Nógrád. 1972. június (28. évfolyam. 127-152. szám)

1972-06-11 / 136. szám

í-onnyű az élet más pénzén Salakblokküzelmek a RIOLEX-nél A jókedvű, vidám társaság gyakorta megfordult a Karancsban. Itt volt a törzshelyük és itt fizettek na­ponként 300—400 forintos italszámlákat. A menedzselt hölgyek a megmondhatói, hogy Nemes László és társai nem voltak szűkmarkúak. Hogy kitől és miért kapták a pénzt, az csak később derült ki. Nem járnak már a presszókba, a Knrancs is nélkülözni kénytelen az arany­kezű fiúkat, akik közül Nemes László előzetes letartóz­tatásban van, a többiek pedig szabadlábon várják a bírósági tárgyalás kezdetét. Csalás, sikkasztás, lopás és orgazdaság szerepel a vádpontok között. Az első feketefuvar kés ellen eljárás indult, gyor­san — rokoni segítséggel *r­A salakblokkokat gyártó zagyvarónai RIOLEX-hez 1969-ben került a salgótarjáni Nemes László, aki hamarosan üzemvezető lett. Kezdetben minden rendben is ment, csak később történt egy s más rendellenesség, mert Nemes szerette a könnyű életet — de erről majd később. A vállalathoz tavaly május- Nagy lábon élt ban belépett Köböl Barna, aki kis idő múlva Nemes he- “ ‘“reatdg visszafizette a károsultnak az összeget. Ügy mellékesen 50 köbméter kavicsot is lopott Kecskés az egyik vállalat só­derbányájából. Igaz, ez eltör­pül összegszerűségben a na­gyobb tétel mellett lyettese lett. Együtt láttak „munkához” és az első áldo­zat egy endrefalvi ember volt, helyesebben rajta keresztül a vállalat. A férfi, aki építke­zett, salakblokkot szeretett volna vásárolni, ami ebben az Időben hiánycikk volt. A RIOLEX teljes kapacitása le volt kötve, és nemhogy legá­lisan, de illegálisan is lehe­tetlennek tűnt salakblokkot szerezni. Az endrefalvi ember mégis kopogtatott, mert Kö­bölt ajánlották. Az irodában, ahol Nemes is jelen volt, elő­adta mi járatban van, és ké­rése támogatásra talált. Nem kevesebb mint 1400 darab sa­lakblokkra volt szüksége, s ennek ellenértékét, 12 460 fo­rintot az endrefalvi italbolt­ban át is adta Köbölnek. Az üzemvezető-helyettes ötszázat zsebre rakott, a többi pénzt átadta Nemesnek, aki a pénzt egy lemezkazettába zárta, ahonnan hogy. hogy nem, bi­zonyos idő után szőrén-szálán eltűnt. Nemes biztosan tudja, hová lett. Vért-várt az endrefalvi férfi a salakblokkra, telt-múlt az idő. de nem jött az áru. Sür­getés — fenyegetőzés, végül is az egyik este, amikor már el­néptelenedett az üzem, autó berreget a telepen. Nemes ki­állította a menetlevelet, és vitte az autó a salakblokkot End refal vára. »1 Evés közben jön meg az étvágy Jött a zagyvaróna! férfi is. Ezer darab salakblokkot kért, és azonnyomban kifizette a kilencezer forintot Nemes iro­dájában. Az ismétlés itt is ugyanaz volt: nem jött az áru, sürgetés — fenyegetőzés. Ügy látszik, a zagyvarónai férfi agresszívnek bizonyult, mert visszakapta Nemestől a kilencezer forintot. Talán csak nem a kazettából? És Etesről is beállított egy atyafi, ó kétezer-kétszáz dara­bot kért, 19 580 forintot szá­molt le — a nyomaték kedvé­ért — anyósa jelenlétében, mert Nemesék garantálták, hogy befizetik az összeget a vállalat pénztárába. Termé­szetes, hogy osztozkodtak Kö­böllel. Hamarosan színre lépett az ügy harmadik szereplője. Kecskés János salgótarjáni la­kos, aki tudott a főnök és társa üzelmeiről, hiszen tagja volt az ivászatoknál a brigád­nak. Kecskés egy szóval sem tiltakozott, sőt: kölcsönkért építkezéséhez a csalóktól, és kapott is különböző részle­tekben, összesen 14 ezer forin­tot. Először kért, aztán lépett egyet... Legközelebb már a 2100 darab blokkot rendelő nógrádsipeki gazdát 6 vágta meg 17 500 forinttal. Inéba szállt később a bátorság«, mart amikor Nemes és Kecs­Az esti összejövetelekhez, az italozásokhoz pénz kellett. Vitte a pénzt a kártya is, mert esetenként verték a blat­tot a salakblokkosok, ugyan­akkor nagy összegben lottóz­tak, totóztak. Nem került fel­jegyzésre, hogy nyertek vol­na, ám a kicsalt pénzt, ami kötegként lapult a zsebükben, fizetéskor esetenként lottó­nyereménynek nevezték. Közeledett a karácsony és fogytán volt a pénz. Nemes Köbölt kapacitálta, aki hama­rosan kapcsolatba lépett egy rimóci építkezővel. Üjra szá­mok: 1000 darab — 10 ezer forint, a helyszín az iroda. Az osztozkodás helyszíne is, mert Nemes 4800-at, Köböl 5200-at vágott zsebre. Villanyszerelési munkákat! végzett a kisiparos a RIO- LEX-néL Előleget kapott és számlát írt 30 ezer forintról. Nemes javított: „Téves. A mellékelt átvételi elismervény szerint 40 ezer, azaz negyvenezer forintot kell előlegként figyelembe venni. 1972. január 31. Nemes.” Hogy hová lett a 10 ezer fo­rint? Nemes zsebébe került. Betét minden mennyiségben A nyomozás során más ér­dekesség is kiderült. Most lép elő a kulisszák mögül a ne­gyedik és ötödik szereplő, Nagy Endre salgótarjáni és Fekete József egyházasgergei lakos. A társaság gépkocsival járta a várcet és Nagy, aki művezetőként dolgozott a RI­OLEX-nél, beugrott, régi mun­kahelyére, a salgótarjáni Író­szer Ktsz-be, Fekete József műszakvezetőhöz. Üzletet ajánlott: kérte, lopjon fekete golyóstollbetéteket. Az ajánlatot tett követte. Fekete kötélnek állott, és el­lopott 7000 betétet, s ezzel több mint 20 ezer forint kárt okozott vállalatának. Az autó­ban ülő Nemes tudomást szer­zett a készülő akcióról és meg is egyeztek az árban, ö, már­mint Nemes egy forintot, Nagy és Fekete 50—50 fillért kapott volna a betétek darab­jáért. A golyóstollbetétek egy része Sajószentpéterre került Nemes feleségéhez, aztán vissza Tarjánba, innen Nagy- bátonyba. Utóbbi helyen a pa­pírboltban, Kakuk Andrásné, született Búzás Mária nagybá- tonyi boltvezetőnő átvett 1000 darabot 1000 forintért, s ab­ból el is adott 600-at. Hogy mit csinált a pénzzel, majd kiderül a bíróságon. A nyo­mozás során 2772 betétet fog­laltak le 7823 forint érték­ben. A különbözet még nem térült meg a ktsz-nek. Nagy Endre sem akart le­maradni társai mögött ötezer forintért 1000 darab selejt- blokkot vételezett, és aztán feláron adta tovább a kurrens árut, miközben „megkente” a rakodómunkást. így történhe­tett, hogy első osztályú anyag is került a selejt közé, de nem fölülre, alulra. Nemes László 27 éves salgótarjáni, Köböl Barna 37 éves salgótarjáni, Kecskés János 24 éves salgótarjáni, Nagy Endre 29 éves salgótarjáni, Fekete József 27 éves egyházasgergei, és Kakuk Andrásné 31 éves nagybá- tonyi lakos ügyében elkészült a vádirat. Hamarosan bí­róság előtt felelnek iizelmeikért. Szokács László Játéka fórummal MILTEN kár, hogy sokszor gyerekeknek nézzük a felnőtté érett fiatalokat is. Magun­kon se akarjuk észrevenni az évek múlását, jóllehet ezt meg tudjuk magyarázni. De fi­ainkat és lányainkat mindenképpen szeret­nénk ott felejteni a „gyerekskatulyában”, s ha ki akarnak törni: nyegléknek, okosko- dóknak, tiszteletleneknek tartjuk őket. Pe" dig sokszor van alkalmunk szinte meghök­kent gondolatgazdagságukon, korai és el­mélyült fölkészültségükön, észjárásukon. Súlyos ítéletet mondtam. Meggyökeresedett módszer görcsös alkalmazását említettem, és furcsa módon egy hasznos, új kezdeménye­zés körülményei indítottak rá. Megtudtam, hogy az egyik tanintézetünkben milyen mód­szerrel rendezték meg, illetve készítették elő a fórumot. Azért kalandoztam el az előbb, mert úgy érzem, szót kellene váltanunk arról, hogy a Forum Romanumot, és általában a római birodalom városainak közéleti központjait, általánosabban: az eszmecsere színtereit; kö­zelebbről pedig a tájékozódás, s az együtt­gondolkodás kialakításának fórumait miért kellett, és miért volt jó újra fölfedezni ná­lunk? Azért, hogy megismerjük egymás gondo­latait. Azért, hogy mindenki értse a politi­kát, a társadalom változásait. Azért, hogy jobban éljünk. a szocialista demokrácia le­hetőségeivel. Azért, hogy együtt cseleked­jünk. Okosan, megfontoltan, egyre lejjebb szorítva a hibaszázalékot. Ezért fedeztük fel újra a fórumot. 5 ez a fórum bevált, szeretik az emberek. Nemcsak a televízióban — amely kétségkí­vül a legtöbbet teheti ez ügyben —, hanem a pártnapokon, a falugyűléseken, a nép­front rendezvényein, a klubokban és min­denütt. A fórum divat is egy kicsit, és hi­szem: tartós divat. De inkább kitűnő mód­szernek, nagyszerű találkozási alkalomnak nevezném. Ezért veszélyes, ha visszaélünk vele, ha csak játsszuk a fórumot. De most már türelmetlenek, tudom. Ar­ról van szó, hogy az intézetben fórumot ter­veztek. A diákok, a növendékek kérdeznek, és a tanárok válaszolnak. Iskolai demokra­tizmus? Igen. Közvetlen eszmecsere. Ritka jó alkalom. Fegyelemsértő próbálkozás? Er­re senki sem gondol a diákok közül. Meg­kezdődik az előkészítő munka. A téma nem külpolitikai, nem az erőviszonyok alakulá­sát, vagy beruházási politikánkat érinti. Szigorúan — és ezúttal helyesen — leszű­kül a téma az iskola belső életére. Mindezt azért mondtam el, mert a kérdéseket he­tekkel előbb kérték, írásban, hogy a tan­testület föl tudjon készülni a válaszara. Olyan ez, mintha a nyomdásznak fel keile» ne készülnie arra, hogy meg tudja monda­ni: mi a nyomdai mértékegység. Végtére is hiszem hogy egy tantestületet nem érhet váratlan kérdés az intézet belső életét ille­tően. De hát jó, a televízióban is cédulát osztogatnak. Miért ne tartsuk magunkat a formákhoz. Igen ám! De a miniszter megtudhatja^ hogy Ki kérdezi őt! Nincs titok. Tehát a miniszter tudja, hogy kivel áll szemben. A tantestület nem. A diáknak névtelenül kell kérdeznie. Nein ő fél, de gyanítom, hogy a tanár. Talán önmagától? Talán jobb, ha nem tudja, hogy ki a kiváncsi? És ez már jobban bosszant. Gondolják csak meg, kérem, ez nem egyszerűen a fó­rum prolémája, sokkal több annál. Talán „felfedeztem”, hogy tulajdonképpen miért kell oly gyakran névtelen levelekkel, névte­len bejelentésekkel, „ha elmondod, letaga­dom” elmélettel találkoznunk? Ebben az is­kolában például erre nevelik a már felnőt­té érett „gyerekeket”! . A fenti módszerből az következne, hogy a diákok beülnek majd a tanterembe, a tantestület pedig a tanáriba, s onnét egy zsebkendővel bekötött mikrofonon (fönt hangszórón) keresztül, elváltoztatott hangon tájékoztatják a kíváncsiakat. Nehogy meg­tudják, hogy ki válaszolt. De ne humorizáljunk. A kérdéseket ősz- szegyűjtötték és felbolydult a tantestület. Megkezdődött a kérdések „szűrése”. Lehet hogy szükség van erre, ném tudom. Az a gyanúm, hogy ha egy diák véletlenül na­gyon helytelen dolgot kérdezne, akkor sem érhetné szó a ház elejét, hiszen abban az in­tézetben nevelkedett.. Az egyik tanár megkért egy kislányt: „Nyomozza ki, legyen szíves, ki tette föl ezt a kérdést nekem, mert azzal szerenék négy- szemközt elbeszélgetni”. A másik diákjai­nak panaszkodott: „Igazán kár volt megkér­dezni, hogy miért ilyen módszerrel tanítok. Mi lesz, ha megtudja az igazgató...?” Nem folytatom. Amikor értesültem a do­logról, még nem zajlott le a fórum. Szeret­tem volna részt venni rajta, de rájöttem: képtelen lennék játszani a Iáthatálán em­bert. Ha elmennék — az előzményekből kö­vetkeznek— más kérdéseket és más válaszo­kat hallhatnék. Akkor meg mire való az egész? VALÓBAN. Mire való? Jó szándékú ér­deklődésből formális játékot űzni? Szóki­mondás helyett, őszinte véleményalkotás és tájékoztatás helyett bizalmatlanságot kelteni? Jávori Béla Szeretem a hivatásomat vezetője pedig a férjem. Há­romszáztíz ember él itt. Majd­nem minden második házban televízió van. így egy kicsit megcsappant az olvasók szá­ma. Amíg petróleum volt, többet olvastak az emberek. Pösténypuszta, június ele- resi ? Arra menjen, megmond- je. Az aranyosan csillámló ják. Ipoly-parton horgászok ülnek. % Türelmesen lesik a vizet, moz- — Húsz éve élek Itt Pöe- dul-e a zsinór. Csönd, nyuga- ténypusztán. Amikor fiatal lom, békesség. Aztán egyikük tanítónőként ide kerültem, az komótosan feltekint: iskola volt a legmagasabb, — Olyan vidék ez, amilyen legrangosabb épület. Ma? Va- Azért most is viszik még a kevés van a megyében. Ne- lósággal eltörpül a sok szép könyvet. Mindig úgy segítek a kém elhiheti. Itt élek, ami- Porta között. Igaz, lett volna válogatásban, hogy legyen ol- óta megszülettem. Nézze a lehetőségem, hogy elmenjek vasnivalója a felnőtteknek; fákat, vizet, meg a házakat, innen. A férjemnek hivatal- gyerekeknek egyformán. • ................. ból el is kellett mennie Szé- Szeretem a hivatásomat. Az c sénybe, mert itt megszűnt a iskolaév befejeztével alig vá- felső tagozat. Hívtak engem rom a szeptembert. Hogy újra is. De én nem mentem. A szi- jöjjenek a gyerekek, hogy vemhez nőtt ez a vidék, az benépesüljön az udvar, ne ár- Ipoly, a házak, a rét, a fák, válkodjanak a padok. Én sze- emberek. Arra is gondol­Mifelénk háromszobás lakás­nál kisebb házat már nem is építenek... A tanító nénit ke­az emberek. Arra is tam, amikor választ kellett adnom, hogy itt voltunk fia­tal házasok, Itt született a fiunk. Minden, ami egy élet­ben szép, kedves lehet, ide köt engem. Négy osztályt tanítok. Ti­zenöt gyerekem volt az el­múlt évben. Egy osztályter­münk van, de az olyan, hogy retem, ha zsibonganak körü­löttem, engem megnyugtat a gyerekhang. Életemben még soha nem voltam Ideges gyp- reklármától, nem bántott a ki­abálás, szívesen válaszoltam a kérdéseikre. Nem születik senki pedagógusnak. De csak az válassza ezt a hivatást, aki hasonlóan érez. Ezt mondtam a fiamnak is, aki most gim­nyugodtan büszkék lehetünk nazista. Pedagógusnak ké- rá. Van magnónk, televíziónk, szül, mégpedig komolyan, vetítőnk, sok-sok diafilmünk, A mi kis pusztai iskolánk szemléltető anyagunk egész első volt a megyében, ahol az sorozat. Ilyen iskolát nem iskolatelevízió utat talált a tiagy itt az ember csak úgy, gyerekek szivéhez. Írtam a egyszerűen. Vannak annak szerkesztőségnek, nagyon előnyei is, hogy együtt tanul- örültek a megjegyzéseimnek nak a gyerekek a négy osz­tályban. önállóbbak lesznek, megtanulnak gondolkodni, be­csülni a másik munkáját is. Azok a gyerekek, akik innen tovább mennek, mindig meg­állják a helyüket. Ez minden­képpen öröm. Az is öröm, amikor visszajönnek szülői értekezletre azok az anyukák, apukák, akiket régen tanítot­tam. Most már az ő gyerekük ül a padban. Azért, mert Pösténypusz- tán élünk, ne gondolja, hogy elszakadtunk a világtól. Nem is igazi puszta ez, inkább fa­lu. A könyv, az újság, a te­levízió megtalál bennünket. Igaz, villanyunk csak tíz éve van. Ha pedig utazni, nya­ralni megyünk, világot is lá­tunk. Ilyen kis helyen a pedagó­gus sok mindent csinál. Nem­csak tanít. Nálunk én vagyok a könyvtáros is, a kultúrház és válaszoltak, hogy megláto­gatnak. Annak idején az is­kolának még nem volt tele­víziója, csak nekünk, bent a lakásban. A tanítványaimat sorba _ ültettem az előszobá­ban, úgy néztük a műsort. Aztán iskolatévét kaptunk. Hosszú évekig használtuk nagy-nagy örömmel, és remé­lem hasznára is vált minde­gyik gyereknek. A régi tele­vízió helyett pedig éppen a napokban ajándékozott a MÉSZÖV egy másikat. Re­méljük, ez is olyan hasznos lesz, mint a másik volt. Ennyi, amit mondani tu­dok. Magamról nem szívesen beszélek, a gyerekekről annál többet. Mert mégiscsak ők a legfontosabbak. Elmondta, Csóri Miklésné, pösténypusztai tanítónő. Nem vallomás, csak egyszerű be­szélgetés volt. Cs. E. NÖGRAD — 1972, június 11., vasárnap 5 t

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents