Nógrád. 1972. augusztus (28. évfolyam. 179-205. szám)
1972-08-06 / 184. szám
A FARKAS Ötéves lehettem, amikor életemben először utaztam vonaton. Nagymamához utaztunk, a szomszéd városkába. Apám előresíetett, helyet keresett a homályos kupéban. Aztán ^visszajött értünk, a levegőbe kapott, úgy emelt át a magas lépcsőkön, meg a batyukon és kosarakon, amelyek eltorlaszolták a peront. Csodálatos hely volt ez a vonat A széngáz savanykás szagával, sistergő gőzfelhőkkel, falusi nénikkel, nevetgélő diákokkal, a vonat mellett futó ezüst sínekkel, kiabálással. — Erre, erre. II — mutatta édesapám, és félrehúzott egy ajtót. A fülkében egy férfi újságot olvasott, két termetes asszonyság a padra terített asztalkendőn kolbászt és kenyeret szelt. Az ablaknál, a sarokban egy szürke felöltővel leborított valami vagy valaki mocorgott. — Ott a farkas — mondta édesapám anyámhoz fordulva. — Alszik. — Jó — felelte anyám. — Hát akkor üljünk le. Megrettenve bámultam anyámra. Hogyhogy üljünk le? Hiszen most mondta apám, hogy a farkas... Szüléimén azonban nyoma sem volt a rémületnek. Apám feltette a polcra a bőröndöt, a nagymamának szánt kosarat, amelyet reggel borral, süteménnyel, gyümölccsel töltöttünk meg. Rólam levették a kabátot, hagyták, hogy a fülke túlsó ablakához húzódjam, és mit sem törődve sze- pegő félelemmel — anyám elővette a könyvét, apám az újságját, ét engem sorsomra hagytak. A farkas pedig aludt Néha horkant egyet, ilyenkor megrebbent feje fölött a kabát. Máskor előrenyújtotta hosszú lábát. A lábán valóságos fekete cipő volt, de ez persze nem tette kevésbé félelmessé. Minden valamire való gyerek tudja, hogy a farkas liszttel szokta bekenni a mellső lábát, hogy becsapja a kecskegidát, cipőt húz és elváltoztatja a hangját, amikor Piroskát'akarja felfalni. Bejött a kalauz, kérte az új felszállók jegyeit, apámmal barátságosan üdvözölték egymást, majd a farkas felé bökött: — Hadd aludjon. — Persze — mondta apám. Persze, nyugodtam meg én is. Hát persze. A farkas most alszik. Nem szabad hangosan beszélni, nem szabad sokat mocorogni, nehogy.., Jaj. A kabát most félelmesen mozogni kezdett, a farkas szuszogott, morgott, cipőbe bújtatott szőrös lábát előre-hátra csúsztatta a padlón. Aztán megint elcsitult, békésen hor- tyogott tovább. Szerencsénk volt, nem érezte meg az emberszagot Kérsz almás rétest? — kérdezte édesanyám. Csak némán ráztam a fejemet. Nem kérek, dehogyis kérek. — Mindig ilyen jó ez a kislány? — érdeklődött csodálkozva az egyik asszonyság. — Talán beteg — tódította a másik. — Dehogyis. Csak először utazik vonaton. Meg van U- letődve — így édesapám. Istenem, istenem, miért beszélnek olyan hangosan? — akadozott a lélegzetem. Nem látják az út mentén húzódó sötét erdőket? A piros cseréptetőket kivillanni a fák közül? Valamelyikben ott lakik ez a farkas, mielőtt leszáll, felébred, ha felébred, szőröstől-bőröstől bekap minket. Ha volna valami varázsszerünk. Ha kővé lehetne változtatni a gonosz farkast. Vagy önmagunkat láthatatlanná. Ha jönne egy jóságos tündér, aki azt mondja, jótett helyébe jót várj. Ha Jönne a mesebeli vadász, vagy legalább egy tündérkirályfi... A vonat zakatolva nyelte az utat. Erdők, patakok, sorompók, falvak, felhők szaladtak visszafelé, és a farkas még mindig aludt. Egy-egy állomásnál vészesen horkant. — A következő állomásnál leszállunk, készült — mondta édesapám. Megint levették a bőröndöt, a kosarat, a kabátomat, még piros sapkát Is nyomtak a fejembe. Igazán olyan voltam, mint a mesebeli Piroska, csak az hiányzott, hogy a farkas megegyen. Még mindig nem mertem el- moccani a sarokból, megbabonázva néztem a farkast. Tudtam, hogy komiszság, amit kívánok, de szívből óhajtottam, hogy még egy kicsit aludjon, még legalább egy negyed órát. Legalább addig aludjon, amíg mi leszállunk. Egye meg helyettünk a barátságos néniket és az újságot olvasó, idegen bácsit... A vonat sípolva megállt — Te, én felkeltem a farkast — mondta apám. Erdő- bényén neki is le kell szállnia. .. —Ne... apu... ne keltsd fel — kiáltottam magamon kívül. — Igaza van a gyereknek —mondta anyám. — Majd a kalauz. Másnap nagymama üres teára és ricinusra fogott, mert szerinte csakis elrontott gyomrom okozhatta, hogy egész éjjel fogcsikorgatva ordítoztam, hogy a kalauz bácsit se egye meg a farkas... Már a vonaton Is olyan szótlan volt, még almás rétest sem akart — mondta apám. — Ja, igen, nem is meséltem, mama. Egy kupéban utaztunk a Farkas Jenővel, tudod, most nevezték ki Eriőbényére... Fehér Klára Mihail Vlkkers: EP Iván és Marja összeházasodtak. Már egy éve éldegéltek együtt, amikor Marja mindentsejtető asszonyt bájjal férje fülébe súgta: — Iván, úgy érzem gyerekünk lesz! ■— Gyerekünk? De hisz" még lakásunk sincs! Baráti körünkben mindenkinek van már lakása, s köztük hány szövetkezeti! Mi pedig, mint a vadorzók, a te szüléidnél húzódunk meg. Először is lakást kell szereznünk! összekapartak minden pénzmagot, és felépítették a lakást. Kétszobásat, loggiával, tetőterasszal. A konyha fala plafonig ragyogó fehér csempével van kirakva, a fürdőszobáé kékkel, az illemhelyé színjátszóval; szóval ultramodern az egész. Az új lakásban is lehúztak már egy évet amikor Marja ismét bejelentette: — Ivanuska, nálunk minden valószínűség szerint jön a trónörökös... — Micsoda? Akadnak nekünk fontosabb dolgaink isi Minden barátunknak stílusosan berendezett lakása van, klasszikus meg modern bútorral, mi meg, mint az éjjeli EKED menedékhelyen a vadorzók, egy nyövőfélben levő „dikón" aluszunk! Keserves erőfeszítéssel ösz- szeszedték a bútorzatot is — stílbútort mahagóni és ébenfa-keverékből. a tizenhatodik század első harmadából. A székek támláján hatgyertyás ezüst gyertyatartó. A csodájára jártak! Egyszer, amint ott heverész- tek a baldachinos ágyon, Marja boldogságtól sugárzó, arccal ismét így szólt: — Iván, jön az utód ... — Ráér még! Minden ismerősünknek autója van. mi se szégyenkezhetünk. összeszedjük magunkat és megvesszük! Így i$ tettek, összekupor- gatták a rávalót, majd soron kívül megszerezték a kocsit is. Zaporozsecet — külsőleg. Mert belül minden, de minden Volkswagen alkatrész: a műszerfal, a sebességváltó, az ülések, a karburátor, a fűtőtest. így hát saját kocsijukon utaztak a Fekete-tengerhez, Szocsiba, Pícundára. Egyszer, amint ott sütkéreznek a tengerparton — jobbra egy étterem. balra egy cukrászda, háÉS tűk mögött egy panzió saját gyógyfürdővel, elektromos masszázzsal — Marja az unalomtól nyűgös hangon szólalt meg: — Iván, attól tartok, hogy fürdő ide, masszázs oda. nekünk már soha sem lesz gyerekünk ... — Na és? — felelte Iván. — Akkor veszünk ■ egy kutyátI Elvégre baráti körünkben is mindenkinek az van, gyerek helyett. tísszekapargattak egy kis pénzt — vettek kutyát. Fajtisztát. Hetedíziglen törzskönyvezettet. amelyiknek az apja — foxterrier, az anyja — bernáthegyi, maga az utód pedig selyemszőrű pincsi. Fényképével tele a kocsi, a lakás! Most aztán van lakásuk, múltszázadi stílbútoruk, kocsijuk, kutyával a hátsó ülésen. Szivüket néha mégis szorongó érzés fogja el. Élet ez Így? — kérdik maguktól. Lesz-e valaha hobbykertjük. kacsalábon forgó hétvégi víkendház- zál? Lesz-e kertitörpéjük? S ha nem, kire,pazarolják a sze- retetüket? Hiszen a kutya már öregszik... Fordította: Sigér Imre z embert néha olyankor éri őrőm, amikor egyátA talán nem számít rá. Kiszakad a megszokott környezetből, s az idegen közegben azon töpreng, hogy az első élmények hullámainak el- csitulása, vagyis körülbelül három nap után, mivel üti agyon az időt, amikor a véletlen belekavar a még csak nem is csírázó tervekbe, s egy tollvonással elvágja mindenféle további spekuláció útját. Az eddigiekből ugye sejthető, hogy a társaságot nem * kényszer, nem is az egymásrautaltság, hanem a véletlen, ez a kiszámíthatatlan garabonciás sodorta össze. Négyen voltak, négy különböző ember, négyféle felfogással. Csupán csak egy közös vonás volt bennük: egyikük sem állhatta a szomorúságot, a savanyúságot, csak az ebéd mellett tűrték el. Ezt azonban csak később tudták meg, azután amikor a másikról szerzett első benyomások alapján elkeresztelték egymást. Ilyen neveket találtak ki: Társaságunk Ékessége, Társaságunk Esze, Tündérszép és Hőzöngő. S miután megszülettek a nevek, a jelszó sem maradhatott el. Senki se töprengett rajta, úgy jött magától, ahogy a későbbiekben minden jött ebben a kvartettben. így hangzott: „Nem kritizálunk, zabálunk!” Ezt aztán hangoztatták mindig, ha _ meg akarták botránkoztatnl a finomkodó, mindent fitymáló kispolgárokat, s különösképpen olyankor, ha az étvágyrontó prüdéria díszképviselői vertek tanyát a közelükben. Az idegen kisváros nem nevetett rajtuk, számtalan mosoly suhant át azonban az arcokon, amikor a négy vidám ember szinte vezényszóra, jobb mutatóujjával lehúzta alsó szemhéját, tudtára adva ezzel mindenkinek, hogy amit éppen hall vagy lát, azt úgy, ahogy van, szédítésnek, nemzetközi jelnyelven szólva, kamunak taftja. Különösen gyakran került sor a jelzésre Rézi és Eszter jelenlétében, akiknek tulajdonképpen semmi bajuk nem volt, csak annyi, hogy azt hitték, azért van a világ, mert ők vannak, s nélkülük kihalt és üres lenne meglehetősen benépesült földtekénk, ök különben nem merészkedtek le senkihez, még a segítséget is fanyalogva fogadták, egy összeszorított szájszéllel elsuttogott „hálás köszönetem”-mel, ami mögött azért mindig ott húzódott egy adag megbotránkozás. Mi tagadás, a kesernyés kedélyállapottal megvert halandóknak volt is miért megbotránkozniok. Ha ugyanis Hőzöngő feltette lemezeink egyikét, a Társaság Ékessége pedig kontrázott neki, Rézi és Eszter azt kereste, merre van a kijárat. Kísérőjük azonban nem nagyon akadt, mivel a többiek a könnytörölgetéssel voltak elfoglalva. S ha netalán mégis akadt más megbotránkozó, akkor azonnal harsant a kvartett jelszava: „Nem kritizálunk, zabálunk!” Tovább már csak a nevetés harsogott. Jócskán szedtek már magukra a korábban számukra ismeretlen, de egyéniségükkel mégis rokon életszemléletből és szokásokból, amikor egyszer mediterrán vihar támadt a 8 NÓGRAD — 1972. augusztus 6., vasárnap környékre. Mielőtt lezúdult volna az esőfüggöny, addig nem látott, szokatlan fényerejű villámok cikáztak az égen, függőleges irányban, borotvaként szabdalták részekre a szemhatárt. Dörgést dörgés követett, s az elektromos feszültség szinte megdermesztette a hatalmasra nőtt cédrusokat, mozdulatlanná merevítette az egyébként folyton lengedező babér- és citromcserjéket. A kopasz törzsű legyezőpálmák suta koronájára szinte kirajzolódott a tudattalan páni rémület, s a máskor annyira hangos sirályok riadt némasággal rejtőzködtek a lakatlan szigetek sziklái közé. A négyesfogat is csendes volt, csupán Tündérszép hajtotta a népet, hogy mielőbb tető alá érjen a társaság. Ez nem volt kamu A menhelyet végül Charlie fagylaltozója jelentette. Túl sokat nem lehet mondani a helyről, az egyetlen nevezetessége maga Charlie volt, aki kívánságra két méterről is a vendég szájába dobta a fagylaltot. Amikor először hallott róla a társaság, mutató- és középső ujjával egyszerre húzta le alsó szemhéját, ami egyértelműen a lehetetlent jelenti. Mikor azonban a Társaság Ékessége kiállt céltáblának, s a mutatvány sikerült, restellkedve húzgálták a jobb fülüket. S attól kezdve harmadik jellel gyarapodott az előző kettő: ha a jobb kezed hüvelyk- és mutatóujjával meghúzod a jobb fülcimpádat, az azt jelenti, amit hallasz vagy látsz, az nem kamu. Megérne egy misét kalandjaik elsorolása. Közülük most csak egyet. Azon a környéken, amelyről most kimondatlanul szó van, szokás a kedélyes poharazgatás. Általában konyakkal szokták kezdeni, aztán, amikor már kellő alap van, ízes-zamatos vörös borral folytatják. Hőzöngő, aki régtől fogva tagja a poharazók szektájának, egy napon beállt a sorba. Nagyobb baj nem lett volna ebből, ha a vele egy szálláson lakó Társaság Esze nem aggódik érte. De aggódott, s keresésére indult. Bejárta utána az egész várost, még a templomot is megnézte, hátha véletlenül odatévedt, de nem találta. Közben azonban bezártak a lelőhelyek, s Hőzöngő is hazafelé indult. Dudorászott, motyorászott, s egyre jobba» kivirágzott a kedve. Amikor azonban a szállásra ért, s nem találta ott a Társaság Eszét, azonnal elkámpicsorodott. Rózsás hangulata elszállt, felágaskodott benne a lelkiismeret, s nosza, neki a zegzugos utcáknak. Körözés jobbra, kerítés balra, zörgetés Itt, dörömbölés amott, delikvens sehol. Volt ott akkora aggodalom, hogy majdnem összeverekedtek, amikor végül úgy majdnem hajnaltájban megtalálták egymást. Másnap persze volt derültség, mert kitudódott, hogy a nagy keresésben többször Is elmentek egymás mellett. Azt Is ez a négyes találta ki, hogyan lehet telefonálni olyan házba, ahol nincs telefon, de be se akarunk menni, mert nem jelentettük be magunkat. Nem kell hozzá más, csak egy nyitott ablak, meg néhány aprópénz. A telefonáló terpeszbe áll, zsebbe nyúl, az apróval megcélozza az ablakot. Ha célzótudománya nem hagyja cserben, a produkció többnyire sikerül, ha pedig nem, akkor biztosan jelentkezik az éber háziasszony, s annak csergő-pergő szóáradata nemcsak a házbelieket, hanem az egész sikátor lakóit az ablakhoz csalja, s erre a zajra az is kinéz az utcára, akivel az ember szót akar .váltani. Most már csak azt kell türelmesen kivárni, amíg a háziasszony által támasztott ricsaj elül, s utána nyugodtan lehet beszélni mindenről, mert a továbbiakban a kutya se törődik semmivel. Ne vegyük most már sokáig igénybe senkinek se a türelmét. Volna még mesélnivaló, hiszen annyi minden történt. Élmények, epizódok tarka sokasága színezte emlékezetesen szépre azokat a napokat. Ezekről leginkább Hőzöngő tudna beszélni, mert rá hatottak a legnagyobb erővel, miután tulajdonképpen ő volt az, aki a társaság összeverő- dése előtt kibogozhatatlannak tűnő kötelékekkel volt gúzsba kötve, s ez a kvartett kellett neki ahhoz, hogy leszámolhasson bonyolult szamárságokkal, s egy legyintéssel intézzen el olyan dolgot, amit a társaság ilékül képtelen lett volna elintézni. A búcsúzásnál olyan szótlanná vált a négyes, amilyen azt megelőzően sose volt. Az ajkak és szájszélek korlátok közé szorított rángása szavak nélkül is árulkodott. Nem a hétköznapoktól féltek, s nem azoktól a szürke ismétlődésektől, amelyek nap nap után óhatatlanul bekövetkeznek az emberek életében, ök csak emlékeztek. Tarka mozaikként rajzolódtak fel gondolataikban az együtt töltött napok. övid volt a búcsú. Hőzöngő lépett fel először a vonat lépcsőjére. Remegő kézzel húzgálta a jobb fülcimpáját, s tétován botladoztak elő a szavak: „Szép volt, fiúk, ez nem volt kamu.” A Társaság Ékessége azonban még most sem tudta megtagadni magát. Gombóc volt ugyan a torkában, hangja is rekedten reszelt a pályaudvar százféle zajában, de azért mondta a magáét: „Ne bízd el magad nemcsak te vagy egyedül elkettyenve.” Kissé idétlen, csattanó nélküli volt a megjegyzés, de azért egy utolsó nevetést mégis kicsalt a társaságból. Szolnoki István
