Nógrád. 1972. november (28. évfolyam. 258-282. szám)

1972-11-18 / 272. szám

Aőgrnd vendége volt Szemet szúr a csellengő Jó törzsállcmányra van szükség Lehet-e két forinttal több? Beszélgetés Horn Artúr professzorral A közelmúltban a szécsényi mezőgazdasági technikumban az állattenyésztő brigád veze­tők továbbképzési tanfolya­mán dr. Horn Artúr akadémi­kus tartott előadást. Horn professzor részt vett a kor­mány szarvasmarha-tenyész­tés jövedelmezőségének javí­tását célzó intézkedések elő­készítésében, az új szarvas- marhaprogram összeállításá­ban, kidolgozásában. Az elő­adás után beszélgetést foly­tattunk a neves szakember­rel. Professzor úr, hogyan ítéli meg az új programot? Mi­lyen jelentőséget tulajdonít a magyar mezőgazdaság fejlő­désében ennek a program­nak? — Óriási lépést jelent ez a magyar mezőgazdaságban. Je­lentősége hasonló a századfor­duló szarvasmarhaprogramjá­hoz, mikor a magyar szürké­ről rátértünk a szimentáli szarvasmarha tenyésztésére. A mostani programunk nem egy véletlen szüleménye, ha­nem egy tervszerű folyamat betetőzése. Gondoljunk csak az előző baromfi-, juh-, sertés­programokra. Mi tette szükségessé az új• program kidolgozását? — A magyar mezőgazda­ságnak is lépést kell tartani a fejlődéssel. Fel kell zárkóz­nunk a fejlett mezőgazdaság­gal rendelkező országokhoz. A kor kinőtte a mai szarvas­marha-tenyésztés formáit. Miben jelent újat a prog­ram? Részletezze ennek lé­nyegét. — Az alapgondolat a tej- és hústermelés növelése. Anélkül, hogy az állatállo­mányt növelnénk. A gazda­ságos termelés. Hogyan ér­hető ez el? Az állatállomány kicserélésével. Van-e ilyen törzsállomány? — Nagyon egyszerű, de na­gyon költséges dolog lenne külföldi állomány vásárlása. Annak idején nekünk kellett kikísérletezni a mi adottsá­gainknak legmegfelelőbb faj­tákat. Ez megtörtént. Több fajtát sikerült előállítani. Húsfajtát, éves szinten 5—6 ezer liter tejet adó teheneket, különböző százalékban a ket­tő keverékét. Nyugodtan mondhatom, hogy a legkülön­bözőbb igényeket ki tudjuk elégíteni. A program egyik sarkalatos pontja ugyanúgy, mint a századfordulón volt, új állomány kitenyésztése, mely a mai állattenyésztési technológia, a világpiacon je­lentkező árfolyamok mellett a leggazdaságosabban lehet tenyészteni. A programnak ez fontos része. A kutatóintéze­tek már kiváló eredményeket tudnak felmutatni. — A soron következő feladat, hogy a termelőszövetkezetek állami gazdaságok ismerjék el a program szükségességét, s mielőbb rátérjenek az új ál­lomány tenyésztésére. Egy-egy termelőszövetkezet szakemberei hogyan tudják az adottságokat figyelembe véve, a legmegfelelőbb fajtát kiválasztani? — Jelentős feladata van az állattenyésztési felügyelőség­nek. Megítélésem szerint a program gyakorlati megvaló­sításában a felelősség nagy ré­sze az ő vállukon nyugszik. A termelőszövetkezetek szak­emberei üljenek le a felügye­lőség dolgozóival, vegyék fi­gyelembe a szövetkezet adott­ságait, beszéljék meg, hogy az ő profiljuknak megfelelően milyen fajta tenyésztése a legalkalmasabb. A meglevő állatállomány le­cserélése nem kis dolog. Vár­ható-e a program végleges befejezéséig? — A kormány, és mi, a szakemberek tisztában va­gyunk azzal, hogy az első évek nagyobb anyagi befektetést igényelnek, s ez csak 3—4 év múlva valósulhat