Nógrád. 1972. november (28. évfolyam. 258-282. szám)

1972-11-06 / 263. szám

Valentyin Katajev: Széttört élet, avagy Oberon varázskürtje (Részlet az író közeljövőben megjelenő életrajzi regényéből) A fuvaros A lovak féltek még a g óz­ni ozdonytól, az úthengertől, az első gépkocsiktól. Megbokro­sodtak, felborították a kocsit, összetaposták az utast, veszé­lyeztették a járókelőket. A megvadult ló a város ut­cáin — rémes látvány volt... Először az ismerős, éles síp­szó jutott el hozzám az út­hengertől, mely éppen a Ba­zár és a Francia bulvár ke­reszteződéséhez érve, csattog- va-csörömpölve görgette szé­les és hosszú hengerét az új utca teljes szélességében, egyenlő rétegekben szétterített murván. A csörömpölésbe-pöfögésbe hirtelen meghatározhatatlanul félelmetes hangok vegyültek: fülszaggató, keverves lónye­rítés, rohanó emberek kiálto­zása, járdának ütköző kocsi széttört csattanása, tomboló ógaskodó-viaszahulló paták azaggatott csapódása. Az elfehérült arcú, szélfútta azoknyájú mama és a rémült szemű szakácsnő után kisza­ladtam a bádoggal vont er­kélyre, amely egészen alacso­nyan függött az utca fölött, ahol valami szörnyűség tör­tént. Sapkáját a fejére szorítva, futva közelített egy rendőr. Két fehér köténye« férfi, fém számtáblával a mellén, igye­kezett megfékezni a megvadult lovakat Olyan kicsi voltam, hogy nem láttam az utcára a korlát fölött. A mama és a szakács­nő között állva, szoknyájukat félrehúzva néztem le a rács szépen hajlított ábráin át, s a látvány egy életre megder- mesztette a szívemet: ... a megvadult ló vérben forgó, kan csal szemekkel vág­tatott, maga után hurcolva- rángatva a tört kerekű ko­csit, a bakról lezuhant, kan­társzárba gabalyodott fuva­rost — égy posztóködmönös, összetört arcú muzsikot, kitört fogakkal, véráztatta rőt sza­kállal, vörös szalagot hagyva az úttesten, mintha egy széles mazolóeesetet húztak volna végig a burkolaton. A vér tiszta volt, mint az olaj festék, csillogott a napfényben és a fuvaros kantárszárba hurkoló- dott testét beerezték az akác csipkeárnyai, a szeme nyitva volt, de már mozdulatlan, tü- köresillogású... Akkor láttam először olyan embert, aki nem természetes halállal halt meg. Ma is előt­tem van a kantárba pólyáló- dott halott, kék vattakabátban elhurcolva az erkélyünk alatt, a szomszédos ház, majd a sar­ki raktár előtt, mely körül az utcán faszénnel telt zsákok sorakoztak. A halott fuvaros képe külö­nös erővel tört az emlékeze­tembe a román fronton, 1917- ben, a Kárpátok előhegységé­ben egy völgyön átkelve, haj­nalban, a harc kezdetén, ked­ves hűvösség ölelt át, az első vonalat már teljes hosszában dörgés borította, az alacsony hegyek karéja mögött lángol­tak az ellenséges tüzérség tor- kolattüzei. a front fölött oda- vissza húztak a repülőgépek — a németeké és a mi bom­bázóink, felderítőink. Arra tö­rekedtünk, hogy minél gyor­sabban elérjük a kiindulási pontot, fagyökereken, bokro­sokon át botladoztunk-törtünk előre és hirtelen észrevettem a katonák furcsa, mozdulatlan csoportját — ki ült, ki feküdt a friss földtölcsér körül. Bi­zonnyal ugyanazon céllal men­tek előttünk, mint mi, mígnem a völgyben közéjük vágódott a német lövedék. . .. úgy maradtak azon a he­lyen természetes, vagy termé­szetellenes helyzetbe mereved­ve. mint a köpenybe öltözte­tett, nyugodt, békés viaszba­bák, s csupán az átlyuggatott, fekete foltos köpenyek árul­kodtak arról, hogy itt a pil­lanat tragédiája játszódott le. Különösen egy idősebb ka­tona maradt az emlékezetem­ben — új köpenyét tekintve valószínűleg népfölkelő volt — a feje, mintha vörös sárgolyó­vá változott volna, amit vör- henyes szakállmaradék díszí­tett, s a piros szín árnyalatai játszottak rajta, mint a festék mintái. Mellette rendszerető kézzel lefektetve nyugodott a szilánk marta oldalzsák. S ab­ban a pillanatban, mint egy vászon, szemem elé ereszke­dett távoli gyermekkoromból a Bazár utcai kép, a rőt sza- kállú fuvaros kantárba fonó­dott figurája, amint maga után vonszolva alattunk vág­tatott tova a megvadult állat, bandzsán, minden irányba do­bálva a szinte csak rajzban érzékeltethetően eszelős tekin­tetét az üldözők kiáltozása, az általános rémület, a rendőrök füttyögései, s a nyugodtan dolgozó masina mindettől kü­lönváló sajátos zaja közepette. Oberon varázskürtje Akikor még járták a piaco­kat és hetivásárokat, szőttes lenvászonba burkolt kosaruk­kal az olcsó és szerény kiadá­sú dalosfüzeteket, könyvecs­kéket árusító, úgynevezett vándorkereskedőik. Alighogy a saját erőmből megtanultam olvasni, apai nagyanyám vett nekem a pia­ci vándorkereskedőnél két egykopejleás könyvecskét, vagyis „ponyvát”. ... azt hiszem, szegény öreg el sem tudta képzelni, hogy a városban könyvesbolt is van... Az egyik könyv valahogy teljesen az emlékezetem peri­fériájára szorult, mintha nem is lett volna, pedig tudom, hogy volt, sőt azt is, hogy szép, színes ábra díszítette a fede­lét. A másik könyv címe ez volt: „Oberon varázskürtje” — fényes színekkel nyomott, ra­gadós borítója valamiféle ki­rályt, vagy lovagot, talán egy varázslót ábrázolt egy gazda­gon felcicomázott ló hátán, mesebeli erdő közepén: A lovas aranyláncon füg­gő, csavart vadáeakürtöt emelt gesztenyeszakállába rejtőző ajkához, s én hallani véltem a szétguruló rézhangot, mely akkor nemcsak a rajzolt páf­rány- és gyöngyvirágerdőt töltötte be csodálatos muzsiká­val, hanem a mi Bazár ut­cánkat is. Később apránként, a betűk­ből szótagokat, majd szavakat formálva elolvastam a köny­vet, de a tartalma meg sem közelítette a borító ábrájának a hatását. Ma már nem is em­lékezem a rossz papírra nyo­mott szürke betűs szövegre, de egész életemre emlékül maradt a cím: „Oberon varázskürtje.” És a fényes kép a borítóla­pon eygszerre a művészetet testesítette meg bennem, ami­ről még fogalmaim se voltak. S nem kisebb erővel csapó­dott ehhez a birtoklás érzése: hiszen e könyvecske már hoz­zám tartozott, saját tulajdo­nom lett, s elrejtettem a ván­kosom alá, álmomban is érez­ve a nyomdatermék szagát, a kis, falusi öregasszony, apai nagyanyám környezetének áporodott, régies, gyapjúillatá­val keveredve, aki maga sem tudva hogyan és miért, nekem ajándékozta e szavakat: „Oberon varázskürtje”. ... lehet, hogy ébredezett ' bennem a költő. Széttört élet? Most. felidézve a mesebelien távoli időt — valamely okból így él bennem — világosan látok minden részletet: a fa hatalmas koronáját, vibráló levelek tömegét, mely úgy függött felettem, mint a felhő, remegve-úszva a száraz sztyeppel szélben, több rétegű élő árnyékot vetve körém az égető és kápráztató déli nap sugárözönébem, amely inkább fehérnek, vagy talán porosnak tűnt, s ceípős fájdalmat dobott a szembe, ezüstösen csillogtat­va a Bug zavaros vizét, de még a zöld hínárral lepett agg malomkereket is, amely az örökösen csorduló fehér vízsugárban lustán hanyatlott a rémisztő, sötét, majdnem fe­kete varázsörvénybe. .. .mindez egy meghatározott része volt az egykori orosz birodalomnak, a sztyeppé* dél, Novorosszijszk, amely mór a Krímmel, a Fekete-tengerrel, Besszarábiával, Akkerman vá­rosával ölelkezik, ahonnan — úgy tűnt nekem — mint a nyitott sütőkemencéből, árad az izzó tőrök levegő, ,, .Valahol Itt a közelber volt Nyikolajev város, Trihat falu — az állomás, ahonnan ideérkeztünk — és az a kikö. tő, ahonnan némi idő múlva hajóra szállván, haza kellett térnünk Odesszába Az idő széttörte az emlékei­met, mint a márvány sírtáb­lát, megfosztotta őket kapcso­latuktól és sorrenddiségüktól, ám megőrizte az elpusztítha­tatlan részleteket, mint az aranyozott betűk a hajdani ember nevét... ... A széttört élet hasonmá­sa. A nem morálisan, hanem fizikailag „darabokra” törté, a megsemmisítés ée teremtés örökkön működő törvénye szerint. Ügy lehet, ez legin­kább a bizánci mozaikhoz ha­sonlatos, amit sok esztendővel később láttam Kijevben. és Konstantinápolyban, ahol az emberek, a tárgyak, az angya­lok, a szentek és a teljes aranybamán csillogó háttér, melyen ábrázolták őket — mindez mesterien kirakott kockák keretét képezi, foglala­tát a különös, üvegszerű tö­megnek, a legkülönbözőbb színhatásoknak, lazurkőnek, kárminnak, cukorfehér már­ványnak, fényeszöld rézkarbo­nátnak, krómnak és sok egyéb­nek. .. .. .Lehet, hogy az apróra tört kockák, fényteli mozaik­kövek hasonlóságából állt öez- sze az életem nehéz, sok színű táblája Is minden festői rész­letével, előbb 6zínes, üvegsze­rű kockákká alakítva, majd fegyelmezett képbe egyesítve az idő törte, formája vesztett részecskéket, hogy újra egyet­lenné, gyönyörű egésszé vál­jék. .. ...Lehet: Széttört élet? Mo­zaik? Dér Iván fordítása ILLYÉS GYULA: Dózsa György beszéde a ceglédi piacon Ha a nemes útra indul, ha megtér a hosszú útról, mikor elmegy, mikor megjön, sír a paraszt kint a földön. Ha a nemes lakomázik, ugrál, vígan, parolázik, lódít serleget a falra, a paraszt jajdut föl arra. He a nemes szomorkodik, halálról ha gondolkodik, térdre zöttyen, úgy bókolgat, klastromot rak a papoknak, a kát búsul, akár vidul, lány után, ha kukurikul, kezesiti kösöntyűkkel, fizetni a parasztnak kell. Ha böjtöl, ha házasodik, ha beteg, ha szaporodik, nyaka közé a parasztnak újra új adót akaszinak. Még akkora, mint az arasz, nyögi terhét már a paraszt, ér alig tizenkét tavaszt érzi ustorát a paraszt. Ha a birtokán tanyázik, lovat ugrat, agarászik, míg csak a föld hátán lépdel, rajtunk jár sok háznépével. Átkot hoz még halotton is, lopó, csaló, rabló, hamis, fejére ha száll malaszt is, a paraszt fizeti azt is. Kis sorsomból magas polcra léptem én világos dombra, szertenéztem, hogy ott álltam, mást se láttam a világban. Nyílott szájunk jajpanaszra? dögölj, rúgtak a parasztba, korbács pattant, a torokba rekedt a szó, fojtogatva. Na, nem értjük a beszédet! Elég is ennyi testvérek, balta, csép, már hadarólap magyarázza igazukat. Vérszopó dög, elég ennyi, farkasféreg valamenyi, testvéreim, — hajiokát is, szélbe szórjuk a porát is! Segél Krisztus minketI Elképzelem, Így szólt, s nagy bajszát törölve, néz a futó égre, majd a zajló földre. Homlokán a harag rőt koszorújával s szinte tántorogva nehéz igazával indul Temesvárra süllyedni jeltelen’ szörnyű mocsaradba, magyar történelemi S mint egy barát Irta harcairól szólván: nyomában ott tolong százhúszezer sátán. A fék halkan megcsikor- dult, az abroncsok megszisz- szentek az aszfalon, s a kocsi megállt az út szélén. A fiú alig száz méternyire ácsorgott, egy ökör mellett. Amint a kocsi vezetője ki­szállt, 6 is közelebb lépdelt. — jó napot... — köszönt már távolról, s mikor odaért, megállt a kocsi mellett. — Kipukkadt a gumija T-- Az egyik...mondta a férfi. Nadrágja zsebéből pipát húzott elő és fogai közé dugta. — És most kicseréli? — Muszáj... — szólt a fér­fi. — Segíthetek. A férfi azt felelte, hogy egyedül Is meg tudja csinál­ni. Nem szerette, ha lábat- lankodtak körülötte. Felnyi­totta a csomagteret, emelőt és szerszámosládát vett elő. — Honnan való vagy? — kérdeze a fiút, miközben az emelőt szerelte. — Krumovoból — mondta a fiú. — Ott látszanak a há­zai. .. Azt is boldogan közölte vol­na, hogy Petyonak hívják, $ most megy a negyedik osztály­ba. De látta, hogy a férfi már a belsőt szereli. — Adja ide... A férfi szippantott egyet a pipáján. — Na jó, ha nagyon akarod. A fiú a pumpával és a bel­sővel leszaladt a patakhoz, amely az út mellett folyt. Felfújtatta a gumit, majd a vízbe mártotta. A parányi lyuknál buborékok keletkez­tek. Futott vissza a kocsihoz. — Itt van... — mutatta. — Addig rágyújtok, amíg megszárad. Rettenetes dohá­nyos vagyok! — Ml a foglalkozása? — Karmester... Láttái, már élő karmestert? — Láttam... Az iskolával egyszer voltunk az operában. De csak a hátát láttam min­dig. .. — Akkor most láthatsz elöl­ről Is. 8 NOGRAD - 1972. november 6., hétfő Csónakok a kikötőben (Orosz István rajza) A fiú lecsiszolta a gumit ée ráhelyezte a foltot. — Azt hiszem már Jó... — mondta egy idő múlva a fér­fi. A fiú ismét felfújtatta a gumit és ismét leszaladt ve­le a vízhez. — Jó! — kiáltotta, — Nem ereszt! A kereket felszerelték. — Hogy hívják? — Dzsekin.— mondta a karmester. — Már hallottam... — Ha egyszer az operába akarsz Jönni, jelentkezz ná­lam. Csak monddd azt, hogy Dzsakint keresed, beengednek. Elrakta az emelőt, a kulcso­kat és a ragasztót. — Már elmegy? — Elmegyünk.., — felelte. — Elmegyünk... ? — szólt be a kocsiba, ahol fiatal nő ült a hátsó ülésen, és egész idő alatt egyetlen szót sem szólt Most is csak bólintott. — 0 operaénekes... — ma­gyarázta a karmester. — Ki-1 mélí a hangját... Megtörött* a kezét, majd eldobta a kócot az útmenti árokba. — Ha Amerikában lennénk, négyszáz dollár büntetést kel- lene fizetnem! — Nevetett és beült a kocsiba. — A viszontlátásra! Egyszer találkoznunk kellene, hogy meglgyunk egy pohárka snap- szot! Az énekesnő összecsukta a könyvet, amelyet olvasott, a férfi beült a kocsiba, és ami­kor már messze jártak, a fiú visszament a jószághoz, amit őrzött. — Látod, megismerkedtem egy karmesterrel — mondta alig hallhatóan —, és most már te is tudod, hogy Ame­rikában négyszáz dollár bün­tetést fizetnek, ha az árokba dobják a szemetet... és az operaénekesnő vigyáz a hang­jára. .. Az ökör bólintott és tovább legelt, a fiú pedig lehevere- dett. Az égen fehér felhők húztak barázdákat. Minden mozgásban volt: az ég és a föld, s az országút, amelynek aszfaltján a teherautók, sze­mélykocsik, motorkerékpárok vad iramban rohantak tova. Mozgásban volt minden, mint az idő, amely mindig siet és oly gyorsan elfut felettünk. Még az a jó, hogy a zsebé­ben ott lapulnak a szögek, amelyek közül időnként egyet-egyet az útra dob... — gondolta. Bolgárból fordítóét»« Antalfy István

Next

/
Thumbnails
Contents