Nógrád. 1972. november (28. évfolyam. 258-282. szám)
1972-11-12 / 267. szám
K I B I C Akócz László; Régi mozdulatok HAT A MENYE kenyerére »Borul? Keserves kenyér az ember gyerekének kenyere. Hát még a menyéé. Az idegen. Hamar odamondja, hogy a vénember büdös. És nemcsak a pipájára gondol. Az öreg Józsinak, hetek óta az járt az eszébe. De valamit nem tudott feledni a lányának. Nem öt bántotta meg, hanem halálos ágyán az öregasszonyt. Az szegény elment, de itthagyta a hántást, s ez elől menekül az öreg. Mindenáron szeretetházba akart menni, mert minden öreg azt hiszi, az a megváltás. Ott nem hánynak a szemére semmit. A fia városi ember lett és nevetett, amikor mondta neki, hogy ő elmegy az öregek házába. — Megy a fenéket. Jön hozzánk. Lacival elfér egy szobában. Úgyis csak este van otthon a gyerek. Egyedül lesz, azt teszi, amit akar. — Igen. igen — válaszolta ő, de húzta az időt a készülődéssel, mert félt a menyétől, meg attól az istenverte várostól. Egy nyomorult kispad sincs a ház előtt, ahová leülhetne az ember. De nem volt mit tenni, készülni kellett. Talán jobb lesz ott. Legalább a falut se látja. A falut, ahol született és ahonnét lassacskán kikopott. Mert kikopott, ezt nagyon érezte. Nem hívja senki. még a munkájára se nagyon tartanak igényt. Ha a nagy dologidő jön, akkor igen, de máskor csak teng- leng az öregember. Ha nem is így van egészen, de, így érzi. Készülj hát. A régi szekér ott áll a szín alatt, csak lovat kell hozzá kérni a termelőszövetkezetből, aztán elindulni, hátra se nézni. Menni, mint ifjú korában katonának ment. Akkor úgy érezte, hogy a semmibe megy. Most is úgy érzi. — Apám, hétfőn aztán jövünk. A sógor kér lovat, de arra pakoljon össze. Bútor nem kell, csak ami kedves magának, azt hozza. — Ami kedves? — Ez motoszkált egész héten, a fejében. S lassan hordiogatott ezt is. azt is. Egy ásót, egy bográcsot, egy régi szolgaiét, egy darab láncot az istállóból. Hogy minek a tehénlánc? Azt maga sem tudta, de odatette a kocsira. Pénteken este kiásta a ház elől a kis padot. Lopva tette a szekérre, mintha más tüntette volna el. Egy batyuba ágyneműt kötött, egy másikba a ruháit rakta össze, vasárnapra minden készen volt. Nem aludt egész éjjel. Eljött a reggel, s megjött a fia. — Készen van Apám? — Ö nem nézett rá, a szoba sarkát nézte. A képeket a falon, amelyekből ugyan egy párat elcsomagolt, de a helyek ott árulkodtak, s visz- szaképzelte őket. — No menjünk. — Felállt, kilopód- zott a házból, mintha menekülne. Nem akarta látni a lányát. Erzsi ugyan szipogott, de nem szólt. Jobb ha az öreg elmegy, az volt ebben 8 szipogásban. — Na üljön fel Apám, — mondta a vő. Az öreg kinyitotta a hátsó udvarajtót. — Fickó — szólt a kutyának. Az rohant, majd leverte lábáról. Megölelgette, aztán nyitva hagyta a kaput. Elindult a szekér. A kutya a két hátsó kerék közé állt és minden hiába volt, nem tudták visszahívni. A falu végéig a vő csak szólongat- ta a kutyát, de nem szállt le. Ott aztán leugrott és az ostorral kergetni kezdte. Eltűnt a kutya. De, mikor újra elindult a szekér, megint ott volt. Megint megálltak. Kiabálás, fenyegetés, a kutya eltűnt. — Na, talán hazament. — mondta a vő. de két perc múlva a kutya megint a szekér alatt volt. A fiatalember újra kergette volna, de az öreg rászólt. — Majd hazahozod. Visza- jön a szekér alatt. — Ebben megnyugodtak. A temető mellett mentek. Az öreg a kalapja széle alól pillantott a mama sír.ia felé. A harmadik utcában a második. A harmadik, az üres hely, az meg az övé. Az az aligbar- nult fejfa a mamáé. Valamit mondott magában. Tán búcsúzott. Mentek tovább és a kútya baktatott a szekér alatt. A FICKÓ. Azt mondják — gondolta —, hogy a kutya nem érez. csak ösztöne van. Lehet. De jó ösztöne van, hál’ Istennek. Pedig szegény egyszer már búskomor volt Akkor, amikor a ház elé yirágoskertet kellett csinálni, s kerítést húzni, hogy a tyúkok ki ne kaparják a virágot. Szegény kutya akkor elszomorodott, mert az öregasszony szeszélyének engedve, ő elvette tőle a hivatalt. Jó kutya volt a Fickó. Saroktól sarokig mindenkit megugatott. Ez volt a dolga. De amikor még egy kerítés lett, mit tehetett szegény? Egy darabig ugatott, de mi haszna, hiszen az idegen szaga alig jutott el az orráig. Tíz méter volt a két kerítés között! Ezen gondolkodott az öreg és hátra-hátta pillantott, hogy. jön-e a kutya. Fickó leszegett fejjel poroszkált a két hátsó kerék között. Beértek a városba. A kutya nem mozdult a kerekek közül, idegesebb lett. Megmegugatott egy-egy autót.' no meg a kutyákat Odaértek a házhoz. A kutya ült a kerekek között. Nézte amint lepakolnak. Amikor az öreg a ház előtti kispadot is ledobta, a foga közt füttyén tett — Tűnj el Fickó — súgta és reménykedett. A kutya figyelt, ő bement a házba. — Szegény jószág— gondolta. — Pár perc múlva a két fiatalember búcsúzkodott, a ház előtt. A kutya sehol. A vő füttyögött. A másik megnyugtatta. — Tudja az utat hazafelé, biztosan elment. A szekér elindult, a vő nézte az utat is, hátra-hát- ra pillantott de a kutya sehol. Tán egy óra is eltelt, amikor megkaparták az ajtót. A fiatalember nézett ki, a résen Fickó beosont. — Isten verte dögje, ei meg itt van? — S dobta volna ki, de a kutya már az öreg szobájában az ágy alatt kuksolt — Hagyjad — mondta a papa. úgy tett. mintha nem nagyon érdekelné, de a szíve megtelt boldogsággal —, mégis csak lesz valakije — gondolta. Jaj. apám, mit szól az asszony? — Majd haza viszik, ne törődj vele. Addig meg kinn alszik a padlásfeljáróban. Innét felfelé már úgyis csak odavezet az út. Két hét is eltelt, amikor jött a vő. nagy zaj volt az öreg szobájában, mert az öreg nemcsak egyedül volt nyugdíjas a házban. Akadt még kettő, s kártyáztak. Alacsony volt az asztal és kényelmetlen, de ütötték a lapot. Amikor a vő belépett, a kutya elhúzódott, de az öreg rászólt. — Ne félj Fickó. — A kutya érezte a védelmet, visz- szaült. újra félrebillentette a fejét, s csak szemével kísérte a lap járását. Látszólag azt nézte, de minden idegszálával a vöt figyelte. — Hoztam egy zsákot, hogy elvigyem. Mi a fenének ez itt? — Az öreg felnézett, megállt a kezében a lap. — Hagyjad — mondta könyörögve, — nem látod, hogy dolga van? — Egy városi lakásban egy falusi kutyának mi dolga lehet? — NEM LATOD, hogy ő a kibic? — Mondta az öreg és lecsapta a lapot, besöpörte az ütést. A kutya egy halkat vakkantott. A vő állt egy darabig, majd egy lépést tett. A kutya morgott, az ágy alá húzódott. ^ — Nagy bolond maga, Édesapám! H. Szabó József SÁRKÖZI GYÖRGY: Jaj annak, aki egyedül marad Jaj annak aki egyedül maradi A villámtépte, kormosodon fán Nem vernek fészket boldog madarak. Egy ága még fölnyúl a semmibe, De csak haragos, búgó darazsak Gyűjtik vad mézük üszkös sebeibe. Jaj annak, aki egyedül marad! Üres odvakat őriz s titkos sírását Nem hallják, csak vén szarvasbogarak. Űj viharokhoz többé nincs köze, Tompán sóhajt, ha mellbecsapja a Kölyök szelek érdes, hűvös keze. S végsőt recsegve, mint hasadt faág. Melynek aszott lombja barnán csörög, A porba, ejti fájó homlokát. Senki nem mondta, hogy a Szeri-majorba is elmenjek. A tavasszal megroggyant tehénistállót valami szedett-ve- dett tsz-brigád igazgatta ; az efféle munkához meg aligha kell megyei ellenőr. De hiába, amikor a sárfoltos jelzőtáblát megláttam, és a huszonhatos kilométerkő is a szemembe tűnt, nem tudtam mást mondani csak azt, hogy jobbra: megnézzük még azokat a mal- terozókat is! A sofőr megránduló arcával nem törődtem, a kerekek ingerült pattogása is valahonnan messziről ért a fülemig. Gyerekmódra az ablakhoz húzódtam, és úgy figyeltem. Igen, a biciklicsapás éppen olyan keskeny, és fényes volt, mint akkor. A nyárfák sem sokat változtak; hegyüket vesztett, száraz ágaik szomorúan böktek az égre. A csor- dakút vályúját is ugyanaz a fűrészbak tartotta, csak a keresztpántot szakította le róla valami vihar, vagy tépték le a gyerekek. Meggyötört, agyonhasznált volt az út; sárgák, porosak az árokpart füvei. Hiába az a húsz év, arrafelé minden olyan volt mint régen. Félúton járhattunk, amikor egy fácán elénk ugrott. A sofőrnek fékeznie kellett. Míg a tovacserregő állatot figyeltem, arra a régi futásunkra gondoltam, amikor biciklit, táskát ott, az úton hagyva rohantunk egy akkora formájú szárnyas után. Boda öcsi csörtetett a legtovább utána. Vajon mi lett Boda Öcsiből? Egy pillanatra szemembe tűnt a csatorna hídja —■ annak a deszkájából sem nőtt még ki az a régen letört darab —, majd egy hirtelen kanyar után szóltam, hogy álljon meg a kocsi. A sofőr azonnal a kormányra dőlt, s éppen csak mordult egyet, amikor hallotta, hogy egy jó óra múlva indulunk tovább. A dühös hang miatt nem idegeskedtem; inkább azon tűnődtem, hogy induljak neki ennek az utoljára diákszemmel látott világnak. A legjobb lesz — gondoltam —, ha a régi intézőlakásnál kezdem. Onnan nyugodtan nézelődhetek, és különben is, abban az irodának kinevezett előszobában írtak fel a segédmunkások listájára. Összefogtam a karom, és lassan, ide-oda tekintgetve megindultam a deszkatornácos ház felé. Aztán felültem a kőlépcső legfelső fokára, és onnan vettem sorba a régi majorból átalakított tehenészet épületeit. Ez itt, jobbra mindjárt — gondoltam —, a takarmányraktár. Annak az ajtaja mögött leplezte le titkos cigaret- tázásainkat a micisapkás igazgató. Amott, feljebb a kisebbik istálló, ahol reggelenkint friss tejet adott Ica, a copfos fejőlány. Istenem, Ica! Vajon £#0 aCiß miféle utakat járt be szép, hosszú lábain? Itt, szemben a vasajtós mázsaház, ahol esténként egymásnak adogatták a cémagurigás kulcsot a fiatalabb kőművesek... Aztán a nagyobbik istálló, aminek a falát most kenegetik, majd a góré, amelynek könnyen mozduló lécei mögül mindenki kikaparhatta a maga pár zsák kukoricáját. Néhány ház a mindig sáros udvar körül, egy-két bokor, elpusztíthatatlan fa; egy biztos határú, örökös birodalom, aminek húsz év... Mit változtatott itt az a húsz év... Rágyújtottam. A gyufa füstje a vacsorafőzés régi lángjait juttatta eszembe, meg az élükre állított téglákat, amelyek vállain egy kis bográcsban Totyogott a lebbencsleves. Az a szélárnyékos zug, ott, a nagyobbik istálló mögött, ahol estéről estére felszálltak az otthoni illatok.,. Vajon füstös-e még az ablak vasrácsa? Vajon most is ott főzőcskéznek az emberek? Szívtam egy mélyet, aztán felálltam, és nyugodt, sétálós léptekkel lekanyarodtam a széles kőépület mögé. A vasrács füstös volt, és a megperzselt fűcsomók között is ott feketéllett néhány elszenesedett fadarab. Igen, itt minden a régi — gondoltam. Nem változtak sem az épületek, sem a fák, sem a szokások ... És hirtelen úgy éreztem, hogy belőlem sem csinált negyven felé ballagó férfit az a sebesen elszállt húsz év. Könnyű mozdulatokkal visszamentem a majorudvarra, hogy az ott hajladozók munkáját is megnézzem. Az istálló vedlett falát két legényforma fiú foltozgatta. Az egyik odafent az állványon csapta, simította a maltert, a másik meg nagy locs- csantásokkal odalentről dobálta fel neki az anyagot. — Csinálgatják? — Csinálgatjuk. Odahúzódtam az eresz alá, hogy az ismerős mozdulatokat még közelebbről lássam. Előbb felfelé figyeltem. Egy merítés a vaspántos deszkaládába, aztán egy lendítés, a csuklónak egy ügyes perdülé- se, és a szürke massza máris ott tapad a falon. Gyors simítás, majd újra megmerülhet a rövid nyelű kőművesszerszám, a fángli... Aztán az állvány tövébe néztem. Figyeltem a hosszú rúdra szerelt rakodóedény buggyanását, majd éreztem, hogyan lendül, csavarodik a nyele, megtéve azt a furcsa, kettős mozdulatot. Igen, ez ennek a mestersége! Egyetlen merítéssel megtelik, majd egyetlen rántással felemelkedik, és kifordul a cserpák ... Egyszer, kétszer, tízszer, százszor egymás után. A maltero- zó kőműves kívánsága szerint. Azt, hogy a karom ütemes mozgását előbb megmosolyogja, majd ki is neveti a két fiú, zavarodottan vettem észre. Odébbhúzódtam, de aztán megint visszasétáltam az állvány tövébe. Ügy éreztem, hogy újra szólnom kell: — Valamikor én is csináltam: ezt a rakodást csináltam én is ... Azok ott ketten rám néztek, majd csinálták a dolgukat tovább. Kivártam egy csobbanást, aztán folytattam: • — Húsz éve csináltam; éppen itt, ahol most maguk ... Aki odafönt csapkodott, az egyenesítette ki a derekát először. — Félállásban? A másik vakkantva fölnevetett. — Diákkoromban csináltam. Egy egész hónapig, napi tíz órán át! Újra dolgoztak. Kivártam, amíg megnyugodnak a szerszámok. — Az ott, magánál a fángli; ez meg itt, lent a cserpák! Tudom’ A cserpák volt a legtöbbet a kezemben! Sokszor raktam vele a maltert ennél magasabbra is. Téglát tettem a lábam alá, és úgy lyújtózkodtam __ — Most nem akar nyújtózkodni ? Kuncogva mondta, de a karom már mozdult is. Hogy miképp merítettem, és a teli szerszámmal miképp lendült neki a karom? Erre már nemigen emlékszem. Csak azt tudom; megállíthatatlan, visszafoghatatlan volt az a re- pités... Hogy a cserpák tényleg a szükséges magasságig jusson, és ott egy gyors perdítés után a tartalmát az utolsó cseppig a ládába dobja, még löktem is egyet a csomós nyélen.' A szerszám ettől megbillent; s mielőtt teljesen felért volna, fejével nekikoccant az odafent várakozó láda szélének. A malter félig a szélső pallóra, félig visza, a földre hullott. Ha nem ugróm el, cipőm, nadrágom piszkos lesz. A másik kettő hangját nekiszabadítva nevetett. — Megy ez még magának — mondta az odalent dülöngélő egy csendesebb pillanatában. Ha erősebben fogom magam, akkor még visszaléphettem volna. Tettem is egy mozdulatot hátra, de akkor megint a szemembe tűnt az állvány alá dobott cserpák, s a karomban is ott éreztem a régi mozdulatot. A szerszámért kellett nyúlnom. A második lendítésem mélyebbről, több erővel indult: fellep tartó íve így tisztábbra sikerült. Tisztábbra, de a szükségesnél magasabbra: a kelleténél később, a láda fölött fordult ki a szerszám. A malter újra szétfröccsent. Most már az ingemre, cipőmre is jutott belőle. Az állványba kapaszkodtam, és úgy hallgattam, miként vet még nagyobb hullámokat az imént kitört nevetés. A sértő hangoknak ez a csapkodása? Hogyan is magyarázhatnám meg, ml vitt rá, hogy megint próbálkozzam? Egy tisztább pillanatomban úgy határoztam, hogy most is nagyot lendítek, de majd gyorsabban fogom visz- sza, és erősebben perdítem meg a nyelet... Ez a tervezett mozdulatom talán sikerült volna, ha az előbbi helyen állok. Időközben azonban beljebb léptem, és amikor felcsaptam a szerszámot, az teljes erővel nekivágódott a szélső pallónak. A malter nagy foltokban ült meg az arcomon, az Ingemen... A vihogás újabb futamait már nagyon messziről hallottam. A szerszámnyélre támaszkodva előbb az intézőlakás feljáróját néztem, ahonnan először tűnt a szemembe ez az udvamyi maradandó- ság; aztán a mázsaház vasajtaját, amelyen nem nőtt, és nem is fogyott meg az a kocka formájú rozsdafolt; majd a járda sáros tégláit, amelyek ugyanúgy sorakoztak egy furcsa minta szabályai szerint, mint húsz éve, harminc éve, negyven éve. A feljáró marad, a rozsdafolt marad, a járda téglái is maradnak. Meg a bicikliút fénye is, meg a vályútartó fü- részbak is, meg a kormos téglák is... Csak az emberek tűnnek el; az emberek, meg a mozdulatok. Igen, a mozdulatok. A cserpákos fiú újra kuncogni kezdett, s valami olyasmit mondott, hogy órabér nélkül is milyen jól besegít ez a pasas. Nem ez a megjegyzése, és nem is a ráfelelő újabb vihogás bő§zített fel, hanem a szerszám gazdájának kifordult arca; az a görcsös, rángatózó, igazi vonásaira már miben sem emlékeztető tekintet. A túlizzított szem szikrázott előttem, amikor óira telecsaptam a cserpákot, és a megnyúlt, formáját vesztett szájat láttam, amikor elkezdtem a maltert hányni. A két fiú kiabálására a sofőr. fogott le végül, aki aztán még hetekig mesélte a garázsban, hogy a Szeri-malőr udvarán micsoda balhéba keveredett az a különben hulla nyugi Székely. Az a hulla nyugi Székely, akit minden megvárt, ott. NÓGRÁD — 1972. november 12., vasárnap 9
