Nógrád. 1972. szeptember (28. évfolyam. 206-231. szám)

1972-09-03 / 208. szám

yatakpart, vízmosás, fák és bokrok, fakerítés meg kiska­pu, szőlőhegy hajlata nem gazdagították a gyerekkoro­mat. Ismerősök, kedves, de kissé távoli ismerősök voltak csupán. Az én gyerekkoromat kövek szegélyezik. Kövek köt­nek a Városhoz, az elvontabb hazafogalom helyét Is meg­teremtő szűkebb pátriámhoz, kövek közt nőttem fel, mégis úgy remélem, nem lettem szegényebb általuk. A kövek barátaim. Sokan vannak, mert sokfelé laktam, sokfelé dolgoztam, még tőbb- felé csavarogtam, és jártam bizonyos kislányok után vagy elébük, és baktattam haza — más jármű vagy éppen villa­mospénz híján — át az éjsza­kai Városon. Mindenütt isme­rős kövekre találok, a kövek egy barátságos úr próbálko­zott hasonlóval, de mikor ki­derült, hogy homoszexuális, megvertük. Több esetre nem emlékszem. A geng negyvenöt nyarán verődött össze, mikor a las­san normalizálódó viszonyok elvették a magunkszőrű srá­coktól az életteret, ég kiszorí­tottak bennünket a romok kö­zé, ahol még ideális állapotok uralkodtak. A geng sokféle tevékenységet folytatott, ösz- szetartozásunknak a közös te­vékenység volt az alapja, rob­banóanyagokat szedtünk ösz- sze és robbantottunk fel szak­szerűen (máig is csodálom, hogy egyikünknek sem tör­tént baja), szerelmespárokra lestünk, cigarettáztunk és pankrációs mérkőzéseket ren­deztünk, de a legfőbb tevé­ta, a Macska egy. . . Aztán őt se láttuk többé. Negyvenhétben baljós jelek­kel kezdődött a nyár. A rév­kapitányság átvette uralmát a víz felett. Megjelentek a Du­nán az R-motorok. Több ízben kihalásztak minket, egyszer elvittek az újpesti révkapi­tányságra, onnan kellett visz- 6zagyalogolnunk fürdőruhá­ban és mezítláb a Duna-part néptelenebb részein. A vizet már elvették, de a Lánchíd a miénk volt. Nem sokáig. Nyár közepén teherautók érkeztek, s különféle építőanyagokat hoztak, mogorván figyeltük a hódítókat, nem szóltunk hoz­zájuk, örültünk, hogy meg­tűrnek. De már nem volt a hídfőben örömünk, .ingerültek lettünk, veszekedtünk, többen el-elmaradoztak. ősszel aztán Kertész Ákos: KÖVEK Varga Csaba: Nyári szerelem szólnak hozzám, s én értem a nyelvüket. Egy pontja van a Városnak, ahol az ismerős kövek né­mák, ahol nem hallom a sza­vukat, ahol a kövek elhagy­tak (vagy én lettem hűtlen hozzájuk). Valahányszor a Lánchídon visz át a busz, vagy alatta a villamos, ha gyalo­gosan a közelébe kerülök, va­lami szorongó érzés fog el, mintha idegen városban jár­nék, idegen tájon, amelyhez nincs közöm. Pedig de nagyon ismertem itt minden követ valamikor! — Csakhogy más­képp festettek abban az idő­ben. Abban az időben a • Lánc­híd romokban hevert. Ennek a kifejezésnek számomra sem­mi értelme nem volt, a hídfő és környéke nekem nem „he­vert”, hanem nagyon is élt, ahhoz kepest mostani formá­ja tűnik élettelennek, halott­nak. A romokat a „geng” bir­tokolta (akkoriban még a „ga­leri” szó nem volt ismeretes), a geng pedig tizenkét-tizen- nyolc éves kamaszokból állt. A Lánchíd volt a birodal­munk, főhadiszállásunk és bú­vóhelyünk, világnézeti és fi­lozófiai viták, közös bagózá­sok, gyerekes játékok és fel- nóttes virtuskodások színhe­lye A híd melletti gyepen pankrációztunk, kipróbáltuk, amit Radu Lukácstól és Tas- náditól láttunk a Sportcsar­nokban, itt szívtunk tizenegy spanglit, a csikket a végén gombostűre szúrva, hogy sem­mi se vesszék kárba, és itt be­széltük meg első szerelmi él­ményeinket. A hídfő köveit a robbantás szétdobálta, mint mikor a gyerek mérgében földhözvág egy építőkockás dobozt, a kövek bizarr értelmetlenség­gel hullottak egymásra, ám ebben az értelmetlenségben a hídfő népe szabatos rendet is­mert fel, világos logikát, mert a kövek között utak, sőt, alag­utak keletkeztek, s ezeknek az utaknak hierarchiájuk volt. Voltak kikötőkövek és napo­zókövek. spanglikövek és ru­határkövek, kövek az illem­hely céljára, a szerelmespárok kövei. Voltak kövek a ma­gasban. ahonnan lelógattuk a lábunkat a mélybe, itt folytak a világnézeti viták, itt építet­tünk légvárakat a valóság fö­lé, és bontottuk le az utópiá­kat a valóságra. Furcsa alakulat volt a geng. Nem voltak vezérei, és nem volt vezérkara, tanácskozásra sem ültünk össze (például ta­nácskő sem volt), a törvé­nyek, szokásjogok organikusan alakultak ki. és mindenki el­fogadta érvényességüket. Ab­szolút demokrácia volt. A kö­zös akciókban az vett részt, aki akart, és akciót bárki kez­deményezhetett. Egyszer megjelent köztünk egy tizen­hét éves cezaromániás fiatal­ember. aki „szervezni akart”, de sinv'n kiutáltuk. Máskor kenységünk az úszás volt. A Duna nélkül nem vált volna a geng azzá, ami lett. A vi­zet, műit lehetőséget, negy­venhatban fedeztük fel (negy­venötben még túl sok volt benne a hulla). Emlékszem, május húszadikán ereszked­tünk le először testületileg az északi zászlótartó pillér mel­lett a vízre, és csurogtunk le szorosan a part közelében a hídfőig, s még ugyanazon a nyáron akkorát fejlődtünk, hogy júliusban már a Parla­ment északi végétől indulva a Kossuth-híd. középső íve alatt úsztunk el (megjegyzése­ket ordítva fel a nőknek, akik­nek a szoknyája alá láttunk a vízből) a Lánchíd-romokig. Később még veszélyesebb vál­lalkozásba kezdtünk. A híd­fő és az első hídpillér között, a vízbe lógó láncok közti kes­keny szakaszon úsztunk át a romok északi oldaláról a dé­li oldalra. Kitapasztaltuk a legelőnyösebb útvonalat, is­mertünk minden forgót, li- mányt, minden helyi áramla­tot. Nemcsali úszni tanultunk meg, vízibiztonságot is sze­reztünk — életre szólót. Nappal kihalt volt a kör­nyék, de alkonyat felé bené­pesültek a romok, 6 mi, ka­maszok, izgatottan vártuk az alkonyi vendégeket. Nem za­vartuk el a párokat, isten őrizz, ez is íratlan törvénye­ink közé tartozott. Hallatlan tapintattal viselkedtünk, s úgy osontunk kőtől kőig. a leshelyünkre, akár az árnyék. Egy kavics sem csikordult a talpunk alatt. Az aluljárót, ahol most a villamos halad át, nem sze­rettük. Tavasszal, s a zöldár idején, rendesen elöntötte a víz. Különben is túl tágas volt és rideg. Néha egy-egy csöves meghúzódott benne éj­szakára — ezt királyi kö­zönnyel tűrtük. Történt az­tán, hogy olyan lakók költöz­tek az aluljáróba, akikre mu­száj volt odafigyelnünk: a Macska és a Baba. Macska huszonhárom éves volt, és hi­vatásos prostituált, Baba ti­zenhat. A lányokat, mint lo- vagias férfiakhoz illik, azon­nal pártfogásunkba vettük, dolgozni nem nagyon tudtak, mert reggeltől estig a nyaku­kon lógtunk, de loptunk ne­kik pokrócot, párnát, és any- nyi ennivalót, amennyi belé­jük fért. A lányok barátaink és védenceink voltak. Egyi­künknek gém jutott eszébe, hogy szerelmi viszonyt kezd­jen velük, viszont baráti köz­vetlenséggel ölelgettük őket, barati puszikat adtunk és kap­tunk, a késő éjszakába nyúló beszélgetések, közös cigarettá- zások közben. Váratlanul? be­jelentés nélkül tűntek el, a szüléinktől „kölcsönvett” pok­rócokkal, párnákkal, edények­kel együtt. Baba később, vagy egy hónap múlva ismét meg­jelent kikenve-kifenvé vadító elegánsan, hanyag tartással sétált a Duna-parton. Alig állt szóba velünk, azt mond­bekerítették a romokat, és ki­űztek bennünket a paradi­csomból. A Roosewelt téren ültünk a szobor talapzatán, dohányoz­tunk, és bámultuk a kerítés mögött a munkásokat. Nem haragudtunk rájuk. Tudtuk, hogy így kell lennie, hogy ez a helyes, a szükségszerű, hogy az országot fel kell építeni — még a Lánchidat is. Tudtuk, hogy szép lesz, jó lesz, hogy örülnünk kellene. Nem vol­tunk gyerekek. Mögöttünk volt egy és más, háború, ost­rom; legtöbbünk már rég dol­gozott. Nem voltak illúzióink. Nem hittük, hogy a geng ro­mok nélkül is megmarad, nem áltattuk egymást, nem fogadkoztunk. Tudtuk, hogy vége, visszavonhatatlanul. A gengből, abból a három nyárból csak a kövek marad­tak. a napozókövek és a ki­kötőkövek, a párok kövei és a leshelykövek — beépítve a hídba, eredeti rendeltetésük szerint. És valahol a városban élnek még a fiúk, és emléke­zetükben egyre szürkül, egyre halványabban él a geng. Las­san elenyészik, mint annyi más, senki sem őrzi. Pedig kár érte, szép volt. Meg kéne őrizni, meg kellene írni egy­szer a geng történetét. Tu­dom. hogy tartozom vele. A fiúknak is, magamnak is. Talán ez az adósság nyo­maszt, ha a Lánchíd felé já­rok. Ezért idegen a táj, ezért nem szólnak hozzám a kö­vek. A hőség olyan nagy volt, mint egy óriási görögdinnye, amelyik nem fér bele a hideg­vizes hordóba. Már a fagylalt sem hűsített. Erzsébet a frissen keményí­tett, rövid, fehér köpenyében állt ki a bolt elé fagyit árul­ni. — Egyet? — Egyedül vagyok — mond­ta mosolyogva a fiú. A lány benyúlt a jégszek­rénybe, kivett egy fagyit és a fiú kezébe nyomta. Teltek a napok. Erzsébet megint fagylaltot árult. A ve­vők sorba álltak a jégszekrény előtt. — Egyet? — kérdezte szo­kás szerint. — Még mindig egyedül va­gyok ... A fagyislány a válaszból is­mert rá a fiúra. Most jobban megnézte magának. Zárás után Erzsébet sietve indult a villamosmegállóhoz. Az árkád alól kilépett valaki és csatlakozott hozzá. — Haragszik? A lány a zavartan lépkedő fiúra nézett. — Egyet? — kérdezte cin­kosan. — Most már kettőt! — mondta a fiú nevetve. A villamos döcögött. A hő­ség nem oldódott. — Elkísérhetem? — Hosszú út lesz ... A fiú nem felelt. Nem tar­totta fontosnak. Erzsébet azt hitte, hogy csak a pályaudva­rig kiséri. Tévedett. A fiú felszállt ve­le a vonatra. — Csak éjfélre ér vissza. — Miért baj ez? A lány naponta megtette ezt az utat. Egy Pest melletti községben lakott. A vonaton mindenki ismer­te egymást. Az „új utast” kí­váncsian méregették Erzsébet barátnői. A kicsi állomáson gyorsan búcsúztak. — Szevasz! — mondta Er­zsébet. — Szia! Holnap megint vár­lak. A fiú ezzel sarkonfor- dult, mert az ellenvonat már beérkezett. A lány eltűnt a sötétségben. Másnap megint az árkádok­nál találkoztak. Már végérvé­nyesen tegezték egymást. — Miért kísértél hazáig? — Vagy mindent — mond­ta a fiú —, vagy semmit. Erzsébet nem válaszolt. Nem tetszett neki, ez a gyors oda­adás. Túl váratlan volt az ismerkedés. — Ma ne kísérj el!' A fiú vállat vont. — De egy vonattal később megyek, addig sétáljunk ... — Inkább ne ... — mondta a fiú váratlanul. — Menjél csak haza. De nélkülem. Erzsébet megsértődve hagy­ta ott a fiút. A vonatban már szomorúan gubbasztott. A következő nap nem várta a fiú. Csak két nap múlva jött elő. — Megértesz már? Erzsébet hallgatott. — Igen vagy nem? — kér­dezte megint a fiú. A lány mosolygott. — Hát nem látod... — mondta és belekarolt a fiú­ba. A vonaton egymás mellett ültek. A lány a szüleiről me­sélt, és a vicinális utasairól. Az ellenvonat ismét hamar jött. Erzsébetnek azért ma­radt annyi ideje, hogy a fiút homlokon csókolja. — Csak azért — mondta —, mert állhatatos vagy. Másnap Erzsébet újra fagy­laltot árult. Rövid, fehér kö­penyben állt a bolt előtt. — Egyet? A fiú Erzsébet arcát nézte. — Kettőt! — mondta és az egyik fagylaltot a lánynak nyújtotta. — Csak " azért — mosoly­gott —, mert nyár van. Úton (Pataki József festménye) BESZE IMRE: NYÁRUTÓ Érett örömben nevet a nyár; nevet, pedig fejét beszőtte az ősz-elő póknyála már — langyos por száll a délelőttre; Tépett iramban reped a föld, pára táncol a tarlón szelíden, öregek járják a temetőt — felhő dagad a víztükörben. Fölöttem riadt gerle száll csőrében ázott szalmaszál — egy pintypang-sátor szétterül, kezet fog velem a halál. A tücsök szerenádot ad, s elhallgat, szárnyába harap, elalszik. Álmodna talán? Harmat ragyog a homlokán, Furcsa az erkölcs és a kor Megállított egy kószobor minap az utcasarkon panaszkodott, hogy folyton nevetnek rajta mert pucér, gúnyolják s leköpik olykor. Még szerencse, hogy fehér márványkő kemény szobor nincs benne vér• se ér- különben elpirulna a sok profán szitokra. Furcsa az erkölcs és a kor manapság furcsa és merész — így szólott, én meg álltam dermedten kővéváltan, szégyellve mindent egymagám. Szepesi József 8 NÓGRAD - 1972. szeptember 3-, vasárnap Simon Emil: Nem büntethető,. F elkapaszkodtak a szer­pentinen, alattuk kitá­rult a síkság. „Szelíden, s megadóan, akár a hódítók előtt” — gondolta a férfi. Ha­talmasnak érezte magát. Kö­zelebb hajolt a feleségéhez, a birtoklók, s a beavatottak biz­tonságával. — Nézd — akarta mondani —, amott a csúcs! Mit látsz rajta? Kíváncsi va­gyok, észreveszed-e? Mert so­kan járnak ide, de szinte mindenkinek elkerüli a figyel­mét. Akkor látta, hogy az asszony csendben sír. — Mi bajod van? — för- medt rá ingerülten. — A látvány ... mast elő­ször vagyok itt... Bocsáss meg! — Igen, igen, a te szokásos meghatódásaid — dörmögte kedvetlenül. — Tegnapelőtt is, Adorjánéknál! Néztél a tálba, és felkiáltottál: jé, ml ez? „Rák” — mondták gúnyosan. Udvariasan mosolyogtak, de a hátad mögött. . . elképzelhe­ted! — Mit csináljak? —i Emelkedj felül az ilyen kicsinyességeken! — Még sohasem ettem rá­kot. — Na és? Nem kell min­dent bevallani. Hiába kínálkozott a táj, mindketten a műszerfalat néz­ték, meredten. — Megtennél valamit? — kérdezte félénken az asszony. — Menjünk haza. — Előbb Is elhatározhattad volna! Otthon, a négy fal közé be­szorítva, csapkodták egymás­hoz a szavakat. — Mondd ki, mit gondolsz rólam? — kérte az asszony. — Mit gondolhatnék? A fe­leségem vagy! — Ez már kevés. Érzem! — Ügy! Ha ezt is jobban tu­dod, fejtsd ki az én vélemé­nyemet is te! — A férfi az íróasztalhoz lépett; a felhal­mozott papírtekercsek közé túrt. — Idenézz! Kilóra mér­heted a munkámat! Nincs időm kicsinyes hülyeségekkel foglalkozni! — Bocsáss meg. Kezdetben oly büszke voltam, hogy szö­vőgyári munkáslányként egy igazi tervezővel járok... — Ugyan! Emberek va­gyunk. Nő és férfi! — Te, persze, nem ismer­hetted a magamfajták gondo­latait ... Micsoda boldogság volt a lakásodra feljönni, s az ablakból a Dunára nézni! Odahaza, ha nagyritkán volt időm, és kedvem támadt, hogy az ablaknak nevezett lyukon kinézzek, a szomszéd szobájá­ba láthattam. Szóról szóra olyan, akár a miénk. Érted? Az egyformaság valóságos hó­hér! Ezután napokig kerülgették egymást, vigyáztak a szavak­ra. Egy este az asszony a szo­kásosnál később jött haza. — Hol voltál? — kérdezte ingerülten a férfi. Az asszony megrettent a hangjából kiérezhető hűvös­ségtől. Nem aggódva, nem féltéssel kérdezett, inkább úgy, mint aki azt mondja: — Ha valami bajod esik, mennyi kel­lemetlenséget okoztál volna nekem! — Hazamentem anyámhoz. Üzent, hogy rosszul érzi ma­gát. — Kipanaszkodtad magad? — Ez nem rájuk tartozik. — Na, és? — Már jobban van. — Az asszony közelebb húzódott, mosolygott. — Nézd csak, mit hoztam. — Kopott fedelű, sza­kadozott füzeteket tett a he- verőre. — A régi füzeteim. Az általános iskolából... A férfi értetlenül nézett rá. — Szeretném, ha gyerek­ként is megismernél — ma­gyarázta kissé zavartan az asszony. Fel akar bosszantani? — gondolta dühösen a férfi. Csaknem a földre lökte a fü­zeteket. Aztán meggondolta, legyintett. — Ez így nincs rendjén. Egy vegyigyárat tervezek, a fe*

Next

/
Thumbnails
Contents