Nógrád. 1972. július (28. évfolyam. 153-178. szám)
1972-07-09 / 160. szám
Targa Rudolf: UTAK APÁMMAL ▼•ALAKBAN szűkül az út Fut velünk az autóbusz. Megkörnyékez a csend. Ha odaérünk, ahol a kilométerkövek egy pontban találkoznak, annál a iánál megszólítalak apám — gondolom. Ügy teszek, mintha gondolkoznék. Apámnak az arcizma se ránduL Nézi az utat Jobb oldalt az ablakon át látni az eperíákat Összefüggő kerítéssé varázsló sebességet Odébb a domb. Mozdulatlan. Fölötte felhő úszik lomhán. Mindjárt odaér a domb tetején ágaskodó szilvafához. Még egy perc és i fa kése torkon szúrja. Közelebb a mezőn sasfiókák tanulják a repülést Az öreg sas kifeszitett szárnyával alájuk szálL Lebegve vigyázza á .kicsinyek repülését Már túljutottunk azon a ponton, elhagytuk azt a fát ahol meg kellett volna szólítsalak, apám. Szétszóródott gondolataim közt tüntetést rendezek magam ellen. Nehezebb lenne veled beszélgetést kezdeni most, mint egy szál gyufával lángra borítani egy jéghegyet Figyeled az utat Átadod magad a sebességnek. Számodra most már más nem létezik, csak az aszfalt végtelen szalagja, á kilométerkövek, szembejövő autók, a gázpedáL Csak feketére keményedett kezeid mozdulása jelzi azt, hogy élsz. Nézem a tenyeredet Ö, hogy szégyelltem én valamikor a te két fekete kezedet Hogy átkoztam a sorsodat, a sorsunkat. Szégyenkeztem a mesterséged miatt, önveszélyes siheder koromba ha kék posztó egyenruhádban voltál, még az utcára is szégyenkeztem veled kimenni. Gyűlöltem a piszkos, Olajos nadrágodat Ma már tudom, a tisztaság nem azok erénye, akik kékcsempés fürdőkádban lubickolnak, terpeszkednek minden este. A gyerekkor más volt. Kölyökkutyaként szerettelek. Levágott orrú cipőimben minden este szaladtam eléd egész a kisállomásig. Boldogan szagolgattam biztonságot jelentő karjaidban az idegen világot jelentő bezinszagot, bőröd izzadtságát Mámorosán botladoztam melletted. Szorítottam fejem fölé nyújtott mutatóujjadat Hazafelé menve előre elmeséltem neked az egész nap elkövetett bűneimet és te megbocsáj- tfcttad mindet Cipeltem táskádat, zsebeidbe nyúlkáltam és ott kincseket találtam: kiégett kis villanykörtét, használt autógyertyát, rugót, ellenállásokat, anya- fsavarokat. Valódi gyűjteményem volt már ezekből az értékes darabokból. Azt mondtad; ne dobáljam el a csavarokat, mert azok még kellenek az autóba. Szükség van rájuk, az egész motor Ilyen kisebb és nagyobb csavarokból álL És a csavaroknak nagyon rosszul esne, ha eldobnám őket. Fájna, ha szétszórnám őket. A csavarfejeknek is vannak gondolataik, örömeik. Bánatuk. Dehogyis dobáltam volna el semmi kincsért őket Nem a búcsúk, a húsvé- tok. az volt az igazi ünnep, amikor öledbe ültették és én is foghattam pár percig a kormányt. Istenem, hogy dobogott a szívem. Térdeid közt kalimpáló cingár lábaimmal rugdostalak; „gyerünk, gyorsabban!" Boldog időit Visszahozhatatlanul elmúltak már, Emlékszem, amikor a fájdalom és öröm hat napja után végre hazajöttél és otthon maradtál. Rózsaszín, fekete bánatszínű ködfüggönyön át nézted a repedezett mennyezetet Lehúnyt szemed mögött láttad magad a vizes bádogpultok mellett szombat estéken. Szempilláid résén akartad elhesegetnl fekete madarait az éjszakának. Hallgattad anyám könyörgő hangját; csináld be a tetőt Három helyen is eltört az ócska cserép. Az eső miatt pedig ... Tehetetlenségedben csikorgattad fogaidat (Szemhéjad alól sisteregve préselődött ki egy könnycsepp, mintha nem is súlyos pilláid alól, hanem negyvenhat éved aljáról jönne puskagolyóként visszafelé az időből. Arcodnak egy mély ránca mintha csak azért lett volna ott hogy levezesse azt a könnycseppet mint a futóárok. Nem láttam én szemedben több könnyet Befelé folytak azok. VÁRTUNK a vasárnapi ebéddel, imádkoztunk érted. „Mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma.. Hányszor ébredtem anyám sírására éjjelenként. Áldást kértünk rád síkos út idején, gyertyát égettünk jó időért. Ünnepeltük életbe maradásodat Mert láttunk autó- roncsot eleget üvegcserepekkel, vértócsával, leszórt ho- mokkaL Láttam anyám arcán az iszonyatot mikor szemtanúi voltunk egy balesetnek. Fiatal embert ütött el az autó. Föltörülte télikabátjával az utcát. Arcán a kínok golyószórójának nyomai. Lélegzete kőbe vésődött azon a ponton hásmánt fekvő teste alatt. A járdaszigetről ágaskodók gyűrűjében láttam a halál sóhajbuborékjait, ahogyan fölfelé szálltak a szemerkélő szárazságban. Emlékszem a kirándulásra, amikor az ékszerdoboz csillogású városban voltunk. Te voltál a sofőrjük. Vagy negyven hozzám hasonló korú gyerek utazott a buszon. A többiek bementek a Vidám Parkba, mi pedig kint vártuk őket Nem tudtam betelni a sok szépséggel, amikor elmondták a kisfiúk, hogy mit láttak odabent a kerítésen túl. Amikor bementek ebédelni a szigeten a vendéglőbe, te előszedted és a motorházra pakoltad a sok finom ételt amit anyám csomagolt az útra. — Régóta nem voltam már véled, apám — szólalok meg rekedten. — Apám csak egy pillanatra néz rám. Két vadul hajtó motoros srác előzi a buszt Csillogó bukósisakjaikon harsány feliratok. Bórmellényben feszítenek. Országút vagányai! Mit tudtok ti az országutakról? Mit tudtok a negyvennyolc órai vezetésről, a félálom villanásaiban feltűnő fantom autókról, a megfeszített figyelem vakfoltjairól? Az évi sok ezer országúti halálról mit tudtok ti? Eszre sem vettem, beértünk a városba, ahol fel kell szedni az utasokat, A megállóban ott tolong, hullámzik az embertömeg. Mindenki várja a neki megfelelő autót. Asszonyok színes ruhákban, arcuk kifestve, hajuk kicsinosítva. Férfiak cigarettáznak, hónuk alatt szorítják aktatáskáikat. Naponta bevándorlók, ingázók. Indulnak műszakba, a gyárba. Szállnak föl a kocsiba. — Használat előtt felrázni! — kiabálja valaki nevetve. Hangját elnyeli a motor zúgása. A gyár előtt kiszállnak az utasok. Már szállingóznak felénk azok, akiket haza kell vinnL Újra megtelik az utastér. Ezek az emberek fáradtak, látszik rajtuk a munka. Arcuk gyűrött Csöndben ülnek a helyükön. Éjszakás műszakból jönnek. Egy szürke ruhás ember valamit beszél apámmal. Csak azt hallom, valami tv-ről van szó, meg, hogy úgyis útbaesik. Ott már várják, na Apám morog, aztán bólint —• Jő ember maga* csak ügyesen titkolja — mondja a szürke ruhás. Mosolyog. INDULUNK. Apám túráztatja a motort. Most éppen ellenkező irányba megy az autó, de én nem megyek. — Az útkereszteződésnél kiszállok. Stoppal megyek haza — mondom. — Jó utat apám. CSONKA DEZSŐ KÉT VERSE; SZOMORÚ DAL Fülembe halkan Peng a bú gitárja Rakott uszállyal Jön felém a gond Sötétben élek Mint ki mélyre Csusszant Lidérces álmú Pislogó vakond Polip karjával Átölelt a végzet S mint annyi más A síromat megástam Mert nem hiszek már Többé álmaimban Jövőt cibáló Színes látomásban A nap suhant le Bíborban az égről Piros körmök A szívembe vájtak Csókban fürdő Tavasz éjszakákon Szerelemből Született a bánat Fülembe halkan peng A bú gitárja Árulóim Koporsóba tesznek S nemsokára csendes éjszakákon Hold hódol Egy durva sírkeresztnek. A SÁTÁN A Sátán ott van a szemedben Szemfényvesztő a szerelemben Csiszolt agya mindenhol ott van A tömjénfüstös templomokban A szeretőnek veteti ágyban Megszületésben meghalásban Csókok között két pohár borban Az összeráncolt homlokokban A gyógyszerben s ha kell hát méreg Megbabonázza szívverésed Vasárnap szoknyát húz magára S igét hirdet önön javára Gyóntat kivégez véd és vádol Bűnöst csinál a tiszta lányból S akit megrontott már a sorsa Űri gesztussal feloldozza Filozófiát ad és vértet Mámorral borral megigéztet Finom mosollyal helyetted fizet S közben kilopja erszényedet A Sátán mindég jó barátod Örülnöd kell ha újra látod Döbbenten állsz érletlen kábán Nyugodj meg fiam Ű volt a Sátáni Március nyolcadikén a nyakamba veszem a háztartás minden gondját, hadd pihenjen az asszony — határoztam el az ünnep előtt. A nagy nap reggelén a szokásosnál korábban keltem, és óvatosan, hogy nejemet fel ne ébresz- szem, kiosontam a konyhába. Hol is kezdjem? Persze, Ilyenkor reggelit szokás készíteni — súgta több éves tapasztalatom. Minden gondolatomat arra összpontosítottam, hogy emlékezetembe Idézzem, ml a feleségem kedvenc étele — hosszas töprengés után a káposztás palancsinta mellett döntöttem. Gyorsan kabátba bújtam és éppen beledugtam az ujjam abba a fehér retikülbe, amelyben a kosztpénzt tartjuk, amikor oldalbordám metsző hangja rezzen tett össze; — Mit kotorászol a táskámban? — Egy kis pénzt szeretnék kivenni, szíveim... — Tegnap már kaptát! — méltatlankodott — Már elköltötted? Nem akartam idő előtt felfedni a lapjaimat, Így hát ravaszkodni kezdtem: — Kimegyek a piacra, hozok hagymát és káposztát. — Valahogy olyan furcsa vagy ma — fürkészett bizalmatlanul a feleségem. — Ma a te ünneped van, szívem — vágtam a szavába — pihenj csak, ma én vezetem a háztartást — No, jól van, eredj, addig én kitakarítok és megfürösz- töm a gyereket — mosolyo- dott eL — Szó sem lehet róla — szóltam ellentmondást nem tűrő hangon. — ígérd meg nekem, hogy leülsz és nézed a televíziót D. Baljijev: Nőnap - férfimódra Miután sikerült szavát vennem, hogy ezen a napon nem gyötri magát a háztartással, megnyugodva útnak indultam. A piac felé menet találkoztam a szomszédommal, látóin, a zsebéből nylonháló kandikál ki. — Te is?..: ' Fél szóból is megértett: — Tudod, egyszer van nőnap egy évben, hát úgy döntöttem, hogy... — Stimmt — szakítottam félbe —nálam is ugyanez az ábra... — Micsoda véletlen! —■ új- jongott — Na gyerünk ünnepeljük meg egy pofa sörrel. Betértünk a legközelebbi vendéglátóiapri üzemegységbe, ahol egy csapat régi cimborára bukkantunk. Mindegyikük zsebében nylonháló, némelyiküknél óriási bevásárlószatyor. Letelepedtünk az asztalhoz, és habzó sör mellett elkezdtük ócsárolni a régi világot, amely a szépnemet évszázadokon át sötétségben és jogtalanságban tartotta, aztán fennen magasztaltuk a nemzetközi nőnapot, hogy életünk hű társainak megadta a munkához való jogot. Igaz, később elszontyolodtunk egy cseppet, mikor arról esett sző, hogy az asz- szonyok visszaélnek a jogaikkal: abszolút kivették a háztartást a férfiak kezéből. De csakhamar megvigasztalod tünk: remélhetőleg már nincs messze az idő, amikor nemzetközi férfinap is lesz, amely visszaadja a férfiak jogait a háztartás irányításában — legalábbis ami a háztartási pénz kezelését illeti. Már estébe hajlott a nap, de mi fáradhatatlanul emeltük tovább az egyik poharat a másik után drága asszonytársaink egészségére, akik ma a mi határozott utasításunkra odahaza pihennek és szórakoznak. Sötétedéskor bontottunk asztalt. Csak akkor jutott eszembe, hogy tulajdonképpen miért is indultam el hazul- róL Bűntudatos ábrázattal lép-; tem be az ajtón. Am várakozásom ellenére a feleségem ma nem haragudott Biztos, már nagyon éhes lehetsz, szegénykém. Rögtön hozom a kedvenc ételedet, sütöttem neked az ünnepre egy kis káposztás palacsintát — mondta, miközben lesegítette a kabátomat... , Fordította: 53 Zahemszky László • Leányportré kiszőlftás, s remegő térdekkel ment a térkép elé (de gyűlöltük még a térképet is), de ugyanakkor kikészültek a V„ W„ Z, és Zs-sek is, mert lelkileg átmentek a felelés minden gyötrelmein. Mert a történelem tanárnál felelni nem egyszerű felelés volt ám! ö a könyvtől függetlenítette magát Monoton, síri fahangon magyarázott, tücsköt bogarat, királyok kutyáinak a nevét, hercegi kastélyok protokollülésrendjét, s hasonlókat Mintha láthatatlan manók szórtak volna homokot szempilláinkra, úgy permetezett ránk minden szava. De még saját maga is gyakran majd elaludt, néha megállt és nyikorgósat ásított, mint a vén kutya a tűzhely mellett Valószínűleg ez is csak ördögi csalétek volt, mert ha valamelyikünk szeme akár egy pillanatra lecsukódott, már hallhattuk is a győzelmesen felvijjogó hangot: — Szóval, a Fenyvesi barátunk törökös nyugalommal alszik, 6zóval, a Fenyvesi barátunkat nem érdekli a történelem: a Fenyvesi barátunk tehát kap egy kis pohos, piros pontocskát... Így ni!... Piros pont járt szemlehunyáson kívül majdnem mindenért. Ásításért, köhögésért, orrfújásért, ablakra és plafonra nézésért, sóhajért, beszédért, tüsszentésért, de még a kl- kérezkedésért is, ha alapos gyanú merülhetett föl annak álvolta miatt. Márpedig a törtnelem tanár szerint ennek fel- tételezésére mindig volt elegendő ok. Aki netán még mindig nem tudja elég híven beleélni magát osztályunk lelkiállapotába, azzal bizalmasan közlöm, hogy a fenti okok miatt három, korántsem pipogya osztálytársammal olyasmi is megesett, ami másfél, kétéves koron túl Igazán ritkaságszámba megy, s okvetlenül beteges tünetnek számít Nahát, ez a Nagy falvi Pál egyik nap egészen megváltozott ábrázattal jött be az osztályba. Halálra rémültünk, mert akkor még nem tudtuk, hogy a megkövült vonások torz grimaszba erőltetése mosolyt jelent (S különben is, van-e ré- misztőbb, mint ha a zsarnok mosolyog?) Leült, s mindjárt azzal kezdte: mindenki piros pontját kitöri!. A megköny- nyebbülés moraja hullámzott át az osztályon, s az osztályelső Durnfeid megilletődött „Köszönjük”-je után felzúgott az egész osztály „Köszönjük!” kardala. Felszabadult vigyorok, hu- nyorítások, sőt — ami egyenesen példátlannak számított történelem órán — bizonytalan, gyönge zümmögés. S a történelem tanár előhalászta a noteszát, s ceruzával a ezében sorra vette a neveket, ilyenformán: „Abafi, hart; piros pontocska — törölve; Balázs, kettő pohos piros pont — törölve; Bónis, tizenegy — törölve... Csikesz... Döme ... Gábor — törölve...” Már majdnem Hódosyhoz ért, mikor az élő colstok lassan emelkedni kezdett. A zümmögés elhalt, a tanár a szemüvege felett felpillantott noteszából, s a ceruza megmerevedett a kezében. Hódosy még mindig emelkedett. Komikusán komoly, békaszájú lóarca egyre magasabban ingott az osztály felett. Határozottan koravén arca volt, s hozzá mély basszus hangja. Végre felér a magassága csúcspontjára, s akkor ez a lófejű. lapos plllantású pofa odateszi egyik ujját a szája sarkához, mint valami kisgyerek, és dőrmögve-selypítve-el- nyújtva ezt mondja, jobban mondva, énekli: — Tanár úr kérem, törölje ki nekem is! Robban a nevetés, a tanár néz, hápog, a feje lásson rózsaszínre, majd hirtelen vérvörösre vált. Nem tud megszólalni, talán még hitegeti magát, hogy nem jól hallott, vagy csak véletlen az egész, mikor Hódosy ismét halálos komolyan beleénekli a feszült levegőbe: — Legyen szives, törölje ki nekem is!... Most már nincs kétség. A tanár felugrik, kirohan.;. A legnagyobb történt, ami történhet ezen a világon, igaz kicsiben, de mégiscsak zsarnokot taszítottak le a trónusról. Mindannyian osztályfőnöki megrovást kaptunk, s Hódosyt majdnem kicsapták. De megérte. Ügy élt bennem ez a jelenet, mintha tegnap történt volna, s Hódosyt megpillantva újra elfogott az a régi láz, s azt a képet, hangulatot utánozva, Hódosy felé emelve poharamat, az ő hangján, éneklő hangon megszólaltam, hogy „Tanár úr, kérem, törölje ki nekem is!” Hódosy értetlenül nézett rám, és emellett rettenetes unalom ült tekintetében. — Hát nem emlékszel? — kérdeztem, de egyik pillanatról a másikra lelohadt bennem a láz, s szinte testileg éreztem, hogy rám telepszik a szomorúság. — Mire? — kérdi síri hangon. D adogok neki valamit a dologról, s érzem, hogy milyen jelentéktelen messzi ügy az egész, pedig most is tudom, hogy nem az. — Nem nem emlékszem — feleli Hódosy az előbbi hangon. — De ha volt is ilyesmi, nem így volt... Később, egy érdektelen beszélgetés közben megkérdeztem valakitől, nem tudja-e véletlenül, hogy Hódosynak mi a foglalkozása. — Hogyne tudnám — válaszolt az Illető. — Tanár. Történelem tanár. A fiam hozzá jár, jobb nem emlegetni, miket mesél róla. Hogy van egy piros ceruzája... az ám, egy piros ceruzája, mint annak az izének... látod, látod, Itt van a nyelvem hegyén, de az istennek sem jut eszembe a neve...
