalán- ki és a karancslapujtői. A fel­lépést a diósjenöi művelődési ház irodalmi színpada kezd­te el. Végh József rendezésé­ben Benke Éva: Zászló című összeállítását mutatták be. Mértéktartó, bér jellegtelen műsoruknak fő meglepetése két kitűnő versmondó lány, Cse­hek Margit és Végh Teréz, fel­lépése volt. A nap legjobb előadói közé tartoztak. A szécsényi művelődési köz­pont irodalmi színpada mind­össze két hete készült a pász­tói bemutatóra Hann Ferenc összeállításával és rendezésé­ben. A műsor az 1848—49-es periódust fogta át, nagyon plasztikusan és tömören. A mértéktartás és a műsoridő rövidsége volt a fő erénye bemutatkozásuknak. Gyengélkedik az „öblös” Sokáig emlékezetes marad az öblösüveggyáriak tavalyi Bartók-műsora. Sikert sikerre halmozott a gyári irodalmi színpad, azóta azonban szinte nem tudnak magukra találni. Olykor a kiválasztott nyers­anyag alkalmatlan előadásra, máskor a rendezés felszínes­sége öli meg a műsort, most pedig a szereposztás ellen is bőségesen lehetett kifogásunk. A szép múltra visszatekintő 4 NÓGRAD - 1972, előadók képtelenek voltak a nem testükre, alkatukra és hanganyagukra szabott szerep­pel megbirkózni. Petőfi elbe­szélő költeményét vitték volna színpadra, de a „forgatókönyv” is oly epikus, előadásra al­kalmatlan volt, hogy a kitűnő együttes méltán érdemelhette volna ki a nap leggyengébb előadása címet. A drégelypalánkiaknál is a rögtönzöttség és kiforratlan- ,ság rontotta a hatást: jobb rendezéssel és begyakorlottabb előadásban ez a műsoranyag figyelmet érdemelhetett volna, hiszen nagy erénye, hogy nem kronologikus életrajz adására törekedett, hanem egy tárgy­kört, a katonáskodást ragadott ki Sipos András összeállítása. Néhány ízesen elmondott vers nyújtott némi kárpótlást a nézőknek. Nem hiába vártunk A karancslapujtői iroda’mi színpad Johann János: Már­cius után című összeállítását adta elő. A lapujtői lányokat és fiúkat megelőzte a hírük. S a várakozást csak fokozta, hogy műsorukat a nézőtéren, körszinpadszerüen adták elő. A szövegkönyv is és az elő­adás színvonala is különbnek bizonyult minden aznapinál, s jóleső érzés volt, hogy annyi gyengélkedő együttes között egy jobbat is láthattunk. Eré­nye (helyenként hátránya), hogy a rendező Johann Já­nos, az utóbbi irodalmi szín­padi fesztiválok formai újí­tásait gazdagon felvonultatja, helyenként (s ez a hibája) eklektikus módjára halmozza. De mindamellett ők voltak a legjobbak. A közönség nem nagy iz­galommal várta a zsűri dön­tését, minthogy a karancsla­pujtői művelődési ház irodal­mi színpadát mindenki tovább­jutónak tekintette, s amennyi­ben második együttest is to­vábbjutásra érdemesítenek, akkor a kisebb hibaszázalék­kal fellépő szécsényi irodalmi színpad jöhetett számításba. A közönség és a zsűri véleménye tökéletesen egyezett: így Ka­decetnb@8 T9.» rancslapujtő és Szécsény cso­portja a miskolci területi dön­tőn kísérli meg újból a to­vábbjutást. Addig még lehet javítani! Lakos György Az SS-jőrőrnek három tag­ja volt. A Körúton állították meg, közel a Nemzeti Szín­házhoz. Már-már azt hitte, hogy megússza a dolgot iga­zoltatás nélkül. A járőr is túl­ment rajta, amikor hátulról kapta a falszólítást. — Az iratait. Iratokat? Miféle irata lehet egy menekültnek, aki Szentes­ről jön és a rokonait keresi Pesten, akikkel már hónapok óta nem találkozott, nem le­velezett. Ezt a németeknek is elmondta. Elhitték. Útjára en­gedték, de érezte, hogy soká­ig figyelik, merre megy, mer­re fordul. A Keleti pályaud­var felé ment. Nem arra volt dolga, de félt, hogy követik, és akkor felfedezik igazi szán­dékát. A Divatcsarnoknál megállt. Nézegette a kirakatot, de az árukat nem is látta. Az üveg tükrözésén keresztül tá­jékozódott, kik vannak körü­lötte. A nyomozót hamar észre­vette. Unottan cigarettára gyújtott és átnézett a túlol­dalra, a patikához. Manapság, 1944. őszén nem sétálnak az emberek ilyen közömbösen és céltalanul Budapest utcáin. Inkább rohannak, hogy jegy­re megszerezzék azt'a tenyér­nyi kenyeret, hogy mielőbb a kapuk mögött legyenek, mert sosem tudhatták, honnan, mi­kor éri golyó őket. Most már mindenki lőtt mindenkit. Az ellenállók a németeket, az SS- ek a zsidókat, a provokátorok mind a kettőt. Híre ment, hogy feltörték az egyik új­pesti fegyverraktárt, és sok fegyver, lőszer került a lakos­sághoz. Elindult. Újra csak a Keleti pálya­udvar felé. Először sietett, aztán lassított és hirtelen hát­ranézett. A micisapkás, hosz- szú felöltős férfi a nyomában volt Annyira a nyomában, A Vasas Művészegyüttes énekkaránál« hangversenye tette emlékezetessé Salgótar­jánban Kodály Zoltán születé­sének 90. évfordulóját. De­cember 16-a a kórusmuzsika ünnepnapja volt, méltó meg­emlékezés és tisztelgés a nagy magyar zeneköltő életműve előtt. Építeni csak a meglevőre le­het, a néphagyományra, min: alapra, különben a levegőbe építünk — mondta Kodály 1945-ben. A szombat esti hangverseny ebből a népha­gyományból táplálkozott, me­ntett erőt, adott útmutatást, miként a koncertet befejező közös éneklés tisztán ívelő dal­lama és nagyon őszintén meg­formált hajlítása (amelyet csak az általa említett ha­gyomány éltethet). Nem árt feleleveníteni azokat a sza­vakat, amelyeket ■ az ének­verseny jóvoltából esténként a televízióban tőle, saját hangján hallhattunk:; „Egy or­szág zenekultúráját nem egyes zenészek csinálják, hanem az egész nép.. . Egyesek hiába dolgoznak, ha nem kísér! őket milliók visszhangja.” A visszhang nem marad el. Felkeltője, továbbéltetője. kovásza és betakarítója az a sok tízezer táguló szemmel és füllel figyelő gyermek, aki.k közül vagy kétszázan őszinte örömmel fogadták a felnőtt dalosak énekét, szájuk öntu­datlan is mozgott a Túrót eszik a cigány előadásán, me­lyet az iskolában ők maguk is énekelnek, s négy nappal ezelőtt ők szólaltatták meg ugyancsak ebben a teremben társaik előtt. A kórus az 1949-ban kom­ponált Cohors generosa-t éne­kelte beköszöntőül. Ezt követ-l te a Horatius versére irt’ Rectius vive6. Mindezt fémje­lezte a Balassi-versre szer­zett Szép könyörgés előadása. Az énekkar finom tisztaságú plánéival hívta fel magára a figyelmet. Az egyes szólamok örömmel adták át egymásnak a szerepet. A három székely népdalfeldolgozásból a Ci­gánysirató volt a legsikerül­tebb. Szélsőséges Indulatok szólaltak meg a tömbszerü hangzásokkal A Székely ke­serves előadását egy-egy in­dítás pontatlansága befolyá­solta. A hangverseny második fe­lében önmagát múlta felül a kórus. A két Ady-vers feldol­gozásában először a messzi múltba pillant 'ússza Kodály (Fölszállott a páva), míg má­sodszorra (Akik mindig el­késnek) a költő elítélő véle­ményét saját koráról a biza­kodás jegyévé formálja zené­jében. A befejező Mátrai ké­pek a dal ünnepévé nőtt, a közös éneklés példájává. Vass Lajos nem vezényel, etőrajzolja a műveket, közve­tít, hogy a visszhang élő ma­radjon, tovább éljen az em­beri hang mestereinek előadá­sa nyoméin. Akár a ráadás­ként elhangzott Esti dai bú­csú zásában, vagy a tőle meg­szokott, hangversenyt záró. mindenkit megénekeltető köz­vetlenségében. A hangversenyen Kurtág Márta művésznő Kodály zon­goraművei közül játszott né­gyet. Különösen a második "észben hallott Sírfelirat és az Allegro giiocoso volt ma­gával ragadó. Fasang Árpád méltó társa volt az előadóknak. Érzékle­tesen fogalipazott, szemléltető volt, a müvek ismertetése mellett Kodály emberi nagv - ■ágát fogalmazta meg. A Bolyai Gimnázium növendékeinek hangversenye A salgótarjáni Bolyai Janos Gimnázium növendékeinek hangversenyére kerül sor de­cember 19-én délután öt órar kor az iskola épületében. A műsorvezető Kaszás József, III. C. osztályos tanuló lesz. A változatosnak ígérkező mű­sorban többi közt fellép a fiú kamarakórus, az irodal­mi színpadi stúdió és az isko­la leánykára is. Népdalok hangoznak el. Bartók Béla és Kodály Zoltán műveiből ad­nak elő a fiatalok, s például az irodalmi színpadi stúdió erdélyi betlehemes játékot mutat be. A Bolyai János Gimnázium növendékeinek hangversenye a zenei kultú­ráról is számot ad. Másodszor is elnyerték A napodban írtunk arról, mét megkapta a „Kiváló hogy a salgótarjáni Bányász Együttes” címet. Amikor ez férfikórus gazdag óvet zárt a tudósítás eljut olvasóimk- Az országos minősítő verse- hoz, a bányászdalkör már a nyen szereplésükkel kivívták főváros felé tart. Ugyanis ms a zsűri elismerését, és arany- a hanglemezgyárban örökítik koszorús diplomával jutái- meg a kórus előadásában a mazta teljesítményüket a bí- „Menet” című dalt. Az együt- ráló bizottság. Azóta kaptuk te6t Marót! Gyula karnagy a hírt, hogy a népszerű dal- vezényli. Zongorán kísér: kör 1970-hez hasonlóan is- Kurucz Ionréné. hogy amikor váratlanul lelas­sított, összeért a válluk. — Pardon! — En magát ismerem vala­honnan — mondta a nyomo­zó, és mellészegődött. — Mi már egyszer találkoztunk, va­lószínűleg a fronton. Ugye maga is szökésben van? — És ha szökésben volnék — mondta határozottan és az­zal a szándékkal, hogy most színvallásra készteti követőjét. — Akkor letartóztatom — válaszolta amaz, és félig elő­húzta kabátja belső zsebéből rendőrségi igazolványát. Nem állt meg, igyekezett nyugalmat erőltetni magára, és tettetni a közömbösét, aki nem követett el semmit, akit olyasmivel gyanúsítanak, ami valótlan. A nyomozó pedig csak beszélt, beszélt, hátha alköp valamit á társa. — Nézze, én egy humánus rendőr vagyok. Todom, hogy az emberek igyekeznek minél távolabb szökni a fronttól. Ci- vilruhát szereznek, aztán nya­kukba veszik az országot, el­indulnak Nyugat felé. Azt hi­szi, hogy én szívesen vagyok itt. A húgom férjének én is szereztem hamis igazolványo­kat. Ebből is láthatja, hogy mennyire együttérzek az olya­nokkal, mint maga. Csak azt nem szeretem, ha palira vesz­nek. Ha azt hiszik, hogy nem látok, nem hallok semmit. Me­lyik frontról szököti? Nem válaszolt, helyette zse­bébe nyúlt és átadta katonai igazolványát a nyomozónak. A kellemetlen kísérő elsá­padt, összecsapta a bokáját és alázatosan visszanyújtotta az igazolványt. Bocsánat, százados úr. Té­vedtem. Elnézést. Miben lehe­tek a segítségére... — »Az jó lesz — mondta és gyorsan végiggondolta leg­újabb, módosított tervét. — Látótávolságból kísérjen és akadályozza meg, ha zavarni akarnak. Legyen az magyar, tábori csendőrség, vagy a né­met SS, megértette? — Igenis százados úr, ahogy parancsolja. . Amikor idáig jutott a tör­ténet elmesélésében Pável Barborják, a beszélgetőpart­ner — Nógrádi Sándor — rá­kérdezett : — És sikerült megtalálnia azt a lakást a Körúton? — Sikerült. Igaz, a nyomo­zó mindig a sarkamban volt, de ez biztonságérzetet adott. Már nem féltem attól, hogy megállítanak és feltartóztat­nak, hiszen helyettem is őr­ködtek és segítettek. A Kör­úton, mielőtt bementem vol­na a kapualjba, intettem a nyomozónak, itt álljon meg és vigyázzon. A lakás, ame­lyiket kerestem üres volt, A szomszédok mondták e!, hogy az egész családot elhurcolták a németek. Ennek a búvóhely­nek tehát vége. Pedig azt az utasítást kaptam Moszkvából, hogy a Magyar Kommunista Párt vezetői szamára keressek búvóhelyet. Hiszen i Nógrádi elvtárs tudja, kikről van szó, talán jobban mint én. Ezután elindultam a másik címre, az Andrássy út 29-be. Már mész- sziről láttam, hogy nagy a kavarodás a ház körül. A rendőrök kardlapokkal ker­getik el a bámészkodókat, a ház előtt csukott katonai ko­csik állnak. Magyar és né­met katonák biztosítják az ak­ciót és civileket hoznak ki az épületből. Később tudtam meg. hogy árulás történt és szem­tanúja lehettem dr. Tartsay Vilmos nyugalmazott százados letartóztatásának. Egy Miku- lics nevű páncélos százados volt az áruló és a cél Szűcs ezredes elfogása volt. A „Szűcs” fedőnév alatt Nagy Jenő ezredes húzódott, aki részt vett a Felszabadító Bi­zottságban. Mikulics Tibor „mozijegy” jelszóval jutott be a lakásba és nyomában már ott voltak a nyomozók, az SS- sk. így aztán ez a találkahely is megszűnt létezni az illegális kommunista párt számára. — És maga Palyus? — Mit tehettem volna, a kudarcsorozat után, amerre jöttem, a fronton, a ha­táron át visszatértem Zó­lyomba, és jelentettem az ese­ményeket a Szlovák Nemzeti Felkelés vezetőségének, sze­mélyesen Sverma elvtársnak, aki továbbította azt Moszkvá­ba az MKP Külföldi Bizott­ságához. Nógrádi Sándor csak eny- nyit mondott: — Reméljük, a legközeleb­bi útja már sokkal sikeresebb lesz Budapesten. G. Gy. (Folytatjuk) ♦ i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents