Nógrád. 1972. június (28. évfolyam. 127-152. szám)

1972-06-10 / 135. szám

Lóránt János képei a győri Képcsarnokban Lóránt János képeivel sok­szor találkoztam országos tár­latokon. Felfigyeltem rájuk, különös vidéki világról tudó­sítottak. Emlékszem egy ké­pére, „Raposko” című, mely egy kis feltételes vasútállomá­son várakozó embereket ábrá­zol. Az évente megrendezett állami vásárlások kiállításain is mindig feltűntek képei szín­skálájuk egyszerűségével. A győri Sf'C somokban meg­nyílt kiállítását is egyszerű­ségre való törekvés jellemzi. Kevés figura jelenik meg ké­pein, ha egyáltalán megjele­nik. Milyen képeket láthatunk itt? Az „Üzem” színskálája fe­kete, szürke, itt-ott megcsil­lanó fehér. Formailag konst­ruktív, leegyszerűsítése a lá­tott világnak, asszociációkat ébreszt egy üzemről. Végül is nem fényképezés a festészet feladata, hanem képalkotás. A „Vöröshegy” zöldesszürke, kopár világ, az előtérben haj­lott, megfáradt öregember, és rá visszatekintő parasztasszony, távolban házak, semmi több. Tőmondatokban beszél. „Vin­cellér”: kopasz öregember lát­ható a képen, lopó az egyik kezében, borosköcsög a másik­ban. Sötét pincehangulatot su­gall. Valamilyen értelemben rokon a kubikus. Kimerült lá­ba talicskán pihen. Vagy a „Dél” címet viselő kép, ahol két kifáradt munkás hever, mögöttük a távolban kis ház egy fával. Előtérben négy vasoszlop tartotta fedett rak­tár, vagy talán traktorállomás. De nem is ez az érdekes, ha­nem az, hogy hogyan mondja el a munkások fáradtságát. Az egyik fáradt tekintettel néz ki a képből, a másik szinte egy- gyé vált a talajjal. E kép szí­nezése is olyan, akár a töb­bié. Alig kivétel egy-két kép, ahol még erőteljes kék is já­rul a barnához. De érdekes módon az öröm színei, a pi­ros, a narancssárga száműzött e tárlaton. Egyik formailag legszebb képe azt a címet vi­seli, hogy „Erdőben”, öt szin- akkord van megütve, akár egy Bartók-etűdben, azt variálja: fehér, világos, melegszürke, barnásszürke és végül feke­te. Lóránt Jánosnak van mon­danivalója a háborúról, is: „Egy, a második világháború­ból visszamaradt lövedék”. Előtérben egy halott kisfiú, e lövedék tragikus áldozata. Van Lórántnak a képei között me­legebb színvilágú is, mint pél­dául az „Éléskamra”, okker­sárga és fehérrel kevert okker dominál a képen. Tulajdon­képpen interiőr: tárgyak egy kis helyiségben, ez alkotja a kép szüzséjét. Számomra az Egyedül című kép az, amelyet a tárlat képeiből elsőként ki­választanék. Mintegy Tóth Ár­pád Lélektől lélekig című ver­sének tartalmát hordozza ma­gában. Sik vidéken, magányos férfi tekint a szürke messze­ségbe. Lóránt itt is kevés mo­tívumot használ. Egy kőtömb mögött sötét la­dik húzódik meg. A távoli ho­rizontot túloldalt egy lendü­letes vonal jelzi csak, az ég színe sokkal világosabb szürke, mint az előtéré. Lóránt to­vábbi egyszerűsítésre törekszik. Látható, hogy elérkezik az absztrakt festők birodalmába is. Ezen képei: a Vincellér, a Csend, míg a Kunmagas, Disz­szeli kőbánya még a határese­tek közé tartozik. Különben is Lóránt akrobatikusan érzi a határt, mi az ő világa, mi idegen tőle és éppen ez érté­kes, ez által válik hitelessé. A Csend című képpel sze­retném befejezni ezt a mélta­tást, mert itt kevés eszközzel életünk végső kérdéseit igyek­szik feszegetni. Mint mondják Ingmár Bergman a Szégyen című filmjének a végén van egy jelenet, ahol a végtelen tengeren menekülnek. A ten­gerből csak hullák bukkannak a felszínre néha. A menekülés is reménytelennek tűnik, hi­szen ivóvizük alig van. Élel­mük is kevés és a túlpart még sehol és az is kérdés, hogy iránytű nélkül arrafelé evez­nek-e, arrafelé sodorja-e őket az ár. Nos a „Víznél” vala­hogy ezt a kilátástalan sivár­ságot juttatta szembe. Mit látni a képen? Fönt tört fehé­res sáv, azután egy vastagabb elvágott felület, utána egy fo­lyamszerű sötétszürke és vé­gül világsszürke part. Lóránt János Békésszentand- rásról került Salgótarjánba. Képei olyan ember festményei, aki az Alföldön gyerekeske- dett. Ott látta meg a napvilá­got, ahol kevés beszédűek a magyarok. Jánossy Ferenc — Szóval, mégis hagytad magad lefotografálnl! — szi­szegte elvörösödött arccal Zi- bók. Egyszerűen odaálltál a nyavalyás masinája elé és... — De apu6kám, én csak...! — Csend legyen, mert mindjárt beléd folytom a szót, te szégyentelen! Nusi egyszerűen nem tudta mire vélni a dolgot. Ilyen durván még sose viselkedett vele az apja. Ez érthetetlen. Vele mer így beszélni, vele, aki tisztességben, becsületben töltötte a fiatalságát, mind a huszonnyolc évet. amit maga- mögött hagyott. Mi lehet eny- nyire felháborító abban a fo­tózásban? Hiszen Zolcsi való­sággal könyörgött, hogy le­fényképezhesse. Meg aztán tisztességes „ruhás” kép lesz az, nem holmi „bájreklám”. Eo milyen rendes volt az a Zolcsi. Azt mondta, hogy csak nyugodtan mosolyogjak, mert, a képen úgysem látszik, hogy elállnak a fogaim. Ö már csak tudja, van hozzá érzéke. Apus meg, ahelyett, hogy büszke lenne a lányára, le­kiabál, mint egy pisis gyere­ket. Hát tehetek én arról, hogy éppen engem szemelt ki az újságja számára? Persze anyus is megmondta, hogyha Színház vagy cirkusz? r KEDVES levelet hozott a posta Kalmár Endrénétől, Sal­gótarjánból, a Pécskő utcából. „Ott voltam a Bodnárné első előadásán és nagyon restelltem, hogy egy ilyen komoly da­rabon oly kevesen vagyunk” — írja levelében többek között. — „Annak azonban örültem, hogy az előadás végén, ahogy láttam, mindenki tapsolt és senki sem sietett a ruhatárba, így legalább látták a művészek, hogyha kevés is a néző, értékeljük teljesítményüket.” A levélből, amely lényegében teljesen egyetért színikri­tikánkkal, szándékosan idéztem a néhány találó mondatot. Olyan kérdéseket érintenek azok, amelyek másokat is fog­lalkoztatnak. Számtalanszor hangzik el a kérdés: hogyan le­het az, hogy a salgótarjáni József Attila Megyei Művelődési Központ nagytermében az utóbbi színházi előadásokon any- nyi az üres szék, helyenként sorok állnak üresen, s ez még olyankor is előfordul, ha a pénztárban már minden jegy elkelt? A válasz egyszerű: a foghíjas helyekre bérletet vá­sároltak, rendszerint üzemek, vállalatok, intézmények, szer­vek, szakszervezeti bizottságok, de ezeket a bérleteket egy­szerűen nem veszik igénybe. A bérletek ott hevernek a szakszervezeti titkár, vagy más kulturális megbízott fiókjá­ban és senki sem veszi a fáradságot, hogy felhívja a dolgo­zók figyelmét: „Van jegy. Ki akar színházba menni?” De még csak az sem fordul elő egyes helyeken, hogy jutalom­ból adják oda a bérleteket egy jól dolgozó brigádnak, vágy- jeles munkásoknak. így azután az a visszás helyzet áll elő, hogy a bérlet elkel és a színházterem ennek ellenére félig üres. Ez ellen a következő évadban feltétlenül tenni kell. A közművelődés érdeke nem a pénzügyi terv „mindenáron való” teljesítése, hanem elsősorban újabb látogatók, bará­tok bevonása a színházkedvelök és -értők sorába! A másik dolog: furcsa az, hogy a közönség egyszeri kul­turált magatartása máris feltűnést kelt. Mert, sajnos, nem az az általános, hogy a nézők a darab végén is művelten, fegyelmezetten a helyükön maradnának. Még a szomszédban lakók között is akad olyan, aki a befejező mondat után, né­zőtársait tapodva, rohan a ruhatárba, arra való hivatkozás­sal, hogy „megy az autóbuszom”. Hová? A főtéri 13-as épü­letbe? Mások előadás közben sétálgatnak kifele, amint azt a rendes nézők mondják, „csinálják a cirkuszt”, pedig hoz­zájuk hasonlóan még egy cirkuszban sem illik viselkedni. Olyanok is akadnak, akik minden tilalom ellenére, nyolc éven aluli gyermekeiket is becsempészik, sőt nem egyszer óvodáskorú gyerekek láthatók a nézőtéren, akik egy idő után érthetően únják, mondjuk, a Leláncolt Prométheuszt. A LEVÉLNEK, amely érintette ezeket a sokakat fog­lalkoztató problémákat, örültünk, de még jobban örülnénk, ha az új színházi idényben ezek a visszásságok megszűnné­nek, sőt a jelenlegi szezon záróelőadásán is foganatja lenne észrevételeinknek! L. Gy. Eszményi Viki továbbjutott Csütörtökön este Nógrád megyei szempontból rendkívül jelentős KI mit tud? elődöntőre került sor a televízióban, ugyanis két sal­gótarjáni és egy balassagyarmati szám is szerepelt a műsoron. Sal­gótarjánt a Kristály tánczenekar és Zsóri Katalin táncd/ilénekes képviselte, Balassagyarmatot viszont Eszményi Viktória tolkbeat- énekes. A nógrádiak közül Eszményi Viktória a középdöntőbe ju­tott. Képünkön: őt láthaU.ik a saját megzcnésítésű Weöres-vers előadása közben 4 NÓGRÁD - 1972. június 10., szombat Rab szolgák Á természet, a táj csodála­tos, mintha az örök nyár bi­rodalmába ke­rültünk volna, de a hangulat feszült és ko­mor, mint a néger rabszol­gák bőre. Az 1850-es években va­gyunk Ken­tucky állam­ban. Mr. Still­well birtokán viszonylagos nyugalomban számos mege­légedett néger rabszol­ga él. de ahogy gazdájuk feje fölött, úgy az Övéké fölött is örökösen ott lebeg Domokles Luke (Ossie Davis), Jericho (Robert Kya-Hill) és a háttérben MacKay ka;* kardja. Still- pitány (Stephen Boyd) a Rabszolgák egyik jelenetében. well ugyanis anyagi csődbe kerül, amely arra kényszeríti, hogy humá­nus felfogása ellenére is áru­ba bocsássa néhány rabszolgá­ját. így adta el Lukét és Je- richot is egy rabszolga-keres­kedőnek, aki viszont a New. Orleans-i rabszolgapiacon Mac­Kay kapitánynak adja tovább a viszonylagos szabadsághoz hozzászokott négereket. Mac­Kay kapitány nagy fegyelmet tart farmján, azt az elvet hangoztatja, hogy a rabszol­ga akkor is az, ha jól bánnak vele, vagy ha szigorúan fog­ják, tehát semmi lelkiismereti oka nem lehet arra, hogy ne alkalmazza a legkegyetlenebb szigort. Az istenfélő Luke eleinte megpróbál alkalmaz­kodni az elviselhetetlen álla­potokhoz. Jerichot is istenfé­lő türelemre inti, de sorstársa nem hisz életük jobbrafordu- lásában, szökni akar. Több hátborzongató epizód azután meggyőzi Lüket is. hogy nincs más, önmaguknak kell segí­teniük kegyetlen helyzetükön, s elhatározza, hogy Cassyval, a gazda ágyasával és egy 17 éves néger lánnyal együtt északra menekülnek. A film tetőpontja a gzökés megfontolt megvalósítása, amelyet egy váratlan ese­mény keresztez. Ennek során Luke életét veszti, de Jeri- chonak és a néger lányok­nak egy felvilágosult birto­koscsalád segítségével sike­rül elhagynia a rabszolgatar­tó birtokot. A szökésre a gyapottároló csűr felgyújtása ad alkalmat, MacKay kapi­tány azonban nem siránkozik vagyona egy részének elvesz­tésén, hajcsárjait a szökött rabszolgák után meneszti, mert amíg négerek élnek a földön, addig nincs veszély­ben jóléte. A film hatását, szándékolt vontatottsága és leegyszerű­sítése ellenére a kitűnő sze­replőgárda megragadó játéka növeli. Ossie Davis (Luke), Robert Kya-Hill (Jericho), A Kohász Művelődési Köz­pont könyvtára gondoskodik — a kohászati üzemekkel karöltve — a pihenő, üdülő dolgozókról is. Nemrégiben le­téti könyvtárat létesítettek Zsóri-fürdőn, ahol a gyárnak üdülője van. Mintegy száz kötet érdekes, jó szórakozást nyújtó könyvet küldtek le és Dionne Warwick (Cassy) központi alakjai és mozgatói az eseményeknek, nemcsak a rabszolgaság szörnyűségeit ál­lítják elénk maradandó, át­ütő erővel, hanem kitűnő jel­lemeket is formálnak, sezek a különböző jellemek a sza­badság vágyában, a lázadás­ban mégis találkoznak. A film komor szépségét kitűnő felvételeivel Joseph Brun ál­lította elénk és a drámaisá- got csak tovább fokozza Bob" by Scott olykor érzelmes, oly­kor tragédiát sejtető zenéje. A Rabszolgák hagyományos film. amit külön is kihangsú­lyoz, hogy filmszínházaink normál méretben vetítik, de a tartalma fájóan mai és szívhezszóló. „Zsóriba”, gondosan ügyelve arra, hogy legyen olvasnivaló­ja a gyerekeknek és felnőt­teknek egyaránt. Ugyanis ez családi üdülő, ahol az igé­nyek is különböznek. A könyveket, amelyeket rend­szeresen cserélnek a nyár fo­lyamán, Salgótarjánból már elszállították Zsóri-fürdőre. Könyv az üdülőknek Egyéves a fiúkórus Hangverseny szülőknek Az énekkar megalakulása óta eltelt egy év következetes munká­járól számoltak be csütörtökön délutáni hangversenyükön a me­gyei művelődési központ fiúkóru­sának tagjai. A nyolc—tizenegy éves fiúk szüleiknek adtak hang­versenyt Guthy Éva és Zeke I,ász­ló tanárok vezetésével. Meghitt hangulat alakult ki a művelődé­si központ udvarán, egy-egy jól sikerült szám után elégedetten és lelkesen tapsoltak a szülők, s büszkén fénylett a gyermekek szeme. Az egy éve tartó nehéz munka eredményesnek bizonyult. A kó­rusvezetőknek már a megalaku­láskor számolniuk kellett azzal. hogy játékosan lekössék a zöm­mel tízen aluliak figyelmét. Kü­lön kellett foglalkozniuk a zenei alapok megismertetésével, gyakorol­tatásával. Sajnálható, hogy a má­sodik félévben néhányan rend- szertelenül jártak a próbákra, s többen kimaradtak a kórusból. A szülők keresztmetszetei kap­tak gyermekeik tevékenységéről. Meggyőződhettek a kórus össze­jövetelein folyó oktató-nevelő munka tartalmasságáról. A beve­zetőként elhangzott három Bár- dos-kórusmű — Nézz csak a ré­ten szét (kánon), Az árgyélus kismadár, Megjött már a fecske- madár — üde, tisztán csengő gyermekhangzásával Jó válasz­tásnak bizonyult. A hangverseny folyamán különösen sikeres volt Francisci Itt a szép május, Kodály Katalinka, Karai Dal a hazáról című műveinek előadása. A kon­certen a kórustagok hangszeres tudásukat is bemutatták, több, igen szép hegedű, fuvola, furulya* klarinét és zongoradarabot hall­hattunk. Befejezésként Venesz Ernő, aá intézmény igazgatója megköszön­te a szülőknek azt a segítőkész­séget, amellyel a Kórus munká­ját támogatták, s felhívta a fi­gyelmet a még szorosabb együtt­működésre, amely a további si­keres. még eredményeseob mun­ka záloga. Fénykép és az apus nem fog ilyen szigo­rúan, már régen férjhez me­hettem volna. És igaza is vart. Talán Endre is elvett volna, hiszen amikor megkérdeztem tőle, „tudna e engem szeret­ni?”, olyan kedves fény gyűlt a szemében, még nevetett Í6. Aztán apus kinyomozta, hogy felesége van és egyből áthe­lyeztette az osztályáról. Pedig ha nem teszi vele ezt a csúf­ságot, el is vált volna a ked­vemért. Zibók a heverő alatt koto­rászott, a papucsát kereste. — A betyár világát, hát ho­va a fenébe dugtátok? Néma csend. Anyus felkat­tintotta a villanyt és lehúzta a redőnyt, aztán kikerülve a térden matató férjét, leplaty- tyant a fotelba. „Esni fog éj­szakára!” — jegyezte meg fél­vállról. aztán belemélyedt a hímzésbe. Nusinak készítgette a staférungot. Manapság megint divatosak a hímzett garnitúrák. Nusi narancsot evett és köz­ben a divatlapot böngészgette. Zibók a reménytelen papucs­keresés után élénk nyikorgás szempontok kíséretében végignyúlt a he- verőn. — Nusit lefotografálták — fordult az asszony felé. — Tudom. Mi bajod vele? — Hát nem érted? — Dehogynem. Csináltak róla egy fényképet az újság­nak. Éppen ideje volt. — Szóval, szerinted jól tet­ték! — De apuskám! — siránko­zott Nusi — értsd már meg...! — Te hallgass! Most anyáddal beszélek! — Énvelem csak ne na­gyon beszélgess! — mordult fel az asszony. Csak a szád jártatod, ahelyett, hogy fi­gyelembe vennéd azt is, hogy eladó sorban levő lányod van. Ahelyett, hogy felkarolnád, minden önbizalmat megölsz benne. Pedig Nusi nem csú­nya lány. Emlékszel, amikor megszületett, mennyien meg­csodálták? Azt mondták, hogy kifestettük a száját, mert olyan piros volt, mint egy kis rózsabimbó. Hogy a szeme egy kicsit kancsal? És akinek üvegből van? Még az is férj­hez megy. Azt a pár kilót meg majd leadja, elvégre én sem voltam soha az a „nád- szálkisasszony”. — Az biztos. — Pfuj, de ronda vagy!!! — Az lehet, de másképpen nem is vettelek volna fele­ségül! Nusi körmeiről kapargatta a piros lakkot, miközben élvez­te a heves szóváltás utáni né­ma csendet. Végül ismét az anyja szólalt meg. — Pedig kár így lenézned a lányod. Ha nem tudnád, ma is levelet kapott. — Tudom. — Hogyhogy? — Én beszéltem azzal a fia­tal technikussal, amikor leg­utóbb kiküldetésben voltam. — És ezt csak így mondod? Hát hogy mondjam. Hoz­zánk akart jönni dolgozni, mivel a mi városunkban na­gyobb perspektívát lát. De már nem jön. — Miért? — Mert neki is jár az üze-' mi újság. — Na és...? — Hát nem érted? Benne lesz a Nusi fényképe. Leg­alább azt várta volna meg, amíg idejön. Mert, ha már én lennék a főnöke, mégis.. J Horváth Mária

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents