Nógrád. 1972. augusztus (28. évfolyam. 179-205. szám)

1972-08-27 / 202. szám

szóval, meg a többiek NYELVMlJVELfi SOROK Az izé, a Egyik kollégámnak az volt a szavajárása, hogy tulajdon­képpen, teljes mértékben. Ta­nítványai kedvenc szórakozásai közé tartozott: számolni, hogy hányszor hangzik el egy óra alatt. A legenda szerint egy alkalommal még a százat is meghaladta. Elképzelhető, mennyi sava-borsa lehetett annak a magyarázatnak! Az egyik ismerősöm, vala­hányszor szóba elegyedik ve­lem, mindig így kezdi: szóval, valóban... Én pedig nem tu­dok attól a gondolattól sza­badulni, hogy már órák hosz- szat beszél velem, s beszélge­téseinknek igazában nincs is kezdete, csak folytatása van. Nagybátony környékén szin­te minden mondat végére egy olyan felszólító módú igeala­kot biggyesztenek, amely meg ma sem tűri a nyomda- festéket. tűnik. A kéremszépen enyhén világfias, a tulajdonképpen akkurátuskodó. Üjabban az úgymond for­dulat van terjedőben. Külö­nösen a mozgalmi élet és a társadalomtudományok nyelve kedveli. Nem tagadom, szá­momra ellenszenves ez a ki­fejezés. Hivalgónak és tudálé­kosnak látszik. S nem egyszer fölöslegesnek. Figyeljük csak meg a következő mondatokat: „Az egyik álláspont szerint az iskolai történelemtanítás, úgy­mond, általános válságba ke­rült.” „A termelőerők a terme­lési módnak, úgymond, a leg­dinamikusabban változó ele­mei.” „A dicséretnek, a buzdí­tásnak olyan hajtóereje van, amely, úgymond, még koránt­sem jellemzi tevékenységün­ket.” Akármelyik példánkat néz­zük, mindegyikben felesleges­nek és okoskodónak tűnik ez a merő divatból betoldott szó. Ilyen olcsó eszközzel nem ér­demes a tudományosság lát­szatát kelteni. Egy-egy toldalékszavunk sű­rű és indokolatlan használa­ta legfeljebb arra jó, hogy feltűnést keltsünk kifejezés- módunkkal. Ha a stílus egyé­ni nyelvhasználatot jelent, ak­kor a toldalékszavak erősen külsődleges jegyei stílusunk-« nak. S legyenek ezek a kife­jezések bármennyire is tudós- kodók vagy előkelősködők, tudomásul kell vennünk, hogy mindenképpen a nyelvhaszná­lati pongyolaságok körébe tartoznak. De van még más hátrányuk is. Először: igazá­ban időrabló nyelvi elemek­ről van szó. Másodszor: hasz­nálatuk a könnyű karikírozás- ra ad tág lehetőségeket. Dr. Szabó Károly A műszaki és a tudományos forradalom korát éljük, a tu­domány egyre inkább termelő­erővé válik, s ez 6zámos kö­vetkezménnyel jár. Megválto­zik a termelés szerkezete, ami viszont a társadalom rétege- ződésének módosulását vonja maga után. Ugrásszerűen nő az értelmiségiek és az értel­miségi pályára készülők szá­ma, változik az értelmiség szakmai összetétele. Jelentő­sen fokozódik az agrár- és műszaki értelmiségiek, a köz­gazdászok, valamint — a tár­sadalombiztosítás általánossá válásával — az orvosok társa­dalmi rangja és szerejgg. Rideg technokraták A technikai fejlődéssel egy- időben meggyorsul az urba­nizáció, növekszik az emberek szabad ideje, s módosulnak a műveltség belső arányai is: nő a szakműveltség megszer­zésének igénye, emelkedik a műszaki-technikai ismeretek ázsiója, ugyanakkor csökken humán műveltség gyarapítá­sának igénye, s csupán a mind inkább specializálódó szak- műveltség bővítésére fordíta­nak gondot életük további ré­szében. Az egyéni művelődésre való felkészítés, a művelődési al­kalmakkal és műveltségi ja­vakkal önállóan élni tudó em­beri készség fejlesztése fontos közművelődési feladat kell, hogy legyen. Ezért haladta meg az idő azt a felfogást, amely a közművelődés felada­tának csak a művelődésben el­maradott rétegek művelését, nevelését tartotta. Ennek iga­zát bizonyítják az értelmiség körében végzett különböző felmérések is. Íme néhány jel­lemző válasz. Vall az orvos, tanár, mérnök Három esztendeje végzett falusi orvos: ;,Salinger? Osbome? Bo­csásson meg, de nem ismerem a munkásságukat...” (Az osz­tályában szinte kivétel nélkül minden diák olvasta Salinger valamelyik művét, vagy látta Osborne valamelyik drámá­ját.) Persze, ha csupán a statisz­tikai adatokat vesszük figye­lembe, akkor aránylag kedve­ző képet kapunk az értelmi­ség színház-, hangverseny- és tárlatlátogatásáról, a számok százezres nagyságrendűek. Ám a számok mögött olyan tények húzódnak meg, hogy az értelmiségnek csupán egy kis része jár rendszeresen szín­házba. s nagyjából ugyanezek mennek el rendszeresen hang­versenyekre és kiállításokra is. S nem jobb a helyzet, ha a könyvtárakba beiratkozott ér­telmiségiek számát a könyvek olvasottságával vetjük össze: kiderül, hogy lényegében ugyanazok olvasnak, akik színházba, hangversenyre, tár­latra járnak, s zömében' nem is azt olvassák, amit kellene. Tény, hogy ez ideig még nem tudtuk szervesen bekapcsolni Vagy ki ne ismerné azt az elbeszélőt, akinek széteső tör­ténetét csak a vastagon bur­jánzó aszongya fordulat fogja össze valamennyire. S micsoda múltra tekinthet vissza a mély megfontoltságot árasztó izé toldalékszó — a gondolat­hiánynak és szellemi restség­nek ez a nagyszerű lelemé­nye! Még a nyár elején jegyez­tem le az egyik szónok be­szédéből: „Hangoztattam, ugye, hogy aki velünk jön, ugye, a pénzénél marad, ugye, s megkapja, ugye, a tel­jes ellátást, s ez a mai fia­talok számára sem közömbös, ugye.. Valójában nagyon sok ilyen törmelékszó számba menő ki­fejezésünk van. S érdekes, szinte mindegyiknek más-más a hangulata. Az előbb idézett ugye valamiféle együgyű köz­vetlenséget áraszt. A kissé vaskos izé ernyedtebb álla­potra, s népies naivitásra utal. A szóval fontoskodónak Elmentél Sajót toliaddal vetem most szemedre — nem voltál gyengéd ma éjszaka hozzám; A vágy tett rabbá és vaddá - a félelem konokká S az összegyűlt remegés belehatol a vérbe. Csukódott az ajtó mögötted - s olyan egyedül maradtam, mint bohóc a függöny mögött, ha elhal odakint a zaj. Egy röpke csók hiányzott — Utoljára még — de Te siettél — elűzött hiányzó önbizalmad, s a buta, üres féltés. Nem gondoltál rám, és most egyedül árván, nézem emléked árnyát a gyertyafényben. Bozó Éva az értelmiség általános (hu­mán) műveltségének színvona­la. A tudomány és technika gyors fejlődése differenciálja a munkafolyamatokat, s az embert a teljesség áttekintése helyett egyre inkább a rész­letek felé orientálja. Ez pedig a személyiség egyoldalú fej­lődésének a veszélyét rejti magában. Ugaynakkor olyan élettempót, felgyorsult és ide­gesebbé is vált életritmust diktál, amely a korábbi korok emberétől idegen volt. Ebben a nyugtalan és zak­latott életvitelben a művészet az, amely megadhatja az em­bernek az önmagába mélye­dés, a termékeny meditáció óráit, az emberiség nagy sors­kérdései átélésének lehetősé­gét, a művészet feloldhatja a maga mély és eredendő emo­cionális tartalmával, érzelmi erejével az egyoldalúság, a „6zakbarbárság” fenyegető ve­szélyét. Mégis, éppen a művészetek­től szakadnak el mind többen az értelmiségiek közül, s vál­nak akarva-akaratlanul rideg technokratákká. Példák hosz- szú sora bizonyítja, hogy a legtöbbjüknél az egyetemi évekkel együtt befejeződik a Amikor ezeket a sorokat from, is­mét zuhog az eső, órák óta verdesi ab­lakomat. Az utcán köpenyes és ernyős járókelők, a ház körül pocsolyákban pancsoló gyerekek. Kicsit úgy hat már az egész, mintha megszoktuk volna, hol a trópusi, hol az itthoni esős év­szakot, mely áprilist idézve váltogatja egymást, s központi témává magasz- tosítja az időjárást. Beszélnek az eső­ről, akiket a munka hívó szava men­ni, közlekedni kényszerít, beszélnek a ráérők, akik a négy fal közé szorultak, az üdülők, kik 'napimádóként indultak el a fürdőhelyekre, s még inkább hal­latják szavukat azok, akiknek munka­helye fölött 60ha nincs tető, a mezőgaz­daság dolgozoi, kiváltképpen a növény- termesztők, gépkezelők és a mindenért felelősséget érző agrárszakemberek. S aggodalmaskodó szavuk visszhangot ver az állattenyésztőkben, a fedél alatt munkálkodó segédüzemági alkalmazot­takban, sőt a szövetkezeteken, állami gazdaságokon túl is. Hányszor felhangzik városaink utcá­in, közlekedési eszközein, nyilvános helyein is az aggodalom: mi lesz a terméssel? Minthogy az időjárás gyak­ran okoz hasonló meglepetéseket, nem ez az első eset, hogy hangot kap a társadalom aggódása, tsz-parasztjaink, állami gazdasági dolgozóink felelős­ségérzete. Emlékszem én olyan évekre, amikor szinte általánossá vált a sopán- kodás, hiszen jövő évi kenyerünk ke­rült veszélybe, és akkor sem. nyugod­tunk meg egészen, amikor az argentin és kanadai búza zúdulni kezdett az or­szágba. A kilátástalan szürkeség, a szántó­földek fölött megülő köd, a hegyek közt bolyongó, barna és nehéz fellegek megülték a lelkeket, s a tarlókon ki­csírázó, megfeketedett, rothadó kévék szívbe martak, mint a jajkiáltás. Ab­ban a közös, nagy keserűségben is volt azonban valami felemelő, hiszen elárulta; jól értjük, itt ma már min­den a mienk, s ha lábon vagy keresz­tekben tönkremegy a termés, az mind­VASÁRNAPI JEGYZET P rr re n Eső, eső, eső annyiunk zsebére megy. Mégis aggasz­tó volt, mert termésátlagaink az idő tájt éppen csak az elemi szükségletet biztosították. Az idén is érezzük a felelősséget, most is aggódva szurkolunk a napsü­tésért, hogy az elmaradt munkák pó­tolhatók legyenek földjeinken, ma is minden rokonszenvünk az aratóké, kombájnosoké és szállítóké, akik kü­lönösen a nyugati országrészben csa­táznak hetek, hónapok óta az időjá­rással, az elemekkel. Mégis kevesebb szívünkben a kilátástalanság érzése. Megnyugtató ugyanis, hogy a szérű­kön, magtárakban, szárítókban már a teljes terület betakarítása előtt annyi a termés, a szem, a mag, hogy jövő évi kenyerünket biztosítottnak tudhatjuk. Olyan termésátlagokat produkálnak az egyre hozzáértőbb emberek és a ba­busgatott földek, amelyek jogosan mondhatók káprázatosnak az 1938-as vagy a felszabadulás utáni átlagokhoz viszonyítva. A televízió képernyőjén, ha nem is minden aggodalom nélkül, mégis örömmel nyilatkozott a minisz­terhelyettes, hogy jövő évi kenyerün­ket, de még a jószágok abrakellátását sem fenyegeti különleges veszély, ami a kalászosokat illeti. (Reméljük, a ku­korica is beérik még időben!) Így tehát kicsit a csatanyerők szemé­vel tekintünk a mezőgazdaság utóvéd­harcaira, amelyek még újabbnál újabb hősöket teremnek a korábbiak mellé. Mert bárki bármit is mondjon, hősök azok, nem is akármilyen hősök, akik nyakukba akasztják a vándortarisz­nyát, és kombájnostul elkocsiznak, el­vonatoznak, vagy elgörögnek heted­hét megyén is túlra. Dagasztják a sa­rat, s olyan időben, amikor már a varjak is házak közelébe verődnek, a szabad ég alatt, a határban lesik az alkalmas perceket és órákat, nehogy veszendőbe menjen az, amiért eszten­dőn át annyian verejtékeztek, s amire annyi energiát, anyagot és bizodalmát fordítottak. S érdekes dolog, kicsit új életünk és felfogásunk tükre is, hogy ezeknek a napoknak is gyűjtjük, sőt halmozzuk tanulságait. Kitűnő ötletek születnek, hogyan lehet az arató-cséplő monstru­mokkal a felázott, mély talajra is rá­hatolni. Amikor a televízió képernyő­jén megjelennek azok a kombájnok, amelyek az „elárasztott rizsföldnek ha­tó” búzamezőkön is mentik a termést, olyan hatása van, mint amikor elő­ször láttuk a Duna mély medrében el­lenállhatatlanul fölvonuló, kétlaki harc­kocsikat. De gazdagodnak a tapaszta­latok nemcsak műszaki értelemben, de szervezői téren is, hiszen a munkame­net meggyorsítása érdekében új hadi­tervekre, hadmozdulatokra van szük­ség. Sok tehát a tudatosság, a magabiz­tosság a mezőgazdaság dolgozói köré­ben, s az ő biztonságuk hangulata szétárad rajtunk is, akik tulajdonkép­pen legtöbben csak tehetetlen, bár együttérző szemlélői vagyunk a küz­delemnek. Jól tudjuk, nehéz dolog úr­rá lenni a helyzeten, amit a szaka­datlan esőzés kombájnosok, agronómu- sok, gépkocsivezetők, gabonaszárító és -tároló munkások nyakába varrt, még­is némi büszkeséggel láthatjuk, hogy sok megnyert csata után megsokszoro­zódott a földet művelők ereje, képes­sége. S az se rossz, hogy amíg esőcseppek verdesik az ablakot, mi órájuk is gon­dolunk, akik még nem fejezték be a betakarítást. „Regényt utoljára negyed­éves egyetemi hallgató ko­romban olvastam. Hogy miért? Sok a beteg, szakvizs­gára készülök, a családdal is foglalkozni kell...” (Ha mégis marad szabad ideje, akkor ka- nasztázik.) Harmincéves, Pest-közeiben tanító pedagógus: „Színházban négy éve nem voltam, nehéz a bejárás, a haza jövetel, meg a kis kerttel is törődni kell. Hangverseny­re azelőtt sem jártam..(A diákjait sem biztatja erre.) Huszonnyolc éves vegyész­mérnök: „Irodalom? Zene? Képző­művészet? Ha lépést akarok tartani szakmám fejlődésével, márpedig ez létkérdés, nem jut rá időm..(A szakmáján kívül legfeljebb az autókról és a sportról lehet beszélgetni vele.) ötvenkét éves építészmér­nök: „Szeretem a klasszikus iro­dalmat és zenét. A moderne­ket? Köszönöm, nem kérek belőle...” (A miértre nem tud választ adni, mert nem isme­ri sem a modem irodalmat, sem a modern zenét.) Negyvennyolc éves gimná­ziumi irodalomtanár j ANYA gyermekével, a közművelődésbe az értelmi­ség új rétegeit. És tény az is, hogy azok egy részének, akik nem mondtak le általános műveltségük gyarapításáról, a művészeti érdeklődése, orien­táltsága meglehetősen kon­zervatív, mondhatnánk úgy is, megrekedt a klasszikus művek ismeretének szintjén. Más részüknél viszont — kü­lönösen az utóbbi időben — tért nyert a mai nyugati vi­lág polgári ízlése. Papucsos életforma Soha nem feledkezhetünk meg arról, hogy a szocialista hatalom alapvető célja a szo­cialista ember megteremtése. Pusztán az anyagi jólét növe­lésével ezt sohasem érhetjük el! Szocialistává az embereket az teheti, ha közösségi életet élhetnek, ha életfelfogásukat, gondolkodásmódjukat közös­ségi életforma határozza meg. Ha erre nem tudunk módot biztosítani nekik, akkor újra­termeljük a papucsos, otthon ülő kispolgári életformát. Ezért jelenünk és jövőnk szempont­jából egyaránt elengedhetet­len, hogy az értelmiség köré­ben is mielőbb megteremtsük a szocialista életforma kere­teit. P. P. (Pató Róza kdszobra) I NÖGRAD - 1972. augusztus 27., vasárnap 7

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents