Nógrád. 1972. december (28. évfolyam. 283-307. szám)

1972-12-17 / 297. szám

Madách Imre’ Az ember tragédiája (Részlet) VI. SZÍN (Farkas András illusztrációja) ADÁM: (Magában.) Ügy érzem, mintha álomban feküdném, A rezge hangon messze múltba szállók, Hol nagy s nemes volt lelkem hivatása. — Nem úgy mondád-e Júlia? ÉVA: Igen! (Ez alatt besötétült. A csarnok előtt temetési menet vonul el tibiákkal, fáklyákkal és jajveszékelő nőkkel. Az egész társaság egy ideig merev hallgatásba süllyed.) LUCIFER: (Felkacagva.) Mint látom, itt a jó kedv elborult. Bor nincs-e már, vagy elfogyott az éle, Hogy a savanyú úr is megsokallja? Talán bizony valaki fél közöttünk, Vagy éppen megtért. ÁDÁM: (Feléje sújtva poharát.) Vessz, ha azt hiszed. LUCIFER: No, majd hívok új vendéget közénk. Talán megifjult kedv is tér be véle. Hej! hozzátok be, szolgák, izibe, Ki fáklya fénnyel erre útazik. Csak megkínáljuk egy pohár itallal. — — (A halottat nyílt koporsóban behozzák, s az asztalra helyezik. Kísérete a háttérben marad. Lucifer rákö­szönt) Igyál, pajtás, holnap nekem, ma néked! HIPPIA: Talán inkább csókot kívánsz? LUCIFER: öleld meg És lopd ki szájából az obulust. HIPPIA: Ha tégedet csókollak, őt miért ne? (A halottat megcsókolja. Péter apostol a kíséret közül kilép.) PÉTER APOSTOL: Megállj, a döghalált szívod magadba. (Mindnyájan visszaborzadva, helyeiken fölemelkednek.) MIND: A döghalál — rettentő — félre innen. PÉTER APOSTOL: Te nyomorú faj! gyáva nemzedék. Míg a szerencse mosolyog feletted, Mint napsugárban a légy, szemtelen. Istent, erényt, gúnyolva taposó. De hogyha a vész ajtódon kopog, Ha Istennek hatalmas ujja érint, Gyáván hunyász, rútul kétségb’eső. Nem érzed-é, hogy az ég büntetése Nehezkedik rád? Nézz csak, nézz körül, A város pusztul, durva jdegen nép Tiporja el arany vetésidet, Szétbomlik a rend, senki sem parancsol S szót nem fogad. A rablás, gyilkolás, Emelt fővel jár a békés lakok közt, Utána a halvány gond, rémület S égből, földről se’ részvét, sem segély. Nem bírod úgy-e, kéjnek mámorával Elandalítani azt a szózatot, Mely a kebelnek mélyét felveri S jobb czél felé hiába ösztönöz? Kielégítést, úgy-e bár, nem érzesz. Csak undort ébreszt szüdben a gyönyör S aggódva nézsz körül, ajkad rebeg: Hiába mind, a régi istenekben Nincs már hited, kövekké dermedeztek. (Az isten-szobrok szétporlanak.) Elporlanak, s új Istent nem találsz, Mely a salakból újra fölemelne. — Nézz csak körül, mi pusztít városodban Hatalmasabban, mint a döghalál! Ezren kelnek fel a lágy pamlagokról, Hogy Thebaisnák puszta téréit Vad anachorétákkal népesítsék, Ottan keresve tompult érzetőknek, Mi még izgassa, a mi még emelje. —- El fogsz pusztulni, korcsúlt nemzedék, E nagy világ most tisztuló színéről. HIPPIA: (Az asztal előtt összeroskadva.) Oh, jaj nekem, mi szörnyű fájdalom. Hideg veríték, Orcusnak tüze, — A dögvész, oh, a dögvész — elveszek. Nem gyámolít ki sem közületék, Kik annyi élvet osztótok velem? Ma néked, holnap nékem, édesem. — 8 NÓGRÁD — 1972, december 17, vasárnap | Heine és Petőfi Százhetvenöt évvel ezelőtt született a német irodalom Goethe utáni korszakának kétségtelenül legnagyobb költője, Heinrich Heine. „Igazán nem tudom — írta 1828-ban —, vajon megér- demlem-e, hogy egykor ba­bérkoszorúval ékesítsék ko­porsómat. .. Sohasem vetet­tem nagy súlyt a költői di­csőségre, s akár dicsérik, akár gáncsolják dalaimat, nem sokat törődöm vele. De tegyetek kardot a kopor­sómra, mert az emberiség felszabadító háborújának be­csületes katonája voltam”. Lukács György állapítot­ta meg, hogy éppen forradal­mi jelentősége miatt igye­keztek jelentőségét csökken­teni a német irodalomban, és így nem véletlen, hogy a „szobormániás Németor­szágban, sohasem kapott hi­vatalos emlékszobrot”. Heine életének nagy élmé­nye a francia forradalom volt. „A francia forradalom­ról beszélek, arról a világ­korszakról, ahol a szabadság és egyenlőség tana olyan diada1 másán emelkedett a magasba a megismerésnek abból az általános forrásá­ból, amelyet észnek neve­zünk.” Angliai utazásai, majd olaszországi útja nemcsak a természeti szépségek felisme­rése felé tágítják szemléletét, hanem másként látja érdek­lődése igazi tárgyát, az em­bert is. A kor nagy felada­tának az egyenjogúsítást látja. Ostorozza á szabadság renegátjait, akik be akarják bizonyítani, hogy az „embe­rek milliói arra vannak te­remtve, hogy néhány ezer kiváltságos lovagnak szol­gáljanak teherhordó állatul” „de őt nem tudják meggyőz­ni igazukról, amíg be nem bizonyítják, hogy amazok „nyereggel, emezek pedig sarkantyúsan jöttek a vi­lágra.” 1831-ben, a francia júliusi forradalom után, a nyomasztó német politikai viszonyok kö­zül menekülve, Párizsba köl­tözik. Itt ismerkedik meg 1843-ban Marxszal, és ennek az ismeretségnek köszönhe­tő, hogy a „proletariátus történelmi szerepének arány­lag magas fokú megértésé­hez jutott el, anélkül, hogy csatlakozni tudott volna a forradalmi proletariátus­hoz.” (Lukács Gy.) „Annyira gyűlölöm a na­cionalizmus párthíveit, hogy már-már a kommunisták fe­lé fordulok szeretetemmel. Mert ők legalább nem kép­mutatók, mint azok, akiknek mindig száján a vallás és kereszténység... A kommu­nisták szellemüket és igazu­kat tekintve, jóval keresz­tényibbek, mint az úgyneve­zett germán hazafiak, a ki­zárólagos nacionalizmus baj­nokai.” 1845 után állandóan bete­geskedik, néhány év múlva szélhűdés éri, és utána nyolc évig a „matracsír” foglya. Idővel teljesen megvakult, így fejezte be életét 1856- ban. Csak néhány idézettel vil­lanthattunk fel ez alkalommal Heine gondolatait, hisz vizs­gálódásunk tárgya elsősor­ban a nagy német költő és Petőfi kapcsolata. Miben rokon a két költő? Elsősorban a nép költészeté­nek olyan magas fokú átlé- nyegítésében, amellyel csak kettőjüknél és esetleg Le- nau-nál találkozhatunk. Heine a romantikus szem­lélettel vívja harcát. Ahogy Babits Mihály megállapítot­ta: „A romantika benne pillantja meg először idegen szemmel saját vágyálmait”. Az ifjú Petőfinél is találko­zunk a romantikus korszak­kal, amely fokozatosan megy át a plebejus forradalmár realisztikus szemléletébe. Az első vasútvonalak meg­nyitása idején Heine úgy látja, hogy ezek gondvise­lésszerű eseményt, fordulatot jelentenek az emberiség éle­tében, „megváltoztatják az élet színét és alakját, a vi­lágtörténelem új szakasza kezdődik velük.” Petőfi szinte szóról szóra így nyilat­kozik az első vasút, a mű­velődés ereinek felavatása után. Tudjuk, hogy a fiatal Pe­tőfire Heine versei voltak a legnagyobb hatással. Szinte minden visszaemlékező (Ro- boz István, Orlay Petries Soma, Jókai) megemlítik, hogy a költő zsebében min­denkor ott találhatók kedvenc költője versei. Jókai azt is megállapítja, hogy Petőfi úgy tanult nagy kortársától, hogy „Heinén keresztül is csak magára lelt”. Kertbeny Károly, Petőfi verseinek gyatra német for­dítója is eldicsekszik több helyütt, hogy Heinét meglá­togatva, az lelkesülten be­szélt Petőfiről, megérezte benne a nagy költőt, és be­tegen is üdvözletét küldte neki. De Tompánál is talál­kozunk ilyen tudósítással. Aranyhoz írott levelében mondja: Petőfi eldicsekedett vele, hogy költeményeiből olvastak Heinének, aki így kiáltott fel: ,„. .ah, ez nagy költő, mint Burns vagy Bé- ranger.” Kétségtelenül hatottak Pe­tőfire Heine útleírásai. Ter­mészetszemléletükben szá­mos ponton mutatható ki rokonság. Abban is rokonok, hogy Heine csak késve jut el Goethéig, míg Petőfinek az a véleménye a költőfejede­lemről, hogy „nincs szíve”. De ami leginkább rokonít- ja a két óriást: a szabadság áhítatos tisztelete. Petőfi en­nek a szabadságnak oltárán áldozta fiatal életét. Heinére is jellemző hogy az egykorú szabadságmozgalmak és for­radalmak közül csak a ma­gyart tartja megörökítésre méltónak, mint amelyik a legnagyobb áldozatot hozta, és a zsarnokság legfélelmete­sebb erőivel vívott heroikus küzdelmében bukott el. Az „1849 októberében” című versében írta: „Ha e szót hallom, »magyarok«, szűknek érzem német zekémet, keblemben tenger kavarog, és mintha trombiták köszöntenének" Csukly László b. WAX Grnrto VERSEIBŐL: Te voltál Ő Találtam egy kicsi bábut, Már valaki biztos ráúnt. Fölemeltem ... nevetett, Játszottunk egy keveset. Kicsi bábu kicsi báb Gyere velem, riekem játssz I Játssz el sok szép szerepet. Játsszuk, hogy engem szeretsz, Játszd el azt, .hogy rám nevetsz. Játszd nekem a kék eget, Az alkonyt, a könnyeket. Játszd nekem a puha ágyat, Játszd el játszd el kedvesem, Játszd el és én elhiszem. Játszd el nekem két kezét. Mondj helyette szép mesét, Szeress engem úgy, mint ő, Ne légy hűtlen szerető, Játszd el, hogy van kedvesem, Játszd el és én elhiszem. ★ A bábu felelte: nem! Szeme azt mondta: igen. összetörve, öregen, Ott maradt a köveken — Te voltál ő, kedvesem. T réfás mondóka Ráncos szoknya rokolya, kinek vagy te rokona? Isten lánya vagyok én, jobb ha kelmed arréb mén. Aforizmák Aki értelmesen néz a világ­ra, arra a világ is értelmesen néz. (Hegel) * önmagunkat szeretni — a* az idill, amely egy életen át tart. (Oscar Wade) ★ A zene sokkal határozottabb valami, mint a szó és ha sza­vakkal kívánjuk megmagya­rázni, akkor csak elhomályo­sítjuk. (Mendelssohn) Váratlan ajándék... • iiiiumiiiiiiiiiiiiiiiiii'iKiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiitiiiHiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiHiiiiiiiit.­Puha, csillogó ünnepi sző­nyeget terített a városra a karácsony. Már este tíz óra is elmúlt, de az ablakszemek kitartó fényed éppen úgy nem voltak még álmosak, mint az emberek. Mindenki ünnepel — gon­dolta Dittke és tovább für­készte a szemközti magas épület ablakait Innen az ötö­dik emeletről csodás a kilátás. Milyen nagyszerű karácsonyi ajándék ez az új lakás. Szinte nem is igaz, hogy megkapták. No, persze rá is szenvedtek, annyi szent. Szegény öcsi mennyit kilincselt miatta. De végül is Tomi bácsinak, az edzőjének köszönheti, az ver­te ki a balhét a vállalatnál. Jogosan, mert öcsire olyan szükség van a csapatnák mint egy falat kenyérre. A hó ismét megeredt és a nagy, kövér pelyhek rátapad­tak Dittke frissen lakkozott hajára és csupasz nyakára. Becsukta az ablakot. öcsi most biztosan veszekedne, hogy „a te állapotodban nem tesz jót ez a merész szellőzte­tés”, de hát 6 most nincs itt­hon. Furcsa ötlet volt a srá­coktól ez a karácsonyesti ösz- szeröffenés. Biztosan megint Tomi bácsi agyai ta ki az egé­szet. Hiszen ő, a megrögzött agglegény megteheti, de... — A, hülyeség! Persze, hogy a többiek is elmentek. Az öreggel nem ajánlatos ellen­kezni Öcsi meg most amúgy is sokat köszönhet neki. Leült a tükör elé és felfris­sítette a szempilláit. Rettene­tes, hogy miilyen pocsék ez a festék!... — De ha szilveszterre is ki­talál Öcsi valami hülyeséget, akkor balhé lesz. Pedig a múltkor már óvatosan elkezd­te, hogy mi lenne ha.. 1 De nem és nem! Ebbe nem me­gyek bele! Vagy együtt, vagy egyik se! Elvégre az a négy hónap még alig látszik. És különben is...! Bekapcsolta a televíziót. Karácsony az öregek szociális otthonában. Micsoda elcsé­pelt, érzelgős téma — gondol­ta bosszúsan. Az anyám ilyenkor mindig krokodil­könnyeket potyogtat és hajto­gatja, hogy .majd ha én is!” Hülyeség. Miért kell az ott­honiakra gondolni. Eljöttem és vége. ök akarták, hogy így jöjjek el. Ki nem állhatták öcsit, mert focista. De ha én egyszer nem tudok nélküle élni Az apám vaskalapos el­méletei, meg a jótakaró anyai aggódás! Egy igazi szü­lőnek az a jó, ami a gyere­kének. Nekik az nem kellett. .. .Már több mint egy éve. Az esküvőn csak az öcsi szü­lei voltak ott, no meg az el­maradhatatlan haverok a csa­patból Rongy egy érzés volt, de elmúlt. Amikor otthon a gyűrűt meglátták az ujja- mon, pillanatnyi robbanni készülő csend után apám ha­tározottan az ajtóra mutatott. És én eljöttem. Másnap már kerestek telefonon az üzem­ben, de letettem a kagylót. Úgysem tudtunk volna zöld­ágra vergődni, öcsi szülei mo­dern emberek Két hétig ná­luk laktam, aztán az esküvő után Tomi bácsihoz költöz­tünk. Anyám egyszer feljött és a zsúfolt szoba láttán el­kezdett siránkozni. De én megmondtam neki, hogy ed­dig se kellett a segítsége, meg ezután se kérem. Akkor me­gint sírt. Utálom, ha sírnak.» A televízióban véget ért az adás. Dittke sálat csavart a nyakára és ismét kinyitotta az ablakot. Az utca már hal­ványabb, komorabb volt. Az ablakok egymás után. sötéted­tek él és ő is hirtelen nagyon egyedül érezte magát. Hol le­het ilyen sokáig! Igazán siet­hetne, ... elvégre mégis csak karácsony este van. Nem is vacsorázott meg, pedig... Éles csengőszó hasított vé­gig a lakáson. Dittke gyorsan ledobta nyakából a sálat és a tükör elé ugrott. Minden rend­ben. — Azonnal nyitom, drá­gám! Meghökkent, amikor az aj­tóban. öcsi helyett Vargáné, a szemközti lakó állt: — Ne haragudjon, hogy ilyen későn, de láttam, hogy még világos van. Az édesany­ja küldi — nyomta Dittke ke­zébe a kis csomagot. Még dél­után elhozta, de nem voltak itthon. Panaszkodott, hogy hát a lába, meg ez a sok lép­cső, ugye. Mutattam neki a lakást, mondtam, hogy a ma­guké is ilyen ... — Köszönöm Varga néni, Igazán kedves magától — és már csukta is be az ajtót. Ez a vénasszony akár reggelig is nyomná a sódert. — Anyám biztosan kíváncsi volt az új lakásra. Talán jobb is, hogy nem talált itthon. Megint sírt volna. Miközben a kis csomag összegubancolódott kék sza­lagját bogozgatta, valami megmagyarázhatatlan meleg­ség öntötte el. Karácsonyi ajándék. Milyen furcsa. Anyám mindig külön összekö­tözi a csomagokat, hogy fo­kozza a kíváncsiságot és az izgalmat, öcsitől most nem kapott ajándékot. „Majd *r zsoldosztás után!” — mondta. „Nem akarom elanrózni a nagy meglepetést!” Igaza van. Hiszen most minden fillért elnyel az új lakás. De azért­A kis csomagból egy hal­ványkék nylon hálóing meg egy doboz konyakosmeggy került elő. A kedvenc színem! — gondolta boldogan és már repült is a tükör elé a kék hálóinggél. Drága Lehetett. Aztán hirtelen elkomorodott. Nem szabad elfogadnom! Hi­szen én semmit... nem gon­doltam, .. .nem érdemiem meg. Erre csak az apám ad­hatta a pénzt, hiszen az anyám nem dolgozik. És ha ő adta, akkor már nem harag­szik. Meg kell őket látogatni. Igen. Még az ünnepekben rásze­dem öcsit, hogy menjünk eL Elvégre nem haragóskodha- tunk örökké. Ismét az órára nézett, aztán idegesen az ablakhoz sietett. A hó már befedte az esti lábnyomokat és az éjszaka bé­kés, fehér csendbe burkolta a várost. — Mi van vele? Miért nem jön? Homályosan még látta a szemközti ablakban pislákoló karácsonyfaégőket, aztán sű­rűsödő könnyei mindent el­takartak. Az óra éjjeli egyet mutatott. G. Horváth Mária

Next

/
Thumbnails
Contents