meg. Éppen ezért a program teljes meg­valósítása 8—10 évet igényel. Ennek ellenére az a vélemé­nyem, hogy az a szövetkezet, amely előbb fog hozzá, dup­lán nyer. A szövetkezetekben a meg­felelő szakember-ellátottságot a professzor úr biztosítva lát­ja? — Az új program sikere nem az állattenyésztők szak­mai hozzáállásán múlik. Ma már eljutottunk oda, hogy megfelelő szakemberek dol­goznak a szövetkezeteinkben. Magam részéről nagyobb je­lentőséget tulajdonítok az ál­latfelügyelőségnek, a termelő- szövetkezetek első számú ve­zetőinek. A közgazdasági tényezők milyen formában szabályoz­zák az új programot? — A cél a minőség emelé­se. A gazdaságosságot a mi­nőség javításával, nem pedig közgazdasági tényezők szabá­lyozásával kell elérni. Hogy bizonyos közgazdasági ténye­zők mgeváltoznak, az elkép­zelhető, de a program nem erre épül. Célunk, mint emlí­tettem, olyan törzsállomány beállítása, amely modern kö­rülmények között gazdaságo­san termel. ( Szenográdi Ferenc Rétság iparosodik. Egyik kor­szerű, új kis üzeme a Szivaty- tyú és Gépjavító Ktsz gyár­egysége, amelynek beruházási költsége, ha a gépeket, beren­dezéseket is számoljuk, akkor már közelebb van a húszmilli­óhoz, mint a tizenöthöz. Az idei termelés alig félszáz dol­gozóval negyvenöt—negyven­nyolcmillió forint. Ez az első „teljes” éve az üzemnek. A dolgozók többsége kezdő, so­kan a háztartásból kerültek a gépek mellé. Ha azt vesszük, hogy minden dolgozónak egy­millió forintnál nagyobb ter­melési értéket kell létrehozni, akkor igazán nehéz elképzel­ni, milyen komoly erőfeszíté­seket kell tenni valamennyi­üknek az éves tervek teljesí­téséért. Ebben a kis kollektívában különösen szemet szúr, ha va­laki csak tessék-lássék dolgo­zik, s ahol lehet, kihúzza ma­gát a közös munkából. A be­tanulási és a „türelmi” idő le­telt, néhány munkaterületen az üzem az órabéres rendszer­ről november elsejével áttért a teljesítménybérezésre. Nem új a módszer Mi tette ezt szükségessé? Hogyan fogadták a dolgozók a telj esi tmény bérezést ? — A beindulásnál szándé­kosan nem ezzel kezdtük, mert nem akartuk elrémíteni az embereket — mondja László István üzemvezető. — Negyven ember dolgozik kinn a műhelyben. Nem egyformán rátermettek és szorgalmasak. Az egyik becsületesen dolgo­zik, a másik nem. Az órabéres rendszerben nem lehet kimu­tatni, ki az, aki rendesen dol­gozott, ki az, aki nem, Kiss Péter, vagy Nagy Pál, ezt csak hozzávetőlegesen lehet megítélni, ahogyan látja az ember, ha éppen a műhely­ben jár. így aztán hiába tud­tam, hogy van nem egy mun­katársam, aki jobban és töb­bet dolgozik, mint amennyit keres, nem tudtam több bért adni nekik, mert a különbsé­get mérni nem lehetett Hogyan lehet feloldani ezt az ellentmondást? Nem kellett új módszert kitalálni, csak elővenni a régit, ami már sok helyen bevált. László Ist­ván hosszú évekig maga is gépnél dolgozott, esztergapad­nál, majd köszörűgépnél, me­net közben szerezte meg a megfelelő képesítést, ami al­kalmassá tette az üzemvezetői beosztás betöltésére. Amióta a szövetkezet fennáll, náluk mindig is teljesítményhez kö­tött órabérrendszer volt ér­Egy évtized—időgépen iiiiiiiiimiiiiiiiiiitiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiitimii Gyorsan száguld a képzelet­beli időgép. A Mátra nyugati kapujában vagyunk 1982-ben. — Mi lesz nálunk tíz év múlva? Ügy vélem, sokkal korszerűbb, magasabb műsza­ki színvonal, üzem- és mun­kaszervezés. Olyan gépek, amelyek egy idényben nem mennek tönkre. Sokoldalúan képzett gépkezelők. Olyan traktorosok, akiknek nem romlik el a gépe, ha „nem szeretem” munkát kapnak. Jóval magasabb termelékeny­ség, vidámabb arcok, vasta­gabb borítékok. Azután a jövőből visszazök­kenünk a jelenbe. Mátravölgyi Béla gyermekkoráról beszél. Arról, hogy f pja szabó volt és korán elveszítette. A három testvér félárván maradt, ő volt a legidősebb. Az édes­anya legfőbb támasza. Nagy- gazdáktól feles bérletet vállal­tak a koalíciós időkben, ebből éltek. A piacra már nem fu­totta. A fogékony gyermek, ha tehette, sokat olvasott. Növé­nyekről, állatokról leginkább. Kedvelte a biológiát, önszor­galomból virágokat kereszte­zett. Az iskolapad után tanácsi évek következtek a fiatalem­ber életében. Azután ismét tanult, leérett 'a'.zeti. Felvet­ték 1955-ben a-7 ' grártudomá- nyi Egyetemre. Igaz, hogy megszakítással, de 1962-ben elvégezte. A wellsi képzeletbeli időgé­pen ismét tíz évet megyünk a múltba. — Pásztón 1961-ben alakult meg a Béke Termelőszövetke­zet. Részt vettem a szervezé­sében. Rám bízták az agronó- musi munkaikor betöltését, me­lyet örömmel elvállaltam. Az­óta is itt dolgozom, mindig ag­ronómiái munkaterületen. A „ranglétrán” kerültem feljebb és lejjebb, de soha nem vető­dött fel bennem, hogy máshol keressem a boldogulásomat. Az egy évtized alatt kapott „tüskéket” is a 38 éves szak­ember. Régen volt, azóta már elfeledte. Ma más a helyzet. Érzi és tudja, hogy megbecsü­lik. Az új elnökkel megértik egymást. Anyagi viszonyai rendezettek. erkölcsileg is minden támogatást megkap. A közelmúltban kitüntették, a Mezőgazdaság Kiváló Dolgozó­ja lett. — Váratlanul ért a dolog. Azt hittem, már el is feled­keztek rólam. Csaknem elsír­tam magam. Az idősebb ta­gok szeméből kiolvastam, ők is örültek annak, hogy elisme­rést kaptam. Tíz év munkája nem múl­hatott el nyomtalanul. Mit tett Mátravölgyi Béla a közösség asztalára, minek örül legin­kább? — Elsősorban annak, hogy tíz évvel ezelőtt 26 forint volt egy munkaegység. Ma egy munkanapra 70 forintot kap­nak a tagok. Másrészt, sike­rült az ezer hold szétszórt, di­rekt termő szőlőt egységes mű­velés alá vonni. Jó néhány haragost szerzett az időben. Aki hozzányúl a szőlómhöz, ott ütöm agyon — így vélekedtek 1962—1963. idején a gazdák. Az éj leple alatt kivágták a gyümölcsfá­kat, a traktor ekéje megsza­kadt a tőkékben. Ma már mo­solyogva emlékeznek vissza az akkori konok emberek is, hogy milyen szűklátökörűek voltak. Mi jellemzi manapság a Bé­ke Termelőszövetkezetet? A 3722 holdon gazdálkodó szö­vetkezet idei termelési terve 31 millió forint. Alapvető üzemáguk a növénytermesztés, ahol Mátravölgyi Béla dolgo­zik. A kukorica. kalászosok, lucerna, szőlő, gyümölcs, bo­gyós az időjárástól függően hozza a hasznot a „konyhára”. Több mint 600 tag, nyugdíjas, járadékos és alkalmazott ke­resi megélhetését a szövetke­zetben. Mit szeretne még leg­inkább elérni — kérdezzük a csendes szakembertől. — Dombos, kötött talajon gazdálkodunk. Embert és gé­pet egyaránt próbára teszi. Mégis van egy meggyőződé­sem, amit nem rejtek véka alá. A járás legjobb termelő- szövetkezete lehetünk rövid időn . belül, ha mindannyian egy nyelven beszélünk! Nagy a felelőssége, sok a tennivalója az üzemágvezető- nak. Mivel telik egy szürke hétköznapja? Általában reg­gel öt órakor mond búcsút az ágynak. A majorban hat óra­kor már gépelosztást és eliga­zítást végez. Délelőtt a határ­ban ellenőriz. Délután meg­szervezett a következő napi tennivalókat. A nyári idő­szakban hat-hét órakor vető­dik haza. — Ilyenkor többnyire ját­szom a két eleven lurkóval. Különösebb elfoglaltságom, vagy szokásom nincs. Még a dohányzást is kerülöm. Ha alkalom nyílik rá, szívesen sakkozom. Azután jön az újabb csata, a földdel birkózó emberek megnyeréséért, a bőséggel fu­karkodó természet megregu­lázásáért. Rozgonyi István vényben, s mindenkinek vég­zett munkájával arányosan alakult a keresete. A Nap meg ne álljon? — Most már el kellett jut­nunk oda — mondta az üzem­vezető, hogy éppen azok érde­kében, akik becsületesen dol­goznák, de valamennyiünk ér­dekében áttérjünk errre a bé­rezési formára azokon a munkaterületeken, ahol a tel­jesítmény mérhető. Ez csak annak nem érdeke, akinek csak az a fontos, hogy az óra­mutató meg a Nap az égen meg ne álljon... Az áttérés nem egyik nap­ról a másikra történt. Az üzemvezető már egy hónappal korábban megbeszélte a dol­gozókkal, mi késztette erre az elhatározásra, mire számíthat­nak, s mikor vezetik be a teljesítménybérezést. Ideigle­nes munkanaplókban ki-ki feljegyezhette napi teljesítmé­nyét, hogy figyelemmel tudja kísérni, mennyi munkával, mennyit kereshet majd az át­térés után? Jobban, vagy rosz- szabbul járt-e mint korábban, amikor órabérben dolgozott. — Milyen tapasztalatokat hozott a próbaidőszak? Ho­gyan fogadták a dolgozók az intézkedést? László István üzemvezető ezt mondta: — Először megdöbbentek az emberek. De ez nem tartott tovább egy-két napnál. Aztán ráhajtottak, no, akkor lássuk, mit fogunk keresni teljesít­ményben? Néhány nap eltel­tével már hozták a munka­naplót, Pista bácsi, számítsa ki, mennyit kerestünk tegnap, vagy tegnapelőtt? Aztán b|J zony el kellett mondanom, akár tetszett, akár nem, hogy nagyon-nagyon „rávertek”. Ha így dolgoznak, akkor főhet a fejem, hogyan fogom ezt ki­fizetni. Persze, mindenkinek a saját érdeke, hogy jól dolgoz­zon. Ezt is megmagyaráztam. És másokon senki nem élős­ködőét. Ha valaki a munkájá­val óránként tíz forintot fog keresni, ki fogom neki fizetni. Aki meg nyolc forint helyett csak hatforintos teljesítményt nyújt óránként, végtelenül saj­nálom, azt is ki fogom fizet­ni... Akiknek megéri Dinka János művezető jól ismeri az emberek vélemé­nyét, hiszen együtt dolgozik velük. — Vannak akik örültek, vannak akik nem — mondta. — Az utóbbiak közé azok tar­toznak, akik szívesen elhú­zódnak a munkától, ha tehe­tik. De a többség nem fél a teljesítménybérezéstől. Olyan szorgalmas dolgozók vannak közöttük, —hogy csak két ne­vet, két bánki asszonyt említsek —, mint Pe~ tyánszki Páln^, meg Maszlik Sándorné. akik mindig meg fogják keresni a pénzüket. Ha valaki kiemelkedően ma­gas keresetet ér majd el, ta­lán valóban főhet néha az üzemvezető feje, miből is fi­zessen? De ez legkevésbé sem nyugtalanítja László Istvánt. Legalábbis erre enged követ­keztetni egy elejtett megjegy­zése: — Mindig ilyen kellemes gondjaim legyenek... Kiss Sándor A héten történt Ez is munkakönnyítés Épül, szépül megyeszékhelyünk, Salgótarján. Uveg-be- tonépületek sora nő ki a földből, s ha igaz, amit monda­nak, elkészül talán a város felhőkarcoló ikerpárja, a gar­zonház is. De, aki valamit is konyít a városépítéshez, az nagyon jól tudja, hogy a város alakulása nemcsak a föld felett megy végbe, amit valamennyien szemmel kísérhetünk, ha­nem a föld alatt is nagy változások vannak folyamatban. Na, nem kell azért rögtön metróépítésre gondolnunk, ott még egyelőre nem tartunk. Sokkal prózaibb dolgokról van itt szó. Például csatornák, vezetékek lefektetéséről, a régi­eknek újakkal, nagyobbakkal kicseréléséről. Ez persze együtt jár a rendetlenséggel. Földhányások, gödrök, „futóárkok” szántják keresztbe-kasul a várost. Lassan kezdjük is már megszokni a változatos terepet Ha nem így lenne, talán hiányozna is. Egy valamihez azonban csak nem tudunk hozzáedződni. Ez pedig nem más, mint a gödrök kiásásának és újbóli be­temetésének ismétlődő volta. Egy nap örömmel tapasztal­juk, hogy az árokba visszakerül a föld, szépen elsimítják a tetejét. Rend lesz talán — gondolja a naiv járókelő, meg­nyugvása azonban nem tart soká. Néhány nap leforgást múlva újból kivezénylik a földgépeket, és ugyanazon a he­lyen ismét ásnak. Ismerősöm meséli, hogy a bérház előtt, ahol lakik, rend- szeseren gödröt „létesítenek”. Amíg a munka újdonságnak számít, néhány ember tevékenységé is megfigyelhető. Titok­zatos műveleteket végeznek a gödörben, kidobnak néhány bokrot, betemetnek egypár facsemetét — a városgazdálko­dási üzem legnagyobb örömére —, aztán távoznak. Gödör és bucka marad. A környék gyerekei élvezik az új „játszóteret”, a lakók meg már fel sem veszik. Szokás dolga az egész. Másütt vezetéket fektettek le. Azaz csak fektettek vol­na, de úgy látszik, valami közbe jött, mert a munkások ott­hagytak csapot, papot, és ismeretlen helyre vonultak. A la­kók panaszkodtak, hogy az árokba időnként beleesik vala­ki, sőt, könnyelmű módon még a lábát is kitöri, esetleg a bokáját kificamítja. Méltánylandó a panaszt, záros határ­időn belül betemették a gödröt. A lakók fellélegeztek. Másfél hónap múlva azonban is­merős arcok tűntek fel a környéken. Az emberek kis tűnő­dés után rájöttek, hogy azért ismerősök az arcok, mert a gödör kiásása alkalmából volt módjuk találkozni velük. Ezek után már nem hatott a meglepetés erejével, hogy a munkások uagynazon a helyen ismét ástak. A lakók közül a legelvetemültebb rátelefonált az ille­tékes vállalatra, hogy ugyan miért temették be az árkot, ha most ismét kiásták. Avagy: miért nem végezték el a munkát még a betemetés előtt? És egyáltalán: miért jó ez a vállalatnak? — Hogy miért jó? — érkezett a telefondróton a válasz. — Nos, jónak nem jó éppen, de munkaszervezési problémák szóltak bele a dologba stb. stb. És természetsen figyelembe vettük a lakók kérését is. Amellett még előnye is volt az újbóli ásásnak. — Előnye? — hüledezett az elrugaszkodott telefonáló. — Hát persze! Amikor másodszor ástunk, már sokkal puhább volt a föld! — érkezett a kedélyes felvilágosítás. Ezek után már igazán nem csodálkozhatunk a földmun­kák megszervezési módján. Hiszen pusztán a munkakönnyí­tés szempontját veszik figyelembe! Vagy nem? Szendi Márta NOGRAD ~ 1972. novenibet 18., szombat 3

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents