Nógrád. 1972. szeptember (28. évfolyam. 206-231. szám)
1972-09-17 / 220. szám
Egy hétköznap délelőtt üli ki a kirakatba a Cipő. Fajtája büszkesége volt. Meleg meggyvörösben ragyogott. A többi cipő úgy kuporgott az árcéduláján, mint a bizonytalan szobrok a talapzatukon, de ez nem. Ez lebegett a levegőben, s mögötte, mintegy mellékesen, hanyag eleganciáS ekkor — roppant sematikus képzettársításként —» fölmerül az emlékezetemben egy másik cipő. Egy gombos barna fél. öröklött vagy használtan vásárolt cipő volt, s ott, ahol a kisujjat kellett védenie, mind vékonyabbá és vékonyabbá vált a bőr. De a rést nem lehetett rögtön megjött is az a faratpi Arra gezte rá a bőröket. Olyanforma volt, mint manapság ezeken a drága sarukon, kicifráz- ta-lyuggatta a bőrcsíkokat... Jaj, te, hogy én milyen büszke voltam a cipőmre! Nem klumpa volt ám, hanem amolyan szandálféle... Hogy irigyeltek a lányok! Emlékszem, volt a faluban egy lány... Hallama Erzsébet: Cipőelégia val, ott lebegett az árcédulája is. Az is olyan volt, mint egy diszkrét suttogás, pár forint választotta el az ezrestől. Csodáltam még egy kicsit a cipőt. Műalkotás volt. És közkincs volt, azért ragyogott csorduló meggyszíne az üveg mögött, hogy elringassa egy- egy pillanatra a szívünket. Az élet rohanása közben megpihenő járókelők szívét... Egy rövidlátó nő is érkezett, legyökerezett a lába, nyomban a Cipőre nézett. Közel hajolt az üveghez, úgy olvasta el a lebegő árcédulát. Oh mmm — mondta a rövidlátó nő, sebben a nyögésben tengernyi, élettapasztalat és megbékélés zengett. Később megfeledkeztem a cipőről. Mígnem kora délután, a lejtős utca sarkán kibújva — ott jön velem szemben, Villan a poros aszfalton, mint az érett húsú meggy a falevelek között. Karcsú bokában, napsütött térdben és falat- nyi szoknyában folytatódik. Lent, a piszkos földön mászkál a Cipő, ez a méltatlan műalkotás... A csinos lányka meglebegteti hajfüggönyét és kacag. Egy nagytáskás másik mond valamit neki és ő is kacag. Hátraszólnak az utánuk jövőknek és azok is kacagnak. S e vidám kamaszlánycsapatban csupa csinos cipő, csatos cipő, vastag sarkú cipő, leffen- tyűs cipő, lakkcipő, új cipő. Az élen a falatszoknyásé- az a legeslegújabb. látni, és a cipő — közönséges fűző helyett — parányi gombbal csukódott, bőre pedig egyenesen bársonyos volt. Én annak éreztem. Akkor már gimnazista voltam, mert emlékszem, hogy a gimnáziumhoz vezetett az az út, amelyen a tócsákat kerülgettem gyönyörűszép gombos, barna félcipőmben. .. S miközben ez az elégikus időzavar teljesen elhatalmasodik rajtam, a sors összehoz egy nőismerősömmel. Túl jár a negyvenen, de csinos, jólöltözött és ugyancsak csinos kamaszlánya van. Nekiszegézem a kérdést: — Vissza tudnál emlékezni, milyen cipőd volt tizenhat éves korodban? A nő először lebiggyeszti a száját, sematikusnak és fölöslegesnek tartja a kérdést. Ráadásul hirtelenjében nem is tud olyan messzire visszaemlékezni. Némi sürgetés után egyszercsak elváltozik az arca, oldódik, kiderül. — Hogyne emlékeznék! — mondja végül boldogan. — A háború után nemigen volt ilyen, hogy cipő... rongyból, vászonból varrt, kötött papucsban jártunk, .i De az én édesapám, az nagyon ügyes ember volt! Tudod, aranykeze volt neki! Szerzett vala- honnét ilyen fecni bőrdarabokat, ni! És faragott talpat fából. De nem akármilyent, hanem szép, kerek orrút, két részből, úgy. hogy még haÁllunk ott a napsütötte utcán és ki-kj a maga hajdani büszkeségére gondol. Én a gombos félre, ő a bőrfecnikből gyártott fatalpúra. Egy boltajtón frissen pörkölt kávé illata áradt ki. A napsugarak vakítóan villannak az autólámpákon, szélvédőkön. Két motorzaj között hallani, hogy valahol búg egy ventillátor. Miniszoknyás ifjú anya magas kocsiban alvó gyereket tol és közben málnafagylaltot nyalogat. Szívfájdítóan mai pillanat. Az élet mindenkori kedves külsőségei, gondolom. Nincs ennek a dolognak tanulsága az égvilágon semmi. — Mennyire sajnálom,hogy nincs meg! — sóhajt mellettem ez az asszony, akiről senki sem hinné, hogy klumpákban és bocskorokban járt valamikor. — Megmutathatnám Klárikának... tudod, az ember csak rohan és rohan és közben beszél össze-vissza és nem is gondolja, hogy... — a befejezetlen mondat romjai fölött legyint egyet és azt mondja: — gyere, együnk egy fagylaltot! Elégia, gondolom magamban, legalább egy röpke elégia a hajdani klumpák, pántos fapapucsok, házilag gyártott bocskorok, zsibogón vásárolt gombos cipők, lötyögő-billenő magassarkú cipők, kidőlt oldalú cipők, megfoltozott ci, pők. lyukas talpú cipők, kislány-álom cipők és soha- meg-nem-kapott cipők irdatlan sírhalma fölött. fennsíkon épült. Egyforma házak, praktikus, olcsó, kétszobás lakások B. István és a felesége esténként, a másfél óra szabad idejükben, a sáros agyagban, homokhalmok és malterosládák között sétálgattak karonfogva. talán szorgalmasabban, mint jegyességük hónapjaiban. Minden új téglát számon tartottak. Néha velük ment B. István apja. Türelem, gyerekek. Te meg ne légy már olyan dühös, ha otthon vagy. Látom, kezded eveszíteni a fejedet. Mit vársz az apósodtól? Ilyennek nevelték, ilyen marad. Kerüld ki a forró pontokat. Az ember csak akkor vitatkozzék, ha értelme van. Ne feleseljen a fallal. A fal az fal, majd ösz- szeomlik egyszer. — Apámat bántotta valaki a családban a meggyőződéséért? — A családban nem. Dehogyis. Inkább biztattak. A csendőrségen bántottak ... — Akkor ezt maga nem értheti. — Szamár vagy fiacskám. De azért büszke vagyok rád! ★ Októberben kész a ház. De nem ők költöznek az első emelet hármas lakásba. Mj történt a téli—tavaszi hónapokban, hogy egyszerre — vagy lassacskán — elviselhetetlenné vált B. István élete? Nem tudni. Csak .találgatni lehet. A tény pusztán annyi, hogy B. Istvánná naponta hallotta otthon:- megcsalja a férje. Ezzel, azzal, amazzal. A féltékeny fiatalasszony futott a férje után. Ellenőrizte az autóbusz menetidejét, ha nem együtt utaztak; észrevétlenül követte a város utcáin, váratlan időpontokban megjelent a munkahelyén. De B. István körül rendben volt minden. Reggel felült az autóbuszra, napközben dolgozott, délután hazament. Többnyire az asz- szonnyal együtt. Havonta vagy hathetenként éjszakai ügyeletre osztották be, vigyázott a pénzre. Az utóbbi hónapokban kétszer is előfordult. hogy ilyenkor bejött a telepre a felesége, éjszaka — gyalog a faluból —, hogy meggyőződjék róla. ott van-e István, s nem. mint otthon hallotta néhány órával korábban. „istentelen barátaival szórakozik kétes hírű nőknél”. Ilyenkor bűntudatosan, sírdo- gálva ácsorgóit a vaskályha mellett hajnalig, s kiadatlanul, de megnyugadva ment a munkahelyére. Férje pedig ugyancsak álmosan tett-vett, a telepen vagy a városban kószált. hogy megvárja és este együtt mehessenek haza. Biztatta. nem sokáig tart már ez a gyötrelmes uszítás, hamarosan elkészül a lakás és élhetik a maguk életét. * B. István vállalatának párttitkára: — Februárban beszélgettem vele utoljára. Nagyon el volt keseredve. Azt mondta: nem fogom elhinni, mit eszelt ki a felesége családja. Hogy, ők jönnek be az új házba lakni. István meg Ilona maradjanak odakint. Jól tudja persze, hogy ez egyszerű bosszantás — dehogyis hagyná ott nagy házát, gazdag padlását, pincéjét, mindennapi foglalatosságát az apósa —. de az ő idegei már pattanásig feszültek. Ellene fordít- iák az asszonyt, legalábbis ezt szeretnék. Dehát azt nem lehet, a felesége szereti. Persze. hogy nyugtalanítják, s gyökeret vernek benne a rágalmak,' hiszen gyötrik, tépik. Csak már eltelrje ez a háromnégy hónap! Nevetve ugrattam — de bánom most már —. hogy minek kellett neked ilyen helyre nősülni. Mint a Rómeó és Júliában a két ellenséges család. Azt válaszolta, hogy csak az egyik ellenséges, a másiknak igaza van, tehát türelmes. ★ Gyilkos-e az. akit úgy neveltek. hogy ha nem tudja a maga meggyőződésére téríteni a másik embert, megmérgezi körülötte a levegőt? Fogas kérdés, nem tudnám eldönteni. Ki ölt tehát? Nem kétséges: B. István ölt. Az ő kezében volt a pisztoly, ő sütötte el. Az indulat, a gyűlölet. a düh azonban, amelynek nyilai naponta sebezték, elmúlt évtizedek, talán évszázadok mélyéből jöttek. Más ember esetleg kivédte, elhárította volna ezeket az „össz- méreteikben” már fáradt nyilakat. B. István túlságosan érzékeny lehetett, s elérkezett a pillanat, amikor nem bírta tovább. Visszanyúlt értük — vajon mennyi erő lehetett még benne? — sorvadó karjával a múlt (Iványi Ödön rajza) VONAT A VÍZ FÖLÖTT SIMON LAJOS: TITÁN Almomban megnőtt az erőm: s ölbe kaptam Magyarországot. Előbb dajkáltam, mint a gyermeket, aztán cipeltem, mint Titán a földet, majd úgy emeltem homlokom fölé, mint ágacskát a Szabadságszobor. Majd lábujjhegyre álltam, hogy legyek nem kisebb, nem több, éppen akkora, akár a földet hordozó Titán. Zsámolyt is tettem lábujjam alá, Bakony bazaltját, Gerecse kövét, hogy kincsemre, kit égfelé emeltem, zúgjon a zápor, zuhogjon a fény, legyen már végre őserdő-kövér. S ha sarjad rajta gazdag vetemény, el ne takarják óriás fák, hát lábujjon és hegycsúcs-zsámolyon emeltem égnek kincsem: a hazát. S szinte igaz volt, szinte nem csoda, hogy arcom völgyén ömlött a Duna. MAKAY IDA; Kérdés, éjszaka ■ Majd megjelensz-e álmon innen is, földrengsz-e a vágyalatti mélyből? Lesz-e erőm, hogy lényeged kivessem a mozdulatlan-tömbű szenvedésből? Lesz-e igém, hogy szólhassak veled, vagy így maradsz már örökre bezárva a tiltó meg a tagadószavaknak irgalmatlan-szép hálott nyelvtanába? H. P. Aegler: PECH Kéf órája dolgoztak már elmélyülten Georg Milder ékszerész páncélszekrényén. Emil volt az adogató, Heini a kivitelező és Napóleon ve~ zette az egész ügyet — innen a csúfneve is. — Már csak egy negyedóra gyerekek — morogta Napóleon a stábjának —, aztán minden rendben. Elkapunk egy vonatot visszafelé és vége a mindennapi gon» dóknak egy időre. — Igen — bólintott Heine — a testem már a Riviérára vágyik. Már érzem a tenger illatát. Az öreg ház a város közepén állt. Alapos előkészület után a három kasszafúró a kaput és a pincét is kulcs- csal nyitotta ki, maguk mö- gött bezárták és lentről egy fúrt lyukon jutottak be az irodába. A dolog olyan egyszerűnek és rizikómentesnek látszott, hogy Napóleon spó. rolási okokból a falazó feladatát is el tudta látni. Most már közeledtek a célhoz. Még egy perc és előttük a kincs. — Jó estét, uraim? A három tolvaj szétugrott. aztán felemelte a kezét. A bejárati ajtó nyitva állt, előtte féltucat rendőr, állig felfegyverkezve. Mögöttük egy kövér, civilruhás férfi. Győr. san kattantak a bilincsek. A felügyelő, aki a kis csoportot vezette, körülnézett, majd a páncélszekrényt kezdte fürkészni. Fejem fölül, ha elforog az ég már,, teremthetek-e arcodból napot, adsz-e majd törvényt, mint a barbár földnek a csillagpercre járó évszakok? — Még épp jókor jöttünk! Fél órával később már kirepültek volna a madarak! Kifizetődött volna nekik, Müder úr? Ha megidéz az óra, az utolsó, ha bűneimet már nincs hová rejtsem, leszel-e akkor kegyelem, föloldó, a legutolsó mentség magam ellen? — Meghiszem azt! — vá. laszolta nevetve az ékszerész. Négyszázötezer készpénzben és körülbelül 200 karát fog- lalatlan brilliáns. Ha, ha• ha! CSONKA DEZSŐ: A szerelem dicsérete A homokórán Mert örökké él Peregnek a percek Ki más szívébe S mint női parfőnr Parazsat szórt Elillan az élet S lángot aratott Kis szobáink S májusban Nagy titkai lesznek Ha tavaszi szél Sírunkon a táncos Repdes Gyertyafények. Emlékeznek Rá a hajnalok. Nászainkból S fáradt teste Megmarad egy Mely a földbe Könnycsepp Tévedt Buja múltunk Üfy pihen majd Bűvös patinája Ezer éven át Egy-egy dévaj Mint ki hű Olympusi Isten És örök társul vitte Kedv-síratő Magával az Lázadó imája. Almok mosolyát. — Ez egy szomorú történet szólt közbe Napóleon. — Mit talál ezen nevetnivalót, maga nagyhasú? — Épp ezt akarom nektek megmagyarázni —. felelte Milder úr készségesen. — Fél órával ezelőtt felébredtem, s akkor jutott eszembe, hogy valamit elfelejtettem az irodámban. Felvettem a köpenyem, fogtam a kulcsaimat és ide jöttem a kocsimmal. Mikor az ajtó elé értem, zajt hallottam. Nos, természetesen azonnal szóltam a rendőrségnek. — Szerencsés véletlen — szólt a felügyelő. — De mit felejtett el tulajdonképpen? — Elfelejtettem — felelte az ékszrész lihegve — bezárni a trezort. Ezek a bolo'i 'ok órák hosszat dolgoztak a nyitott páncélszekrényen! (Fordította; Steiner Katalin)
