Nógrád. 1972. október (28. évfolyam. 232-257. szám)
1972-10-29 / 256. szám
ELERÁCIÓ I. Borin: AKC A minap a szokásosnál korábban értem haza. Gyimka fiamat könyveibe bújva találtam. Minden jel arra mutatott. hogy már régóta ..szenved”. — Na, mi van, fiacskám? Nem megy? — érdeklődtem. — Tudod, te haszontalan, milyen tanuló volt az apád? — Mór hallottam — mormogta —. osztály első voltál! De, ha olyan okos vagy, akkor oldd meg az algebrafeladatomat! — Algebrát tanultok? — csodálkoztam. — Első osztályban? — Igen. Tudod, Apuci, az akceleráció — jegyezte meg elnézően Gyimka. — A korai érés... Egy óra múlva titokban felhívtam kandidátus ismerősömet, a matematikai tudományok doktorát. — Vászja, értesz az elsőosztályos algebrához? — Miről van szó? — kérdezte. — Megoldanál egy példát? — A fiamnak kell. Házi feladat. .. — Megegyezhetünk, kölcsönösségi alapon. Ha te meg írsz nekem egy verset. — Milyen verset? — kérdeztem értetlenül. — Rendes, komoly verset. Szvétka lányom kapta házi feladatul. Húsz, négysoros strófát Lermontov: Magányos fenyőjének mintájára, összesen nyolcvan sor. páros rímbe szedve. — Várj csak! — méltatlankodtam. Lermontov verse csak nyolcsoros! ? — A klasszikusoknak köny- nyebb volt — sóhajtott a kandidátus. A tizenegyedik sornál megakadtam. Felhívtam Pétya barátomat, a költőt, akinek erről a témáról már nyolc poémája, két verse és egy librettója jelent meg. — Szívesen segítek, ha te megfested nekem Szuvorov átkelését az Alpokon. Iljának kell. művészettörténeti órára. Megegyeztünk? — fuvolázta a telefonba Pétya. — Én pedig negyven perc múlva bediktálom neked a verset. — Hát jó — válaszoltam bizonytalanul, és már kerestem Is a Grekov Művészeti Iskola telefonszámát. Van ott egy ismerősöm, aki csataképfestő. A csataképfestő nagy gondban volt. Harmadik osztályos Lénka leányának biológiai kísérletsorozatot kell végezni amőbával, de Moszkvában képtelenség hozzájutni. — Szerezd meg az amőbát, megfestem a „Szuvorov átkelését”. Szemjon professzort már az ágyhan találta hívásom. — Elment az eszed? — Még hogy amőbát? Tudhatnád, hogy én elefántspecia- lista vagyok. Egyébként az én Vologykámnak fizikáiból egy kis szinkrofazotront kell szerkesztenie. Néhány ezer voltosat. Légy barátom! Csináld meg, s én cserébe a föld alól is megszerzem az amőbát. Most már csak az a baj, hogy fizikus barátom nincsen, aki kisegítene ezzel a szink- rofazotronnal. De talán a Kedves Olvasók közül tudna segíteni valaki... Cserébe vállalok bármilyen házi feladatot. Merthogy valamikor én osztályelső voltam!... Fordította: Kádas Gézáné KEMÉNY ERZSÉBET KÉT VERSE: Háború A fa lombja fekete. Fekete a torony égrependülő éle is. Milyen magányosak a kémények. A torony még magányosabb, A bokrok egymás felé nyújtogatják fekete karjukat. Mozdulatlan sóvárgással magasodnak a kerítés közömbös lécei fölé. Cigarettám pirosán parázslik. Öröm, harmónia, szürke halommá omló hamu. Felhők átlátszó karéja rajzolódik a világító égre. A csillagok nem ragyognak, csak vannak. A szél sok ezer kilométert futott be ma. Hozzám oson most, hogy nagyot lélegezzem. A vér szaga idáig érzik. Háború van. Cigarettám parazsa elhamvadt egészen. Egy másik csillagról vajon fénynek látszom-e? Én az élet szerelmese. Téged énekellek Szépség fáradt varázsát elvetem, erő csak téged énekellek én. Karvastagságú gyökerek erejét, melyek o hegyek oldalaihoz tapasztják a fát, (Rontó erő a izéi, mosolyognak rajta a tölgyek.) Dicsérlek nagyhatalmai sziklák, ívek és boltozatok tartóerői. Dicsérlek erős Ölelése a földnek, magadhoz láncolod a porszemet. Dicsérlek bolygók taszító és vonzó erői, őrzői vagytok a rendnek. Hangos énekkel az embert énekelem én. A külső és belső ellenálló erőket, a harcot, ami a testben végbemegy. A csontok üregeit, az int, a szalagokat, az izmokban a feszítő erőt. Bőr rugalmasságát; idegek, véredények erős hálózatát a húsban. Kezek mechanizmusát, lábak gyors ütemét a futásban, szív erős dobbanásait. A szellem erejét dicsőítem, a minden erőknél erősebb erőt. Az akaratot, amely egyetlen lobbanásávai világokat épít és rombol. Az értelmet, mely tudva a jót és a rosszat ítél, jutalmaz és öl. Az érzések gazdag hullámzásait, ők ékesítik föl madárral, virággal, emberrel a földet. Téged énekellek én, csak téged ünnepellek erő. CSONKA DEZSŐ ŰJ VERSEIBŐL En nyújtom azt... Én nyújtom azt Mit nem nyújt más Neked Fél csókokat és fél Szerelmeket. Én vagyok az, Ki nem lehet egész, Mert darabokra tört, a Szenvedés. Én nyújtom azt Mit nem nyújthatna más, Csak én vagyok ily szép Komédiás. Én vagyok az, Kit megkínzott a test, Ki minden könnyet Vérszínűre fest. Én nyújtom azt, Mit nem nyújt más Neked A dal szerelmét és a Verseket. Én vagyok az, Ki rímeket farag, S kap érte jussként Tolvaj csókokat. Én nyújtom azt, Mit nem nyújt más Neked, Fél csókokat és fél Szerelmeket. Én vagyok az, mi Mondatban a pont. Haldokló csillag, Költő vagy bolond. Feltett egy lemezt Feltett egy lemezt Vetkezni kezdett Ez volt a kezdet Aztán felgyulladt Sötét szeme Jó volt vele Perceknek múltán Aludni tért Ez volt a vég. BENCZE JÓZSEF: Cigányderes Csiri-biri csádé mezítláb a hóban mentek fagyaiéban, Kutyát csődítettek S maradékot ettek. Csiri-biri csádé a cigánybibliát Kártyavetőzsoltárt jól ismerem pajtás! Dolgoznak a földön s mint batyús sok ördög, kéregetni mennek, s Holdat fenekeinek. * Cigányülésformán Bogdán Ferkót látom, alkuszik anyámmal cukros forgácsfánkon. Tolja a köszörűt az agg Kés-Messiás, szakálla kőporos nyögése késsírás. Hej, napfényű élet a gondba elvásol, csillagot az égre köszörű varázsol. FIATAL ANYA (Szappan János raj?*) Gondolái morzsák A szamár azért ordít, hogy tanújelét adja roppant igyekezetének. ★ Az önbírálat legmagasabb formája, az, ha a bíróság is figyelembe veszi az ítélethirdetésnél. '★ Egyetlen szorgalmas hangya sem tud annyit dolgozni, mint a leglustább elefánt. v V Az utolsó futóban is van valami tiszteletre méltó, amikor a többi már rég pihen, ő még dolgozik. A bolha, miután az elefánt szemébe mondta az igazságot, hetykén hozzátette; és most taposs agyon, ha tudsz! S ezzel felugrott a lábára. Mióta a legutóbbi olimpiát láttam, gyakran elgondolkozom azon, ha III. Ri- chárd olyan gonosz volt, milyen lehetett az első. í* Igaz, hogy a sorsunkat mi irányítjuk, de sajnos, az áldás felülről jön. ★ Ha a szamár füleire néz az ember, rájön, hogy nincs restellnivalója. Cs. D. L L É G Á K Tóth-Móthé Miklós: k o K ardos doktort mindenki utálta a kórházban. A betegekkel úgy beszélt, mint a spanyol gyarmatosítók az indián őslakossággal, az ápolónőkre meg szót se vesztegetett, csak vicsorgott rájuk, mint egy véreb. A kollégák kikerülték, mintha fertőzött volna. Kardos doktor nagyszerűen érezte magát ebben a közütá- latban. Élvezte a mellette legtöbbször némán, köszönés nélkül elsurranó kollégákat, az arcokra fagyott mosolyt, az elhalkuló szavakat, ha egy vidáman beszélgető társaság felé közeledett, és gyönyörködött a pillantására elsápadó nővérekben. Egyébként jó sebész volt. Az igazgató főorvos így kompromisszumos megoldásra kényszerült Kardossal kapcsolatban: szívből utálta, mint embert, de becsülte, mint orvost. — Mit tehetnék?! — tárta szét a kezét a gyakorta megismétlődő panaszáradatra. — Én elsősorban, mint orvost tartom nyilván! És azt, hogy jó orvos, bár fogcsikorgatva, a kollégák is elismerték. így aztán mind sanyarú végkielégítést fogadták el és őrizték meg a Kardost teljesen elborító ellenszenvüket. Mást nem is tehettek, hiszen ha valamelyikük arra vállalkozott, hogy legyűrve belső ellenállását, emberileg is közeledni próbáljon Kadoshoz, az rövid úton visszabillentette az utálatba. Egyszerűen nem akarta, hogy más légkör vegye körül, csak amit megszokott, és amit már lassan úgy kívánt a szervezete, mint erős dohányos a nikotint. Otthon ritkán tartózkodott, tekintettel arra, hogy saját magát mégsem utálhatta egyfolytában, más teremtett lélek meg nem tartózkodott körülötte. Néhá sóvárogva gondolt vissza volt feleségére, Sárira, aki ahelyett, hogy kitartóan utálta volna egy életen keresztül, inkább elvált, és most boldog szerelemben él egy műanyag-kisiparossal. Rokonai messziről utálták makacs elszántsággal, a házban meg senkivel sem volt beszélőviszonyban. Így otthonra csak Zsófi néni maradt, a bejárónő, aki hetenként kétszer jött utálni, de az is rendszerint olyankor, amikor nem tartózkodott odahaza. Igazi területe a kórház maradt. Ott aztán felfrissült minden reggel, és ha rosszkedvűen ment be, nyomban helyrebillent a lelkiegyensúlya, amint kollégáira nézett. Egyébként kinézetre nem volt visszataszító, sőt, a gyanútlan szemlélő egyenesen kellemes külsejűnek láthatta, magas, szőke férfinak, aki választékos eleganciával öltözködik, divatos szakállt visel, kicsit hosszabb hajat, éveinek száma közel a negyvenhez. De ez mind csak külsőség, amivel mintegy letakartak egy csomó undorító tulajdonságot, amiket Kardos olyan célza- tos alapossággal szedett össze, mint szenvedélyes vadász a különfajta trófeákat. Egy napon új kolléga érkezett az osztályra. Kardossal lehetett egyidős, de teljesen az ellentéte volt. Vidám, tömzsi fickó volt, olyan apró szemekkel, mint két ötfilléres. Kardos nem szerette az apró szemű embereket, a nagy- szeműeket sem, egyáltalán senkit sem szeretett, ettől az embertől meg egyenesen undorodott, mikor bemutatkozáskor annak puha keze belefolyt az övébe. — Bényei Ernő! — harsogta, aztán csak úgy mellékesen megkérdezte — Nem olvastod a legutóbbi cikkemet, a közlönyben?! Kardos nem felelt. csak felhúzott szemöldökkel végignézett rajta. Mások egy ilyen nézéstől ódébb somfor- dáltak, elsüllyedtek, vagy egyszerűen levegővé váltak, de Bényei csak egy nagyot nevetett. — Ja, te vagy az, akit mindenki utál! — mondta gátlástalanul, és jól informáltan, majd Kardos vállára csapott. — Nálam ne strapáid magad, öregem, engem nem fogsz elijeszteni! Én szeretni foglak, mintha egy petéből származnánk! És Bényei állta a szavát. Attól kezdve állandóan Kardos ’ sarkában volt, hű vazallusként szegődve melléje, és nem volt olyan goromba sértés, amit ne engedett volna el a füle mellett. A háta mögött, mindenki megrökönyödésére, a legnagyobb szeretettel beszélt róla, állandóan dicsérte, és bár ő is jó sebész volt, nem szégyelite a többiek tudomására hozni, hogy szakmailag sokat tanul Kardostól. — Kardoshoz képest Barnard professzor egy tanyasi böllér! — emlegette több ízben a dél-afrikai szívsebészt, hangoztatva, hogyha Kardos számára megteremtenék a feltételeket, már régen szívátültetést végezhetett volna Magyarországon. — Kardos, a- zseni! Kardos, a nagy! Kardos, a szent! — ilyen, és ehhez hasonló kijelentéseket eregetett, majd lassan modorában, viselkedésében is kezdte utánozni „barátját”, mire sikerült a közhangulatot teljesen maga ellen fordítania. — Ez egy patkány! — jelentette ki Kólcai doktor, tömören összegezve Bényeiről alkotott véleményét, és attól kezdve barátságosabban köszönt Kardosnak, akivel végül is mégiscsak régebben voltak kollégák. Kardos meglepődött, aztán egyre idegesebb lett, végül teljesen elvesztette a fejét. Bényei fokozatosan feldúlta a légkört körülötte, és az eddig ránehezedő ellenszenvet lassacskán magához szívta, ö maradt egyedül a bűvös utálat légkörében, és Kardost, mint egy hiányzó téglát az épületbe, beillesztették maguk közé a kollégák. Ezáltal teljesen idegen közegbe került, szokatlan, furcsa, eddig ismeretlen hangulat vette körül, mintha egy új bolygóra lökték volna. Néhányszor még próbálta visszaszerezni az elorzott ellenszenvet, de minden kísérlete kudarcot vallott. Modorát a kollégák különcségnek fogták fel, és kezdték magukban megállapítani, hogy a nyers, durva modorral Kardos csak belső érzékenységét takargatja. Kardos ekkora szeretet súlya alatt összeroppant. Ügy érezte, elvesztette az egyéniségét, mi több, szakmai tudásában is kételkedni kezdett, örökösen az járt a fejében, hogy az a pálfordulás a személye iránt csak azért történhetett, mert Bényeit jobb sebésznek tartják, mint őt, érdemesebbnek az utálatra. Némán járt-kelt napokig a kórházban, bánatában egyszer még operába is elment Sziráky doktornővel, Kokéinak kölcsön adott egy százast, az igazgató főorvossal sakkozott, szóval teljesen elvesztette a talajt lába alatt. Olyanná vált, mint bármelyik kolléga a sebészeten, közéjük ereszkedve a gyűlölet magaslatából. N em bírta sokáig ezt az állapotot Mikor már a szike is remegett a kezében, operáció közben, áthelyezését kérte egy megürült’ körorvosi állásba. — Nekünk nem sikerült kiutálni — jegyezte meg Kókal a többieknek, Kardos elárvult köpenyére tekintve —, erre jött Bényei és „kiszerette” innen! Az emberi leleményesség kifogyhatatlan. De mit csináljunk mi Bényeivel?! — Szeressük — mondta Kárász doktor, aki a legjobban utálta Bényeit. NÓGRÁD — 1972. október 29., vasárnap 9
